*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68431 *** MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÃSA Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja MIKSZÃTH KÃLMÃN 54. KÖTET A KIVÃLÃS GENEZISE II. Irta JUSTH ZSIGMOND BUDAPEST FRANKLIN-TÃRSULAT magyar irod. intézet és könyvnyomda 1906 FUIMUS REGÉNY IRTA JUSTH ZSIGMOND TULL ÖDÖN RAJZAIVAL BUDAPEST FRANKLIN-TÃRSULAT magyar irod. intézet és könyvnyomda 1906 _Minden jog fentartva._ Franklin-Társulat nyomdája. FUIMUS _ElsÅ‘ kiadása megjelent 1895-ben._ ELSÅ KÖNYV. 1. Márfay Gábor végrendelete ezen szavakkal végzÅ‘dött: «– – – – – És kedves nÅ‘mnek, sz. márfai Márfay Annának kötelességévé teszem, hogy fiam nevelésére tizedik életéveig felügyeljen. Azután pedig Å‘t egy külföldi, talán egy genfi nevelÅ‘-intézetbe helyezze el, hol a gimnáziumi éveket fogja tölteni; évente legfeljebb két hónapot idÅ‘zvén csak az atyai, illetÅ‘leg az anyai háznál. Az egyetemi éveket – úgy kÃvánom – felerészben egy német, felerészben egy franczia egyetemen végezze. Utána pedig még egy esztendÅ‘t kell Angliában, tán Oxford- vagy Cambridge-ban töltenie. Ha nagykorú lesz, végleg hazatérhet. Azt akarom, hogy fiam megismerje az életet, azért e szigorú rendszabályaim. Családjaink veszedelme az volt, hogy élettapasztalat nélkül, rokon eszmék és érzések korlátolt körében, az élet harczaira készületlenül nÅ‘ttek fel. Én – ha életben maradok, – még szigorúbb rendszabályokhoz nyúlok. SerdülÅ‘ éveiben minden anyagi támogatás nélkül hagynám, hogy Ãgy idejekorán megtanuljon a saját lábán állni, tudjon kenyeret keresni s megvÃvni érdekeiért. Ha az Isten mást akar s korábban magához szólÃt, fentebbi kÃvánságom szigorú, szószerinti teljesÃtését követelem meg s ennek keresztülvitelével szeretett nÅ‘mön kÃvül kedves rokonomat, mint kiskorú fiam gyámját, báró Czobor Ãdámot bÃzom meg. Kelt Márfán, 1865. május havában. márfai Márfay Gábor s. k.» 2. Id. Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felsÅ‘vidék rokon-nemzetségei, de végrendelete kihirdetése után napirendre tértek felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár év alatt a tébolydába kerül. Özvegye, sz. Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt s Ãgy egyúttal unokahúga is) majd kisÃrta a szemeit, hogy férjét, kit úgy tisztelt, bámúlt, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arczczal fordult gyermeke bölcsÅ‘je felé. A fiúcska, kicsibe mult, hogy posthumus nem lett s mégis már huszonnegyedik élete éveig elÅ‘ van Ãrva élete programmja. Aggodalmas arczczal, könyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még magzatja oldalán. Jóformán kilencz esztendeig se! A fiatal özvegy félelembÅ‘l tán, tán szerelembÅ‘l (bár szerelme csak ébredezett még ez idÅ‘ben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkétÃzben összeházasodott gróf Niffor-nemzetség fejéhez: gr. Niffor Miklóshoz. E házassága, a mely szintén csak rövid tartamú volt, még boldogabbá tette, mint az elsÅ‘. Gr. Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, mÃg csak felnÅ‘, nem! nem! mindig. Ott lesz a sÃrján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán. Arra nincs törvény, hogy LÅ‘rinczet kifejtse ölelÅ‘ karjai közül; ez az Å‘ fia egészen, az Å‘ feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne reményei, Å‘ benne minden öröme! 3. A Márfay-, gróf Niffor- és báró Czobor-család volt a Vág mellett hosszan elnyúló megye három törzsökös nemzetsége. Márfán volt a Márfayak székhelye (de ez a kastély rombadÅ‘lt s a birtok már Gábor halála elÅ‘tt idegen kézre került), Feketevár a Czoboréké, Ujvár a Nifforoké. Özvegy Niffor Miklósné azonban Dálnán, a család egy szerzett birtokán élt; itt nevelte fel két fiát, itt töltötte el özvegységének hosszú éveit. Ez Å‘si várkastélyokból intézték már négy-öt század óta a vármegye dolgát; a családok folyton összeházasodtak s a mellett folytonos háborúban éltek egymással; jóformán csak e perpatvarokat Ãrták be a megye krónikás könyvébe, annak históriája helyett. Az egész megye története jóformán csak azon fordult meg, hogy a három család tagjai közül melyik lett a fÅ‘ispán s melyik a követ. [Illustration: A dálnai kastély.] 4. Báró Czobor Ãdám, a Márfay Gábor végrendeletének végrehajtója, komolyan vette feladatát. Hisz Å‘ volt tán az egyetlen, a ki tudta, mire czéloz idÅ‘sb Márfay Gábor utolsó kÃvánságával. A fiatal Gábor tizenkilenczedik éveig egy szigorú genfi intézetben nevelkedett; az elsÅ‘ egyetemi évet egy német kis univerzitáson, a másodikat Zürichben töltötte, aztán egy-egy évet Páris és Londonban. Jó tanuló nem volt, de sokat olvasott, különös fiú volt, ki mindannyiszor, hogy hazajött, meglepte a közelállókat. Voltak, kik azt mondták, bolond, mint az apja volt. Voltak, kik azt állÃtották, még bolondabb. (Csuda-e kérem, csuda-e, hogy Ãgy van!) Voltak (kevesen), kik nagyon szerették, legtöbben féltek tÅ‘le. A négy Márfay vén kisasszony véleménye az volt róla, hogy olyan, mint egy karvaly vagy más, elÅ‘ttük tán még ennél is ismeretlenebb ragadozó madár. Azt mondták, élesek a karmai s használja is Å‘ket. Anyja? Szerette Å‘t; bár _máskép_, mint kisebb fiát, LÅ‘rinczet, de hát – Ãgy mentegette magát imazsámolya elÅ‘tt térdelve – más minÅ‘ is, nem szerethetem úgy, mint LÅ‘rinczet. (Az «úgy»-ot a szeretet módjára használta, félek azonban, hogy a szűz anya a szeretet mennyiségére értette. És azt hiszem, a szűz anyának igaza volt…) 5. Huszonöt év hamar lejár!… A kocsi csak repült elÅ‘re, elhagyva az ismert kis sárga indulóházat, átrobogva egy nehány kis községet, a melyeknek kertjeibÅ‘l virágzó gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utczára. Tavasz van ismét! A kocsiban ülÅ‘ fiatalember hol álmos arczczal be-behúnyta szemeit, hol felriadva, összehúzta szempilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes vadászkalap volt a fején, a mely éles idomaival összhangban állott. Minden izma, vonása éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták gyermektársai, hogy góthikus stilben van tartva. És volt is ebben valami. Asketikus volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túlsokat és gyorsan élt faj finomultsága, betegsége, sÅ‘t tán fáradtsága is. Öcscse, Niffor LÅ‘rincz, ki legjobban ismerte és szerette az emberek között s kit Å‘ is legjobban szeretett, koronként «szellemi ember»-nek nevezte. A «szellemi ember» most is öcscsére gondolt. Milyen lehet? Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A nyarat édes atyja végrendelete szerint az oxfordi egyetemen kellett töltenie. Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányában? Hiszen befolyásolható nagyon, LÅ‘rincz környezetében pedig nincs annyi jó embere, mint kellene lenni. [Illustration: A kocsi csak repült elÅ‘re.] Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell, hogy hozzá forduljon. Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi gondoskodással van jövÅ‘je iránt. A kocsi most a Dálna elÅ‘tti utolsó falun robogott keresztül; az a kis erdÅ‘ ott, a mezÅ‘k felett, már a LÅ‘rinczé. A hajnali köd elmosta a szÃneket, párák lebegtek a mezÅ‘n, a felkelÅ‘ nap sugarai meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a légben. Gábor egyet gondolt, megállÃtotta a kocsit. – Innen majd gyalog megyek fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem szólsz semmit arról, hogy megérkeztem, érted? A kocsis komoly méltósággal, némán bólintott fejével. Megértette, a mit Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt mindenki, de értett magyarúl. A kocsi lassan elkanyarodott Dálna felé, Gábor meg ott maradt állva, a rétek közepén. Úgy érezte, e perczben született. Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a családra, a melyet oly rég, oly rég nélkülözött. A pacsirta csak dalolt; úgy érezte, tele dalával a lelke. Ébred minden, ébred a lelke is. Úgy, úgy, fogadják be mindazzal, a mit magával hozott; bocsássák meg neki mindazt, a mit elvesztett. Hisz a lényeges, az, a mi mindent bearanyoz, az, a mi melegebb a nap sugarainál, mélyebb a természet zenéjénél: az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén, mindent igérve s a mellett alamizsnáért könyörögve. Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta a szegény szárnyas nehány tollát; most már pihenni akar, lábat vetni, hogy megismerje azt a helyet, a hol tán még egyszer fészket is rakhat! 6. Gábor csak ballagott lassan, nála szokatlanúl lassú léptekkel. Az erdÅ‘nél balra kanyarodott s vagy tÃz percznyi gyalogolás után a présház elé ért, a mely a kastélynak errÅ‘l az oldalról mintegy Å‘rszeme volt. A szÅ‘lÅ‘ kis dombon feküdt, honnan a megye jórészét látni lehetett. Felment a fehérre meszelt hosszú házig… Megállt elÅ‘tte. Ott áll a kis ház, mint azelÅ‘tt; hej! hány emléke van hozzá kötve. Eszébe jutottak azok a régi Å‘szi hangulatok (néha szüretre haza jött, – lopva – egy-két napra, gyámja tudta nélkül), a szüretelÅ‘ Holbein Madonna-arczú tót leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy, fehérre meszelt terem zöld fenyÅ‘galyakkal, zászlókkal feldiszÃtve, a melynek ablakain végig látni a Vág felé húzódó halmokat, a sÃkságot, a sok kis falu tornyain megcsillámló nap sugarait… Aztán a szoba közepén a terÃtett asztal; látja önmagát oda könyökölve, búsulni; öcscse – a czigányok grófja – a végtelen zenetehetséggel megáldott LÅ‘rincz, meg primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzó pattogó csárdás… majd a szüreti napok elteltével, a hideg Å‘szi éjszakán neki az ismeretlen nagy világnak, neki az ürnek! Innét ki külföldre, idegenbe… idegenül! Istenem, milyen emlékek! De – hisz elÅ‘tte a _ma_. Miért gondolna a multra. Napsugárban fürdik minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengésébÅ‘l. Mosolygott önmagán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak! Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház… az, az… Itt lakott a LÅ‘rincz vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelébb a villám. Hogy lehet ma vele? Vonzza-e még az «ismeretlen» egyszerűsége? Tart-e még a búfelejtés? Eh! meglátjuk. Egy kanyarulat – s ott a kastély. Az oszlopos épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül s az egész völgyet uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga elÅ‘tt szeretett édes anyját, a mint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött czigarettázik s patienceokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy márványkandalló öblét, a mely tele virággal. Nyugalmat lehel itt minden. Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja… itt csendes minden; idáig nem jut a szenvedés jaja, a bosszú kiáltása, itt csendesen nyÃlnak a virágok, halkan dalol a pacsirta. De jó is lesz itthon. Most egyszerre a hajnali harangszó hallik; rég ismert harang hangja… az elsÅ‘ hang hazulról. 7. A kastély helyett a tiszttartói lakba tartott. A vagy negyvenöt éves életerÅ‘s, piros-pozsgás Mátyus András tiszttartó éppen ki akart lovagolni, midÅ‘n Gábor belépett udvarán. – Nini, már megérkezett a nagyságos úr, kiáltott fel az «öreg», mint a hogy a két fiú Å‘t nevezte, örömtÅ‘l sugárzó szemekkel, – hogy fog a grófom örülni; mennyit emlegette a nagyságos urat. – Hát hogy van bácsi?… emlegetett-e a LÅ‘rincz gyakran? – Haj! többször, mint nem. Alig várta már, hogy haza jöjjön. De mi mind úgy hittük, hogy csak egy hónap mulva érkezik. S ime a sürgöny tegnap jött. – És azok nem tudnak semmit? – Semmit; a gróf nem is álmodja, hogy megjött, a méltóságos grófné meg még itt sincs. – Nincs itt? Hiszen azt Ãrta, hogy úgy, mint tegnap érkezik. – Igen, úgy volt; de tetszik tudni, a nÅ‘vérénél idÅ‘zik, a Czobor Pál báróéknál Balniczán, azok tartották ott még pár napra. Táviratozzak neki? – Nem, ne Mátyus, ne tegye. Csak hiába izgatná… hát a LÅ‘rincz persze még alszik. No addig is, mÃg felöltözik, megfürdöm. Itt a holmim már? – Igen, magam segÃtettem bevinni a szobámba; rendelkezése szerint. De tán felkeltem a komornyikot. – Ne fáradjon, itt felöltözöm s aztán felmegyek LÅ‘rinczhez. – Megvárom a nagyságos urat. Meg én… aztán együtt megyünk fel. – Ne öreg, – vágott szavába hirtelen éles hangon Gábor – menjen, nézzen szét a gazdaságban s ha elvégezte dolgát, akkor keressen fel minket. Oly határozott hangon mondta ezt Gábor, hogy Mátyus vette kalapját s ment kifelé a földekre. Csak azt kérdé még, hogy nem lehet-e valamiben szolgálatára? Gábor tagadólag intett fejével, Mátyus katonásan szalutált s lovára kapva, kivágtatott az udvarból. Gábor egy pillanatig utána nézett, majd bement a szobába, megfürdött s gyorsan felöltözött. Egy negyedóra mulva sötét ruhában, a kastély-udvar felé tartott. Az istálló elÅ‘tt elhaladva, az összes cselédség haptákba vágva magát, állt ott; bár nem szerették, hisz nem volt sportkedvelÅ‘, mint öcscse. 8. Sietve haladt át a kastély udvarán. Az óra éppen kilenczet mutatott. – KésÅ‘, már késÅ‘ – gondolta s bosszankodott. Å tudta, miért. Az oszlopos elÅ‘tornáczon megállt, beszÃvta a felfutott szÅ‘lÅ‘ virágának édes illatát. Minden úgy van a tágas udvaron, mint azelÅ‘tt volt. Ott húzódnak el kétfelé az olasz renaissance-stylben tartott laposfedelű melléképületek. Az udvar közepén az óriási thermométer, amott meg a rókaház. Ugyan, van-e benne róka? Az öreg, már ötven éve a család szolgálatában levÅ‘ süket komornyik, ott ült az ajtó elÅ‘tt, sütkérezve. A mint meglátta Gábort, hirtelen felugrott s oly gyorsan, a mennyire csak vén tagjai engedték, glédába vágta magát. – Der gnädige Herr! Herr Jesses, der gnädige Herr! – szólalt meg makogva s csak csóválta Å‘sz fejét. Bámult is, haragudott is, örült is; látszott az arczán. De hogy ne bámult volna, hogy Ãgy egyszerre a föld alul bújt ki az egyik gazdája; hogy ne haragudott volna, midÅ‘n minden czeremóniát elkerülve érkezett haza (ez sohasem volt Ãgy a családban azelÅ‘tt) s hogy ne örült volna, hisz ismerte a mióta él s most tudta, hogy végleg hazajött. – Aber warum nicht schreiben, dass wir es wissen – makogott s csak csóválta a fejét. – FelhÃvjam az inasokat? – felhÃvom. S már neki is indult volna, ha Gábor meg nem akadályozza. Némán intett neki, nem szólt semmit, hisz úgy sem értette volna meg a szegény süket ember. Majd megveregette a vállát, aztán hirtelen sarkon fordult. – Der Hochgeborene Herr schläft noch! – kiáltotta rémült arczczal az öreg. De Gábor nem figyelt rá, bement a LÅ‘rincz ajtaján. 9. Testvére a széles ágyban elterülve, egyik karját feje alá kanyarÃtva, mélyen, szelÃd arczczal aludt. Gábor megállott ágya elÅ‘tt s az imént hideg, majdnem metszÅ‘ kifejezésű szemeibÅ‘l végtelen szeretet áradt ki. Halk léptekkel odacsúszott az ágyhoz s vigyázva leült annak alsó szélére. Nyugtalan arczczal vizsgálta vonásait, kereste az élet nyomait rajta. Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni. Hiszen szinte benne élt. Családja volt, mindene. Hozzákötötte büszke, elzárt szÃvének minden dobbanását, Å‘ volt az egyetlen, kinek lelke összes redÅ‘it együtt feltárta. Hisz atyja végrendeletében is az bántotta leginkább, hogy az testvérétÅ‘l elválasztotta, kinek pedig, érzi, néha-napján szüksége is lehet reá. Hányszor, de hányszor aggódott távol tÅ‘le, hogy idegen befolyások alatt elszakadt szÃvétÅ‘l. Hányszor remegett azért, hogy elfelejtette s elidegenedett tÅ‘le. Ugyan szereti-e még? E perczben LÅ‘rincz felriadt. Egy pillanatig némán bámulva nézett maga elé, aztán felemelkedett ülÅ‘helyébÅ‘l s némán, szó nélkül átfonta karjait bátyja derekán. Gábor se szólt semmit, csak odaszorÃtotta szÃvéhez LÅ‘rincz fejét és száraz szemmel, mereven tekintett maga elé… messze, messze nézve! Látta maga elÅ‘tt az életet, minden örvényével együtt. Látta a Scyllát s a Charybdist; egyszerre nézett visszafelé életében s ugyanakkor a ködben a testvére jövÅ‘jét kereste. A révparton is a vihart látta… Aztán LÅ‘rincz kibontakozott karjai közül; eleinte mosolygott, nevetett örömében, ezer kérdést tett neki, majd elnémult és csak lágyan, szeretettel nézett az «öregebb»-je szemei közé, mint a hogy Å‘t rendesen nevezte. Gábor csak tovább merengett… még mindig. Eszébe jutott, mi az család nélkül, idegenek között, elhagyatva növekedni fel. ErrÅ‘l LÅ‘rincz nem tudott s nem is fog tudni soha semmit. Majd ezután szÃvéhez vonja, megmutatja neki, hogy az, a mit elhozott, ott a lelke mélyén, arról még ez az árva fiú, ki itt rokonai között is csak úgy el volt hagyva, mint Å‘ künn, az élet harczai közepette, – nem is álmodott soha. Kéz a kézben, aztán jöjjön, a minek jönni kell! Ekkor feltárult az ajtó s egy pap lépett be rajta. A házi káplán, ki miséjét elvégezve, idejött (rendes szokásához mérten) a LÅ‘rincz szobájába reggelizni. – Oh le petit lever! – susogta Gábor kedvetlenül, felkelve az ágy szélérÅ‘l s odamenve a paphoz, kezet adott neki. TisztelendÅ‘ Vakor Imre maga volt a simaság; egy mozdulata nem volt igaz, egy szava nem jött a szÃvébÅ‘l. Gábor ki nem állhatta. – Ah, a nagyságos úr! Milyen öröm ez mi reánk nézve, – s a fiatal pap rózsaszÃnű arcza szinte fénylett a boldogságtól – mikor méltóztatott megérkezni? Gábor hidegen intett fejével. – Ma érkeztem meg; hála az Istennek, itt vagyok megint. – És az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem. – Igen – felelt Gábor. – Megengedik, hogy reggelimet itt költsem el? – Csak méltóztassék tisztelendÅ‘ úr, kérem – szólalt meg LÅ‘rincz. Gábor csak hallgatott. És a pap leült kávézni, LÅ‘rincz ismét Gáborhoz fordult, az hidegen az útját beszélte el. Hogy jutott ide a legrövidebb idÅ‘ alatt Londonból, hol állt meg s hol nem, majd a mai Pest aspektusáról kezdett beszélni. A pap kalácsát a kávéba mártotta s csámcsogva beszélt. El volt ragadtatva, hogy a «nagyságos úr» annyi mindent látott. Majd a tiszttartó kiséretében egy zsidó árendás érkezett. LÅ‘rincz bort hozatott neki és szalámit. Épp a tiszttartótól jött, hol egy negyedévi bérletét adta át. A bortól megeredt a nyelve, pletykázni kezdett. – Képzelje, méltóságos úr, a molnár vasárnaponkint glaszé-keztyűben jár. Er ist ein schlechter Mensch. És az árendás csak ivott és csak beszélt. Semmi remény, hogy hamar elkotródjék. LÅ‘rincz csak hallgatta s egykedvűen mosolygott. Egy világért se lett volna udvariatlan egy rangja alatt s pláne vele függÅ‘ségi viszonyban levÅ‘ emberrel. Egy negyed-óra mulva már tele volt a szoba. LÅ‘rinczet körülvette «udvara». Gábor idegesen izgett-mozgott székén. – Kérlek, LÅ‘rincz, siess az öltözéssel, igen sok dolgom volna veled. Hiszen már olyan rég nem láttalak – szólalt meg egyszerre s amazokat egy rövid fÅ‘hajtással üdvözölve, gyors léptekkel elhagyta a szobát. 10. Megállt a kastély terrasseán. Még minden úgy van, mint évek elÅ‘tt volt, nem változott semmi. Mintha csak be se járta volna Európát, mintha csak bensÅ‘ világában se változott volna semmi. Öcscse életmódja is csak a régiben. Ime, körülötte udvara. Csak kis uralkodó herczeg, mint volt. Szinte sohase lehetett LÅ‘rinczczel egyedül beszélni, mindig volt valaki vele, hol a titkár, hol a tiszttartó, hol más. Gábort ezek nem szerették, büszkeségnek véve nála azt, a mi csak végtelen exkluzivitás volt. Gábort csak a bensÅ‘ ember érdekelte s csak a magányt és az intimitást értette meg; a nagy tömegtÅ‘l félt, a nagy tömeg visszatetszett neki. Hogy lesz majd ezekkel? Hisz öcscsét udvara nélkül el se képzelte, önmagát meg ezekkel éppen nem. Hogy lesz? Gábort töprenkedésébÅ‘l LÅ‘rincz riasztotta fel. Ott állott elÅ‘tte vadászruhában, csizmában, fején vadászkalappal; kedvencz foglalkozásához: a vadászathoz mérten. A két fiú körülbelűl egyforma magas lehetett, azonban testük alkatában csak úgy, mint arczkifejezésükben, különbözÅ‘k voltak. LÅ‘rincz egész lénye lágy, rugékony jellemét árulta el. Feje kerek volt, rövid, sötétbarna haja lágy fürtökbe olvadt nyaka körül. Sűrű szemöldökei élesen váltak el halvány olajbarna homlokáról. Nagy fekete szemeivel messze nézett. Egyik szeme alján némelykor elÅ‘tünt a szeme fehére, s ez arczkifejezését végtelenül álmadozóvá tette. Húsos orra, felvetett ajkai, gömbölyű álla érzékenységrÅ‘l beszéltek. MÃg Gábor minden mozdulata gyors és rövid volt, addig LÅ‘rincz lassú méltósággal, hosszú ütemben mozgott. Lénye legtöbbször nyugodt egyszerűséget lehelt, pedig nem volt az. KülsÅ‘leg volt valami egyéniségében egy magyar paraszt- vagy nagyúrból (e két határos és hasonló typusból), azonban ha ingerült lett, arcza nyugodtsága eliramlott. Szemei összehúzódtak, álmodozó kifejezésük megszünt. Ilyenkor haragszik s a _kire_ neheztel, azzal mindig túludvarias. Ilyenkor, ha az illetÅ‘nek tán kezet nyújt, jobbját mindkét kezével fogja meg. Túl nyájas, ilyenkor szláv. Énjének ez oldalából fakad a töprengÅ‘ skrupulista, Niffor LÅ‘rincz, ki fél az élettÅ‘l, fél a haláltól, fél az emberektÅ‘l s önmagától. Ki keres, kutat önmagában s viszi a hajszálhasogatás felé a gondolata. Ha aztán az érzés kerekedik felül nála, akkor művész. S bár csak öntudatlan, de testestÅ‘l-lelkestÅ‘l művész. Érzi a természetet, érzi az embert s érzésén keresztül gyakran (de nem mindig) látja bensÅ‘ képzeletét is. És e furcsa keverékben: a folytonos öntudatos gondolkodás s öntudatlan érzésben van a lényege, egyéniségének essentiája. Ha meg az érzékiség hozza mozgásba lényét, megint más alakot ölt. Ilyenkor gyakran a «pillanat» hatása alatt, nem lát tovább az orránál. Arcza ilyenkor szinte gömbölyű lesz, szemei kerekre nyÃlnak, szinte még az orra is nevet. KülsÅ‘leg csakúgy, mint bensÅ‘leg, van valami benne egy nagy felinából. Olyan, mint egy fiatal párducz. A két fiú egy pillanatig szembenézett egymással. Gábor kicsibe mult, hogy öcscse udvaráról nem kezdett neki beszélni. De – szerencsére – elnyelte gondolatát s karját LÅ‘rincz karjába öltve, sétára indult vele. ElÅ‘bb a terrasse baloldalán levÅ‘ virágoskert felé mentek. Hallgatott mindkettÅ‘, nem tudtak volna hamarjában semmit se mondani. Önmagukba mélyedtek. Lassan, szinte boldogan ballagtak egymás oldalán. Egyszerre a virágoskert egy sarkában, egy óriási lugas elÅ‘tt megálltak. – Emlékszel!? – kérdé LÅ‘rincz és Gábor nem felelt, csak némán bólintott a fejével. Hogy emlékszik-e? Ide jöttek le, hosszú-hosszú czigányozások után, a hajnali órákban egy hegedűssel, két kontrással s húzatták reggelig, mÃg csak az elsÅ‘ napsugár szét nem rebbentette álmaikat. Majd tovább mentek,… most a park tavánál álltak meg. A lombokon keresztül a szomszédos falu tornya fehérlett ide. A túloldalon a kuglizó, pár óriási platánfa elÅ‘tte. Mint gyermekek, sokszor játszottak itt. Lassan egy tisztásra értek, ott egy óriási fűzfa… E fa alatt voltak egyszer együtt életveszélyben. Egy éjjel ott üldögéltek a fa alatt; az ifjabb hegedült, az öregebb belebámult a holdba. Egyszerre nagy lárma lett a parkban; «vigyázzanak, vigyázzanak» – kiáltá az öreg tiszttartó – «veszett kutya van a kertben!» S Å‘k fegyver nélkül álltak ott. Sem elÅ‘re, se hátra. Egymásra néztek, egymásért remegtek. Ez jutott most a Gábor eszébe, félig álomban; szavakba foglalta azt, a mit tán jobb lett volna a másiknak el se mondani: – Tudod-e fiam, hogy külföldön sokszor gondoltam e perczre. Úgy éreztem, odaadtam volna érte ottani nyugodalmamat, ha a rettenetes pillanatot újra átélhettem volna. Mert hisz akkor _itthon_ voltam. Te nem tudod, hogy e szó mit jelent… – Hisz most is itt vagy, öregem! – szólt közbe LÅ‘rincz. – Igen, itthon vagyok s igyekezni fogok elfelejteni mindent, a mi számüzetésem éveire emlékeztet. – Te sokat utaztál – mondá LÅ‘rincz halkan s álmodozva nézett maga elé. – Tudod-e LÅ‘rincz, hogy mi a honvágy? Soká csak a család, az otthon után vágytam. Egyiptomban lepett meg legelébb. A tájkép az alföldre emlékeztetett, a tücsök szava ugyanazt a nyelvet beszélte, mint otthon. A felvillanó pásztortüzek a láthatár szélén, a kutyaugatás, az esti csillag, a tÅ‘zegfüst nehéz illata hazahozott; úgy éreztem, mintha csak egy alföldi faluban lennék. És mégis! Valami hiányzott, a mi a tájképet s annak hangját, illatát szÃvemmel összekösse. Éreztem, nem az én fajom lelke hÃvta a tájat életre. Lásd LÅ‘rincz, szeretem e fajt, a melybÅ‘l származom, mert hibáiban, vétkeiben ugyanaz, a mi én vagyok. Hamarább megértem hibáját, mint egy más nép erényeit… Értesz? LÅ‘rincz csak félfüllel ügyelt reá. Egy pillanatig hallgatott, aztán hirtelen Gábor felé fordult: – Tudod-e, hogy már vége a dolognak, vége… Már nem szeretem? – Nem tudtam – mondá Gábor és szeme felvillant. – Nem? Pedig úgy unom magam. Olyan ürt érzek itt belÅ‘l. – Hát… találunk néked valakit. – Kit? Van-e olyan? – Hisz még alig ismered az asszonyt. Én tudom, milyen kellene neked. Elmondjam? De ne nevess ki. – Mondd, öregem. Theoretizálj, a mennyit akarsz, ez tudom mindig mulattatott. – AranyszÅ‘ke haja lesz… – Azért úgy-e, mert engem a czigányok grófjának neveznek? – Azért – mondá Gábor s nevetett. – Sápadt, egyenes, tiszta szemű, tiszta mosolyú, egy cseppet sem érzékeny leány, ki mindig engedni fog neked, de a ki azért látni fogja maga elÅ‘tt az útat, a merre haladnotok kell. Én ismerek ilyet. – Ugyan, úgy-e? És kit? – Azt nem mondjuk el, LÅ‘rincz; hisz ha mondanám, sohase szeretnél bele. Sokszor álmodtam róla… odakünn, a külföldön. – Már te magad is, úgy látszik, szerelmes vagy belé? – Bolond csemete, hát azt hiszed, hogy ez Ãgy megy nálam? – Azért, mert Lolly… Gábor hevesen szavába vágott. – Róla ne szólj; tudod jól, hogy sohase veszem el. Nem nekem való, senkinek se való; játékszernek való, másnak nem. – Nagyon hevesen mondod, Gábor; érzem, hogy még nem felejtetted el. – Igazad van, – felelte Gábor halk hangon – nem felejtettem még el. – Szegény öregem! – s LÅ‘rincz megszorÃtotta bátyja kezét. Pár perczig hallgattak. – Hát LÅ‘rincz, úgy van jól, a hogy van – szólalt meg végre Gábor. És a mama? Mesélj a mamáról, hogy van? Gondolt rám sokszor? – Gondolt-e? Hiszen mindig rólad beszél. Sokszor féltékenynyé tett. No most, ha majd visszajÅ‘, sÃrhattok együtt eleget. LÅ‘rincz mindig ezzel bosszantotta Å‘ket. Anyja sokkal komolyabb lett, ha Gáborral beszélt. LÅ‘rinczczel nevetett is, Gáborral alig mert. – És a többiek? És Ãdám bácsi? Gábor szemei felvillantak, a mint ezt kérdé. Imádta gyámját: Czobor Ãdámot, édes atyjának hű barátját s követÅ‘jét. – Ãdám bácsit még nem láttam. Lenn van az alföldön, a falujában. Elvonult a világtól, lányát neveli s a könyveket bújja. – Na LÅ‘rincz, ne nevesd ki Å‘t. Vannak ám könyvmolyok is a világon! Ezzel LÅ‘rinczre czélzott, ki sohasem olvasott. Ez szinte betegség volt a fiúnál. Irtózott a könyvektÅ‘l, daczára, hogy minden érdekelte. Hanem azért sokat tudott; Gábor lassan-lassan beadta néki élÅ‘szóval mindazt, a mit olvasott és minden eleven anyaggá vált öcscse lelkében. Ãgy a fiúnak megvolt a maga világnézete s mindent a maga filozófiai szempontjából látott. És sokban éppen az, hogy nem olvasott, tette Å‘t eredetivé. – De menjünk fel… várnak. – Kik? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy az udvar. – Azok? S a két fiú némán haladt fel a kastély felé. 11. Sétájuk után Gábor lefeküdt s hosszan aludt. Két éjszakát töltött a vasúton, meg volt törve. Csak vacsorára jött le. A vacsora a nagy oszlopos elÅ‘csarnokban volt terÃtve, a hol LÅ‘rincz rendesen akkor evett, ha az öreg grófné nem volt Dálnán. Az asztalfÅ‘t LÅ‘rincz foglalta el, jobbján Gábor, balról a «papocska», – mint a hogy nevezték, – lejebb a bonorum direktor, a tiszttartó és a trencsénmegyei születésű titkár. Gábort untatta ez a folyton velük lógó társaság, kik elÅ‘tt bensÅ‘bb dolgokról egy szót se lehetett ejteni. De hát mit tehetett? Fáradt, álmos szemekkel tekintett maga elé s várta a perczet, a melyben LÅ‘rinczczel megint egyedül lehet. Megyei dolgokról folyt a tárgyalás. Mint a felsÅ‘ megyékben rendesen, úgy itt is a megyei politika családi politikát jelentett. S mint a családok beléletében, úgy a politikában is az intrigálás vitte az elsÅ‘ hangot. – Hacsak a gróf úr hinne nekem, pár év multán fÅ‘ispánunknak tisztelhetnÅ‘k – szólalt meg a titkár. – Nem engedhetjük meg, hogy Czobor Pál legyen a fÅ‘ispán. Hová jutna Ãgy a család tekintélye; – vágott szavába Csepelházy, a bonorum direktor, hatalmas basszusán. A hat láb magas, széles vállú, piros arczú ember csak beszélt. Szidta a Czoborokat, dÃcsérte a Niffor-nemzetséget. Bajuszát pederte, mellét kidüllesztette s gÅ‘gös arczczal nézett körül. Látszott rajta, hogy tudja értékét s tudja azt is, hogy uralkodásra – legalább a marhaállomány és a béresek feletti uralkodásra – született. – Én mint Csepelházy már azért is szeretném, hogy a mi kedves méltóságos urunk legyen a fÅ‘ispán, hogy ezáltal ezeknek a Czoboroknak gÅ‘gjén legyintenénk egyet. Nevetséges… (ez a szó kedvencz szólásformája volt) mi, Csepelházyak sokkal régibb család vagyunk, mint Å‘k. Nekem volt egy Å‘söm, ki IV. Béla alatt asztalnok volt, egy másik egy végvár kapitánya Mátyás király korában; ennek a megyének fele a mienk volt, midÅ‘n még a Czoborok… (és a Márfayak, akarta hozzá tenni, de még idejekorán észrevette magát) s a többi ilyenféle családok, még csak apró kurta nemesek voltak. És most az ilyen nácziók a nyakunkra nÅ‘jjenek? Olyan nincs… ezt tán csak nem engedhetjük meg. Nevetséges! Mi? (Horkolva a nyakkendÅ‘jét igazgatta s kifeszÃtette széles mellét.) LÅ‘rincz álmodozó arczczal nézett maga elé, Gábor gúnyosan hallgatta a Csepelházy és a titkár szavait. – És miért ne lehetne Czobor Pál báró fÅ‘ispán? – szólalt meg aztán, kissé ingerült hangon. – Nagybátyánk sokat foglalkozott a politikával; idÅ‘sebb, mint LÅ‘rincz öcsém, a kirÅ‘l még igazában azt sem tudom, érdekli-e a politika… LÅ‘rincz, ki eddig csak félfüllel hallgatta a társalgást, most bátyja szavaira felriadt merengésébÅ‘l s gyors, határozott szóval a Czobor Pál erényeit kezdte dicsérni, kivel pedig Å‘ is, családja is (daczára annak, hogy Czobor Pálné, anyja húga volt) rossz viszonyban állott. A családi tradicziókhoz hÃven, most is volt egy Czobor és egy Niffor haragban. E nélkül nem lehetett megye-történet. Nem volt négyszáz év óta olyan idÅ‘szak, a melyben a három család egyes tagjai egymással szembe ne állottak volna; küzdve, harczolva, intrigálva egymás ellen a végtelenig. Gábor ki nem állhatta e családi perpatvarokat és már rég azon dolgozott, hogy fivérét Czobor Pállal kibékÃtse. És erre pompás alkalom lesz a Czobor támogatása. LÅ‘rinczet úgy se találta a fÅ‘ispáni szék betöltésére alkalmasnak, hiszen nagyon is tisztán látta öcscse művész-temperamentumát. A társaság megint csak visszatért kedves egyetlen tárgyára, a politikára, a két fivér azonban hallgatott, messze vitte mindkettÅ‘t merengése – hisz a világosi nóta hangjai hangzottak fel. Ott vannak az ajtónál a dálnai czigányok. Kis primásuknak, Bandinak szemei felvillantak az elÅ‘csarnok félhomályában. Gábor szÃvét összeszorÃtotta valami. Két év óta nem hallott magyar zenét. LÅ‘rincz meg most hirtelen kivette a primás kezébÅ‘l a vonót s maga kezdett el játszani. «Biró uram» volt a nóta. Nagy mestere volt e dalnak a fiú. Bámulatos hangárnyalatokra bontotta fel az egyszerű nótát. Szélesen kezdte el a dallamot, a melynek elsÅ‘ ütemei folyton ismétlÅ‘dve, szinte ködbe vesztek… s a szinte távolba mosódó hangok, a melyeket a mind mélyebben hangzó nagy bÅ‘gÅ‘ ellen-frontjai kisértek, a puszta vÃzióját varázsolta Gábor elé. Gábor minden egyes külföldi útja elÅ‘tt el kellett neki játszania, hogy Ãgy mintegy teletöltse lelkét azzal, a mit csakis hangokban lehetett kifejezni. LÅ‘rincznek óriási zenetehetsége volt, a melyet Å‘seitÅ‘l örökölt. A Nifforokat századok óta a czigányok grófjának nevezte el a nép nyelve. LÅ‘rincz nagyatyja czigánybandát tartott udvarában; egy Niffor-leány Beethoven hÃres barátnÅ‘je volt, ki a maga idejében Bécset ragadta el páratlan zongorajátéka által. És a család majd mindegyik tagja játszott valamiféle hangszert. LÅ‘rincz nem ismerte a kottákat, de azért egy czigánybanda minden egyes hangszerét (a klarinét kivételével) játszotta. Egyik különlegessége a viole d’amour volt a XVIII. század lantosainak hangszere. Nem tanult azonban soha semmit. Mert hisz azt, hogy _egy_ Nifforból muzsikus legyen, ezt a felsÅ‘bb körök konvencziói hogy engedték volna meg! Ha az «ember» művésznek születik, politikus lesz; ha az ember Ãrói tehetséggel jÅ‘ világra, csak politikus lesz ismét épp úgy, mint politikus lesz, ha akár a filozófiai tudományokra van hajlandósága vagy akár a természettudományok érdeklik. Mert az «ember» csak politikus lehet. Ez a törvény. És ennek a törvénynek áldoznak annyi tehetséget, erÅ‘t… Ezen töprengett e perczben Gábor, a kit úgy bántott annak a tudata, hogy nagy zenei tehetségű testvére elkallódik, egyénisége ki nem fejlÅ‘dhet; kénytelen-kedvetlen azt az útat, azt a _járt_ országútat kell járnia, a melyet a tradicziók Ãrtak neki elÅ‘. Pedig tudta, érezte, hogy művész. A hogy a természetet látta, a mit a természetben megérzett, azt, a mi az emberben érdekelte, az, a mit hangokba foglalva adott vissza, az, a hogy az életet átszenvedte, a mit élete kifejezett, minden a telivér művész lelkét segÃtette benne. Hogy sürgette édes anyjánál, rokonainál, mindenkinél, hogy tanÃttassák; hányszor beszélt a LÅ‘rincz lelkéhez, hogy küzdött egész erejével, hogy bensÅ‘ világát kifejleszsze. Hiába való volt minden. LÅ‘rincz megértette, tudta, érezte, hogy bátyjának igaza van, azonban nem volt ereje, energiája arra, hogy művészetéért megküzdjön, azt öntudatra hÃvja, azt megmunkálja. Naiv művész maradt, csak úgy, mint czigányai. Pedig mint ember, mint gondolkodó, egy cseppet se volt az. Az öntudatra vitte faja, gondolatvilága, minden. Öntudatos volt, mert annak született. Egy pár század átöröklött kategóriái sciens bonum et malum-má tették. Aztán, mint minden öreg fajból származó egyénnek, úgy neki se volt gyermekkora. Gyermekéveinek játékaira árny borult, fiatal éveit a kétely mérgezte meg, az elsÅ‘ szerelem italába ürömcsepp keveredett. Környezete, a felsÅ‘vidék tót, szÅ‘rszálhasogató skrupulistavilág örökös intrigái kételkedÅ‘vé, embergyűlölÅ‘vé tették. Mindez ezer érzés, gondolat talán összefolyt a szegény ifjú lelkében, hogy egynek, egyetlen egynek adjon kifejezést: – Gábor szemébe nézett, annak játszott. Testvérét szerette, benne bÃzott, rátámaszkodott. Szerette lelkének egész összetett gondolatvilágával, szerette minden egyes s annyira elfinomult érzelmével. Valami végtelenül megható volt e két fiú ragaszkodásában, a melyet százados rokon-eszmék, világnézlet, százados szokások, eszmemenet, czélok kötöttek össze. E két testvér vonzalmában két különbözÅ‘, de közeli rokoncsalád erÅ‘s kötelékei születtek újra, újult erÅ‘vel. Csak úgy, mint egyéniségükben, a két család összes jó és rossz tulajdonai finomulva, szinte a második hatványon újultak fel. Hangzik a nóta… a brács, bÅ‘gÅ‘, czimbalom kÃséri. S Gábor szÃvét édes keserűséggel töltik el e dalok. Hiszen hazájában annak zenéjét, költészetét, végtelen pusztáit s egyszerű, de azért nagyszabású magyar parasztjait szerette a legjobban. Hiszen bennök látta a magyar jövendÅ‘ nagyságát, dicsÅ‘ségét. EttÅ‘l várt mindent, erre épÃtett, az ezek által eddig alig ismert világnézetében érzett valamit, a mi majdan, ha felszÃnre kerül, az egész fajt életképessé fogja tenni s a melybÅ‘l jövÅ‘ kulturánknak fakadni kell. Hisz a hol az érzelemnek oly végtelen kincse van, mint a magyar nép szÃvében, zenéjében, költészetében, ott nincs miért kétségbe esni. Most, most, hogy a nóta szólt, érezte csak igazán, hogy hazajött, hogy itthon van. Mindazt, a mi elébb csak zavartan, összekúszálva zsibongott a lelke mélyén, öntudatra hÃvta a nóta; érezte, hogy övéi közé jutott, érezte, itt mindenki az Å‘ húsából, vérébÅ‘l való, érezte – itt élnie, halnia kell. Ezekért érdemes küzdeni, utolsó csepp vérig; küzdeni boldogan, boldogtalanúl, babérért vagy bitófáért… Úgy érezte, lehullott körülte a ház fala, a puszták közepén áll s a «haza» határai láthatatlan messzeségbe folynak. Diadalmas fénynyel kél fel a nap túl, túl a világosi hegyeken; napfényben, dicsÅ‘séges fényben fürdik minden… Hisz mindent visszanyert, mindenre kész, sÅ‘t érez szÃvében, élni akar, küzdeni önmagáért, népeért – a fejlÅ‘désért! Amazok épp kocczintottak. 12. Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült. A régies berendezésű szoba óriási karos székébe dÅ‘lve, ébren álmodott. A mai nap eredményeire gondolt. Hiába, csak minden, de minden megváltozott ott: a lelke mélyén. Hány, régente természetesnek látszó dolog ma meglepte. Hisz erre felé minden, mindÃg Ãgy volt. Mindegyik nagy úrnak megvolt a maga kis udvartartása s minden, a mi az udvartartással jár. Vajjon üdvös-e mindez, családjaik fejlÅ‘désére? Bizonyára nem. De hát lehet-e ezen változtatni? Elég erÅ‘snek érzi-e magát arra, hogy e kis világ reformátorakép léphessen fel? Hisz gyenge. Pedig erÅ‘snek érezte volt künn magát. Tudja, hogy egy tulajdonsága, egy erénye fejlÅ‘dött ki a külsÅ‘ hatások alatt s ez: – energiája. Ezeknek s kivált a férfiaknak nincs. Az asszonyoknak inkább. Az akaraterÅ‘ bennök összpontosul. De mit ér energiája? Nem közvetlen igaz. Mint minden mesterségesen keletkezett tulajdon, merev kÅ‘vé vált. Érezte, hogy energiája a fejességhez húz. Ãgy van önállóságával is. Inkább exkluziv, mint önálló, exkluziv ember eszméivel szemben. Csak bizonyos dolgok bizonyos formában, bizonyos emberektÅ‘l érdeklik. Ezzel ellentétben önzése meg nem fejlÅ‘dött. AzonkÃvül megvolt lelkében a szánalom ama bizonyos neme, a mely a tót parasztnál is megvan, csak Å‘ nála a legmagasabb fokon. Szánalmában az egész világot felölelhette volna. Pedig a vele született s a fajától öröklött lágyságot kipusztÃtotta magából s bizonyos élességre, hirtelenségre tett szert. [Illustration: Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.] Hogy fog hát majd ezzel a világgal szemben, mely mintegy a régi énjének tükre – nyilatkozni? Vajjon könnyen keresztűl küzdi-e majd életét vagy pedig már az elsÅ‘ akadályok megbénÃtják, tönkre teszik? Hisz küzdésre született, arra nevelték. Világnézete önálló, akarata megvan; tudja, mi a teendÅ‘je. Csak!… s egyszerre egy nÅ‘i fej finom silhouette-ja iramlott át lelkén. Sápadt, finom vonású, szürkéskék szemű fiatal leány. Klienigstein Lolly volt. Két éve hogy nem látta. Milyen lehet ma? Változott Å‘ is? Vagy olyan, oly kétségbeejtÅ‘en az, a mi volt? Szereti igazán, vagy nem? Hideg volt – tudta – Klienigstein Lolly, annyira hideg, mint azoknak a báloknak a hangulatai, a melyekben hajdanában találkoztak. És mégis, mégis! Felkelt ülÅ‘helyébÅ‘l. Most vette észre, hogy majd nem az egész éjszakát átvirrasztotta. Hajnalodik, napfényben minden. 13. Vagy három nap multán az öreg grófnénak, a két fiú anyjának kellett megérkeznie. LÅ‘rincz befogatta hÃres négyes fogatát, a melynek nincs párja három vármegyében. LÅ‘rincz hajtott, Gábor mellette, mélyen elgondolkozva, üldögélt. A négy táltos szédÃtÅ‘ gyorsasággal ragadta a könnyű kocsit. LÅ‘rinczet elfoglalták lovai, Gábort meg vitték álmai gyorsabban, messzebbre, mint a repülÅ‘ kocsi. Anyjára gondolt, hogy fogja fogadni? Szereti-e még? Nem felejtette-e el az évek folyamán, hogy van még egy fia, ki messze-messze, idegen földön, idegenek között, idegenként nÅ‘tt fel. A kocsi repült a széles úton. Egyszerre a falu alján feltünt az óriási landauer, ott ül a «parádés» kocsis, mellette egy vén, vén inas, ki akkor volt fiatal, mikor még Johann, a vén komornyik járta a ländlert. A porfelhÅ‘bÅ‘l lassan-lassan kibontakozott az egész alkotmány. Gábor meg úgy érezte, hogy nemcsak a portól, de mástól se lát tisztán. Elhomályosodnak szemei, egy árva könycsepp villan meg a szempilláján, a mely végigszalad a képén. Édes anyja fogja hát ölelni mindjárt, anyai csóktól fog égni az arcza. És ime, a mit oly soká várt, most valósággá vált; átfonja vállait az édes anyja két karja, érzi szÃvét szÃvén, ajkát ajkán. – No hát én, én nekem nem jut belÅ‘le semmi? – kérdi LÅ‘rincz ingerkedve. – Ne csak a tékozló fiúnak, a másiknak is juttass valamit a jóból. És most ott ült az öreg asszony két fiával a kocsiban. Mellette LÅ‘rincz, szemben véle Gábor, hiszen arczát mindvégig látni, vizsgálni akarta. A szegény öreg grófné alig akart hinni szemeinek, hogy ez lehetséges legyen, mindkét fiával együtt s most már örökre! – Hogy hasonlÃtasz atyádra – szólalt meg Nifforné s nézte, nézte a fia vonásait. Kereste rajta a szenvedés nyomait. Szeretett-e már? Megismerte-e már a szenvedést errÅ‘l az oldalról is? Csak nézte, nézte s ezer semmi kérdést intézett hozzá, aztán oly érdekkel hallgatta, a mit kérdéseire felel, mintha csak ettÅ‘l függött volna a lelki üdvössége. Közbe-közbe pedig az oldalán ülÅ‘ LÅ‘rincz arczát simÃtotta végig, nehogy ez azt higyje, hogy elhanyagolja Å‘t addig, mÃg a másikat anyai szerelmével átfonja. A kocsi lassan felrobogott a kastély elé, az egész cselédség sorban állt, várva szeretett úrnÅ‘jét, kit már oly régen nem látott. A kocsiból az öreg komornyik segÃtette ki, megremegÅ‘ kézzel ajkaihoz emelve a grófnÅ‘ kezét, a melyet aztán kétszer, háromszor megcsókolt. Negyven év ragaszkodása beszélt a szemeibÅ‘l. A többiek is tisztelegtek a kegyelmes asszonynál. A kertész óriási virágbokrétát nyújtott át neki s egy kis parasztleány a faluból, remegÅ‘ ajkkal, versben üdvözölte. Az öreg asszony szinte át volt szellemülve. Még mindig fiatal tűzű fekete szemeire bánatos fátyol borult. Annyit szenvedett életében, hogy még boldogságának legmagasabb fokán is szomorú volt az arczkifejezése. Ajkairól a korai lemondás beszélt. Szeretett s korán temette el azokat, a kikhez a szerelem fűzte. Második férje halála óta nem viselt mást, csak gyászruhát. EttÅ‘l a pillanattól fogva, csak gyermekeinek akart élni. Most ott megy két fiába akasztott karral, lassan, fel az emeletre vezetÅ‘ lépcsÅ‘kön, az elsÅ‘ fordulónál megáll, jóságos mosolylyal tekintve végig a ház népén, a mely egy sorba sorakozva, tisztelettudással tekint fel reá. Az utolsó magyar nagyasszony még egy pillantást vetett reájuk, aztán lassú léptekkel fordult be az oszlopos csarnok túloldalán. 14. LÅ‘rincz felkÃsérte Å‘ket az emeletig, majd a nagy ajtónál elvált tÅ‘lük, magukra hagyva Å‘ket. Gábor a grófnét karonfogva, végig vezette a kedves, nyájas, régi divatú termeken, a melyeknek levendulaszaga, régies tarka virágos szövettel beborÃtott bútorai a negyvenes évek Ãzlésére emlékeztettek. A sarokszoba fala, melyet Ãrókabinetnek használt az özvegy, családja fényképeivel volt borÃtva. Itt töltötte napjait nagy elvonultságban a kétszeres özvegy. Ideérve, az anya és fia megálltak. Niffor-Márfay Anna átölelte fia fejét s csókokkal halmozta el, aztán leült az ablak mellett álló nagy karos székbe, hol annyit hÃmzett a dálnai templom számára, kezeit térdére ejtve, hosszan elmerengett, majd reszketÅ‘ hangon megszólalt: – Úgy fiam, haza jöttél. Látod, itt vagy a jó helyen, vártunk, mindÃg vártunk. Szükségünk van reád, nékem is, LÅ‘rincznek is. Úgy érzem, atyád jött vissza mellém, hogy öreg napjaimra megvédelmezzen, oldalomon legyen… – Oldaladon leszek mindig, soha el nem hagylak benneteket! – Tudom, számÃtok is reád. Hisz most jönnek majd a nehéz évek! Te jobban ismered az életet, mint Å‘, te mindig a magad lábán álltál, hála édes atyád bölcs, de a mellett oly kegyetlen végrendeletének… de nézd, nézd Gábor – folytatta Nifforné, derült hangra csapva át – a tűzoltóság. A dálnai tűzoltók vonultak fel. A hazatért Gábornak akartak tisztelegni. Ott vonultak fel mind, egymás mellett, tarka, veres-hajtókás barna ruháikban. Csillogva, villogva a tavaszi napfénynél. Élükön a czigánybanda valami újjongó új bécsi marsot játszott. Nifforné és Gábor kimentek az erkélyre; LÅ‘rincz a ház elÅ‘tt állott már, tűzoltó-fÅ‘parancsnoki ruhában, katonás méltósággal fogadva a tisztelgÅ‘ket. – Akárcsak egy kis fÅ‘herczeg! – mondá tréfásan Gábor, minden gúny nélkül. Édes anyja meglegyintette zsebkendÅ‘jével az arczát, aztán az érintett helyen össze-vissza csókolta fiát. 15. Gábor elsÅ‘ látogatását gyámjánál és rokonánál, Czobor Ãdámnál tette. Ãdám pár órányira lakott PesttÅ‘l, valahol Czegléd és Szolnok között; ott, hol az alföldi rónaság kezdÅ‘dik. Szolnoktól még vagy egy jó órányira, a Tisza partján feküdt az Ãdámék lakása. Délután négy felé érkezett Szolnokra. Mily jól esett neki megint a magyar szó! Gábor végtelenül szerette az Alföldet. A kedves, széles utczák, ákáczfákkal szegélyezett alacsony fehér házak, a lobogó ingű, gatyájú helyrelegények, az ingvállas bodros viganójú menyecskék, a házak elÅ‘tt guggoló öregek, a zöld vetések között keresztül vezetÅ‘ országút, a gólyák, darvak a légben, a sÃkságot pettyezÅ‘ fehér tanyák, a gulyák, távolról idehallatszó kolompja, a Tiszapart hamvas zöld fűzesei, a messzi falvakból idehallatszó távoli harangszó édes nyugalommal töltötte be lelkét. Úgy érezte, hogy édes hazájának kapui tárultak fel elÅ‘tte. Most érezte csak igazán, hogy hazajött. Hisz ez a darab föld, ez a végtelen sÃkság, ez az otthona, ez a hazája; ebben bÃzik, erre épÃt. Ez a föld adja azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szÃvében fakad a magyar nóta, ennek a népnek aczélos karjai vÃttak meg annyiszor a hazáért, ez Å‘rÃzte meg drága kincsünket: – magyar nyelvünket. Erre épÃtsünk, ebben bÃzzunk! Hazatérve, amoda a tótvilág közepébe, úgy érezte, mint oltalmazó jött; ide más érzések hozták. Itt egy élet folyamán csak védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj; idetért, midÅ‘n fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midÅ‘n elszorult a szÃve, – vÃgasztalásért; ide gyámjához, leghÃvebb emberéhez, Czobor Ãdámhoz. A kis falu fehér házai között végig robogott a kocsi; most elhaladt egy kÅ‘ Szent János mellett, aztán befordult egy kis ház platánoktól, akáczoktól beárnyalt udvarára. A ház elÅ‘tt már Czobor Ãdám várja, kezet nyújt neki. Mily megnyugtató volt a kézszorÃtása, mily jótékony szürke szemeinek kifejezése. Czobor Ãdám vagy ötven éves ember lehetett, azonban sokkal fiatalabbnak látszott. Magas, izmos ember volt, piros arczbÅ‘rrel, a melyet alig szakÃtott meg itt-ott egy ráncz. Hosszú, szürkülÅ‘ fekete bajusza, rövidre nyÃrt szakálla fiatalos kinézést kölcsönöztek neki. Pedig komoly, sokak által komornak rágalmazott ember volt. És tán ép magábazárkózottsága Å‘rÃzte meg Å‘t ilyen tisztán. Távol az emberektÅ‘l, csak a tudományoknak s leánya, Erzsébet nevelésének élt s Ãgy a mennyire mélységes mély lett a szÃve, olyan tiszta is maradt. Az élet nem szennyezhette be, mert hisz alig élt. Egyéniségre csak úgy, mint gondolkodásra különbözött a többi Czoboroktól. Édes anyja, sz. Bélváry Erzsébet vére volt, ki régi magyar alföldi nemes családból származott. TÅ‘le örökölte elszántságát, mély szÃvét, lelki egyensúlyát; a felvidékiekhez csak a filozófolásra való hajlandósága húzott. Leánya, Erzsébet – ki e perczben lépett ki a házból – reá ütött. Magas, karcsú fiatal leány volt, összenÅ‘tt szemöldökkel, fekete, simára lefésült hajjal, hajlott sasorral, picziny piros szájjal. Volt valami, hogy úgy mondjam, hÅ‘sies a megjelenésében, a mi csudálatosan ütött el picziny ajkának finom mosolyától, szürke szemeinek gyermekded kifejezésétÅ‘l. Édes anyja korán elhalt; érzett rajta a férfinevelés. Atyja gyakran Rozgonyi Cziczellének nevezte, oly lovagias, oly szűzies, oly hÅ‘sies leányát. Pár percz mulva már a kis, alacsony ebédlÅ‘ben ültek mind. Erzsébet az asztalfÅ‘nél, jobbján Gábor, balján Ãdám. Az estebédet – more patrio – hétkor költötték el. – Itt vagy hát öreg fiam közöttünk! Látod, szeretettel vártunk mindig. Meglássuk, Gábor bátyám végrendelete mit eredményez. Érdekelsz fiú! – Ugyan hagyja el, bátyám. Elszorul a szÃvem, ha arra gondolok, hogy csak most kezdem az életet. Félek, meredek az útja. Hátha nem tudok aklimatizálódni. – Megjön ez is; jobb, mintha itthon nÅ‘ttél volna fel és csakis a tótföldet ismernéd. Mit láttál eddig? – Még csak otthon voltam. – És Anna néni hogy van? – kérdé Erzsébet. – Csókoltat, szeretne látni. – Felmegyünk ugy-e apus, még a nyár folyamán Dálnára? – Fel-fel Cziczellém, hiszen ha te akarsz valamit, azt a jó Isten is úgy akarja. – Bejárjuk az egész felvidéki rokonságot? – Be hát… de nem rontom a kedvedet. Inkább hallgatok. És LÅ‘rincz? Milyen? Ember lett belÅ‘le? – Olyan, mint a milyen két év elÅ‘tt volt, csak minden tulajdona finomult, kiszélesedett. – Érdekes fiú. Minden erénye, hibája egy elmuló korra világÃt. Å egymaga egész elpusztuló, régi magyar olygarchiánk quintessentiája. Egyike azoknak, kik csak uralkodni, parancsolni tudtak. Å se tudja megtanulni, hogy századunk jelszava: «il faut savoir servir». – Meg fogja tanulni, – mondá Erzsébet halkan, de biztos hangon. – Na nézzék, Erzsi! politizálni is szoktunk. No nézzék a kis honleánykát! – Nem, csak LÅ‘rinczrÅ‘l beszéltem. – Tudom, hogy gyengéd volt mindig; annyi tulajdonotok ellentétes, hogy meg kell értenetek egymást – nevetett fel Ãdám s megsimogatta Erzsébet képét, ki egy szemérnyi szemrehányással szemeiben, de azért nyiltan, egyenesen szembenézett atyjával. – Ellentétek? És miben? – kérdé Gábor kiváncsian. – Oh sokban. Erzsébet olyan paraszt-fajta, mint a milyen én magam vagyok. Egyenes, semmi árnyalat, finomultság nincs az egyéniségében. A mit mond, az úgy van és nincs máskép. Nem érzékeny, a félhomályban nem lát, aztán nyugodt. De olyan nyugodt, mint a milyen csak egy ilyen, a turáni nemes fajból származó nÅ‘személy lehet. – Papa, hagyjuk a turáni nyugalmat. – Ez azt jelenti, hogy a multkor, igen Gábor, ne nevess, te meg Erzsi ne pirulj (leánya egy egyszerű tagadó-mozdulattal felelt édes atyja szavaira), a leányom majd elájult, a szegény kis ideges gyermek. Tizedes, a paripám megbokrosodott, majd kitörtem a nyakamat a porta elÅ‘tt és… Erzsit elhagyta turáni nyugalma. – Elájult? – kérdé Gábor nevetve. – Jól ismered. Kiszaladt a ház elé, megragadta a Tizedes kantárszárát és visszarántotta. Megfékezte a lovat és megmentette édes atyja becses életét. Erzsébet szeretettel mosolygott atyjára. Nem szabadkozott egy cseppet se. – Olyan, akárcsak Rozgonyi Cziczelle! – mondá Gábor. – Néked nem szabad Ez atyám privilégiuma. Nevezz becsületes hajadon nevemen Erzsébetnek. Tudod Gábor? Ezzel a leány felkelt, nyugodtan kezet adott a fiúnak, megcsókolta atyja homlokát s kiment a szobából. – Tán csak nem haragudott meg? – kérdezte nyugtalan arczczal Gábor. – Ugyan dehogy. Nincs hiúság, érzékenykedés egy csepp se benne. De gyere, menjünk át a dohányzóba. Beszélgessünk. A kis teremben vÃg tűz pattogott. A hüvös tavaszi estéken még Ãdám rendesen begyújtatott a kandallóba. – Akarsz egy jó szivart, vagy tán csibukot parancsolsz? Gábor czigarettára gyújtott, Ãdám egy hatalmas török csibukot vett elÅ‘ a pipatóriumból. A kandalló elé telepedtek. A kis szoba kifejezte Ãdám egyéniségét. A falakat könyvek lepték el, egymás mellett Darwin, Hæckel, Spencer, Geoffroy-St.-Hilaire, Lamasch művei. Nehány jó regény, nehány költemény. A kandalló panopliján fegyvergyüjtemény, a melyet keleti útjáról hozott. A szoba egy sarkában foszilok felhalmozva. A kis kabinetet csak egy zöld ellenzÅ‘vel fedett dolgozólámpa világÃtotta be. Az ablaktáblákat a ház elÅ‘tti nagy ákáczok hajlongó galyai kopogtatták. Otthonos, meleg zug volt. – Mily jó itt, milyen távol vagyok utazásaimtól, távol a szállodák fagyasztó hangulatától, az idegen világok idegen érzéseitÅ‘l. Itthon érzem magam itt nálad, bátyám… Ãdám megveregette vállát. – Atyád is szeretett itt üldögélni. Rendesen váratlanul érkezett. KésÅ‘ este betoppant… majd mindig e kis szobában talált rám. Szinte látom magam elÅ‘tt, a mint az ajtón hirtelen belép magas termetével, vadász-csizmákban, vadász-kalappal. Beleült abba a székbe, abba, a melyben te most ülsz. Pár perczig hallgatott, aztán lassú, mély hangon terveirÅ‘l kezdett beszélni, meg kedvencz tudományáról, a biologiáról. A családi viszonyainkat hosszan fejtegette; beszélt utazásairól. Majd tÃz évvel volt idÅ‘sebb nálam, mesteremnek tekintettem. Mesterem, kinek mindent köszönhetek: nyugodt, boldog életemet, s mindazt az örömet, a melyet a munka okoz nékem. Én is csak olyanféle tésztából voltam gyúrva, mint fiatal uraink szoktak gyúrva lenni. Lovagláson, vadászaton járt csak az eszem, az életnek csak a felszÃnét láttam…; egy Ãzben – de ezt még nem mondtam el néked, pár év elÅ‘tt még tán meg sem értettél volna tökéletesen, ma… meg fogsz érteni. Gábor közelebb húzta a támlás széket Ãdámhoz, feszült figyelemmel hallgatta. Lehetett volna érdekesebb tárgy a világon annál, mint midÅ‘n gyámja édes atyjáról beszél neki? – Nos – folytatta Ãdám, felszÃtva pipája tüzét, – a téli idÅ‘ben történt. Vadászni voltunk Ujvárt, a Nifforoknál. Halálosan belészerettem egy leányba; nevét nem mondom, minek mondanám. Öreg asszony ma már, megviselte az élet. Talán a szenvedés meg is tisztÃtotta a lelkét azóta. Akkor még szenyes volt. Én bomlottam utána, jártam városról-városra a nyomában. Képzelhetetlen dolgokat követtem el érte. Adósságokat csináltam, kis vagyonom egy része ráment a bolondságomra. Ez a szenvedély vitt, vitt feltartózhatatlanul, s a leány csak bolondÃtott szinte egy álló esztendeig. Egy év mulva aztán máshoz ment, ki gazdagabb volt mint én s kevesebb bolondságot követett el érte. Azt hittem, tönkre megyek; az ivásra adtam magamat. Igen Gábor, a hogy itt látsz, egy féléven keresztül minden éjjel korcsmáztam és jártam a bolondját. Egy ilyen éjjel – úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna – a galgóczi korcsmában ittam egész éjjel, két banda húzta oldalamon a körmeszakadtáig. Talán a tizedik üveg bornál jártam; az üres czilindereket hogy kiittam, egymásután a korcsma ablakaiba hánytam. Már egy se volt ép… – Te, Ãdám bácsi, te? – Igen én, fiam. Látod, látod, Ãgy változik az ember… de figyelj. Úgy éjfél után két órakor lehetett. Egy négyes fogat állott meg a csapszék elÅ‘tt. Apád volt, ki Ãgy kocsin igyekezett Nyitra felÅ‘l Márfára, Miklósékhoz. Magam se tudtam miért, de mindig szerettem apádat, olyan derék, jó ember volt. Megértett mindig, oly elnézÅ‘ volt velem szemben; pedig bizony akkoriban nem igen érdemeltem meg. Nagyon elszégyeltem magamat, a midÅ‘n belépett az ajtón. Mintha csak látnám. Szerettem volna a föld alá bújni. Ilyen szégyen! Nem tudtam, mit mondjak néki, nem tudtam szólni, nem tudtam, felálljak vagy ülve maradjak… nagy kamasz voltam pedig már, több huszonkét évesnél. A czigányok csak húzták, húzták. CsittÃtottam volna Å‘ket, de megakadt a szó a torkomon. Becsületérzés volt már akkor is bennem… aztán meg szegény apád nem tudhatta, miért cselekszem Ãgy. Emlékszem, ügygyel-bajjal felkeltem s hebegve, ostoba észszel Ãgy szóltam hozzá: «Ugy-e késÅ‘re jár az idÅ‘, Gábor bátyám?» Å… nem szidott, nem korholt, mint hittem. Komolyan megállt a korcsma küszöbén s határozott hangon Ãgy szólalt meg: «Küldd el a bandát, Ãdi, késÅ‘ van, kettÅ‘re jár az idő». Én, szinte megigézve tekintetétÅ‘l, elküldtem Å‘ket s e percztÅ‘l kezdÅ‘dik életem, hisz addig jóformán nem is éltem. Gábor villogó szemmel hallgatta Ãdám szavait, ki egy pillanatig elhallgatott, megigazÃtotta a kandalló hamvadó tüzét, végigsimÃtotta homlokát, mintha csak e mozdulattal a fájó emléket s vele elÅ‘bbeni életét akarta volna eltörülni. – Aztán – folytatta – az én komoly, nagy tudományú, szeretett Gábor bátyám nem átallotta, odaült velem szembe, a bortól csepegÅ‘ piszkos asztal szélére, nem átallott velem e perczben szóba állani. És nemcsak hogy szóba állt, többet is tett ennél. «Ãdám, édes pajtásom, öcsém – szólt a szÃvemhez – figyelj reám. Tudom, bánat nyomja a lelkedet, tudom». Egy perczig némán a szemébe néztem, aztán a jó Isten tudja mi fogott el, de azt hittem, odaborulok a vállára és zokogni kezdek. Nem tettem, e perczben még nem mertem volna megtenni. Csak odakönyökölve az asztalra, bután belebámultam a lámpába, szólni nem tudtam semmit. De minek is szóltam volna… úgy is megértett. «Figyelj, fiam», folytatta szavait, «boldogtalannak érzed magad e perczben, tudom. Tanuld meg azonban édes öcsém, hogy a szenvedés tisztábbá, nemesebbé teszi az ember lelkét. Férfinek születtél, ne add oda hát magad a szerelemnek egészen. Ha ebben szerencsétlennek érzed magadat, tekints fel, emeld fel fejedet s keresd más czélokban a megelégedést…» – «De miben, hogyan», kérdém halkan, lekonyult fÅ‘vel. «Igyekezzél társadalmunkat szolgálni s ezáltal a hazát.» E perczben, emlékszem, a czigányok a Rákóczi-induló hangjaival igyekeztek hazafelé, ezzel akartak urok s parancsolójuknak kedveskedni. Az induló – a magyar hÅ‘siesség, bátorság diadalhymnusza – hangzott s elnyomta szÃvemben a szerelmi dalok viszhangját. Atyád szavai összevegyültek a nagy Rákóczi nótájával, szÃvemben megrezdült valami, úgy éreztem csodás, elÅ‘ttem ismeretlen világ tárult fel, mely vonz, visz magával; éreztem, hogy mint a mindenség egy paránya is, használhatok valamit. Úgy éreztem, hályog hull le szemeimrÅ‘l, látok. Atyád megérttette velem az életet. Éreztem, a szenvedést nem azért kapjuk osztályrészül, hogy ezáltal tönkre menjünk, hanem hogy új életerÅ‘t szÃvjunk belÅ‘le. Csak hallgattam, hallgattam atyád szavait. Feltárta elÅ‘ttem társadalmunk hibáit, a melyeket azonosoknak éreztem önmagaméival. Egyúttal erÅ‘t éreztem magamban: – tenni, küzdeni, megváltozni… és… – És? – kérdé Gábor büszke arczczal, feszült figyelemmel. – És… nem tehettem egyebet, mint zokogva odaborultam atyád vállaira. ElsÃrtam neki ez oly áldásos pillanatban egész eddigi hiábavaló, haszontalan életemet. Å kebléhez szorÃtott s atyai csókkal illette homlokomat – ekkor elÅ‘ször. Ãdám elhallgatott, valami összeszorÃtotta a torkát, hangja megcsuklott. De nem titkolta a meghatottságát, nem törölte le azt a könycseppet se, a mely a pilláin ragyogott; egyenesen szembe nézett Gáborral, ki kezeibe temetett arczczal ült ott és szinte dermedten figyelt szavaira. – Másnap vele mentem Márfára – folytatta Ãdám – s e percztÅ‘l fogva nesztorom volt. Megmagyarázta társadalmi viszonyainkat. Feltárta elÅ‘ttünk régi, ódon társadalmunk korhadt alapját s elÅ‘készÃtett Ãgy az élet tudományára. Sokat olvastunk együtt. ErrÅ‘l különben tudtok. Sokat beszélt nagytudományú német nevelÅ‘jérÅ‘l, BodmerrÅ‘l, kinek természettudományi, biológiai ismereteit köszönheti. Nagy ész, nagy szellem volt atyád; sokat lendÃthetett volna pusztuló világunkon, ha hamar meg nem hal… Haláláig az oldalán voltam. Nem tudtam nélküle élni; szeretett mint fiát, mint tanÃtványát. Felébresztette bennem a tudvágyat, sajnos, a tetterÅ‘t nem birta – azaz egy nagy szenvedés embergyülölÅ‘vé tett. Azóta kerültem a társaságot s Ãgy a társadalomért se tehettem semmit. De éltem boldogságát csak neki köszönhetem. Másodszor halálos ágyán csókolt homlokon; mikor ott álltam az ágya szélén, úgy éreztem, egész bensÅ‘ világomat viszi el magával. Hiszen mindazt, a mi ma _én_ vagyok, azt Å‘ öntötte lelkembe. – Sovány elsárgult ujjaival megsimÃtotta a hajamat. «Hajolj reám, úgy… végrendeletem végrehajtója te lész, te meg fogsz érteni… fiamat reád bÃzom. Látod, a saját lelkemet hagyom te reád… vigyázz reá, értesd meg vele az életet. Ha szenvedni fog, légy az oldalán. Te tartozol ezzel nékem. Légy jótevÅ‘je, tiszteld emlékemet.» Ezek voltak utolsó szavai. Ãdám elhallgatott. Gábor felkelt ülÅ‘helyébÅ‘l, odament Ãdám elé, megfogta kezét szilárdan, nyugodt arczczal, de fénylÅ‘ szemekkel szembe nézett vele, aztán Ãgy szólt: – És most, Ãdám bátyám, te rajtad a sor. Ezzel reá hajolt. Gábor úgy érezte, az édes atyja ajkai érintették a homlokát… 16. Másnap reggel Erzsébet körülvezette Gábort a kertben. ElÅ‘bb felmentek a ház mellett levÅ‘ kis dombra, honnan csinos kilátás nyÃlt a pusztára. Aztán bejárták a kis angol kertet, be a szÅ‘lÅ‘lugast. – Látod Gábor, ez a mi boldogságunk. Ez a kis ház a béke… A kert alapját édesatyám vetette meg. Látod e szÅ‘lÅ‘-fajokat, mind ritka fajta; kedvencz bibelése a kertészkedés… sokat csinosÃtottunk már a kerten az utolsó években is. Ezt a nagy nyárfát én szabadÃtottam ki, ezt a tisztást is én törettem az erdÅ‘ben, most innen a házig fellátni… És Erzsébet komoly naivsággal beszélt kertjükrÅ‘l, mindennapi életükrÅ‘l, boldogságukról. – Nézd e gyümölcsöst, milyen szép ilyenkor! Valóban az volt. A fák mind virágban, egy virágtengerré folytak össze az alacsony fák lombjai. A fák alatti pázsitot lila iriszek, fehér százszorszépek, illatos kakukfüvek tarkÃtották. Virágban minden; darázs meg méh sziszegve repül át a légen, messzirÅ‘l a pacsirta hangja hallik. Gábor meg olyan boldognak érezte magát e perczben, hogy a földre szeretett volna borulni s elrejteni fejét a fű és a virágok közé… Maga se tudta, miért. Végig haladtak a kerten. Szélére érve, megálltak, innen gyönyörű volt a kilátás a pusztára. [Illustration: Virágban minden…] – Látod Gábor, ez a mi világunk; szűk, kis világ, de széles lesz az által, a mit nekünk érzésben jelent. Itt oly sokszor elüldögélünk apámmal; én vállára hajtom fejemet s elhallgatom a puszta csendjét, gondolatom meg túlrepül a láthatáron… aztán oly jó megint idetérni vissza. Apa átfogja derekamat s esténkint, midÅ‘n a gulya kolompja megcsendül, midÅ‘n az elsÅ‘ pásztortűz felvillan, a tiszai halászok is már hazatérnek, még mindig csak itt ülünk egymás mellett. Néha meg ilyenkor anyámról beszél… kit úgy szeretett. Ãdám egy parasztleányt vett el; talán ez volt az oka, hogy miért tartotta magát oly soká távol a nagyvilágtól. Nem mintha szégyelte volna nejét bemutatni, sÅ‘t semmire se volt oly büszke, mint nejének szépségére, egyszerű szÃvére, jóságára; de nem akarta Å‘t a nagyvilág mérgének kitenni. TÃz évi boldogságot köszönhetett nejének, ki fiatalon halt meg, magával vÃve férje szÃvének felét. A másik fele Erzsébeté lett. – Sehol se beszélt anyámról annyit, mint e helyen. Mindig azt mondta, ez a táj az Å‘ lelkének a képét tükrözi. – Milyen jóságos ember a te atyád, Erzsébet! – Tudom és büszke is vagyok rá. – Édes anyád… hiányzott neked nagyon? – Hiányzott, mert szerettem s mert feledni nem tudom. De pótolja veszteségemet atyám kettÅ‘zött szeretete… – Aztán mit csináltok egész nap? Apáddal csak nem lehetsz reggeltÅ‘l estig. Nem unod el magad? – Ha apám nincs itt, babrálok valamit. Sokat olvasok. Azután el-eljárok a falunkba. Falum egész kis világ… vannak ám rokonaim is a parasztok között. – És eljársz hozzájuk? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy a leány mit felel majd reá. – Hogyne járnék. Sok igazságot tanultam tÅ‘lük. – Aztán, hogy neveznek? – Miasszonyunknak. Sohase neveztek másképen. Egy dajkám nevezett Ãgy, még kis leánykoromban; nagyon komoly kis teremtés voltam, kiérdemeltem az elnevezést. Különben matrónájuk is vagyok; van vagy húsz keresztgyermekem, az Ãlgyoséknál csak a multkor voltam a paszitán, nyoszolyóleány is voltam már ugyanannyi helyen. El is járnak hozzám mind. Ismerem Å‘ket, a mióta élek, a hány hajadonleány van a faluban, mindnek ismerem a szÃve titkát. El is járnak hozzám, akár a tiszafüredi paphoz. – Menjünk a faluba. Hadd lássam Miasszonyunkat a maga helyén. Egy fasoron haladtak végig… Erzsébet elragadóan nézett ki a hatalmas fák alatt. Nyitott haját, nagy szalmakalapját bearanyozták a nap sugarai; könnyű fehér ruhájában, virágokkal kezében olyan volt, mintha maga a tavasz szállott volna le a földre, az Istenáldta virágfakasztó, szerelmet ébresztÅ‘ dicsÅ‘séges tavasz! A mint Ãgy könnyű léptekkel elhaladt Gábor oldalán, annak egyszerre az jutott eszébe, hogy e leány illenék a legjobban LÅ‘rinczhez. Az Å‘ édes anyjának legméltóbb menye lenne ez ártatlan arczú, nyugodt, összhangzatos fiatal leány… 17. Mintegy negyedórai gyaloglás után, a falu alá értek. «Miasszonyunk, gyere be hozzánk!» kiáltotta egy gyermek, az egyik kukoriczaszár-fedélü kis házból. Pár pillanat multán a házat lakó egész család kijött s körülsereglette Erzsébetet. Mindegyikhez volt nyájas szava, mindegyikkel érdeklÅ‘déssel beszélt. BehÃvták a házba. Ott, a tiszta kis szobában leült a tulipános padra s ölébe ültetve az egyik kicsiny, még alig beszélÅ‘ gyermeket, beczézni kezdte. – Hát Pista, hogy van a «gyi lovam?» A gyermek, ki elébb Gábortól még húzódozott, most bátran az Erzsébet szemébe nézve, csacsogni kezdett. Ezalatt a szomszéd is meghallotta, hogy a kisasszony itt jár. Tele lett a pitvar, tele a szoba, körülállták. Csak nézték, nézték; mély, egyszerű szÃvük egész világa sugárzott ki a szemükbÅ‘l. Látszott rajtuk, hogy imádják. Egypáran leültek mellé a padra. Egy öreg asszony rétest hozott neki nagy tálon, a melybÅ‘l aztán Miasszonyunknak csakúgy, mint Gábornak enni kellett. Ãgoston Pista pedig, az Erzsébet egyik komája, odaállt mellé: – Úgy ám, Miasszonykánk, táncz lesz itt nemsokára. Lakodalomra készülünk; a mi Marink megy férjhez, elvárjuk ám. Velem tánczolja az elsÅ‘ tánczot, úgy-e? És Erzsébet egyszerűen, minden leereszkedés nélkül megigérte neki, hogy eljÅ‘, nyoszolyóleány is lesz, tánczol is vele… Gábor csak nézte, nézte; maga se tudta miért, de oly nagynak, nemesnek látta a leányt e perczben. Oly mélységes mély az érzés világa, hogy magához tudta vonzani a nép egyszerű, de nagy vonalú érzésvilágát. Egygyé vált velük, _daczára_ annak, hogy édes anyja nem egygyel közülök rokonságban állott. Erzsébet mindegyikhez intézett pár nyájas szót; egy öreg asszonynak orvosságot igért, egy leánynak súgott valamit, egyik gazdának a felesége után kérdezÅ‘sködött. Jóakaratot lehelt egész lénye; mintha ajkairól, szÃvébÅ‘l, ruháiról a boldogság áradt volna szét. Mindenki szeretettel, boldogságtól sugárzó szemekkel tekintett fel reá. Majd az egész falu népe összeszaladt; sokan ki is kisérték Å‘ket a határig. Soká álltak még ott a mezÅ‘n, a könnyű léptekkel ellebegÅ‘ Erzsébet után nézve… Gábor hallgatott, tele volt lelke azzal, a mit látott. Érezte az _egyszerűség_ hatalmát. Érezte, hogy ebben nyilvánul a magyar faj ereje, ebben életképessége. Törpének, gyengének érezte magát e leány egyszerűségével szemben. 18. Vacsora után megint ott ültek, Gábor és Ãdám a kis dohányzóban, a kandalló mellett. – Tehát elhatározott szándékod holnap indulni, Gábor? – Sajnos, nem maradhatok tovább, Ãdám bátyám, hiszen anyámékkal is alig voltam még, no meg hátra van még a fekete leves is: a rokonságot is végig kell látogatnom. – Ezért ugyan nem irigyellek. Bár majd nemsokára nekem is nyakamba kell vennem a tót mindenséget. Erzsébetet mutatom be nekik, ki még sohase járt fenn a brinza birodalmában. Néked különben tanulságos kéjút lesz ez. Kiváncsi vagyok benyomásaidra. Hány éve, hogy nem jártad körül Å‘ket? – Talán tizenöt éves koromban voltam mindnyájánál, Niffor Tomiékat és Miklós bácsit kivéve. Ezekhez persze minden évben átmentem párszor; már muszájból is. – Majd ha végig jártad Å‘ket, jÅ‘jj vissza hozzám. De igaz az, hisz pár hét mulva fenn találkozunk, akkor majd ott helyben megbeszélhetjük a kimuló olygarcha-világot. Azt hiszem, három-négy hét mulva felmegyek hozzátok Dálnára. De… most még pár szót vagyonodról. – Ohó, Ãdám bácsi, a hét szilvámra jutottunk! – Igen, a mely, hála az Úrnak, csinos szilváskertté nÅ‘tte ki magát. Mit csinálunk a birtokkal? Magad fogod kezelni ezután vagy bérben marad, mint eddig? – Én azt hiszem, reám nézve a legjobb lenne, ha bérben maradna. A gazdálkodáshoz csak nem értek. A parasztok jól fizetnek, jól is munkálják a földet. – A te vidékeden mindenesetre a legjobban, csak úgy mint itt. Hisz szinte kerti művelés alá veszik az egyesekre esÅ‘ kis darabot. – És mennyi lesz mégis a jövedelmem? – Lesz úgy 15 ezer forint évente. Bért 13 ezer forintot fizetnek a parasztok és értékpapirokból, regálékból is vagy két-három ezer forint bejÅ‘. Nem nagy vagyon, de rendezett. Ez pedig nagy szó minálunk, hol éppen megfordÃtva állanak a viszonyok. Meg vagyok róla gyÅ‘zÅ‘dve, hogy Niffor Tominak a negyven ezer hold erdejébÅ‘l nincs annyi jövedelme. A terjedelmes direktoriális rendesen sokat megemészt. – Hát a paraszt bérletet pártolja? – Nálunk mindenesetre. Nézd, milyen virágzók a földjeim, aztán milyen pontosan fizetnek. És milyen viszonyban áll az ember velök; soha ez más árendással nem lenne lehetséges. Aztán meg a hol farm-rendszer van, ott nincs agrár szoczialismus! Különben az én esetem különleges is. E kis birtok mindig a Bélváryak kezében volt, bár e család soha se lakott itt. Nagyatyám, hogy a községet birtoka egyrészére telepÃtette, oda adta nekik minden földesúri jogait. Ãgy a regáléval mind ekkoráig nem volt bajuk. Ezért is hÃvják e falut Szabad-Mártonfalvának. Sohase robotoltak, szinte földesúri jogokat élveztek. Az «úr» fogalma kiveszett náluk. Talán innen önállóságuk, egyenes, tiszta jellemük. Én aztán, hogy ide jöttem lakni, ilyen szűzien igyekeztem fajukat megÅ‘rizni. A világ s kivált a szomszédaim (kiket ritkán kerestem fel) kötni való bolondnak tartottak, én pedig élveztem azt, a mit a köreinkben született emberek közül csak igen kevesen élvezhetnek: a természet friss, éltetÅ‘ levegÅ‘jét. Mily jót tett nekem józan világnézetük, nyugalmuk a «tanuló évek» lármás, izgató élete után. Ma is úgy tekintenek reám, mintha közéjük tartoznék s ennél, hidd el, nem kivánok tÅ‘lük többet. Tanácsért, vigaszért hozzám jönnek, csak úgy, mint mikor örömtÅ‘l dagad a szÃvök. Hiszen láttad, Erzsébet hogyan közlekedik velök… LÅ‘rincz nagyot nézett tavaly, mikor itt járt. Å sehogy sem értette a dolgot. Hiába! hússá, vérré vált benne az «uralkodási hajlam», a melynek, azt hiszem, épp az ellenkezÅ‘je fejlÅ‘dött ki én bennem. – De hogyan? Ne hidd, hogy ezt azért kérdem, mintha nem értenélek. Csak szeretném, ha még jobban megvilágÃtanád a dolgot. – Ezt is atyádnak köszönhetem; Å‘ nyitotta fel szemeimet. A mi kis megyei mindenségünk hibáit, gyengéit tán senkise látta olyan tisztán, mint ő… – Kérlek, beszélj e tárgyról, hisz ez mindennél jobban érdekel. Hiszen ebben a légkörben kell majd élnem, Ãgy szeretném ismerni atyám felfogását e világról. Tudom, hogy e kis világ sok kinövésébe fogok beléütközni; ezt érzem már most is… – Nos, atyád sokat foglalkozott e kérdéssel. Szerinte nemzetsége pusztulásának okai következÅ‘k: elÅ‘ször is az «Innzucht». Évszázadok óta folyton öt-hat család házasodott össze, csak egy pár nemzetség érezte magát elég réginek, hogy keveredjék egymással. No meg az is hozzájárult, hogy bizony családjaink nem igen mozdultak ki sasváraikból s Ãgy nem vehették el csak a szomszédaik leányát. Ãgy tettek a mi családjaink is; Czobor, Márfay, Niffor-házasság is van vagy húsz. Én önmagamnak nagybátyja s unokatestvére vagyok. Ennek a folytonos keveredésnek produktumai a Márfay Miklós (e kézi Sardanapalus), a Tomi, mint a faj legalsóbb typusai. ElÅ‘rehaladottabbak s Ãgy egyúttal jellemzÅ‘bbek a fajra magára: öcséd, meg Czobor Lipót. Ezek az erjedés korszakába jutott faj érdekes üvegházi növényei. Hány évszázad választja el fejlÅ‘dés szempontjából Czobor Miklós országbirót, a vasembert, a csupa érzéssé finomult LÅ‘rincztÅ‘l? Alig hinné az ember, hogy egy családból valók. Nem kellett e ritka, üvegházi plánta előállÃtásához más, minthogy Niffor Miklós unokanÅ‘vérét: anyádat vegye el. – De hisz én is egy ilyen házasságból származom? – Az igaz, hogy anyád nem volt elsÅ‘ Ãzben unokatestvére apádnak, bár Márfay-leány volt. Különben ezzel nem azt akarom mondani, mintha te valami igen erÅ‘s, primitiv faj sarja lennél! – Nem, az nem vagyok! – mondá Gábor mosolyogva. – A családok másik veszedelme, a téves irányban haladt ambicziók… – Pedig talentumokban nincs hiány. – Bizony nincs. Pedig még nyers talentumnak is lehetne egyik-másikát mondani. Bár koponyáinkat differencziálva, kikészÃtve örököltük, az edény kész, csak éltetadó folyadékkal kell megtöltenünk… Családjaink harmadik veszedelme az, hogy elszlávosodtak. Igen, daczára, hogy bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek, mégis jellemvonásaikban, fÅ‘bb tulajdonaikban majd mind tótok a mi jó atyánkfiai. – De hogyan lehetséges ez, nem értem? – Adaptáczió útján. Åseink századok és századok folyamán tót udvarral, tót cselédséggel vették magukat körül. Tisztjeik, várnagyaik, kulcsárjaik – szeretÅ‘ik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át róluk, a melyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy átöröklÅ‘dött. Csak szláv mind, legyen az Czobor, Márfay vagy Niffor. Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek, szÅ‘rszálhasogatók. A mi kevés erejök volna, azt nem a nagy, hanem a kis dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol nincs annyi perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn a mi kis bérczes hazánkban. Ha valamiféle félreértés támad köztük, ki nem beszélik magukat. Ãgy, mint jól tudod, harmincz éves fachék fordulnak elÅ‘ a legközelebbi rokonok között is, kik még hozzá egy faluban laknak. Nézd Márfay Tamást és Miklóst, nem nevetséges a viszony közöttük? Aztán a Nifforok viselkedése Czobor Pál nagybátyáddal szemben! Én nem tehetek róla, de az ilyen dolgok vérig lázÃtanának, ha annyira nevetségeseknek nem találnám. Hidd el, ha szerelembÅ‘l nem vettem volna el a feleségemet, hát elvettem volna azért, hogy az ereinkben csörgedezÅ‘ fáradt, elalvó vért kissé felfrissÃtsem. Hisz nekem sincs tetterÅ‘m! Ãdám mind hevesebben beszélt, látszott rajta, hogy kedvencz thémáját pendÃtette meg. – Aztán ezek az ósdi institucziók, például az egyes nagyurak «udvarai». Egy olyan dolog elintézésére, a melyet az illetÅ‘ végezhetne el legjobban, három embert tartanak, a kik mind az egymás útjában vannak s az egymás dolgát hátráltatják. A gazdasági rendszer csakúgy, mint az életmód olyan, mint a minÅ‘ századok elÅ‘tt volt… ósdi, mint gondolkodásmódjuk, mint minden ott, a mi rokonainknál. Azok aztán, a kik az újÃtásra gondolnak, azok a reformokat a fürdÅ‘szobák berendezésével kezdik meg, hogy mást ne mondjak… Felfordul a gyomrom, ha ezekre a viszonyokra gondolok. Mély hangja megrezdült, hevesen végig simÃtotta a homlokát, aztán egy kis csend után Ãgy kiáltott fel: – Valóban, kezdek hinni abban a theoriában, a mely azt mondja, hogy a fajok egy bizonyos idÅ‘n túl életképességüket elvesztik. Majd mintha álomból riadt volna fel, felugrott ülÅ‘helyébÅ‘l, párszor fel, alá járt a szobában. – És pedig hiába, hiába, szomorú dolog ez. Hiszen Magyarország nem egy dicsÅ‘séges korszakát e nemzetségek képviselik, a melyeknek haldoklását kell most végig néznünk. Egyik-másik család nevének felemlÃtésekor a magyar történet majd minden egyes lapja eszünkbe jut. Bár néhány történeti nemzetségünk már a vegyesházak alatt meg volt mételyezve. A viszály, az intrigálás történelmünk hány lapján fordul elÅ‘. Pedig a magyar egyenes, büszke, önérzetes. Hibái: hiúság, visszavonás, hivalkodás, – de sohasem a ravaszság, alattomosság, az érzékenykedés. Ezeket a tótoktól szedtük fel… Gábor szomorúan hallgatta bátyja szavait, hiszen érezte mindezt rég, de soha sem állott elÅ‘tte az igazság oly tisztán, mint ma. Éppen e perczben, midÅ‘n majd e világgal kell élnie, ebben kell helyét megcsinálnia és erre a világra kell épÃteni… Mintha Ãdám kiérezte volna bensÅ‘ gondolatait. – Azért mondtam el néked mindezt, hogy még kellemes meglepetésekben is részesülhess. Nem kell kétségbe esnünk! – mondta, azonban hangja az ellenkezÅ‘jét árulta el annak, a mit mondott. – Van még közöttünk legény is a talpán. LÅ‘rinczbÅ‘l még minden lehet. Öcsém Lipót, az öreg bölcs, na Å‘ nem éppen praktikusan használható elem, de bölcseségét mindannyiszor igénybe vehetjük, ha szükségünk lesz reá. Az annyiak által üldözött Czobor Pál bátyámban pedig van valami a régi vasembereinkbÅ‘l, érzik rajta, hogy Czobor Miklós fia és a vaskanczellár unokaöcscse. Pál azért olyan népszerűtlen, mert szókimondó, nem ismeri a félszineket, nincs elragadtatva a Miklós bácsi ebédjei által, nevetségesnek tartja a Tomi öcsénk kapaszkodását, bécsieskedését, megveti a Klienigstein hadat… szóval meg tudja az aranyat az aranyfüsttÅ‘l különböztetni… – Én nékem is rokonszenves volt a Pál bácsi mindÃg, de hát alig láthattam családi «égard»-okból. – No ezekrÅ‘l mind majd akkor, ha vissza jösz… IlletÅ‘leg Dálnán, egy hónap mulva. Kiváncsi vagyok már itéletedre. Erzsébet lépett be az ajtón. – Tehát végre mégis csak eljutunk Dálnára? Papa csókolj meg! Jutalmazz kétszeresen! Oda nyújtotta hófehér homlokát atyjának, kinek arczkifejezése egyszerre megváltozott, mintha minden arczizma egyszerre megnyugodott volna. – Látod Gábor, Rozgonyi Cziczelle megint gyÅ‘zött! 19. Másnap Gábor haza utazott Dálnára. LÅ‘rincz nem szerette, ha bátyja Czoboréknál hosszú idÅ‘t töltött. Maga se tudta miért, de inkább ellenszenvet érzett Ãdám iránt. Az egyenes, kissé nyers Ãdám szókimondása sértette Å‘t. – Aha, már megint négy napot töltöttünk az Ãdáméknál, pedig velem még alig voltál. – Ugyanannyi napot töltöttem náluk, mint itt, az igaz, hogy veled nem lehettem egész nap, de ennek oka nem én vagyok. E pár szót, a melylyel öcscse udvarára czélzott, alig hogy kiejtette Gábor, már meg is bánta. – Tán én? LÅ‘rincz a Gábor nagy örömére nem értette el a czélzást. – Most tudom, hogy velem kell maradnod, nem eresztelek egy perczre se, de még a mamához se. Ezt mondta és értette is. Azonban az «együttlét» csak a direktor, a tiszttartó, ügyvéd s még nehány ember társaságából állott. Napokig nem voltak egyedül. Pedig Gábor beszélni szeretett volna vele. Igen sok olyan dolog volt, a mi sem az egyikre, sem a másikra nem tartozott azok közül. Lehetetlen volt intimebb dolgokról beszélni; egyik-másik mindig ott ült a nyakukon. És Ãgy sokszor nagy ingerültségében, napokig nem mutatta magát testvérénél. Édes anyjuk, ki eleinte nem tudta mi van köztük, lassan-lassan rájött a dolog bibéjére. – Igyekezzél Gáborral egyedül lenni. Tudod, hogy nem szeret veled amazok elÅ‘tt beszélni. Más embernek ezt Ãgy meg lehetett volna mondani, LÅ‘rincznek nem. Érzékeny volt s könnyen megneheztelt. És, ha Ãgy megmondtak neki valami igazságot, akkor valami a belsejében éppen ennek ellenkezÅ‘jére ösztökélte. Nem szólt Gábornak anyja szavairól semmit, de most még ritkábban volt bátyjával egyedül, mint azelÅ‘tt. Pedig hát mennyi megbeszélni valójuk lett volna: jövÅ‘jük, vagyoni viszonyaik, terveik… Gábornak ez nagyon rosszul esett, mind ritkábban mutatta magát esténkint a dohányzóban. Mindketten fejesek voltak, nem szóltak egymáshoz és csak szenvedtek azért, a min az egyik csak olyan könnyen segÃthetett volna, mint a másik. Gábor folyton azon gondolkozott, hogyan mondja meg neki. Ha közvetlenül úgy szól öcscséhez, mint a hogy más egyszerűbb emberhez szólna, tán megsérti, ha pedig kerülÅ‘ útakon, azt meg kiérzi s az is baj lesz. Valamit pedig kellett tennie, mert hisz LÅ‘rincznek is éreznie kellett, hogy van valami a levegÅ‘ben, a mi az egész, Å‘ket körülvevÅ‘ atmoszférát megmérgezi. Egyszer, hogy kibeszélhessék magukat, Nyitrára kellett menniök – a czukrászhoz. Ott angolul beszélték meg a dolgot. – Látod, LÅ‘rincz, szólnom kellett már veled, már alig bÃrtam… – Mit? – Kérlek, intézd úgy dolgaidat, hogy néha-napján egyedül is lehessünk. Sohase lehet veled komolyabb dolgokról beszélni. Utóbbi szavaival már többet mondott, mint kellett volna, érezte, tudta, hogy öcscsét ezzel már megsértette. Az mosolyogva, szeretettel nézett reá, de azért tekintete fátyolozott volt, szemein keresztül nem lehetett a lelke mélyébe látni. – Hogyne, édes öregem. Hiszen a legjobban tudod, mennyire szeretek veled filozofálgatni. A feleletbÅ‘l már érezte, hogy Gábor neheztel. – Édes fiam látod, légy közvetlen, egész közvetlen velem. Ne nézd szavaim formáját, ha tán rosszul is fejezem ki magamat, a mit irántad érzek, az szÃnarany… Értesz? Egész lelkét e szavakba igyekezett önteni. Tudta, hogy úgy kell öcscsével bánni, mint egy ritka velenczei üveg-bilikommal, a mely a legcsekélyebb érintésre elpattan. LÅ‘rincz szó nélkül kezét nyújtotta neki. Gábor látta, hogy mozdulata közvetlen, hogy e perczben megértette. – Látod, magadra nézve is jobb ez Ãgy! – mondta, de érezte, hogy _ezzel_ már sokat mondott. 20. Néhány nap multán, a két fiú rokonai látogatására indult. LÅ‘rincz befogatta a négy sárgát, kocsisa, vadásza dÃszbe öltözött. Szinte ragyogott az egész fogat a fénytÅ‘l, pompától. Ebben az egyben volt csak LÅ‘rincz hiú. Családjára, nevére, rokonságára, mindarra, a mire magyar uraink tartanak, nem adott sokat. Hanem külsÅ‘ megjelenésének dÃszére, ruháira, lovaira, vadászatainak fényére annál inkább. E látogatások alkalmából szintén a legnagyobb fényt akarta kifejteni. Legelébb nagybátyjukhoz, Márfay Miklóshoz mentek. Az úton a két testvér alig beszélt, a négy táltos LÅ‘rincz egész figyelmét lekötötte. Kissé elkésve indultak, már délre járt az idÅ‘, midÅ‘n a kocsi a Márfay hatalmas hárs-allén végigrobogott s a nagy Mátyás-korabeli kastély elÅ‘tt megállott. A fiúk érkezése óriási felfordulást okozott. A kastély mindegyik ablakában volt valaki, vagy három huszár, egy inas s a komornyik segÃtették le Å‘ket. Mind ijedt arczczal, megdöbbenve látták az elkésett látogatókat… a testvérek nem jelentették be látogatásukat, mint a hogy ezt a Márfay Niki-féle házitörvények elÅ‘Ãrták. – Mit fog most ehhez a méltóságos úr szólani? A korhadt, széles falépcsÅ‘ alján Adelgunda kisasszony, a házgondviselÅ‘né fogadta Å‘ket. Az egészségtÅ‘l majd kicsattanó piros arczczal mutatta meg mind a harminczkét fogát, bár sovány, aszott bájait elrejtÅ‘ kendÅ‘jét szemérmes mozdulattal húzta össze a keblén. A két fiú elÅ‘tt félszegen meghajtotta magát, szellemes mosolyt erÅ‘szakolt ajkaira: – Ach, die gnädigen Herrn, milyen meglepetés… ach! A «meglepetést» erÅ‘sen hangsúlyozta s csak mosolygott, még mindig jelentÅ‘sen, fanyaran. A fiúk a lépcsÅ‘ felé mentek. A lépcsÅ‘ elsÅ‘ fordulóján négy unokanénjök, a négy Márfay hajadon: Lizi, Toni, Stefi és Lóri kisasszony fogadták Å‘ket. De az ezek arczáról már határozott megdöbbenés volt leolvasható. – Um Gottes Willen, warum habt Ihr nicht geschrieben, szólalt meg a négy szája, a legidÅ‘sebb, a legtapasztaltabb, a «gonosz csont», mint a hogy Å‘t Czobor Ãdám hajdanában tréfásan elkeresztelte. Gábor csak hallgatott, azonban LÅ‘rincz már túludvarias kezdett lenni. – De édes néném, bocsáss meg, korábban akartunk jönni, de… hát… az útak. Igazán nagyon, de nagyon örülök, hogy ilyen jó szÃnben láthatlak… És a kedves bácsi… reménylem jól van Å‘ is? Folytatta volna tovább, de Lizi két újját odanyújtva a fiúknak, megszólalt ismét, de most már hidegen, kimérten: – A bácsi igen jól van, köszönöm. Hanem ti bizony Ãrhattatok volna elébb. Nem tudom, örülni fog-e annak, hogy Ãgy, váratlanul jöttök. Ezalatt a háttérben vagy tÃz cseléd, inasok, huszárok, szobaleányok sürögtek-forogtak, majd fellökve egymást, el lévén azzal a nagy dologgal foglalva, hogy a két fiú porköpenyét felvigyék az elÅ‘csarnokba. Gábor tűkön állt, nem magáért, mit bánta mindezt Å‘, de öcscséért, kinek érzékeny lelkét tudta, mennyire bántani fogja ez a kissé valóban furcsa fogadtatás. Azalatt felértek az elÅ‘csarnokba s ott nagybátyjuk, Márfay Miklós, Niki bácsi, mint a hogy a család hÃvta, várta Å‘ket. Fején hÃmzett sipka (az egyik vén leány hÃmezte), sötétzöld bársony reggeli öltöny a testén. Kicsiny, vézna ember volt, arczvonásai finomak, szúrós mandulavágású szemei voltak, csak úgy, mint majd minden Márfaynak. Keskeny orra, vékony szájszéle volt. Bajusza, szakálla ritka finom szálú, arczbÅ‘re sárgás fehér, tele ránczczal. Borotválva bÃzvást vén asszonynak lehetett volna nézni. Haja sÃmán lefésülve kandikált elÅ‘ a kaczér hálósipka alul. Folyton idegesen izgett-mozgott, hol a vállán rántott egyet, hol az egyik kezefeje mozdult meg. – He, he, szólalt meg vékony rikácsoló hangon, tót kiejtéssel – he, he, hát pontátlánok vágyunk. Nágy urákhoz méltón, kik ilyen mágámféle szegény emberhez jönnek. – De hiszen, édes bátyám, egy órával jöttünk az ebéd ideje elÅ‘tt, hogy mertünk volna elkésni, hiszen tudjuk jól a házi szokást. – He, he, spectábilis. Jól ván. Hiszen nem is azért mondtám… vágy mi. A mi szerény asztalunknál nem tesz különbséget egygyel több vágy kevesebb… a ki nem eszik, éhen márád. Nicht wahr Lieschen? Lizi némán, mereven bólintott a fejével. – Jertek fráterek, menjünk a dohányzóba. Fräulein Adelgundá, két terÃtékkel többet. A lováknák zabot, szénát. Kocsisnak bort… inast is hoztál? Kérdte mosolyogva LÅ‘rinczhez fordulva. – Vadászt bátyám… tudod, a négy ló igen sok bajt okoz. ElÅ‘re nem látott eshetÅ‘ségekre is kell számÃtani. Azért merészkedtem… – He, he. Az én korombán két lóval jártunk. A két ló lassan járt, szép ápátok… atyusom spórolós ember volt. Hja… más idÅ‘k, más emberek Mi egyszerűek voltunk. E perczben méltóságos márfai Márfay Miklós, a pápai Szent-Gergely rend vitéze és kamarás komornyikja kitárta a nagy lovagterem ajtajának két szárnyát, a melynek küszöbénél két aranypaszomántból alig látszó hajdú állott mereven s a társaság nagy hajlongások között eltünt a nagy tölgyfaajtók mögött… 21. – Ime öcsém, Ãnná húgom idÅ‘sebb fiá – á Márfáy – mutatta be Miklós Gábort egy kicsiny, összetöpörödött úriembernek, ki a dohányzó nagy kerevetérÅ‘l felkelve, eléjök tipegett. – Örülök, örülök, domine spectabilis, hogy láthatom. Ismertem apját, nagyapját, kedves urak voltak, jó urak, okos urak… a fÅ‘ispánnál, kedves uramöcsém atyjánál patvaristáskodtam. Hm… régen volt, nagyon, nagyon régen. Öreg a legény, szú eszi a csontját, öreg rom… Mondta volna tovább, de Márfay Miklós egy méltóságos mozdulatával elcsitÃtotta, mire az öreg «rom» megingó térddel meghajtotta magát, remegve kezet nyújtott s ismét visszatipiskélt a nagy kerevethez, a melynek puha finom párnái között úgy eltünt, hogy éppen csak a kopasz tarkója, meg a nagy csibukjának a vége látszott ki. Bánfalussy Péter volt, Márfay Miklós örök vendége, ki harmincz év elÅ‘tt egy hétre jött hozzá látogatóba s azóta nem mozdult ki a Márfay-kastélyból. A másik szoba ajtaján most egy magas, igen elhanyagolt külsejű ember lépett ki. A meghatározhatatlan életkorú – de úgy látszik még elég fiatal férfi világos kék szemei ártatlan kifejezéssel tekintettek körül. Tompa orra, kóczos nagy szakálla, óriási homloka, a mely kopasz tarkójába veszett, az antik-világ bölcseire emlékeztetett. Sokratesnek is hÃvták: de Czobor Lipót volt a becsületes neve. Az Ãdám öcscse, a «vándor bölcs», a kóbor festÅ‘, volt a fiú, három vármegye csudája, kirÅ‘l legendákat beszéltek azok, a kik nem látták még soha, a kirÅ‘l azonban még csudálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, a kik mindennap látták. Az «öreg kutya» (ez is egyike volt számos csúfneveinek, a melyekkel önmagát szokta illetni) oda csúszott hátulról a két fiúhoz, s hamiskásan, sunyin rámosolyogva, lopva megérintette a vállát. – Pók király ismersz még? A két fiú hirtelen visszafordult s elfelejtve a Miklós bácsi fagyos világát, elfelejtve illemszabályt, merev házi szokást, mindent, egyszerre átölelték az öreg kutyát s örömükben majd megfojtották. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdte Gábor közvetlenül – azt se tudtuk, hol, merre bandukolsz s egyszerre itt akadunk reád. Poldi helyett Niki bácsi felelt a kérdésre. – Hm. Hát ez úgy ván, fráter, hogy ez az unoka-öcsém néhá elellátogát hozzám s nem fél attól, mint sokán, hogy szerény házámban elunja mágát. LÅ‘rincz helyre akarta Gábor ügyetlenségét hozni: – Most, hogy Gábor is itthon van, igen gyakran fogjuk tiszteletünket tenni kedves bátyámnál. Gábor azonban nem figyelt reájuk. Egy sarokba vonta az «öreg kutyát» s ezer kérdést intézett hozzá: – Rég nem láttalak Poldim, hány éve már, hogy utoljára találkoztunk? – Mikor utoljára Párisban jártam. Lehet már vagy két esztendeje. – És azóta? – Élek, festek, kóborlok. – Ãtjösz holnap velünk Tomiékhoz? – Nem bánom, átmehetek, úgy se voltam már náluk rég. – És hát Tomihoz mentek elébb? – Tán Kázmér bácsihoz… még nem tudom. De miért ne mennénk Tomiékhoz legelébb? – kérdte Gábor hevesen. – Ott van a «szitakötő» is. – Annál jobb… nyarat jelent. Poldi majd minden rokonának, barátjának adott gúnynevet, a mely legtöbbször kifejezte az illetÅ‘ egész gondolat- és érzésvilágát, alakját, benne volt e gúnynévben testestűl, lelkestűl, a mely aztán az illetÅ‘re gyakran egy élet folyamára rászáradt. Ãgy lett a folytonos szÅ‘rszálhasogatással elfoglalt Niki bácsiból Sardanapalus, Ãgy nevezte el Gábort Pók királynak, Ãgy Klienigstein Lolly grófnÅ‘t, a hÃres pozsony-bécsi szépséget szitakötÅ‘nek, Ãgy önmagát öreg kutyának. Ez alatt Niki bácsi letette világos kék bársony fövegét, beleült egy magashátú empire székbe, egyik lábát egy kis tabourettere tette, fényes ritka haját sÃmogatva, elÅ‘adást tartott nékik az életrÅ‘l: – Gábor, jer ide, ülj le. Te is Poldi. Hagy lássam a három fámiliá reményeit mágám körül. Te LÅ‘rincz, te csak tündöklésre születtél, lovászok, fényes nágy istálló, tele lóvál. Négyes, vagy három komornyik, négy inás, franczia szákács, ti Nifforok vágytok köztünk a nágy urák. Ti arany kanállál szájátokbán jöttök a világra. He, he… he, mi Márfayak szegények vágyunk… (e perczben a másfél milliójára gondolt, meg arra, hogy ha meghal, ez a három fiú, örökölni fog tÅ‘le; gyűlölte Å‘ket.) – Szeretlek titeket, bár örömöm nincs bennetek. Te LÅ‘rincz, te csak gavalléroskodol, a Gábor áz olyán, mint az ápjá volt, olyán bolond gyerek, nágyon sokát utázott nékem. Nincs gyökere – mondta vihogva – félek, elfújja az elsÅ‘ nagyobb szél. Gábor és Poldi összenéztek. – Igen, igen fiúk. Keresztűl látok a koponyátokon. Kinevettek, ázt mondják, öreg á legény, nem ért hozzá. Öregség tánÃt meg fiatalon látni. Én látok tisztán, nem ti. Ez á Poldi meg igázi kóbor-czigány. Illik áz egy Czoborhoz, á nágy váskezű kánczellár unokájához, az én ides ányám egy testvérének unokájához, ki még á Czobor Lipót keresztnevét is viseli, hogy erdÅ‘t-mezÅ‘t gyálog csátángoljon be, hogy kilógjon á hüvelykújja á czipÅ‘je orrából, hogy egy inggel járjá be á rokonáinák kástélyáit… he he he, bolond világ, bolond embereket szűl… Az «öreg kutya» szemérmesen húzta össze a nyakán az inget, úgy összekuporodott, hogy a testébÅ‘l, ruháiból alig látszott valami, a mellett meg ártatlanúl nézett maga elé. – Czinizmus fráter, czinizmus! Én se mágámnak öltözöm fel minden reggel. (Hanem Adelgunda kisasszonynak, gondolta testi-lelki barátja, Bánfalussy Gábor, ki harmincz éve lévén házában, ismerte már a «házi szokást») – egyik nágyon is sokát ád mágára, (itt LÅ‘rinczre hunyorgatott) másik meg semmit. Az én idÅ‘mben máskép volt. Öregszem. Pár év még csak… legyetek türelemmel, aztán májd á Márfay sirbolt ájtájá ujrá megnyÃlik. Szegény Niki bácsiért nem lesz kár, csak szekÃrozni tudott benneteket. LÅ‘rincz, mint a Niki bácsinál majd mindig, tűkön ült. Hol elhalványult, hol pÃr futotta be az arczát. A másik két fiú nem sokat törÅ‘dött a nagybácsijuk jóakaró megjegyzéseivel. – Ná fráterek, nem oly gonosz á bácsitok még se… he-he-he. Ezzel felkelt, oda ment egy fali szekrényhez, a mely telis de teli volt ékszerekkel, kivett belÅ‘le egy tokot. – Ez a gyÅ‘rÅ‘, ez egy Márfayé volt, a ki a Nifforok várkastélyát egy hétig ostromoltá. Ezt neked ádom… LÅ‘rincznek nyújtotta át, ki még mindig piros arczczal, udvarias frázisokat rebegett neki. GyönyörÅ‘ gyÅ‘rÅ‘ – folytatta Niki bácsi tótosan, rikácsoló hangon – ádd májd á feleségednek. Néked Gábor… he-he-he… mert mindig utázol, egy delejtÅ‘t ádok. Egy szábádkÅ‘műves Márfayé volt; (bolond ákádt csáládunkbán mindig elég) májd irányÃtáni fog, ráviszen tálán á józánság útjára is, szép régi dáráb, szerettem… Gábor némán átvette a kis tokot s megvizsgálva, halkan rebegett hozzá valamit. – Néked Poldi, he-he-he. Egy darabig keresgélt a csecsebecsék között. – Ezt a rubintokkal kirákott keretű kis tükröt ádom. Czobor Erzsébeté volt, ki elsÅ‘ Márfay Gábor neje lett. Világszép asszony volt. Sok pénzt vert el, fiának kevés márádt, ápád szegény ember volt, mikor ányádát elvette, (szólt odafordulva Gáborhoz) á Márfáy fájtá mindig szegény leszen. Ezt á tökröt néked ádom Poldi öcsém, majd meglátod benne, hogyán áll á nyákkendÅ‘d… Látjátok fiáim, áz öreg szegény elhágyátott Niki bácsi bÅ‘kezű is tud lenni… A négy Márfay szűz, kik eddig a háttérben egy kerek asztal mellett kuporogtak, most újjongva lármázva körülzajongták nagybátyjukat. – Ach, der liebe, gute Onkel wie generös! kiáltotta mind a négy egyszerre. Még az öreg Bánfalussy Péter is kötelességének tartotta elÅ‘czammogni ülÅ‘helyérÅ‘l és pár szót mormogni «nemes szÃv és nemes lélekrÅ‘l». Niki bácsi pedig akár csak Napoleon császár a jénai csata után, oly diadalmas arczot vágva, visszaült karos székébe. – De ázért, szólalt meg, midÅ‘n pár pillanat multán a komornyik jelentette, hogy a levest felhordták – máskor irjátok meg elébb, há jöttök. Önmágátokat okozzátok máma, há koplálni fogtok. Szegény házámbá nem lehet váratlanul megérkezni, ázt á luxust, hogy mindennáp tÃz vendégre legyen terÃtve, ázt csák egy Niffor engedheti meg mágának. Egy szegény Márfáy nem. No, májd jól láktok krumplivál!… Ezzel meghajtotta magát Márfay Lizi elÅ‘tt s karját nyújtotta neki, az asztalfÅ‘höz vezette. Ott ismét meghajtotta magát elÅ‘tte, a melyre Márfay Lizi ugyancsak egy mély udvari bókkal felelt. Utánna a többi párok vonultak ki nagy méltósággal, az inasok betették a nagy tölgyfa-ajtókat s a vendégek feszesen, kimérten leültek a kristálytól, ezüsttÅ‘l görnyedezÅ‘ asztal mellé, a melynek közepén ezüstaufsatzon egy óriási feltrancsÃrozott páva dÃszelgett. Az emlÃtetteken kÃvűl még a Miklós bácsi «udvara» volt jelen: Sztrehina Aloysius, a falu plébánosa, egy kicsiny, gömbölyű arczú papocska, ki egyúttal az udvari bolond szerepét is elvállalta. Azután Jakuth Viktor, a bonorum direktor, meg Hammel, a titkár. Mind ott ült az asztal végén, összedugott fejjel, mint birkák a déli napon, nem merészelve se szólni, se feltekinteni, tán még gondolkozni se, csak enni, de enni, annál többet. Márfay Miklós szerény krumplis-ebédje két óráig tartott, vagy hétféle bort szolgáltak fel s nem volt hossza-vége a drágaságnak, inyencz ételeknek. A midÅ‘n a tündöklÅ‘ páva-pecsenyét körülhordták, az eddig néma ház ura (kinek egy külön inas folyton külön ételekkel szolgált) felkelt, haját kétszer megsimÃtotta s aztán imÃgyen szólalt meg: – És emelem pohárámát az itt jelenlevÅ‘ három Å‘srégi családunk kitűnÅ‘ sárjáira, kik épp oly nágy reményekre jogosÃtánák kitűnÅ‘ tulájdonáik, mint nevelésök által. Bevállom (itt mekegett egy kicsit) böszke vágyok Å‘ket itt mágám körűl látni. Böszke vágyok á Czoborokát egy már neves festÅ‘ személyiben tisztelhetni, böszke vágyok, hogy á legfiátálább, bár észjárásra legidÅ‘sebb Niffor («Na Niffor Tomi, nesze neked, fogd meg jól», súgta Poldi a Gábor fülébe) nálám láthatni, ki már oly nagy érdemeket szerzett a sport (Poldi egy köhintése) s a földmÃvelés terén s végül áz én csáládom ifjú sárját, á nágy reményű Márfay Gábor unokaöcsémet, ki oly méltón viseli két elÅ‘djének, az elÅ‘bbi két Márfáy Gábornak nevit… no… igen (belezavarodik az öreg látom, súgta Poldi Gábornak)… Ãgy… igen… igen – örÃtem pohárámat á három nemzetségre! A toaszt nagy riadalommal lett fogadva. Miklós bácsi nagy büszkén egymás után koczintott a fiúkkal, majd udvarának tagjaival, kik nagy bókok között tolongtak a Méltsás urak körül. Az erÅ‘s tokaji felvillanyozta a társaságot, az elébbi ünnepélyes hallgatást lárma váltotta fel. Eddig, mintha csak mindenki az alkalmi toasztra várt volna, most már folyton megkönnyebbűlt arczczal nézett a szomszédjára, hogy azt a méltsás úr valóban elméltóztatott mondani: – És az ifjú urak mind bejárják az egész környéket? – kérdte Hammel jelentÅ‘s arczczal. – Igen, rokonainkat látogatjuk meg, – felelt LÅ‘rincz. – Ellátogatnak persze Ujvárra is a grófhoz? – kérdte Hammel Niffor Tomira terelve a társalgást, tudván, hogy ezt a házat szapulni, a méltóságos úr kedvencz foglalkozásai közé tartozik. – Hogyne, valószinűleg a holnapi estét töltjük ott. – He… he… Ujvárra mentek? Szép kis hely – szólalt meg Niki bácsi – tetszeni fog á Gábornák, olyán bolond lyuk áz. Nem hágyták á kástélybán követ kövön. A fiatal ásszony nágyon czivilizált teremtés, Bécsbe járt á világba, volt már Metternich herczegnénél is fálun. «Nur Wean is a Stadt»… Juché! Bécs drágá városká. Tudjá á pénzköltés módját. Most egy lovárdát épÃtenek, miután már áz idénre nágyobb költekezés módját nem találták fel. – Niki bácsi nem szereti Å‘ket. Szólalt meg az eddig hallgatag Poldi ártatlan arczczal, beleugratva Å‘t. – Én? Nem-e? Egy Niffor és egy Márfáy ne szeretné egymást! Nem rossz. Hisz gyerek korától ismerem, járt hozzám, mióta él a Tomi öcsém, a felesége meg helyre asszony, sokszor átkocsikázik hozzám délutánonkint. Teát iszik nálám, s ürűczombot eszik hozzá (mással nem él, mert ez az örök ifjú Pauline herczegné kedvencz pecsenyéje!), én is eljárok hozzájuk minden évben kétszer. Négy lóval… kettÅ‘vel nem mernék beállÃtáni hozzájuk, mert kiégne a szemem. És azt mondod, nem szeretem Å‘ket. A multkor még egy kutyakorbácsot is káptám a MiczitÅ‘l, ez nem mutát szeretetre? He… he… he. Tüstént elkorbácsoltám vele ázt á vizslámát, á melyet egyszer á Tomitól vettem kétszáz forintért s nem Ãrte egy fábátkát. – Miczi pedig nagyon szereti Niki bácsit, a multkor is annyit beszélt róla. Tartotta kötelességének ezt kijelenteni LÅ‘rincz – az örökké udvarias LÅ‘rincz. – Igáz ez Páter? – rikácsolta Niki odafordulva Aloysius atyához, ki eddig némán és sokat evett. A páter ijedve feleszmélt, letette az óriási czombot, a melyet eddig majszolt, lenyalta mind az öt újját, aztán az örökös stereotyp mosolytól kikerekedett képpel Ãgy felelt: – A grófné utóljára mult év deczemberjének huszonnegyedik napján méltóztatott nékem gyónni. – He… he… he. Még a napot is tudjuk… páter jó emlékezÅ‘ tehetségünk ván. – Utóljára pedig husvéthétfÅ‘jén ebédeltem a grófnénál. A vasárnapot mindig itt a méltóságos úrnál szoktam tölteni, – folytatta mély meghajtással. – Az ebédrÅ‘l, á melyet náluk megevett, többet tudná szent átyánk elmondani… nos átyus, jól evett náluk? – Bár franczia szakácsot tart a grófi ház, nem hiszem, hogy ezt a páva-pecsenyét úgy el tudná készÃteni, mint méltóságának a pátriában született udvari szakácsa Bafranyec mester, kit mi mindannyian úgy tisztelünk… Ezzel elkezdett hahotázni, de nevetett úgy, hogy vastag dereka majd csak hogy fel nem emelte a súlyos tölgyfa asztalt. – Furcsa világ biz az, az Ujváry grófnál – szólalt meg Jakuth. – A franczia szakács alig gyÅ‘zi már etetni azt a rengeteg vendéget. Az uradalom gyér jövedelmét is Å‘k eszik meg, a grófék meg majd csak hogy belé nem fulnak adósságaik tengerébe. Aztán észrevéve, hogy ez a théma, úgy látszik, a fiatal uraknak nem tetszik, más tárgyra csapott át, a mely tán kedvesebb lesz nekik: – Ott van most a Lolly kontesz is, az aztán a kedves jószág, akár csak egy czukkerli, olyan aranyos! De már erre a négy Márfay nÅ‘vér legidÅ‘sebbje is megszólalt: – Olyan éppen, mint egy czukkerli. Annyi erkölcsi értéke is van csak, mint egy czukorkának. Olyan czifra, tarka-barka, nézni való az, mint egy bábú. Sajnálom azt a férfit, ki el fogja venni. – Mi is, mi is – – sipogta a másik három, kik rendesen csak, mint nÅ‘vérük kórusa s viszhangja szoktak szerepelni. – Én igen kedves okos lánynak tartom, – szólalt meg LÅ‘rincz, egy oldalpillantással Gáborra – ki bárkit is boldoggá tehetne. Persze, modora kissé elüt attól, a mihez mi ezen a vidéken szoktunk… De hát ez csak külsÅ‘ség… – Csák. Ãzt hiszem jó szÃvű lány, legálább ázt mondják, sokákrá pázároltá á szÃvét. Sokát igér… he… he. A négy lány lesütötte a szemét… Pár percz múltán az ebéd is véget ért. A fekete kávénál nagy disputa támadt. Márfay Miklós kijelentette, hogy LÅ‘rinczet, ki a három fiú közűl legtöbbet ért a gazdasághoz, körülviszi a majorjaiban. – És? – kérdte élesen Márfay Stefi, ki felocsúdt hála a sok bor s a fekete kávé izgató hatásának, folytonos hallgatásából. Niki bácsi megsimÃtva haját, félénk pillantást vetett a négy lány felé, kik összenéztek s a kiknek rendesen lesütött szemei szikrát hánytak. – Elvinnélek benneteket is, de hát a kis phaëtonrá csák nem tértek, áz omnibuszszál meg nem lehet á májorokát bejárni… – Voltunk mi már elégszer a nagy omnibuszban is a majorokban s nem történt bajunk, – szólalt meg Lóri s hevesen tépegetni kezdte a csipkés zsebrevalóját. – Na bizony te otthon maradhatsz, te úgyis tegnap voltál a bácsival, – replikázott Stefi, a legfiatalabb. – Vagy mind vagy egy se, – határozta el Lizi. – Különben nem érdemes a szót pazarolni rá. Jertek lányok, forduljunk egyet. Csak nem untatjuk könyörgéseinkkel a bácsit. Utolsó szavait már savó savanyúsággal mondotta, hosszú keskeny derekát kifeszÃtette, lila pántlikás hegyes fejékén igazÃtott egyet, a derekát körülövezÅ‘ aranylánczot feszesre húzta, aztán felemelkedett ülÅ‘helyébÅ‘l, a társaságnak egy mély, de igen kimért bókot vágott s kiment az ajtón. Három húga összenézett s aztán egyet gondolva, követték nénjöket. Miklós bácsi feszengeni kezdett székén. Izgett, mozgott, köhintett, a pipáját igazgatta, sÃmogatta a tarkóját, aztán elkezdett dünnyögni. – Hm, hm. Péter, he? Péter, mit gondolsz? Bánfalussy Péter felriadt a kérdésre, ijedve bámultan körül nézett: – Bizonyára domine spectabilis, a mint gondolni méltóztatol. Folytatta alázatos hangon. – Talán induljak fogatni? – Nem fráter, beszélek á lánykákkal, engedjetek meg fiúk… csak egy perczre… Ezzel vette világoskék selyem sapkáját s kisietett az ajtón a «lánykák» után. A három fiú összenézett, ismerte már jól e házi jeleneteket. Most Adelgunda kisasszony szólalt meg: – Oh Sie sind unausstehlich die gnädige Fräulein, wass der arme, liebe gute Onkel muss von Ihnen leiden, ist unaussprechlich! Aztán folytatta németűl, irtóztató tótos kiejtéssel, minden é-t Ã-nek mondva. Koronként az égnek forgatta savó szÃnű szemeit, arcza a dühtÅ‘l már karmazsinpiros lett. Csontos hosszú újjaival fenyegetÅ‘ mozdulatokkal kÃsérte a leánykák kegyetlenségérÅ‘l elmondott hÅ‘skölteményt. Péter bácsi pedig egy irtóztató hosszú csibukot szopogatva, koronkint helyeslÅ‘leg bólintott fejével. Å az Adelgunda pártján állt, lévén a házikisasszony és a négy Márfay szűz, harmincz éve háborúskodásban egymással. Péter bácsi azonban az elsÅ‘ pillanattól fogva Adelgundával tartott, lévén neki az éléstár s minden egyéb felett teljhatalma. Tudta, mit csinált. A három fiú csak hallgatta az Adelgunda monologját – a melyet Péter oly kifejezÅ‘ arczjátékkal kÃsért s a melyre az Adelgunda háta mögött ülÅ‘ kis papocska néha nem tetszését fejezte ki. Å a lánykákkal tartott, kiknek egész életükben egyéb foglalkozásuk sem volt, mint a márfai templom számára hÃmezni. Poldi látszólag nagy érdeklÅ‘déssel hallgatta Adelgundát, a másik két fiú némán, unott arczczal ült székén s nem tudott minderre mit mondani. Hogy aztán a Niki bácsi visszatért, az Adelgunda kereplÅ‘je is beállott. – Nos… a lánykákkal ázt hátároztuk, hogy á Stefi itthon márád veletek, mert végre is nem férnek mind á kocsirá, (ezt ingerült hangon mondta a bácsi, bár édesen mosolygott hozzá) a többi három lány pedig és LÅ‘rincz velem jÅ‘. És ti Gábor és Poldi, mit csináltok áddig? – Mi majd elmegyünk Stefivel egy kicsit sétálni – felelt a Gábor helyett Poldi, kissé elÅ‘re hajolt derékkal felállva s gyermekes naivitással mosolyogva Nikire, mint a ki nem lát és nem hall, mit a ki nem tud a Márfay Miklós házi visszonyairól semmit, de semmit. Stefi, ki e közben lehorgasztott fÅ‘vel besurrant a szobába, Poldi szavaira hálásan mosolygott és gúnyosan nézett három nÅ‘vérére: «látjátok, a nyertes mégis csak én vagyok», fejezték ki a szemei. De nem szólt semmit – félt a LizitÅ‘l. 22. A nagy családi omnibusz kirobogott a tágas udvarról és hogy Stefi egyedűl maradt Poldi és Gáborral, eleredt a nyelve, de úgy, mint csak egy oly leánynak, kit hetek és hónapok óta nem engedtek szóhoz jutni a nénjei, Å‘ lévén köztük a legcsendesebb és leghunyászkodóbb. – Igen… Ãgy megy ez nálunk. De jertek erre, ezen az úton egyedűl maradunk. Felmehetünk az erdÅ‘ig együtt. A legkisebb dologért harczra kell kelnünk az öreggel, kit egész testével, lelkével együtt az az útálatos Adelgunda rakott zsebre. Láttad, hogy elsárgult, hogy most megint mi gyÅ‘ztünk?… De milyen szemtelen ez a személy. Ãgyasa a bácsinak (mondta lesütött szemmel szűziesen pirulva) és nekünk ezt tűrni kell. Ãgy élünk harmincz esztendeje (én húsz éves se voltam, mikor ez a szégyen megesett rajtunk) egy személy, a szeretÅ‘je oldalán, mert az édes bátyánk kilökött az útczára. Akkor Lizi huszonöt éves se volt még… Hová mehettünk volna mi leányok ilyen fiatalon? Nem tudtunk a világról semmit… a Niki bácsi idecsalt… azóta itt vagyunk eltemetve… – De hát nem lehetne ezen valamiféle módon segÃteni? – kérdte Gábor, ki maga sem tudta miért, de szánni kezdte ezt a vén leányt, kit annyi sok évi erkölcsi szenvedés ily kerekre hizlalt. – Hi-hi-hÃ… segÃteni? – vihogta Stefi, de úgy, hogy egész vastag teste megrezdült belé. – Hogyan? KésÅ‘ már édes öcsénk. Öregek lettünk, én is, nénéim is, rászoktunk már erre az élettel homlokegyenest ellenkezÅ‘ existencziára. Nem tudnánk már ellenni mindennapi apró bajaink nélkül. Csak a Lizi szokta koronkint azzal fenyegetni az öreget, hogy hazamegyünk bátyánkhoz, a Lóri meg, hogy klastromba megyünk. A Lizi fenyegetése diplomatikus, az hat rá, ettÅ‘l tart. Csak a gyűlölt Kázmérhoz ne… A Lórién csak nevet. Bánná is Å‘, ha ma felfordulnánk mind a négyen. Folytatta volna tovább, de egy fordulónál szembe találták magukat Adelgundával, ki úgy látszik a távolban követte Å‘ket, attól tartva, hogy a Márfay leányok legfiatalabbja valami olyat talál mondani a fiúknak s kivált Gábornak, a mi Å‘ reá «hamis» fényt vethetne. Amint Stefi meglátta Adelgundát, hirtelen meghajtotta magát a két fiú elÅ‘tt, de olyan mélyen, hogy szinte eltünt buggyos szoknyáinak tengerébe, aztán sarkán fordult s kicsiny aprózott léptekkel, a kastély felé tipegett. – Sie hasst mich, die Kleine. Sie möchte mich umbringen! – sipÃtotta Adelgunda, még sárgábbra válva, mint a milyen azelÅ‘tt volt. Gábor egy pillanatig utána nézett, aztán pár perczig kedvetlen arczczal még hallgatta Adelgunda szitkozódásait. – De nem vagy fáradt, én szÃvesen pihennék egy kicsit? – fordult Poldihoz. – Korán indultunk el Dálnáról… Merre van a szobád? A két fiú összenézett, megértették egymást. Elbucsúztak Adelgunda kisasszonytól. 23. Poldi szobája helyett – a mint Adelgunda letünt a láthatárról – az erdÅ‘ felé mentek. Lassan, szótlanúl haladt a két fiú, mint a kiknek igen sok elmondani valójuk van s nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. – Soká nem láttalak Gábor, – szólalt meg végre hosszú csend után Poldi, midÅ‘n egy tisztásra értek, s egy árok partján mindketten leültek a földre. – Mondd, hogyan birsz itt heteket és heteket eltölteni? Hiszen ezek kétségbeejtÅ‘ állapotok! – szólalt meg hevesen Gábor, a helyett, hogy Poldinak felelt volna. – Miért? Sokat vagyok itt egyedül. Hagynak tenni, menni. Igen jól elvagyok az oldalukon. Sokszor észre se vesznek. – De Å‘k maguk, velök nem törÅ‘dsz? – Hol nevetek rajtuk, ha kicsinyes oldalaikat látom, hol meg sajnálom Å‘ket, ha életczéljukat, törekvéseiket veszem tekintetbe. Haragudni egyikre sem tudnék, – mondta a vén bölcs nagy figyelemmel vizsgálva a lábainál rajzó hangyabojt. – Ezeknek van életczéljuk – mondta a hangyákra mutatva – tudják, mit akarnak. Amazok, a mi nevezetes rokonságunk, rohan elÅ‘re az ürben, marakodik semmiért, kÃnozza magát mindegyik külön, küzd, cselekszik, szenved,… s mindent semmiért… A hangyák mily bámulatraméltó teremtések. – De mily irtóztató ez a ház, milyen borzasztóan nevetséges ez az öreg ember, aki ki van a szó szoros értelmében ezeknek a vén lányoknak szolgáltatva, akik azt teszik vele, a mit akarnak, s ilyen vén lányféle produktumot csinálnak belÅ‘le. – Hát nem ismered még Sardanapalus bátyánkat, hogy ezen csudálkozol? – Ismerem, ismerem, de azért minden újabb találkozásunknál újból fedezem fel Å‘t. És Kázmér bácsival, hogy vannak mostanában? – Úgy, mint azelÅ‘tt. Tán csak nem hiszed, hogy kibékülnek még valaha. Húsukká, vérükké vált az egymás iránt érzett harag. Most az a szenvedélyök, hogy a márfai helyi postán nyÃlt levelezÅ‘ lapon goromba leveleket Ãrnak egymásnak. Persze a postásné s Ãgy indirekte a megyei intelligenczia végtelen gyönyörűségére. Miklós bácsi soha se fogja megbocsájtani, hogy azt a park alatti útat át nem engedte néki, Kázmér meg bűnül rójja fel Miklós bácsinak, hogy a négy lányt magához vette. – De hogy is volt ez a história, én már csak homályosan emlékszem rá? – Nos. Hiszen tudod, hogy családaink veszekedései tradiczionálisak. Sokkal kisebb ez a vármegye, semhogy három ily hatalmas nemzetség megférjen benne egymás mellett békében. Hiszen csak egy fÅ‘ispáni székre aspirál mind, a családoknak meg oly számos a tagja. Nagyatyád testvéröcscse Endre, márv iszályban élt bátyjaival, Ãgy Nikivel is, és a milyen rossz testvér, olyan rossz atya is volt. Csak a fiát, Kázmért pártfogolta. Ennek akart mindent hagyni s ezért a négy lány mindentÅ‘l visszatartotta. A család oltárára estek áldozatul! De hiszen ezt tudod. Nos, a Miklós, ki már az öreg Endrét ki nem állhatta, hogy Kázmért megbosszantsa, (ki ábbán áz út proczesszusbán oly méltátlánul járt el vélem – mondaná Niki) magához vette a négy lányt, sub titulo, hogy sajnálja Å‘ket. Szó sem igaz, ezzel is csak a Kázmért akarta boszantani. Mert nkább kÃnoztatja magát napról-napra, csakhogy elmondhassa a látogatóinak: «Szegény húgáimát mágámhoz vettem, mert á szÃvtelen bátyjuk kilökte Å‘ket áz utczárá». – De hát, hogy lehet ilyen semmiségeken veszekedni. – Gyermek, nem ismered még a mi világunkat? Egy tűszúrást itt még húsz év mulva is megéreznek. Egy hevesen kiejtett szót, a melyet már a kiejtés pillanatában is mosolylyal ajkainkon fogadtunk, húsz év mulva is megemlÃtünk, ha a sértÅ‘rÅ‘l beszélünk, már t. i. a háta mögött. Furcsa világ ez nagyon… az érzékenykedés világa, és azt hiszed mi, te és én többet érünk mint amazok? Szó sincs róla… ismerlek titeket, mint magamat. A különbség csak abból áll, hogy «fajtánk» tulajdonai nálunk valamivel finomabbak, velenczei üveg finomságuak lettek. Az érzékenykedésbÅ‘l szenszitivizmus lett, a szÅ‘rszálhasogatás nálunk töprengéssé evolválódott, azért édesem te is, én is, életképtelenek vagyunk, csak úgy, mint Å‘k és éppen olyan szánalomraméltók vagyunk, mint Å‘k. A pusztulás kezdete… erjedés nálunk, náluk, mindenikünknél… Gábor nem szólt. Érezte, igaza van a vén bölcs – gyereknek. Érezte, több gondolatot hÃtt e pár szóval a lelke mélyében életre, mint a mennyit önmagának be mert vallani. – És nézd Å‘ket. Hidd el, szánalomraméltók. Nézd ezt az öreg gyereket, ki egész életében egyedül volt, daczára annak, hogy módjában lett volna megnépesÃteni a házát, nÅ‘vel, gyermekekkel. A ki gazdagsága közepett is a szegények szegénye maradt s ki alapjában nem rossz ember, – ezek a vén lányok, kiknek csak nevetséges oldalait látjuk, szánalomra méltók szintén. Nem tudnak az életrÅ‘l semmit, mégis boldogtalanok, mert üres a létük, irány és czél nélkül vegetálnak. És mégis vannak olyanok, kik azt mondják: minden boldogtalanság kútfeje az élet… Látod öreg Gáborom, ide jövök, ha már azt hiszem, hogy utól értem az árnyékomat. Úgy érzem, itt még újra… életre vÃgasztalhatom magamat. Jó lányok ezek, lehettek volna a legjobb anyák, a legjobb hitvesek. Hallod ott lenn a vastag Stefi vékony hangját?… Nézd, a házi nyúlainak él – e perczben is Å‘ket beczézgeti. Szaporaságukban születik újra… ez tartja fenn az élet iránti vágyat benne… nevetséges szegény és nagyon szánalomraméltó. – És te, mit mondasz magadról? – kérdte hirtelen Gábor. – Én, pókkirály? Engem nem fogsz bonczolgatni kis öcsém! Szilárd, áthatlan anyagból vagyok én, nem lát át rajtam senki, még górcsövön sem… És Poldi nevetett és nevetett vele Gábor is. Az alkonyat hűvös szellÅ‘je átiramlott a tájon. Nedves, ködös estére ébredt a két álmodozó. Tavasz van még mindig! Még virágzanak a fák, még dalolnak a fülemülék… azért az erdÅ‘bÅ‘l már erjedés szaga jön idáig, nedves, Å‘szies zimankós levegÅ‘. – Öregek vagyunk fiú… az _utolsók_, menjünk fel a romok közé, ott a mi helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak a merre mi járunk, fonnyadó virágok nyÃlnak a szÃveinkben is, nem nékünk való a holdvilág, – szólt Poldi élesen nevetve s az épp feltünÅ‘ holdvilágra mutatott. Lassan a kastélyba ballagtak. 24. Szobájukban LÅ‘rinczet találták kipirulva, szikrát hányó szemekkel. – Soha, soha se jövök ide többé, útálatos fészek, gyűlöletesek a kik lakják. – Mi történt, fiam, hisz egészen ki vagy kelve magadból… Csillapodjál gyermekem, – szólt Poldi, és nyugodtan sÃmogatta kopasz tarkóját. – Azért vitt magával, mert engem állhat köztetek legkevésbbé. Egész úton kÃnzott. Anyám ellen, Tomi ellen, egész családunk ellen kikelt. Nem gyÅ‘ztem hallgatni… – Hát miért nem feleltél meg neki magyarán, – szólalt meg hevesen Gábor – csak én velem merjen Ãgy beszélni, csak merjen anyánk ellen kelni… – Te tudom bátrabb vagy mint én, okosabb is vagy, útaztál sokat, te megfeleltél volna néki tudom, – beszélt LÅ‘rincz keserűen, – én ostoba, gyenge filkó vagyok. – Mi ez, LÅ‘rincz? – Gábor! – No gyerekek, ne vesszetek azért ti is most össze. Hagyjatok békét a Márfay tradicziónak. Már nagyon közönségesek lettek, hát mit mondott még az öreg? – Semmit, de ebben a semmiben minden benne volt. Vén pimasz róka – és ezek a lányok! Na Gábor, büszke lehetsz rá, hogy a nevedet viselik. – Vagyok is, büszkébb, mintha a Tomi viselné a nevemet. – Hé, gyerekek, nagyon meleg van ebben a szobában vagy mi, hogy Ãgy egymásnak mentek. Csend, rend és figyelem, hallgassátok meg az öreg Poldit, az a bölcs, a mit az mond, azt kell követni… A két fiú duzzogva ült egy kanapé két szélén, egyik se szólt egy szót sem. – Nos, hát az öreg kutya azt mondja ti nektek, hogy gyerekek vagytok és értelmetlenek! Ha annyit fogtok tudni, mint az öreg Poldi, akkor mindig és minden körülmények között meg fogjátok egymást érteni. Na, öleljétek át egymást, egy-kettő… különben baj lesz… úgy. A két fiút az egymás karjába lökte. Ezek egy perczig húzódoztak, majd hirtelen egyet gondolva, átölelték egymást. – Most mehetünk le a kedvencz «amerikai» nagybácsinkhoz. Harangoznak vacsorára, ha elkésünk, nem kapunk tésztát. 25. Vacsora alatt Niki bácsi Kázmérékról beszélt. – Hát átmentek hozzá is. Hm, hm, üdvözlöm Å‘ket, he… he… he… most bájbán vánnák tudom. Sok ádóságot csinálták mÃg a Kázmér fÅ‘ispán volt. Meg a fiú nágyon szeret mulátni. MÃg dobrá kerülhet á kástély. – Anna néni pedig nagyon spórolt mindig. – Niffor lány biz áz, szereti á töndöklést, á ti véretek, – szólott LÅ‘rinczhez fordulva. – Anna nénit nagyon szeretem, apám kedvencz testvére volt. – Tomit is szerette áz átyád? – Azt is, de kevésbbé, mint az Anna nénit. – Ez a tizenhármádik Márfáy-Niffor házasság, á mely rosszól sikerült. – Jól sikerült, szólt LÅ‘rincz elég határozottan egy oldalpillantással Gáborra. – Hiszen boldogok, szeretik egymást. – Já fráter, áz nem elég áz üdvösségre. Há dobrá kerül á ház májd á fejük felett, nem lesznek boldogok többet. – Kérem, kedves bátyám, ne szóljon róluk, ebben úgy sem egyeznénk meg soha, – szólt szavába Gábor elég hevesen s visszanézett LÅ‘rinczre. – Hej, hej, no lám! ejnye no… hát éljenek á Niffor Márfay-frigyek, emelem pohárámát a Niffor Márfay-házasságokra, s nevetett torka szakadtáig. Ez már egyenesen LÅ‘rincz ellen intézett sértés volt. Tudta, hogy ezzel bántja meg legjobban Gábort, ezért tette. A hangulat mind nyomottabb lett, a fiúk nem beszéltek. Amazoknak meg más tárgya, mint az egymás szapulása, nem is volt s minthogy mind a három családból lévén jelen családtag, nem bánthatták egymást, hallgattak. Végre a vacsorának is vége kellett, hogy legyen. A mint a társaság a dohányzóba húzódott és Niki bácsi Péterrel és LÅ‘rinczczel tartlizni kezdett, Poldi meg a három Márfay-lány egy ablakfülkébe vonult pletykázni, Lizi Gábort magához intette s a szoba túlsarkába vonult vele. – Beszélni akarok veled, öcsém. Valamit kérdenék tÅ‘led. – Parancsolj, néném, miben lehetek szolgálatodra – kérdte Gábor meglepetve. – A dolog kényes… Hidd el, nem a kiváncsiság hajt rá, hogy e húrt megpendÃtsem, más, egészen más okból teszem. Rokoni érzés hajt rá… – szólt fontoskodó arczczal, egyet köhintve a Márfay-leányok legidÅ‘sebbje. – Parancsolj velem. – Mondom, a dolog kényes, de hát egyenesen medias res megyek. Igaz az, hogy te Klienigstein Lollyt el akarod venni? Gábor elhalványult, egy szempillája megrezdült, aztán nyugodtan megsimÃtotta bajuszát, Ãgy szólt: – Nem tudok róla néném, _én_ legalább nem tudok. – Lári-fári, nem igaz. Látom az arczodról, hogy hazudsz. Akarom tudni és pedig a te érdekedben akarom tudni. – Bocsáss meg néném, de kérdésed meglep s formája még jobban. – Azt mondod, semmi közöm hozzá. De van. Higyj nékem, vén lány vagyok, sokat voltam egyedül, sokat asszonyokkal, ismerem a fajtámat. Ne vedd el azt a lányt, haszontalan lány az, legalább ilyen formában, mint a hogy ma itt áll elÅ‘ttünk. Ismered az apját? [Illustration: – Azt mondod, semmi közöm hozzá.] – Hogyne ismerném. – Ravasz, számÃtó diplomata. Komisz ember. Lolly meg a kedvencz lánya volt. – Azt mondják, nem jó ember. De hát nem igaz ám minden, a mit az emberek beszélnek. – De jóhiszemű lettél. A külföldön tanúltad? Tanúlj hát itthon is valamit. Végre is bevallom, nem te néked magadnak, hanem az egyetlen jóravaló, szép jövÅ‘jű Márfaynak mondom. Büszke vagyok a nevemre, ha nem lettem volna büszke, tán nem hagytam volna feláldozni magamat… Azt hiszed, nem tudtam az elsÅ‘ percztÅ‘l fogva, mi vár reám? Láttam már jövÅ‘nket akkor, midÅ‘n a zárdából visszajöttem. Láttam, mire czéloz az apám, mire a bátyám. Tudtam, hogy nyomorogni fogunk egy élet folyamán… s megtettem. Mert ezt a Márfay név dicsÅ‘sége Ãgy hozta magával. Én tudtam, a húgaim, az ostoba libák nem. És… eljöttem ide, ebbe a bagoly-odúba, beleültem ebbe a szemétbe s Ãgy feláldoztam magamat, pedig ismertem a Niki veséjét, máját, (itt hangja fenyegetÅ‘ lett, dereka megnyúlt, két szürke szeme szikrát hányt) eljöttem, s magammal áldoztam fel a húgaimat is. Eltemettük magunkat… no jól van, megtettük a Márfay névért. Látod, fiam, ilyen vagyok. Most már ismersz? Pedig szép voltam ám… szerettem is, szerettek is. De hát én Márfay Lizinka… mert Lizinek ez a vén vakand keresztelt el, szép lánykoromban Lizinka volt a nevem, – csak nem mehettem egy községi jegyzÅ‘höz. Ezt tudtam. Nos, a czÃmerünkért, a családfánkért… érted? Ezzel hangosan nevetni kezdett, de úgy, hogy azok a tartli-asztalnál visszafordultak és Niki bácsi rikácsoló hangján odaszólt nékik: – Hej, de vÃgán vágytok! Ejnye Lizinkó, ne forgásd el á Gábor fejét. És Ãgy – Lizinkából Lizinkót kanyarÃtott az öreg. – Játszunk bácsi, játszunk a Gáborral. Mesét mondok neki a cziczáról meg az egérrÅ‘l. Értesz? – folytatta halkan – nem tűröm, hogy elvedd azt a leányt. SzámÃtó, mint az apja, hideg, okos. Olyan farkasfajta. De üvöltése mézes-mázossá válik, ha egy falat kenyérrÅ‘l van szó. Vigyázz fiú, vigyázz! Ti olyan lágyak vagytok, mint a Márfay fiúk. Olyan volt boldogult édes atyád is… ne mozdulj… szerettem, tiszteltem. Lehetett volna nagy ember is belÅ‘le, csak lágy volt, nem a küzdelemre született. Kitekerték a nyakát… Ilyen lágy bolond a Kázmér, kit életében az atyja vezetett az orránál fogva, halála után meg elbutult, nem látott többé tisztán, ilyen lágy, de még lágyabb, hisz ez már nem is agyag, csak sár, a Niki bácsi. Csak mi, Márfay lányok, csak mi vagyunk férfiasak, csak mi tudunk akarni, igen, én! – és sovány, kiaszott mellére ütött – a tótfaj asszonya erÅ‘s akaratú… Én, a hogy engem itt látsz, harmincz éve vagyok háborúban azzal a személylyel. Védem magamat és a húgaimat a körmöm szakadtáig, életre-halálra. Ha én nem vagyok, már rég kilökött volna a vén vakand az utczára. Ezerhatszáz forint a négyünk apanage-a, ezzel éhen halnánk négyesben. De nem bÃr velem, nem is fog. És ez a harcz, ez az életczélom, ez tartja bennem a lelket, ha ez nem lenne, már rég belé fordultam volna a sÃromba. Értesz hát? Hová bámulsz? Nézz reám. Értesz? Gábor lekonyúlt fejjel hallgatta. Úgy érezte, mintha egy koporsó födelét nyitották volna fel elÅ‘tte, úgy hatottak rá a Lizi szavai. – Látod, néném, igazad volt s nem is volt igazad… a mi pedig a Lollyt illeti, hidd el, ismerem. És ez a felelet szavaidra. – Jó felelet, férfias felelet. Mert látom, szereted. Hidd el, nem jól jársz vele. Vétesd el az esküdt ellenségeddel s menj el a torára, tán majd azon elszeretheted az özvegyét. Többre nem jó… Ha volna még egy Niffor Tomink, annak szánnám. Niffornak való, nem egy Márfaynak. Ezt azért mondom, mert gyűlölöm ezt a gÅ‘gös fajtát, a mely mindekkoráig csak elnyomni tudott minket. Látod ott azt a hegyet… mutatott egy hegyormot, szembe vélük – ezt kapta hozományul az a Márfay lány, ki legelébb, ötszázad elÅ‘tt egy Niffor neje lett. Ez volt az elsÅ‘ ostobaság, a mit a Márfayak a Nifforokkal szemben elkövettek. Ez idÅ‘ben a lányokat meztelen testtel adták férjhez s már akkor a mi nagy úri nemzetségünk egy Å‘s erdÅ‘t adott hozományúl. E percztÅ‘l fogva mind végig csak a megkárosÃtásunkra gondoltak… gyűlölöm Å‘ket. – LÅ‘rincz a testvérem, – vágott szavába Gábor, elég nyersen. – Ez legalább félig Márfay az anyja után. Bár nem szeretem Å‘t sem. Te telivér Márfay vagy, emeld fel a családot. Szép jövÅ‘d van, azt mondják… mondják karmod is van. Eddig még egy Márfaynak se volt, használd a fegyveredet… – Mit tegyek? – kérdte Gábor finoman mosolyogva. – Ne nevess, nem tréfálok. Legelébb is házasodjál meg, keress egy gazdag, okos feleséget. A többi majd magától jÅ‘. Hisz van eszed, ambicziód, tudod az útat, a melyet követned kell… – De néném, éppen azt nem tudom. – Hát te is csak éppen olyan legény vagy, mint a többi! Már az elsÅ‘ lépésnél megbotlasz. Eh! És én mégis, mégis bÃzom benned. Valami azt súgja a lelkem mélyén, ebbÅ‘l ember lesz a talpán. Csak… Ismét visszatérek a vesszÅ‘paripámra, a Klienigstein mamzellet ne vedd el. Vesztedre lenne ez a házasság. – Ne félj ettÅ‘l néném… És hogy elterelje e tárgyról a társalgást, felkelt s kiváncsi szemmel nézte a kártyázókat. – Hát ez mi? Hányan tartliznak? – Tartli? ha-ha-ha. Hát még nem tudod, hogy minálunk is kiütött az Å‘si nyavalya. Ferbli az fiam, ferbli. Látod, körülülik az asztalt. Adelgundának tudod csak annyi a pénze, a mennyit napról-napra, nem, éjszakáról-éjszakára szerez, a tiszttartónak more patrio hatvan forint a fizetése, a titkárnak ugyanannyi. A kis pap… no ez felmehet úgy mindent összevéve vagy ezer forintra egy esztendÅ‘ben és tudod mennyi a partie? No fiam, ezer forint szokott lenni az alap. A bácsi és LÅ‘rincz birják… Gábor odanézett, valóban a LÅ‘rincz is játszott – a többi…? – S a többi? – No azok, ha nyernek, úgy a bácsi fizet. Ha nem, akkor is. Vagy, ha nem fizet… a gazdaság elbÃrja még ezt is! – De hát akkor minek ez a játszma? – Ez csak azért van, hogy a vendégek el ne únják magukat. Ez Ãgy szokás minálunk a brinza birodalmában. Jere, nézd meg közelebbrÅ‘l, tanulságos nagyon. A kártya-asztalhoz mentek. Ott ültek egy sorban. Az öreg úr mosolygó arczczal csak nézi, összeszorÃtva úgyis keskeny ajkait. A kis pap lilaszÃnre pirúlt szemei kidűltek. A sovány tiszttartó fakó arczczal, reszketÅ‘ ajakkal, mint akár csak a kapzsiság szobra. A titkár közönyösen, mint a kinek mindegy akár nyer, akár veszÃt, hisz nála a kassza kulcsa. Adelgunda oda sÃmulva Niki bácsihoz (ilyenkor sÃmult a legközelebb hozzá) és LÅ‘rincz nagyúri grandezzával, nyugalommal. Az utóbbi vesztett, azt koppasztották. – He… he… Gábor öcsém, hát ezt nem tánultuk meg á sok messzi univerzitáson? – _Ezt_ nem, bátyám, ez hazai tudomány. – Sájnáljuk á hátoskát, sájnáljuk, he? – Gábor nem szokta, bátyám, – szólalt meg LÅ‘rincz. – Hát te _szoktad?_ kérdte önkénytelenül Gábor. – Csak úgy néha-napján, a hosszú téli estéken ráfanyarodik az ember. – Ná, ná, ne beszéljünk ánnyit. Háládjunk fráterek. A három leány és Poldi, az asztal túloldalán kuporogtak. Åk persze nem játszottak. A vén kutya egyik kezébe temetve állát, szinte az asztal alúl sandÃtott fel a játszókra, néha-néha oda hunyorgatva Gáborra. – Hát hogy tetszik a játszma? – kérdte odacsúszva hozzá halkan. – Kérdheted? – Nos, majd mást mutatok néked… kárpótlásul, mondta még mindig súgva – csak tessék besétálni, nyitva a panoráma… az egész világ, meg még azonkÃvül jó csomó dolog látható az én kis camara obscurámban. Na lányok – folytatta hangosan – hát egy kis muzsika nem lészen? A három «ifjabb» Lizire nézett, ki helybenhagyólag intett fejével s a nagy terem felé indult. Utánna húgai, leghátul Gábor meg Poldi. Gábor a nagy terem ajtajánál önkénytelenül megállt. E nagy szállában voltak a Márfay-család trofeái összegyűjtve. Régi zászlók a harcz mezejérÅ‘l, az elhunyt családtagok kardjai, lándzsái, nyergei. Az egyik Márfay Å‘s feleségének, ki Rozgonyi leány volt, egész gyöngyökkel, aranynyal kihÃmzett menyasszonyi ruhája üveg alatt. A falakon az egyik oldalon az Å‘sök képei az Ãrpádok óta; mind büszkén, délczegen. Az egyik vértben, a mint harczba megy s fiatal nejétÅ‘l búcsúzik, amaz biborpiros magyar ruhában, a hogy Mátyás az igazságos, udvarába készült. A képsorozat vége felé már egyszerűbb ruhákban kevesebb ékszerrel, de a helyett óriási könyvekre támasztott jobbal. A terem baloldalát az Å‘sök nejei, gyermekei foglalják el. Itt az az Å‘snÅ‘, a ki három uradalmat kótyavetyélt el arra, hogy ezt a tenger sok ékszert, drágaságot összevásárolja, a mely a keblét és ruháit dÃszÃti, (ez is Niffor-leány volt, szokta Lizi e kép elÅ‘tt mondani) mellette kis leánya, kit szintén alig látni a skofiumtól s a ki sovány, aszott kezében nagy fehér liliomszálat szorongat. Fiatalon halt meg, ezért az ártatlanság e szimboluma. Lejebb a sor végén fehér parókás úri asszonyok mélyen kivágott ruhaderékban, nem spórolva bájaikkal. Egyik-másik keblén a csillagkereszt, a habsburgi éra emlékeül, mellettük egy-egy «alapÃtványi hölgy» mind, mind a család oltárára áldozva, mint a négy Márfay hajadon. E szegény lányok a család történetében e képeken kÃvül jóformán nyomot se hagytak, egész szereplésök paszivitásokban lévén. A nagy ablakokon keresztültörÅ‘ holdvilág fakó ezüsttel hintette be mind e rég elhalt, elmult fény emlékeit. A terem közepén csak egy füstölgÅ‘, pislogó gyertya… ennyi maradt itt csak az életbÅ‘l, az is elalvóban, bele-belekap egy szélroham, a mely fel-fellobbantja gyér lángját… De Lizi karos gyertyatartókat hoz a másik szobából, a melyek ridegen világÃtják meg a holdvilág és az egy gyertya fényénél oly misztikusnak látszó avult dicsÅ‘séget. Aztán Stefi kiszalad a terembÅ‘l s pár percz mulva a vén komornyikkal tér vissza, ki tüszkölve, horkolva egy szuette hegedűt húz elÅ‘ tokjából és hangolni kezdi. A két fiú egy hatalmas ódon kanapé két sarkán telepszik le s hallgat. Lizi leült a harmonium elé, húgai mögé állanak, mellette a vén inas hegedűjével, ki egy régi-régi dal akkordjait kezdi játszani. A leányok pár pillanatig figyelik, majd dalolni kezdenek, az inas kiséri Å‘ket egy hegedűn. Unisono énekelnek, ugyanazon a hangon dalol a négy leány, ugyanazon játsza a komornyik. Régi, régi templomi dal volt… vagy tán szerelmi nóta a hegedűsök idejébÅ‘l? Ki tudja? Egygyé vált a hang, egygyé az érzés. A szókimondó férfias LizitÅ‘l a gyermekes, gömbölyű naiv Stefiig, nem, az öreg komornyikig mind egy húron pendültek. Egy dal ugyanazon hangnemben, ugyanazon hangon. Tiszta, áttetszÅ‘ melódia, szinte már emberi sincs benne. Tiszta, mint az, a mit a vén krónikák penészes lapjairól olvas le az ember, – tiszta, mint az öreg harangok hangja, tiszta, mint az a liliom, a melyet a kis korán elhalt leányka szorongat a kezében és tiszta, mint e perczben a négy leány arczkifejezése. E pillanatban nyoma sincs a Lizi arczán annak, hogy Nifforok is léteznek, hogy az életben keserűség, szenvedés is van, a másik kettÅ‘ arczáról nem rà le, hogy az élet gyönyörét az evésbe, emberszólásba fektetik, Stefi arczáról eltünt az a kifejezés, mintha Adelgundáról tudna. Mind boldogan, átszellemülve mosolyog, mintha mind egy jobb, egy szebb világba látna. Pedig orczáik még sápadtabbak a kilencz gyertya fényénél, mint azelÅ‘tt voltak, szomorú szemeik még mélyebben fekszenek. Orczáik beesvék, de azért ajkaikon mosoly, kezeik kiaszottak, öregek, de azért össze vannak kulcsolva e perczben. És az öreg komornyik Å‘sz bóbitája sem oly nevetséges, mint az asztalnál volt, érzi, látszik, a mit a négy leány dalol és érzi vagy tudja csak, hogy követni kell Å‘ket jóban, rosszban, mint engedelmes, hűséges szolgájuknak. A két fiú csak hallgatta, csak nézte Å‘ket. – Érted most már, hogy van itt is érdek, hogy az életnek mindenképp két oldala van? – kérdte Poldi halkan. Gábor hallgatagon bólintott fejével. Érezte, hogy ez a dal, ezt a képet fejezi ki. Elmult, boldog idÅ‘krÅ‘l beszél, azokról az idÅ‘krÅ‘l, midÅ‘n ez a négy leány is, ezek a falonfüggÅ‘, rég a sÃrban nyugvó alakok éltek. MidÅ‘n még nem futotta be a Rozgonyi leány skofiumos ruháját a pókháló, midÅ‘n még nem hintett a leányok szÃvébe az élet semmit. Úgy érezte, e perczben elevenné vált mind ez az összehordott pusztulás, itt a szeme elÅ‘tt. Úgy érezte, a négy lány fiatal lett s a falra szegzett zászlókat kibontotta a tavaszi szellÅ‘ és lengedeznek úgy, mint századok elÅ‘tt a harcz mezején… Érezte, hogy lehetett szeretni is e zászlók árnyában s a szÃv, mely a hazáért dobbant, a mely napról-napra szembeszállott ezer veszélylyel, nagyobbat dobbanhatott akkor, midÅ‘n a tavasz elsÅ‘ szűzi fuvalmában újra született. Élet, czél, küzdés, megujúlás abban a mi volt s a minek mindig lenni kellett… Az álmok világa, valósággá vált, az álmodozó a _tett_ idejére vágyott. Úgy érezte, nem az a mi _ma_, hanem a mi e dal s e jelvények idejében volt. Ifjúnak érezte magát, repűlni vágyott! És egyszerre a dalnak vége szakadt. Ott állott elÅ‘tte a négy lány, most már veszekedve a tempó felett. Az inas mély bókok között magyarázott nékik valamit, a terem egy sarkából denevér szabadult el és suhogva szelte át a nagy termet, a penészszagot annál érezhetÅ‘bbé téve… A túlsó szobából az öreg Niki bácsi rikácsoló hangja hallik. Gábor tétován tekintett körül, sehol egy nyugpont, a hol kipihenje magát. Hol, hol van a révpart, az álmok után? Egyszerre a Poldi szeme sugárzott rá a homályból. Nem szólt, de tudta, hogy a másik mit gondol. Az egymás lelkében pihentek meg, pedig-pedig az jobban kifejezte évszázadok romboló erejét, mint a sok rongyos szövet, zászlók, rozsdás fegyver, jobban mint a leányok dala, jobban mint azok ott a túlsó szobában, kik az életkedvet ilyen eszközökkel akarták az egymás lelkében életre hÃvni! 26. Pont fél tÃzkor a társaság bókolva oszlani kezdett. – Órá cánonica – rikácsolta az öreg s megelégedett arczczal fogadta a szűzek kézcsókját. – És mi kimehetünk még járkálni a parkba? – kérdte Gábor összenézve LÅ‘rinczczel. – Jáj fráter. Ãz én szegény házám ájtáját pont fél tÃzkor becsukják, innen ki nem mehet ez idÅ‘n túl senki. Nem szeretem a kóborlást. Ãz éjjeli úták rontják áz urát, rontják á cselÃdet. Sájnálom fiúk, de kivÃtelt még á kedvetekÃrt sem tehetek, különben á dálnáiáknák jó is lesz á pihenés, hájnáli kilencz órakor keltek fel, fáradtak lesznek a szegény fiúk. Poldi naiv arczczal meghajtotta magát, mint a kit ez a rendszabály meglep, (húsz esztendeje ismerte a házi szokást) de a ki azért ezt a legtermészetesebb dolognak tartja. A három fiú meghajtotta magát s ünnepélyes bókok között búcsút vettek a társaságtól. LÅ‘rincz és Gábor hálószobája az emeleten, épp az óriási vasajtó felett volt. Itt telepedett le a kis társaság. – Milyen világ, milyen Å‘rült világ ez! – kezdte Gábor. – Én tudom, hogy sohase jövök többé ide… folytatta LÅ‘rincz hevesen. – Szegény bolond, még szegényebb lányok – végezte be Lipót. – De hát nem lehetne ezeken a viszonyokon valamikép változtatni? – Változtatni? Ki? Minek? – nevetett Poldi, – hány száz év tradiczióját, hány generáczió vérét kellene megváltoztatnod. Typus és szokás megcsontosodott. Csak egy nagy vihar, a mely tövébÅ‘l tépne ki mindent, változtathatna itt csak. Ezek már úgy halnak el, örökös veszekedésben, elégedetlenségben s azért nem tudnának ám egymás nélkül élni. Tudod mi volna a négy lányra a legnagyobb csapás? – Ha a Stefi házinyúlai elpusztulnának, úgy-e? – tréfált LÅ‘rincz. – Nem. Komolyan beszélek. Ha Adelgundát legyintené meg egy szép reggelen a szél. Nem tudnának kivel küzdeni, jobblétre szenderülésének azt hiszem Å‘k is… de hallod? Most csukják be hivatalosan a vaskaput. Mintha csak egy érczkoporsó födelét csapták volna be, akkorát rengett az Å‘sidÅ‘kbÅ‘l hátra maradt ajtó. – A kalitka zárva… tüstént messze szállnak a madarak… – Mit mondasz? tán csak nem? – Figyeljetek. Látjátok ott azt az üvegajtót, a mely a terraszra nyÃlik? – Hogyne látnám. – Nos, figyeljetek… és pedig elébb a különbözÅ‘ neszekre. Csitt, csend, hallom az elsÅ‘t… Halk, csoszogó léptektÅ‘l hangzott fel a folyosó. A léptek aztán elhangzottak, egy ajtó a távolban felnyÃlt, majd becsapódott. – Ez az Adelgunda volt, megy a bácsihoz. Úgy látszik, ma éjjel Å‘ nem kivánkozik a «szabadság»-ra. Hetenként kétszer-háromszor a tiszttartónál mulat. Szereti a változatosságot. Látod, most az ajtó nyÃlik, látod ott azt az árnyat? hallod… ez mezitlábas csoszogás. Egy szolgáló… ez a faluba megy tánczolni. Ennek… legalább tegyük fel, tisztességes a szándoka. Most csend… de még se… a toronyszobából jönnek lefelé. Ezek a szobák, a hol lakunk, azért mulatságosak… olyanok, mint a csillagász torony. Ide szokták a fiatal urakat szállásolni, mert hisz’ ezek úgy sem figyelnek éjszakánként arra, hogy mi történik oda kinn. Ezeknek más dolguk akad. Ãhá, hallod, most a toronyszoba ajtaja csikorog… ez a legenda kisértete. Az öreg kulcsárné fehérben… ez azonban, nyugodjatok meg, nem légyottra megy. Dehogy! ilyenkor átnézi s lepecsételi a tejet, a melyet a Niki bácsi háta mögött a piaczra küld. Persze, idegen név alatt, egy unokahúga az árúsnÅ‘, az itt lopott jószágokon ad túl. Van már a vén Pepinek annyi pénze, hogy Beszterczén házat vett rajta, «becsületes, hű öreg cseléd, csák hát forint fizetése ván», szokta mondani Niki bácsi, «látjátok, nincs párjá á vÃn cselÃdnek!»… Furcsa világ ez biz nagyon. De hogyan akarnál változtatni rajta? Változtathatsz te valamit Gábor az éneden? Képes vagy véredet megváltoztatni, annak más utat elÅ‘Ãrni, mint a hogy kering? Ezeket mind a lét kicsinyes bajai, kézzel fogható kicsinyességei foglalják el. Ezért aggódnak, ezért harczolnak, ezért fárasztják, emésztik magukat. Minket? a saját lelkünk górcsövi szálagai érdekelnek. Azért a mi lelkeinkben a harcz, a küzdés csak úgy örökletes, mint náluk. Åk egymással, mi a saját lelkünk ellentétes képleteivel harczolunk, a helyett, hogy mint Å‘seink, rablókalandokra indulnánk. Te is, LÅ‘rincz is, én is csak olyan szÅ‘rszálhasogatók vagyunk, mint ezek, csak máskép. Az edény ugyanaz, mint nálunk, csak más folyadék kering benne, ez az egész. Nyikorog azért nálunk is minden, mint náluk. Az intézmények is ugyanazok, mint századok elÅ‘tt voltak. És tán ez a bajuk… ez a szemeink elÅ‘tt keringÅ‘ kis világ, a középkor patriarchális családja. Akkor még szükséges volt, hogy egy védelmezze meg mind a többit. Ma már nincs s talán épp azért, mert nincs, azért mutat az egész intézmény modern keretében torzképet. Amazok még tudnak parancsolni, Niki patriarchánk csak nyöszörögni s vihogni tud… Aztán vegyük a dolgokat, a hogy vannak. Hiszen LÅ‘rincznél is, ha meg nem házasodik s nem vesz el egy derék, egyenes lelkű alföldi vagy dunántúli leányt feleségül, csak Ãgy lesz minden… az udvara is ilyen formát fog ölteni. Ki lesz az Adelgundád Lonczi? LÅ‘rincz mélyen elpirult, azonban nem sértette az, amit Poldi mondott, mert tudta, hogy Poldi maga nem érzékeny. – Ugyan, Poldikám, nem lehet mindent egyszerre megváltoztatni! – Én azt hiszem, egyszerre vagy soha, – szólalt fel határozott hangon Gábor. – És már bocsáss meg, de ebben Poldinak adok igazat. Ezt szeretettel mondta és mégis LÅ‘rincz zokon vette neki, elnémult s mogorván maga elé nézve, hallgatta, a mit a másik két fiú beszélt. – Nézd Lonczim, folytatta Poldi szavait Gábor, ma még Ãgy more patrio megy nálad minden. Holnap azonban megházasodhatsz. Azt hiszed, feleséged belé fog abba nyugodni, hogy téged mindig négy-öt ember társaságában lásson? Ha _szeret_, bizonyára nem. De ez a dolog «költÅ‘i» oldala, van még ezenkÃvül egy praktikus is. Azt hiszed, egy modern gondolkodású leány belé fogja magát ezekbe a viszonyokba találni? Minél elÅ‘bb változtatni kell otthonodon… Úgy-e Lonczim, rá fogsz fanyarodni már az öregebbed kedveért is? – sürgette Gábor szenvedélyes hangon… Úgy-e nem haragszol, hogy Ãgy magyarán kimondtam az igazságot? – Már hogy haragudnék édes öregem! Mit gondolsz! – felelt rá kissé fanyaran LÅ‘rincz. – Én megtenném, – mondta Poldi röviden – pedig azt mondják, én nem vagyok praktikus ember. Pedig ez is csak rágalom. Lehet-e praktikusabb annál az embernél, kinek nincs semmije, a mit féltsen. Úgy érzem, az által, hogy napról-napra élek, hogy nincs vagyonom, szabadabb vagyok, mint a madár… – Na, a te praktikusságod megint más kártyára tartozik fiú, – nevetett gúnyosan LÅ‘rincz – ebben tán kiállom még veled a versenyt. – Nem tudom, fiacskám… nem tudom. – Én azt hiszem, hogy igen. – Ni-ni fiúk, – fordÃtotta más tárgyra a beszélgetést Poldi – halljátok ezt a halk zörejt? – Halljuk… mi az! – szólt a két testvér pipiskedve. – A lányok mennek le a kertbe… Óh ne ütÅ‘djetek meg, csak hold-sugarat legelni. Ezeknek nincsenek bűnös szándékaik, mint Adelgunda kisasszonynak… vagy a kulcsárnénak. Csakis a tiltott gyümölcsöt szeretik az éji sétákban… s azt hiszem, még ezt is hetenként meggyónják (unaloműzésbÅ‘l) a páternek! Valóban ott tapogatóztak a sötétben, óvatosan, félénken, nehogy zajt üssenek. Egy eltévedt holdsugár megvilágÃtotta az egyik, a Stefi arczát. Lesütött arczczal, szégyenlÅ‘sen összehúzva vállain a nagy kendÅ‘t, igyekezett a park felé… Egyszerre az ajtó felnyÃlt. Az öreg komornyik lépett be rajta. Körül tipiskélte a szobát, összeszedte a fiúk ruháit, czipÅ‘it, rakosgatott, megnézte a mosdószekrényt, rendben van-e rajta minden, végül pedig kifelé indult, az ajtónál azonban nekibátorodva megállt: – Nem lesz tán _még_ valamire szükségük, kezeiket csókolom. Szólalt meg egyik szemével hunyorgatva. A fiúk elértették. – Köszönjük öreg, nincs semmire sem szükségünk. Ãlmosak vagyunk, jó éjszakát. Köszönöm. [Illustration: Egy eltévedt holdsugár…] Az öreg mélyen meghajtotta magát s eltünt az ajtófüggönyök mögött. – Hm, le droit du seigneur! Az öreg nem felejtette el a mesterségét. – Hogy felejtette volna el? Jó vér csergedezik az ereiben. Ez is Márfay, csak úgy, mint te, vagy Niki bácsi. A nagyapádhoz nagyon hasonlÃt. Anyja kulcsárné volt nála… Jó erÅ‘s faj, öreg a legény, de azért birja… no, de nézz le az ablakon. Valóban ott tipiskélt már az öreg a terrasz alatt s igyekezett lefelé, az alház felé, hol a szolgálók laktak. Ez volt az éjszaka utolsó árnya… – És e perczben Niki bácsi nyugodtan alszik, ott, túl az épület túlsó végén, biztos lévén arról, hogy ha betörnének a kastélyba, körülötte lenne hű háznépe s védelmezné a körmeszakadtáig… auf dass hin, jó éjszakát… aludjatok jól, fiúk. Te meg Gábor ne vedd fel a familia s a brinzás pátria dolgait. Ez a természetes, Ãgy éltek Å‘k századok elÅ‘tt, erre vagyunk szoktatva mi is valamennyien. Ha bölcs vagy, a helyett, hogy ezen töprengenél, az öreg Johann azon tanácsát követnéd, a melyet Å‘ nem adott. Ostoba fiúk. Hamlet, jó éjszakát!… És az öreg kutya elosont. 27. A két testvér egyedül maradt. Beszélt volna mindkettő… de hogyan kezdjék? Gábor a tarthatatlan viszonyokat szerette volna ostorozni, elmondani, mit lát hibásnak, tévesnek ez elavult világban, de hogy beszéljen errÅ‘l, hisz Poldi az elébb oly helyesen mondta, hogy ez a LÅ‘rincz jövÅ‘je is, ha meg nem házasodik. Pedig éppen ezért kötelessége lett volna neki szólni, elmondani mindent, de óvatosan s azért mégis _igazán_, úgy, hogy LÅ‘rincz kiérezze, hogy minden szavából csak az igazság s a testvére iránt érzett végtelen szeretet beszél. Meg kellett volna magyaráznia, hogy ennek az életnek az ellenkezÅ‘je is létezik, hogy az ember nemcsak parancsolni, hanem engedelmeskedni is született. Hogy csak az a falat kenyér esik jól, a melyért napról-napra küzdünk meg. Hogy ez a világ azért mutat torzképet, azért életképtelen, mert az életet hamisan fogja fel. Csak az élvezetet keresik s megcsömörlöttek attól, amit élvezni akartak. Hogy mondja meg mindezt neki? Hisz LÅ‘rincz is ezt a világot képviseli. És szegény LÅ‘rincz hogyan védelmezze magát? Hogyan mondja el annak, ki ott ül most vele szemben és némán és nyugtalan szemekkel tekint reá, hogy változtatna biz Å‘ mind e viszonyokon, igyekeznék megismerni mindazt, a mi új és hasznos, – csak nem tudja, hol és hogyan kezdje a reformokat. És hogy ezekhez a régies, penészedÅ‘ intézményekhez úgy köti valami, úgy leigázzák ezek a régi, régi szokások. Hiszen, ha másért nem, hát a testvéreért szivesen változtatna mindezen. De hát hogyan? A két fiú csak nézett egymás szemébe, keresték azt a szót, a mely kifejezze a torkukig toluló sok érzést, sok elmosódó gondolatot. Nem találtak semmit. Pedig érezték, hogy mondaniok kell minden áron valamit. Végre Gábor felkelt székérÅ‘l: – Megyek aludni, – mondta közönyösen. – Jó éjszakát, öregem, fáradt vagy? Kifárasztottak a szűzek? – tréfálódzott LÅ‘rincz, – szép álmokat! Gábor kifelé indult. Az ajtónál egyszerre visszafordult. – Nos, öregem? – kérdte öcscse. – Semmi, fiam, semmi. Aludj jól – és ezzel kiment. Hanem, a mint lefeküdt, úgy érezte, hogy öcscse és maga közé valami köd ereszkedett, a melyen keresztül már nem látnak az egymás szÃvébe. 28. Gábor egész éjjel nem aludt. Nyugtalanul hánykolódott ágyában. Tervelt. Vagy húsz tervet is kovácsolt, hogy hogyan fogja nagybátyját figyelmeztetni erre is, arra is, – hogy menti meg LÅ‘rinczet is a közeledÅ‘ veszedelemtÅ‘l. Érezte, ez a kötelessége s minél elÅ‘bb cselekszik, annál hamarább lehet a ferde, a tarthatatlan viszonyokon változtatni. De mivel kezdje? Mit szóljon az öregnek? Elmondja, hogy életét csak úgy, mint környezetének vegetálását nevetségesnek találja? Ez volna végre is az igazság. Elmondja néki, hogy egészségtelen a viszony, melyben unokahúgaival áll? Hogy a vagyonát esztelenül kezeli, hogy udvara hova tovább tönkre fogja tenni? De hát akkor az egész épületet alapjában kéne megváltoztatni. Erre hogy lenne ereje? S ha már ehhez sincs, hogy leszen majd elég energiája fellépni LÅ‘rinczczel szemben, kit a legjobban szeret széles e világon?… ErÅ‘tlennek érezte magát, pedig édes atyja mennyi kötelességet rótt reá! Érezte azt is, hogy gyenge és vállai nem fogják elbÃrni a súlyos terhet. Mintha csak látná, mint rohannak mind e rokoncsaládok az örvény felé… És Å‘ egy kiáltással megmenthetné Å‘ket a pusztulástól… De lehetetlen, torkából kiszáradt a szó… Karjai lehanyatlanak… Pihenésre vágyik a tett, a küzdelem elÅ‘tt! 29. Még alig pitymallott, midÅ‘n Poldi már tetÅ‘tÅ‘l-talpig felöltözve, szobájába lépett. – Hát te nem alszol? Hallottam a szomszéd szobából, hogy egész éjjel hánykolódtál. Nékem is sok minden megfeküdte a gyomromat, le kellett jönnöm hozzád… Látod… még egyet el akarok néked mondani… Ne Ãtéld el Å‘ket. Hidd el, szánalomra méltók, mert vergÅ‘dnek, mert nem birnak önmagukkal. Körülményeik és szokásaik, minden ellenük van. Elhagyatott, szerencsétlen emberek, kik egyedül vannak egymás társaságában, kik gyengék arra, hogy egymással s önmagukkal meg tudjanak küzdeni. Olyanok, mint a fészekbÅ‘l kiesett tollatlan madárfiókák, nevetségesek, de azért szánalomra méltók… és éhen halnának, a más segÃtsége nélkül… Ez az öreg?… Hisz ez nem élt! Mert hisz azt csak nem lehet életnek mondani, hogy harmincz év óta csak a mások életét keserÃti? Nem mondott ennek egész világéletében senki, de csak egy jó szót sem. Senki se közeledett hozzá szeretettel, az életben csak a csalást látta, mert Å‘ maga sem birta magát annak adni, a mi… Aztán ezek a szegény, szegény lányok se tudják, mi az élet. Lemondás a jelszavuk. És kicsinyessé nem a szenvedés, hanem látszólagos mulatságaik tették Å‘ket. A lelke mélyén mindegyik csak olyan martir, mint a kalendárium akármelyik szentje… Légy kÃméletes velük. Te is csak oly heves vagy, mint atyád volt s tudom, _akarsz_ valamit tenni, erÅ‘d meg néked sincs hozzá. Vigyázz, hogy a túlsó végletbe ne essél és gyengeségbÅ‘l durva ne légy velök; velenczei üvegbÅ‘l vannak ezek mind és öregek, tiszteld Å‘szhajszálaikat… Ezzel kisuhant az ajtón. Gábor kiugrott ágyából, utána akart szaladni. A folyóson sötétség, csend. Szobája üres. Tán kiment a kertbe? Beszélni, mindenáron beszélni akart véle. De hol, hogyan? Nem tudta a járást. Visszasietett és sebesen felöltözött s egy kézi gyertyatartóval kiment a folyosóra. Minden csendes volt, az óriási gót Ãvek alatt semmi nesz. Lement a lépcsÅ‘n… kÃvülrÅ‘l fény sugárzott ki erre felé. Arra tartott. A kis hátsó ajtó még nyitva, arra mehetett ki, mint a többiek. A gyertyát eloltotta s óvatosan, halkan kilépett a szabadba. A csillagok elhalványultak, a természet azért még csendesen aludt. Semmi zaj, semmi nesz, úgy érezte, a hideg átszaladt a hátán. Maga se tudta miért, de reszketni kezdett. Úgy érezte, a hideg verejték verte ki egész testét. A csend hatott úgy reá vagy más, maga se tudta. Úgy érezte, ha siketÃtÅ‘ lárma, harczi zaj, fékvesztett égi háborúval állana szemközt – nem félne. De a csend megdermesztette minden tagját. Mi lesz vele? Látta az igazság minden oldalát… és úgy tudta, tennie _kell_. Elfacsorodott a szÃve. Úgy érezte, hogy Å‘ is, testvére is, ki vannak szolgáltatva egy erÅ‘sebb, egy kegyetlenebb törvénynek, a mely söpör, söpör maga elÅ‘tt mindent, a mely ellen hiába minden küzdelem, mert erÅ‘s, mint a természet maga s épp oly vak és olyan kegyetlen is, mint Å‘. Hát ez az eredménye annyi év tanulmányának? Annyi könyvbÅ‘l szÃvott nagy bölcseségnek, annyi útnak, annyi hideg, elhagyatott órának a rezultátuma csak ez: hogy tudja, milyen veszedelmes járatlan útra jutottak és hogy milyen meredek a lejtÅ‘, a melyrÅ‘l hanyatt-homlok rohannak lefelé mind… mind! 30. Reggel a két testvér hallgatva öltözködött. LÅ‘rincz törte meg elÅ‘bb a hosszas csendet: – Hová megyünk ma? – kérdezte, hogy éppen valamit kérdjen. – A hová akarod, de tán ne menjünk a Kázmér bácsihoz. Jobb, ha elébb a Tomiékhoz megyünk át. – Igazad van, sértené Å‘ket, ha egyenesen Niki bácsitól jönnénk hozzájuk. Már Ãgy is rossz néven fogják venni, hogy elébb az öregnél voltunk. – De hát végre is, az egyikhez csak elébb kellett mennünk! Egyszerre nem mehetünk valamennyihez! – Igazad van, az «öregebb»-nek mindig igaza van. – Lonczi, látod, no nézz rám, te valamiért neheztelsz. – Én? Eszem ágában sincs. Miért neheztelnék _én te_ reád. Semmi okom sincs rá, bolond fiú. – Igazán nem? – Szavamra! – s a két fiú összenézett. – Édes öreg fiam, látod, okosodj meg… tudhatod, hogy én _mindig_, érted, mindig csak a javadat akarom. – Tudom, bÃzom benned… hidd el – s most egyszerre hangja meleg lett, közvetlenül beszélt, érzett rajta, hogy szavai egyenesen a szÃve mélyébÅ‘l jönnek. – Igyekezni fogok megérteni tanácsaidat. Tudom, te többet tapasztaltál, mint én és javamat akarod. Megfogadom a szót, a mit mondasz. BÃzzál bennem. És egyszerre mindkettÅ‘ elázott. Nagy gyengédséggel néztek egymásra, de szólni egyik se bÃrt. Most, midÅ‘n minden érzéssé mosódott szét a Gábor lelkében, egyúttal tudatára ébredt annak is, hogy tulajdonképpen tanácsolni se mer neki semmit. Mert nem tudja, mi a helyes, nem tudja, melyik útra kell, hogy térjen. Mi lesz vele… mi velök? 31. A reggelinél a társaság megint együtt volt. Ott reggeliztek mind nyugodt, változatlan arczczal, mintha csak semmi, de semmi se történt volna az éjszaka folyamán. Ott trónolt az asztalfÅ‘n az öreg Niki kék selyem sapkájában, extra csokoládéját fogyasztván el. Az asztal végén a leányok és Adelgunda, megannyian békésen, reggeli fÅ‘kötÅ‘kben. A megszokott éjszaka után elkövetkezÅ‘ megszokott reggelre ébredtek. Csak Poldi hiányzott. A két fiúnak tüstént feltűnt. – És Poldi, Niki bácsi hol van? – kérdezte Gábor, miután nagybátyjának köszönt. – He… he… Poldi? Ãrkon-bokron túl ván az már fiám. Eltűnt, áhogy szoktá. Várátlánul jÅ‘, várátlánul megy. Nála megszoktuk, bolondtól nem lehet felvenni. _De csákis Å‘ tÅ‘le_ egyedÅ‘l tÅ‘rjök el áz ilyen fájtá meglepetéseket. Nem szeretem, há nyugálmámbá háborgátnák. Elvárom, hogy áz, á ki meg ákár látogátni, megtodákoljá, otthon vágyok-e vágy nem. Különben ázt hiszem, nem ákár látni… (Niki körülbelűl harmincz éve nem hált kÃvül kastélyán) – De ez á Poldi, hát ez ilyen bolond. Mit csinálják vele? Örölhetek még, há eljÅ‘. Ãz ilyen fráter, ki bolond is, meg piktor is, sok bájt okoz! – Furcsa fiú… Mondta fél álomban LÅ‘rincz. – Furcsa? Bolond ánnák á neve fiám, bolond. Heteket kodorog el áz erdÅ‘ben. Ott álszik á sájtosoknál, dolgozik velük, fát vág. Ván egy párászt csáládja áz álföldön, kikkel tudom is én, hol ismerkedett meg s kikhez lejár inkognitóbán. Ezek ázt hiszik, válámi vándorlólegény. Heteket tölt el velök, dolgozik mint egy párászt, Å‘ – egy Czobor Lipót onokájá. Felfordol á világ fiók. Meglátjátok. Én már nem Ãrem meg, hálá áz Úrnak, de tà benne lesztek a felfordolásbán. Mindenki más ákárjá lenni, mint á mi. Ez a fió a zsÃros párásztok Ãletét irÃgyli, vágyik á közönségesre a bolond. à Tomi öcsénk, no ennek BÃcs ártottá meg. à bécsire játsza mágát, úgy öltözik, mint egy fiákkeres, úgy, olyán nyáfogvá beszéli magyaról, mint válámi éhenkórász bÃcsi stucczer. A felesÃge, á háldoklóvá játszá mágát s azért minden pressburger-bálon ott ván. à húgá á Lolly, no ez meg egy szákásztott lovász, csák hogy nem káromkodik. Jemine, jemine, felfordól á világ gyerekek, meglátjátok, felfordól… Még dörmögött egy darabig, aztán nyugodalmasan, büszkén körültekintett. – No nálám, minden more patrio megy, hálá Istennek. És a szűzek is, Adelgunda is édesen mosolyogtak reá. A két fiú meg nem mert összenézni, csak hallgatott. TÃzkor LÅ‘rincz kocsija elÅ‘ állott. Niki karját a két fiúéba fűzve, lekÃsérte Å‘ket a kocsiig. – Hm, csinos fogát. NÃgy ló, mind sárgá. Persze, telivérek. Todom, egypár ezer forintokbán ván az equipage. De hát egy Niffor, áz teheti. Te Gábor, _te csák_ Márfay vágy. Te vigyázz, hogy Lóri öcséd el ne forgássá á fejedet. Te nÃked dolgoznod kell, ámázok töndökölni szölettek. A mi fényönk á multbán ván… he… he… he. Hát hová mentek innen? – Azt hiszem, a Tomihoz. – He… he… he. Hát még nem todjátok bizonyosán. No bizony, tÅ‘lem ugyan mehettek át is, de hat azÃrt kár volt á nÃgyest befogátni. Gyálog is átmehettek volná. – De édes bátyám, igazán a Tomihoz megyünk – szólalt fel Gábor. – Te már bizonyosán todod. LÅ‘rincz csák «hitte». No mindegy. Ödvözöld Å‘ket. Mondd meg á Tominák, láttám a multkor, ázt hittem, egy pesti fiákkerost hozátott le… úgy néz ki, ippen áz equipage-a. A Miczinek sok szépet, vigyázzon esténkint, mert a czógbán meghölhet. Lollynák meg ázt özenem, jÅ‘jjön át nemsokárá. Várom. Májd eltártlizunk vele egy délutánt… most meg szervusz fráterek. Isten velÅ‘nk! A két fiú kezet adott. A szűzek mindegyike üzent valamit a Stázi néninek, Adelgunda meg az öreg Péter lejöttek bókolni. LÅ‘rincz egyet pattantott négyes ostorával, a vadász és kocsis hátul nagy parádéval kifeszÃtették a mellöket és a fényes fogat, nagy robajjal kirobogott a kastély udvaráról. 32. A Kázmér franczia stylben épült kastélyát jobbról hagyva, az ujvári feudális kastély tornyai tüntek fel egy fordulónál. Régi rabló lovagvár volt, a hajdani Nifforok rabláson gazdagodtak meg. Egyik Å‘sük még magával Mátyás királylyal is összetűzött. Kuruczfajta volt ez a multban. Az idÅ‘kkel aztán az emberek is lecsendesedtek. A nagy kapun behajtva, portás szaladt eléjük és meghúzta a kapu elÅ‘tti nagy harangot. A lakájok egész hada rohant eléjök. Itt azonban már az inasok modernizálva voltak. Egyiknek oly sÃmára borotvált volt az ajka, mint a másiké. Udvariasan, mélyen bókolva álltak a kocsi elÅ‘tt. És daczára, hogy még elég korán volt, mind fényes, fekete-sárga szÃnű libériákban (a grófné kedvencz, bár nem családi szineibe) öltözve. A széles lépcsÅ‘ alján Å‘sz pofaszakállas, igen elÅ‘kelÅ‘ megjelenésű komornyik állott, mély bókokkal fogadva Å‘ket. – Der Hochgeborene Graf ist eben aufgestanden. Hochdasselbe nimmt sein Bad. A fiúk bólintva fejükkel, lassan felmentek a széles lépcsÅ‘n, a melynek falát a Niffor-Å‘sök képeinek armádiája lepte el. – Ez az utolsó divat – súgta LÅ‘rincz Gábornak angolul – az Å‘sök a lépcsÅ‘házakba és az elÅ‘termekbe kerülnek, nehogy az emberrÅ‘l azt mondhassa valaki, hogy tart reájuk valamit, de azért jó, ha minél több van… ha nincs elég, (nékünk tényleg volna, csak festve nem volt) veszünk hozzájuk egy tuczatot valami ódondásznál, mint a hogy a Tomi tette. Egy harmada e parókás urak és hölgyeknek a Tandlmarktból került ide, no de mindegy. Most már megvan mindegyiknek a legenda köre s ez a fÅ‘dolog! A lépcsÅ‘házon fellépdelve a nagy terembe jutottak, a melyet a mostani grófné izlése tökéletesen modernizált. Volt ott csecsebecse egy raktárra való. Bársony kis ellenzÅ‘k, bronzocskák (patkók, lovak és más sport emblêm-ek), picziny, izléstelen porczellán- és majolika figurácskák, óriási virágvázák, tele makart bokrétákkal, itt-ott egy félholdat ábrázoló tükör, aranyozott katangkórók közé szorÃtva. Az asztalokon bronz- és szövet-rámákban a fényképek legiója, a kanapékon, szofákon keleti szövetek, a falakon meg a jó Isten tudja mi minden… – Ah, a czivilizáczió. Hát fogott? – mondta halkan Gábor, gúnyosan mosolyogva. – Bitte sehr euere Gnaden, der Hochgeborene Herr erwartet Sie – szólt a komornyik, s újra mélyen meghajtotta magát. A fiúk követték a lakájt. Vagy tizenöt tarka «modern izlésű» termen keresztül haladva, a Tomi öltözÅ‘ szobájába jutottak. Ott állott elÅ‘ttük Niffor Tamás gróf, Å‘ felsége a király aranykulcsos vitéze, több lovagrend birtokosa, stb. stb… anya szűlt meztelenen. Sovány, száraz, hat láb magas testét két oldalról két inas dörgölte. Feje törülközÅ‘be volt szorÃtva, bajusza két oldalt felkötve, – igazán alig nézett ki embernek, legföljebb csak egy ember árnyékának. – Grüsst Euch, wie geht’s, – kérdte németül, s hosszú, keskeny, nedves kezét odanyújtotta a fiúknak. – Jól volnánk hála Istennek, – felelt Gábor magyarúl. – Én pár nap elÅ‘tt jöttem haza véglegesen. Most már csak akkor utazom, ha kedvem tartja. – No ez okos. Úgy gyerekek. Beg your pardon like Adan… pudl naket, de az orvos hideg ledörzsölést rendelt, el kell viselnetek pár pillanatig ezt a szegényes látványt, tudod, a Metzger-féle kúrával jár ez is. Karl, die Cigarren, – kiáltott komornyikjának, ki hajlongva átnyújtotta a szivarskatulyát a fiúknak. – És családod, hogy van? – kérdte LÅ‘rincz. – Óh a Miczi gyenge. Nemsokára megint Franzensbadba kell mennie. A trónörökösné is hÃvja, meg a Tini és Elize is ott lesznek… No meg a kúra is szükséges neki. A babyk egészségesek, most kezdenek angolúl tanulni, olyan furcsák, a «ch»-t még nem mondják ki jól, mindig «esz»-t mondanak. Most itt van a Lolly sógorném is, ein Fesches Mädl. Ebben a lányban van vér, ennek majd nem kell Franzensbad! – és éles hangon nevetett, de úgy, hogy homorú melle csak úgy zihált belé. – Na, jobban ezen az oldalon – dirigálta inasait – még nem tudnak maszirozni, pedig emez magától MetzgertÅ‘l tanult. Az aztán a doktor és milyen kellemes társaságot tud maga köré gyűjteni, mióta császárnénk ott járt, azóta fashionable Metzgernél születni újjá. Én is minden nyáron eljárok hozzá. Szegény Miczimet meg határozottan halottaiból támasztotta fel… Minékünk mindnyájunknak nem ártana koronkint egy ilyen kúra. – És ismét nevetett. – Volt a kaczagásában valami vén asszonyos csak úgy, mint a Miklós bácsi nevetésében. Arcza eltorzúlt, alig látszott a sok ráncztól, halvány, mélyen beesett zöldes szemei még jobban eltüntek a ránczok alatt. Látszott rajta, hogy régen jött a világra s azóta folyton vénűl. – Most itt van nálam a Stázi tante is. Tudod, nem fért meg a Crescence nénivel, nem jöttek sehogyse ki. No, de csoda-e? Amaz férfias, katonás öreg asszony, emez meg csupa nyafogás. Mintha csak porczellánból volna; – mondta és homorú mellét kifeszÃtette. – Sok bajunk van vele. A tulsó toronyban lakik, a két komornájával – három szobában. Képzeljétek, egy idÅ‘ óta az a rögeszméje, hogy nem jár le ebédelni. Azt mondja, nem birja ki nálunk a lármát. Hát a Crescence vendégeinek zsibvásárját hogy bÃrta ki harmincz esztendeig, épp csak azóta, mióta az öreg Feldzeugsmeister meghalt. Én különben nem bánom, ha nem is jár le… unalmas nagyon. Mindig ugyanazt a néhány dolgot hajtja: a prágai bálokról, a Ferdinánd császár udvaráról regél. Végre is magamhoz kellett vennem, bár a Miczi sÃrógörcsöt kapott három napra. Nem akarta, de egy világért sem. Azt mondta, nem bÃrják ki az idegei… Kibirták. Elvégre is, csak nem lökhetem ki az utczára Å‘t, egy Sonderburg herczegnét, ki még hozzá Niffor-leány. No, de elég az öregrÅ‘l. Hát te Gábris hogy vagy, mióta visszajöttél?… Mit csináltál Londonban, Párisban? IrÃgylésreméltó fiú, mióta csak kibújt a tojásból, mindig utazik. Jártál sokszor az operabálokba… és a Bullier meg van még? Hallottad Thérésát? Na, ez már öreg lett. Most persze, Felicia Mallett járja. Ezt a couplet-ét ismered? – erre egy régi, Å‘srégi couplet-t kezdett fütyülni, a melyet már húsz esztendeje, hogy fújnak a boulevardokon. – Az operába sokat jártam. Mentem mindenhová, az élet mindennél jobban érdekel. Aztán észrevéve magát, hogy magas húrokat penget, hirtelen elhallgatott. – Gábor sokat látott – segÃtette ki bátyját LÅ‘rincz – irÃgylem érte. – IrÃgyled? Ezt ugyan jól adod. Hisz csak rajtad áll, hogy utazzál. Nyitva elÅ‘tted a világ – mondta éles hangon vihogva hozzá. Ezalatt a két inas lassan felöltöztette. Az egyik a harisnyát húzta a lábára, a másik a czipÅ‘jét gombolta. Majd a komornyik sütÅ‘-vassal lépett melléje és bajuszát kezdte kondorÃtani. Erre aztán elhallgatott. Gábornak úgy tünt fel, mintha beszéde alatt valaki tűhegygyel az asztalt kopogtatta volna, olyan üres vékonyka volt mindaz, amit mondott. A csendet LÅ‘rincz szakÃtotta meg, a Tomi versenylovairól kérdezÅ‘sködött. Erre ismét megeredt a nyelve és beszélt sokat, hosszan, bár még errÅ‘l se valami nagy szakértelemmel. Ezalatt tökéletesen felöltözött. Ott állott most a két fiú elÅ‘tt, mint egy hat láb magas ruhával teleaggatott Kleiderstock, koczkáktól ellepett hórihorgas termetéhez pompásan illettek a kifésült ritka savószÃn favoritjai és kenderszÃnű, hosszú bajusza. Fején angol vadász-kalap volt, magas lovaglócsizma a lábain. An accomplished gentleman! – Lemegyünk Miczihez? – Még nincs készen. Ilyenkor teázik csak, s reggel – köztünk legyen mondva – infámis rossz kedve van. Jobb késÅ‘bb bemenni hozzá… – És Lolly grófnÅ‘? – A sógornÅ‘m? Már azóta bizonynyal két lovat lovagolt agyon. Azt nehezen találjuk meg villásreggeliig. – Akkor tán Stázi nénihez mehetnénk? – Már oda csak menjetek egyedül fiaim. Én mindig fekete kávé után (ilyenkor van a legjobb kedvem) szoktam felmenni hozzá. Egyszer naponta elég a jóból. – Ãgy hát határozz te… – Mi jut eszetekbe fiaim? A mit parancsoltok s a hová parancsoltok. Your obedient servant. Menjünk be tán a Hanzihoz, a sógorom is itt van… Klienigstein Hanzi gróf dzsidás fÅ‘hadnagy, a harmadik szobában lakott. Már a folyosóra kihallatszott a hangja, valami bécsi kuplé-t dalolt. – Ah grüsst Euch! Na wie geht’s? – s aztán hirtelen infámis kiejtéssel átcsapott a magyar nyelvre: – No, mióta vagytok itt? Lesz mulatság! Lollynak két tánczosa. Már megunta velem a dreischrittezést – kiáltott, felugorva fekvÅ‘ helyzetébÅ‘l. – Jere velünk Hanzi, bejárjuk az istállót. – I’ geh nicht. Tank schén. Ma már lenn voltam. Veszekedtem a lovászokkal. Korán keltem fel, Lollyt kÃsértem el lóháton. Ez a kurucz lány még mindig kifáraszt. Járjatok mindent körül, addig majd én kiszÃvok egy csibukot s majd lenn Miczinél találkozunk. Ezzel végig hempergett a kereveten, felkapott maga mellÅ‘l egy bécsi élczlapot, lábait égnek emelve, az elÅ‘bbi bécsi marsot fütyülte tovább. Tomi és a fiúk elébb a kastélyt járták be. – Gábornak meg kell mutatnom az ujÃtásokat. Már vagy három éve, hogy nem járt itt. – Nem, még kettÅ‘ sincs egészen. – Nos látod, ez most a nagy salon. AzelÅ‘tt is az volt, de azt a sok ostoba stukkot, régies dÃszt, leszedettem a falakról. Unalmasak voltak. Az Å‘söket meg a lépcsÅ‘házba dugtam, ezt a divatot a Pauline herczegné (hiába csak neki van legjobb izlése Bécsben) hozta be. Les ancêtres à tout le monde, même au mendiant qui passe, Ãgy beszélt, a maga utólérhetetlen párisi accentusával. És kiakasztotta azokat, a kiknek köszönheti, hogy az udvarhoz járhat, az elÅ‘csarnokok és a lépcsÅ‘házakba. Pas mal ça. No aztán ezt a salont a Miczi rendezte be. Csupa joujou. Csinos, hasonlÃt rá. Szép csecse-becse, csak egy kicsit fárasztó, ez itt mellette meg a boudoirja. Ezt a bécsi Fix és Pertois rendezte be… Ez meg a dohányzóm. Tetszik? Csupa keleti szövet, a sportképeket meg Londonból hozattam. Ez mellette az agancs-szoba. Látod, merész vagyok és öntelt, nem szégyenlem kiállÃtani a – szarvaimat. Ezt nem mindegyik férj merné megtenni… Ez a szoba a Miczikém büszkesége. Ça prouve sa vertu épatante!… A két fiú csak nézett s hallgatott. Végre az agancs-szobában LÅ‘rincz szólalt meg. Egy párt megdicsért, egy párt megbámult. – Innen egy kis külön lépcsÅ‘ az istállókba vezet… jertek, menjünk le. A porczellánnal kirakott falú istállókat bejárták, mindegyik lónak pedigree-jét, tulajdonait, árát elmondotta Tomi, végre az istálló végében egy kis dohányzónak berendezett fülkébe tértek. Itt hevert egy török kereveten, igen rövid lovagló-ruhában, férfias szalma-kalappal fején, nyitott kabátkában, férfi nyakkendÅ‘vel – a Tomi sógornÅ‘je: Klienigstein Lolly grófnÅ‘. Meglátva a vendégeket, nyugodtan fölkelt, odajött hozzájok, elébb LÅ‘rincznek, majd Gábornak katonás mozdulattal kezet nyújtott, Tominak meg odatartotta a homlokát, a melyet az bágyadt csókkal illetett. Közép magasságu leány volt, ki azonban magasnak látszott Ãgy, ebben a férfias testhez álló lovagló-ruhában. Sötét, vörös-barna haja finom, selymes fürtökben övezte fejét. Homloka elefántcsont fehér volt, csak úgy, mint arcza és kezei. Sötét-barna szemöldei, pillái beárnyalták kékeszöld szemeit. Finom keskeny orra egy pillanatra megrezdült, sápadt ajkai is megrezegtek. Egyik kezével a haját sÃmogatta, a jobbjában levÅ‘ lovagostorral pedig amazonját ütögette. Egy pillanatig szembe nézett Gáborral, de egyenesen beletekintve a szeme fehérébe. Majd ismét leereszkedett a kerevetre. – Fáradt vagyok, három órát lovagoltam a Sámsont. Szörnyű kemény szája van. Ma is megugrott volna vélem, ha neki nem irányÃtom egy szántóföldnek, a melynek göröngyei aztán kifárasztották… úgy tÃz percznyi száguldás után lassú ügetésbe csapott át s végre – tette hozzá felvillanó szemekkel – beadta a derekát. Hát maguk mikor jöttek? – kérdte most már egykedvű arczczal. – Tán egy órája, éppen csak a Tominál voltunk fenn, meg az ujÃtásokat néztük meg. – Igen, még a Sattel-Kammert mutatom meg nékik, meg az uj lovardát. – Az egyik tán itt maradhatna velem. Tán maga Gábor, LÅ‘rinczczel eleget élveztem már a télen… nevetett föl hangosan. [Illustration: – Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.] Tomi és LÅ‘rincz – (az utóbbi kissé sértÅ‘dve) folytatták útjokat, Gábor meg leült melléje. Pár pillanatig, a mÃg amazoknak a léptei elhangzottak, hallgatott mind a kettÅ‘, majd Lolly szólalt meg: – Rég nem láttam. – Innen-onnan két esztendeje. – Hosszú idÅ‘. Emlékezik mirÅ‘l beszéltünk utolsó este a Kázmér installátióján? – Emlékszem. – Tudja-e, hogy _akkor_ nékem sok mindent beszélt és pedig olyan nyelven – hogy akkor _azt_ még nem érthettem. Ma már felnyÃltak a szemeim… – A szerelemrÅ‘l beszéltem. – De nem a maga szerelmérÅ‘l; mondja, ismer ma már? – Nem tudom, mennyit változott. – Miért nem mondja, hogy nem tudja mennyivel lettem jobb, mint voltam… Rosszabb lettem. ErÅ‘szakosabb vagyok mint voltam, tele vagyok szeszélylyel. Ha férfinak születek, tán lesz belÅ‘lem valami… Asszonynak születni!… azt hiszi, mint fiatal leány, élek? Élet ez? Ezek nem értenek s én erÅ‘tlen vagyok. – Nem értik? Hát értesse meg magát. – Kivel? – Azzal, a kit majd megszeret. – Én szeretni? Ugyan kit? – kérdte büszkén kihúzva a derekát. – Én… én? Azt hiszi, én szeretni tudnék? Hideg vagyok mint a jég… nézzen a szemembe, úgy nézek én ki, mintha szeretni tudnék? – És szembe nézett Gáborral. És Gábor úgy látta, mélységes szerelem beszél a szemeibÅ‘l s a mellett mégis úgy érezte, hogy az a lány, midÅ‘n hazugnak akarta volna föltüntetni magát, igazat mondott. Hidegnek hazudta magát s valóban az volt. – Nem ismeri önmagát. – Azt hiszi? – felelt gúnyosan a lány s ajkának egyik szélét megvetÅ‘en lehúzta. – Lássa Gábor, maga érdekel, magának szÃvesen elmondanék egyet-mást… beszélnénk arról, a mit én magamról és az életrÅ‘l hiszek… Ezek? Untatnak. Adjon egy czigarette-t. Köszönöm. Egyszer majd este beszélünk mindenrÅ‘l. JÅ‘jjön, menjünk most utánok, kiváncsi vagyok, a sógor mi mindent hadart már azóta össze LÅ‘rincznek… Azt úgy se fogja megbocsájtani, hogy magát egy pár perczre lefoglaltam. Az uj lovardában találták meg Å‘ket, Tomi a porond közepén ágált, LÅ‘rincz meg áhitatos arczczal hallgatta. – No látjátok fiúk, ez az új lovarda… Az a páholy ott szemben, a nézÅ‘knek van fentartva. Ha van kedvetek, rendezhetünk egyszer Carousselt, Lolly pompásan lovagolja a magas iskolát, Hanzi kitünÅ‘ akrobata és reifspringer, LÅ‘rincz ugrató iskola, én bohócz… – Igen, te bohócz lész, – mondta Lolly nevetve – érdekes épületes látvány lesz és Miczi nem lép fel szintén? – Ugyan ne csúfolódj. Hisz te legjobban tudhatod, hogy az ilyen carousselek most mennyire divatban vannak. Nézd a Molier-félét Párisban, az egész társaság részt vesz elÅ‘adásain, hisz tudod, hogy Teréze herczegné is rendezett egyet tavaly Pardubitzban és te nevetsz? Hiszen tudom, hogy te is lovagoltál egyszer a bécsi carousselen. – Édesem, én nem a czirkuszodon, hanem rajtad nevetek. – Ah, dear lady, ez már más… Ezt megbocsájtom… De tán menjünk, a Miczi bizonynyal vár reánk. Menjünk, azóta tán már fel is öltözött. – Igaz a, menjünk. Én hamarosan átöltözöm, aztán feljövök a salonba. Ezzel Lolly katonásan megcsóválva feje felett az ostort, üdvözölte a társaságot és kisietett a lovarda hátulsó ajtaján. Tomi, meg a fiúk, a kastély felé tartottak. A nagy terraszon óriási kasmir-kendÅ‘kbe burkolva Miczi grófné tünt fel, ki meglátva Å‘ket, integetett nekik valamit. Mit? nem értették meg. Felérve a terraszra, idegesen fogadta Å‘ket. – Quelle maladresse, hiszen kiáltottam reátok! Miért nem álltatok meg. Most megint egy lapomat elrontottam! – nyafogta, egy kis fényképezÅ‘gépet szorongatva a kezében. – Felvételt akartam rólatok csinálni. Most egy platnival kevesebbem van! – Bocsáss meg édes Miczim, de nem értettük meg jeleidet, – esengett LÅ‘rincz, kezet csókolva unokanÅ‘vérének. – Miczikém látod, délután csoportba állunk, úgy majd levehetsz. – Már megint bosszantasz? Nem tudod még, hogy ki nem állhatom a csoportképeket. Hisz az nem művészet! Csak a mi váratlan, az érdekel. Milyen szép képet lehetett volna rólatok csinálnom, kitünÅ‘ek voltatok mozdulatban… C’est á pleurer. Quelle scie! Ezzel fehér sálját összébb húzva a mellén, fáradt hangon, nyávogva a férjébe kapaszkodott. – Ah, olyan fáradt vagyok, ha tudnátok, milyen rosszul érzem magamat! Nem birom már soká, érzem… Az idegeim napról napra gyengébbek lesznek, most már a coffea sem használ. Pedig most egy német tanárral vagyok levelezésben, az gyógyÃt. Nem hiszem, hogy egészen ki tudna gyógyÃtani… szegény gyermekeim árvaságra fognak jutni. Susogta s egész testével, a mely oly picziny, oly parányi volt – a férjére dÅ‘lt. Kicsinyke, piczinyke asszony volt, sápadt, sárgás arczbÅ‘rrel, világos-szÅ‘ke majdnem fehér hajjal és szemöldökkel. Világos sárgás-zöld szemei is oly kicsinyek voltak, hogy alig látszottak ki gyér szempillái alul. Pirosas orrát kivéve, arczán minden összefolyt. Haja rövid fürtökben övezte fejét, csak hátul a dereka közepéig lógott le két hosszú lokni. Egyik kezében a fényképezÅ‘-masinát, a másikban egy nagy sárga liliomot tartott, amelyet koronkint bágyadt mozdulattal az orrához emelt. Lassan, mászva a salonig jutottak, ott férje odavezette egy chaise-longuehoz, a melyen megtört mozdulattal végighullott. A liliomot egy kis üvegedénybe tette, aztán vékony hangon kérdéseket intézett Gáborhoz. – Hát visszajöttél? Ennyit útazni! Borzad a hátam, ha rágondolok. Milyen fáradság csak innen Bécsig eljutni, tökéletesen összetör mindig ez az út… és te az egész világot összekóboroltad! Aztán mit láttál… kérlek, azért ne mondd el mind egyszerre, mert beleszédülnék. Tudom, sokat. Láttál már gyorsvonatról felvett képeket? És a platinotypie mennyire haladt? Gábor elmondta, a mit a fényképészetrÅ‘l tudott… Nem elégÃtette ki Miczit. Fáradtan ásÃtott beszéde alatt, majd egyszerre a levesét kezdte szörpölni, a melyet egy inas hozott be néki. – Német professzorom ajánlotta, hogy mielÅ‘tt villásreggeliznék, egy csésze bouillont költsek el. Untat, de megteszem. Honnan jöttök? – Ah igaz, még nem is mondtátok. – Niki bácsitól, felelt LÅ‘rincz. – Quelle scie, csak nekünk ne kellene hozzá járni. Hisz’ egész bolond ez a vén ember. Képzeld, mit tett velünk a multkor? Bébét, kinek a keresztapja, elküldöttem hozzá a dajkával. Én nem mehettem velük, mert migrainem volt. Tudod, mit csinált ez a vén bolond? Na! a bébének pár aranyat adott és Mariankát, a dadát pezsgÅ‘vel kinálta meg, úgy hogy… na igen… – Mondd ki, mondd ki édesem, – szólott közbe férje. – Marianka erÅ‘sen be volt csÃpve, mikor haza jött. Dalolt, fÅ‘kötÅ‘je meg a nagy máslija egészen félre állt… – Kicsibe múlt, hogy a babit el nem vesztette az úton, – folytatta Miczi savanykás hangon férje szavait. A két fiú hangosan elnevette magát. – Én nem találom nevetségesnek, sÅ‘t inkább szomorúnak találom a dolgot, – jegyezte meg élesen Miczi – nem tudom hová jut, ha Ãgy folytatja. Lolly lépett be az ajtón, halvány lilaszÃnű batiszt ruha volt a testén, óriási szalmakalap, tele szedve lila orgona virággal a kezében. – Ugy-e hamar kész lettem? Ãgy kéne urainknak is öltözni. Tudom, hogy a Hanzi meg a Tomi órákig idÅ‘znek álló tükreik elÅ‘tt… de tán még a Lonczi gróf is. És nevetve végig nézett LÅ‘rincz gondozott ruháján. – Te, te édesem, mindenben különcz vagy, ne akard férjemet Hanzit, meg LÅ‘rinczet magadhoz hasonlÃtani. – Az vagyok, különcz. Nem szeretem a piperÅ‘dzést, sem az unalmas udvarolgatásokat. Imádom a szabadságot, lovon három határt bejárnék. Imádom, ha tánczközben ülve nem maradok. Semmit se szeretek annyira, mint két kézzel hányni ki az ablakon a pénzt, egy urat ismerek csak s azt – a hóbortos Lollynak hÃvják! – Milyen genre, milyen genre, – susogta Miczi és nagy legyezÅ‘je mögé rejtette sápadt, savószÃnű arczát. – Tiens papa, még ma nem is láttalak, rebegte kissé felemelkedve a kerevetrÅ‘l s oda tartva homlokát egy magas szikár embernek, ki e perczben lépett be az ajtán s a ki typusa volt az osztrák diplomatának. SÃmára borotvált áll, sÃma modor, sÃma, semmit mondó, folytonos mosoly. Kissé nyafogó, elmosott beszédmodor, a melyet Miczi leánya is örökölt tÅ‘le. Klienigstein volt. Sovány szikár újjait hidegen oda nyújtotta a fiuknak s aztán oda ült leánya lábai elé a chaise-longuera. – KésÅ‘n keltem fel, mondta fontoskodó arczczal, tegnap éjjel pár sürgÅ‘s levelet expediáltam el. Klienigstein leghosszabb idÅ‘t a stuttgarti követségnél töltött. Használható «Kleinmeister» volt, ismerte az embereket s jól tudott bánni velök. Most, mióta megvált a diplomatiától, a telet hol Bécsben, hol Pozsonyban tölti, a nyarat pedig vágvölgyi kis bÃrtokán. Kedvencz gyermeke Lolly, kire büszke, Å‘ tudja miért. Miczit tűri, Hanzi kétségbeejti, hisz minden évben pár ezer forint adósságát kell kifizetnie. – Eh bien, édes öcsém, mondta Gáborhoz fordulva – örülök, hogy haza jöttél, vártunk. Gyönyörű nevelésben részesültél, egy diplomatának is bevállna. Édes atyád európai ember volt, a mely typus még a kettÅ‘s pátriában is ritka. Reménylem, mint ilyen, jól fogod magadat közöttünk érezni és gyakran lesz szerencsénk hozzád… Miczi és Tomi is észrevették, hogy eddig bizony igen kevéssé voltak udvariasak Gáborral s egyszerre szólalt meg mindkettÅ‘: – Éppen mi is azt gondoltuk Miczivel, itthon kell magad nálunk érezned… – Minálunk Európában van az ember, tudod, – tette hozzá Tomi fontoskodó arczczal. Gábor meghajtotta magát s eszébe jutott neki Ãdám mondása, hogy a czivilizátiót Ujváron a water closeteken kezdték el. A komornyik halkan jelentette, hogy tálalva van. Gábor Lolly mellé került. MidÅ‘n már mind ültek, Hanzi rohant be, nagy lármával, flanell ingben, rövid térdig érÅ‘ nadrágban, egy csÃkos tennis kalapot lobogtatva. – Oh pardon meine Herrschaften, lármázta széles taglejtéssel. Megcsókolta nÅ‘véreit, kezet fogott az urakkal. – Ein capital Wetter, kiáltotta – ma tennisezünk Lolly ugy-e? ein pyramidal Spiel! Lolly nem figyelt reá, Gábornak beszélt. – Lássa, Ãgy élünk napról-napra, azt se tudom lét-e ez? Mit tegyek, csak úgy kell vegetálnom, mint a többieknek. A papának néha felolvasom a lapokat, szeme gyenge már szegénynek! Különben sport és mindig sport. Tulajdonkép unom. Új után vágyom! – Magán áll, miért nem változtat életén? – Hogyan? Egy leány! – Hát télen olvashatna, dolgozhatna. – Nem lehet, világba kell járnom, még pedig – mondta keserűen nevetve – nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel, nehogy Schmudl-comtesse legyen a nevem. Férjhez menni a hÃvatásom. – Akárkihez? – Nem, ahhoz a kinek én tetszem s a ki nekem tetszik. – És magának mi tetszik rajtunk? A sport persze, meg a chic. – Azt hiszi? – Nem tudom, csak kérdem. – Ha azt hiszi, ám higyje. Aztán Miczihez fordult – szomszédom kesernyés, látszik, hogy Niki bácsitól jÅ‘ s a sok pávahus megártott néki. – Ah! Ihr kommt vom Alten? ujjéh! saubere mulatság, – rikácsolta Hanzi – a multkor, mikor ott voltam nála, majd csak hogy az ingemet ott nem hagytam, mindenemet elnyerték ferblin. – Mint már igen sokan, – jegyezte meg élesen Miczi. – Madárkám ne csicseregj, nesze kendermag – tréfált Hansi s egy pohár burgundit töltött neki, a melyet a fiatal asszony egy hajtásra kiivott. – Érdekes öreg ember, védelmezte Nikit, tán koráért, Klienigstein. – Az utolsó magyar olygarcha – tette hozzá fontos arczczal. – Ugyan hagyd el petit pére, én nem találom, hogy magyar volna – mondta Miczi, piskótát mártogatva egy pohár burgundiba. – Il n’a pas de savoir faire. Ezzel a költséggel háromszor annyit is mutathatna… aztán meg kinek ez az egész parádé? A megyebeli hét szilvafásoknak? Ugyan érdemes is ezeknek kipakkolni azt a szép régi ezüstöt, meg a bécsi porczellánt (no ezért irigylem, csak odaadta volna babynak keresztajándékul!) meg a cseh kristályt! Kár ezeknek az az arany villa, meg a kés. Ezek ujjaikkal is megennék a libapecsenyét. – Ne nézd le annyira a libapecsenyét Miczi, jó az. Jobb, mint azok a pávák, meg gyöngytyúkok, melyekkel néha megtraktál… – Lolly _ma_ a libapecsenyét pártolja, mit weidlingauer Erdäpfel salade! – Igen Hanzi. Te sokszor ettél libapecsenyét és jól esett, meg én is. A kadét-iskolában örültél, ha kaptál valaha egy jó falatot. Én is a sacré coeurben. A libapecsenye jobb, mint a saláta vagy a retek fÅ‘zelék, a melylyel a nénénk naponta kedveskedett nekünk. – Én szeretem is, szánom is az öreget – kezdte újból a tárgyat Gábor, ki úgy érezte, védelmére kell a Niki bácsinak szállnia, már azért is – a mit az éjjel Poldival megbeszéltek. Meg aztán, Niki bácsi is Márfay! Úgy érezte, mintha Å‘t támadnák ezek a Nifforok. Ãgy ébredt tudatára annak, hogy bizony mégis százados gÅ‘g rabja csak úgy, mint a többi. – Aztán kinek is mutatná azokat a régi olasz arany-késeket, hisz nem jár hozzá senki. – Ki ennek az oka? – kérdé ingerült hangon Miczi – Å‘ maga. Jaj, de azok a kések nagyon szépek. Ezt is egy Niffor-leány hozta a családotokba… – Igen Miczi, az, ki aztán hét uradalmat pazarolt el ilyen csecse-becsékre, – felelt meg neki Gábor. – Hja öregem, az Ãzlés sokba kerül, – vágta vissza LÅ‘rincz idegesen. – Az Ãzlés ingyenes dolog, pénzért nem lehet megvenni. – Csak vagyon kell hozzá, hogy kifejlÅ‘djék – mondta Tomi és büszkén mosolyogva tekintgetett hol jobbra, hol balra, hogy Å‘ most milyen okosat mondott. – Lassan, lassan Tomus a szententiákkal! Ne beszélj hát szeretett sógornÅ‘d ellen, kinek nincs pénze. Mert máris szégyenlem olcsó kis batiszt ruhámat… – Lolly tu es une déesse! Sie ist ja eine Göttin. Te rólad ki beszélne, kit annyira ünnepelnek mindenütt. – Lolly egy capital Weibchen. Büszke vagyok rá, hogy a húgom, meg hogy én tanÃtottam lovagolni. Most Miczi, kit úgy látszik nagyon untatott a társalgás, egy nagyot ásÃtott. – Tudjátok, szólalt meg éles hangján – hogy a multkor nagyon meglepett valami. A Bajmóczyaknál a borsót a leves után servirozták. Az emberek már igazán nem tudnak hová lenni feltünési viszketegbÅ‘l. – Az lehetetlen, kiáltotta Tomi a legnagyobb meglepetés hangján, est-ce possible!? A két fiú összenézett. Lolly hirtelen közbe vágott. – Igen, úgy volt Tomi sógor, csodálkozol? Pedig úgy volt. Die guten alten Sitten… ach Sie vergehen! mondaná Stázi néni és sóhajtana hozzá. A mi pedig Bajmóczynét illeti, hiába affektál a konyhájával, ha öltözni nem tud. A kivágott czipÅ‘it gummi-szalaggal erÅ‘sÃti a lábaihoz. Ez pedig nagy ortografikus hiba… folytatta Lolly a lehetÅ‘ legkomolyabb arczczal s fél szemmel Gáborra tekintve. – Az én kis leányom mindig csúfolódik. Kicsinyesnek tart minket azért, mert ilyen dolgokat is észre veszünk. Pedig nincs úgy. A ki azt ambitionálja, hogy Å‘ legyen a pesti elegantia fÅ‘kolomposa, annak valóban elegánsnak is kell lennie. Mindent tökéletesen – ez a jelszavunk, úgy-e kis leányom? S a vén diplomata feltéve monokliját, leánya arczkifejezését vizsgálta. Tekintete hideg volt, de azért mosolygott. Leánya csókokat hányt felé: – a petit pére bölcs és én egy ostoba liba vagyok. Bocsásd meg, hogy már megint libáról beszélek, – fordult nÅ‘véréhez felnevetve. Az asztal két alsó végét ellepÅ‘ «udvar» áhitatos arczczal hallgatta beszédüket, de szólni egyik se mert. Itt már más szerepök volt, mint a «régies» házakban. Itt csak «decorativ» volt a szereplésök s csak néma szerepre voltak kárhoztatva. Csakis az angol kisasszonyhoz szólt egyik-másik nagy ritkán, hogy Ãgy alkalma legyen tökéletes angol kiejtésének fitogtatására. A reggeli végeztével, midÅ‘n Gábor átvezette Lollyt a salonba, egész közel sÃmult hozzá: – Lássa, a mindennapi kenyerem, súgta szakgatottan – ezzel élek, bocsássa meg hát, ha én magam se vagyok jobb a többinél. Gábor nem felelt szavaira. Majd Lolly a zongorához ült s szilajabbnál szilajabb bécsi keringÅ‘ket kezdett el játszani. Fekete kávé alatt lejöttek Miczi gyermekei, hatan, a legidÅ‘sebb egy kis kilencz éves fiú, a többi mind leány. Szépen felkondorÃtott, kivágott ingű, majd csak nem meztelen babyk voltak. ElÅ‘bb a mama kezét csókolták meg nagy udvariassággal, majd sorra a társaság tagjai elÅ‘tt csináltak bókot. Öt percznyi idÅ‘zés után franczia bonne-juk s angol nevelÅ‘jük kÃséretében lementek a parkba játszani, de csak mértékletesen, hogy londoni ruhájukat be ne piszkolják. LÅ‘rincz dicséneket zengett róluk, Gábor is dÃcsérte, hogy szépek. – Csak kár – mondta – hogy kissé sápadtak. – Miczi meg kifejtette, hogy el van ragadtatva, hogy oly sápadtak. – Csak nem lehet olyan szinük, mint egy… – Plebejus gyermekének, egészÃtette ki szavait Lolly és kitánczolt a salonból. – Igazán már nem birni ki vele, napról-napra kiállhatatlanabb lesz, – súgta Miczi meglehetÅ‘s hangosan férjének. 33. – Nos? – kérdezte LÅ‘rincz, midÅ‘n szobájába vonulva egyedül maradt fivérével. – Olyan mint volt, olyanabb. Nem hiszek, nem hihetek néki. Nem értem. Ha tanulmányozom, azt hiszem a legegyenesebb, legderekabb lány a világon, ha szÃvemre hallgatok (a mely pedig szereti) az ellent mond… az azt mondja hideg, számÃtó. Tán tévedek, én alig ismerem, de vonz hozzá valami, olyan… – Olyan, mint a pozsonyi – bécsi és pesti divatos kisasszonyok egy része most. – De a mi ezen a typusnál épp a legrokonszenvesebb, a majdnem férfias szókimondás… az, úgy érzem, nála csak csinált… És mégis, úgy látom, ez a leány örvénybe sodor – mi lesz velem, ha elveszem? Félek, nem tudok parancsolni neki. Pedig az kell, hogy ura, parancsolója legyen az, a ki elveszi, még akkor is, _ha_ Å‘szinte s ha nem, akkor még inkább… – De hát miért szereted éppen Åt! – Furcsa kérdés öcsém. Voltak az idegenben szebbek, sokkal jobbak nála… – Azt hiszem, szeret. – Azt tudom, hogy engem választott férjének. Miért éppen engem? – Ezt már nem tudom. Miért nem téged, hisz te gazdagabb vagy, mint én… te… Niffor vagy. – Óh te együgyű Márfay – nevette LÅ‘rincz – én vélem Tomiéknak más terveik vannak. A fiók Bálványossy herczegnÅ‘t akarnák elvétetni velem. Ez jól festene a családfán, meg ezek a Bálványossyak egész Bécscsel rokonságban állanak, a Kaiserstadt legünnepeltebb comtesse-e a Julia. Nagyot lendÃtene társadalmi állásunkon, ha elvenném. – És azt hiszed Miczi olyan rossz nÅ‘vér, hisz te sokkal jobb partie vagy, mint én? – Miczi olyan nÅ‘vér, mint a milyen anya. Hisz neki is csakúgy mint Tominak, más életczélja mint Bécsben szerepelni, nincs. Egész picziny agyvelÅ‘jüket, szÃvüket ez az egy szó «Bécs» feküdte meg. És ha látnád, hogy imponálnak bécsi kétes sikereikkel a vidéknek! Se hal, se hús, ez az egész Tomi. Pauline herczegné egész jól jellemezte a bécsieskedÅ‘ magyarkákat: «Hongrois je daigne, autrichien puis, nullité je suis!» – És te LÅ‘rincz elveszed a kis herczegnét? – Te kérded ezt _tÅ‘lem_. Hát nem ismersz? – De _ismerlek_ fiam. Gábor szemében LÅ‘rincz egyik legkedvesebb tulajdona az volt, hogy nyoma se volt egyéniségében a családi gÅ‘gnek, s a túlcsapó snobismusnak, a czÃmkórnak, mely a magyar társadalom nem egy rétegén rágódni kezd. Sokkal nagyobb úr volt, semhogy snob lehetett volna. – Köszönöm Gábor, ez jól esett, tudom, a legtöbbször megértesz. – Legtöbbször, mondod, nem mindÃg? – Néha nem, de errÅ‘l máskor. – Csak arra rá szoknál, ha valami nyomja lelkedet, hogy azt kimondjad. Látod, családjainkban mindig az volt a baj, hogy soha ki nem magyarázhatták, ki nem beszélték az emberek magukat. Nekem mindig, mindent meg kell mondanod… Érted? – Néha azért nem szólok, mert félek, megsértenélek azzal, a mit mondanék. – EttÅ‘l soha se félj. Te sohase sérthetsz meg engemet, ezt tudod, hiszen minden, mi tÅ‘led jÅ‘, egyszeribe szeretetté simul át… Hát mi a baj öreg fiú? – Semmi bátyám, semmi. Kicsinyes semmiségek, ha voltak, elmultak már rég… Hát mondd, meddig maradunk még itt? – Addig, a mÃg te akarod. – Ez egészen tÅ‘led függ, de… – De? – Ha úgy tetszik, menjünk haza holnap reggel. – És Kázmér bácsi? – Hagyjuk Å‘t jobb napokra. Hisz úgy is haragban van ezekkel valamennyi. – Ez tán nem ok arra, hogy mi illetlenek legyünk vele szemben. – Igaz… de… És Gábornak engedett. Azt hitte, Ãgy lesz jó. Másnap haza mennek. A két fiú karonfogva felfelé indult Stázi néni lakosztályába. 34. Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt a lakosztályába vezetÅ‘ csiga-lépcsÅ‘n. Mindennapi rövid sétájáról tért vissza. Fején fehér fÅ‘kötÅ‘ volt, halvány lila-szÃnű szalagokkal ékesÃtve. A fÅ‘kötÅ‘ alul simára lefésült galambfehér hajfürtjei kandikáltak ki. Sovány, piczi, öreg asszonyka volt, kirÅ‘l azonban lerÃtt az elÅ‘kelÅ‘ség. Apró, tipegÅ‘ járása, hajlott sasorra, mélyen fekvÅ‘ szürke szemei csakúgy, mint keskeny, összeszorÃtott ajkai, kissé elÅ‘re álló álla, elÅ‘kelÅ‘ nyugodt mozdulatai – minden az anyakirálynÅ‘kre emlékeztetett. Oldalán barna bÅ‘rű, összetöpörödött komornája lépdelt, ki támogatta az öreg herczegnét sétájában, a kibe azonban egy világért nem kapaszkodott volna, csak egyik kezét magasra emelve, azt nyújtotta neki. [Illustration: Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.] Igy tipegtek fel most a lépcsÅ‘n. – Ach die Neffen, milyen szép, hogy az öreg Stázi nénirÅ‘l meg nem felejtkeztetek… Az öreg Tante szereti ám a fiatalságot, még a fiatal embereket is… ha ritkán is lát egyet-egyet… Mondta nevetgélve s nevetése a galamb búgásra emlékeztetett. A két fiú kezet csókolt, az öreg asszony felpipiskedve lábújjhegyre, megcsókolta a két fiú homlokát s piczinyke kezeivel megveregette mindkettÅ‘ orczáját. – Az egyik szÅ‘ke – mondta Gábor felé fordulva – a másik barna. Egészen összeilletek. Én a barnát jobb szerettem mindig. Nur Sie. Race ist etwas, de azért szeretlek téged is, Gabriel. Egészen apádra hasonlÃtasz, az apádat is szerettem. Na, most jertek be hozzám, auf eine Partie Plausch’. Most az elÅ‘szobában jóféle majoránna és más régies illatok terjengtek. Itt a komorna húga, az egy évvel fiatalabb Babette, a szobaleány fogadta Å‘ket. MindkettÅ‘ öreg, öreg cseléd. Már negyven éve, hogy a herczegnénél vannak, mennének tÅ‘le, ijesztik is hetenként legalább egyszer, hogy ott hagyják a faképnél, de mikor aztán a búcsuzásra kerül a dolog, akkor összeül mind a három öreg asszony és keservesen sÃr s nem tud elválni egymástól. Stázi néni a két fiúval salonjába ment, a két öreg cseléd meg visszahúzódott. Asalon abban az izlésben volt tartva, mint a Niffor Márfay Anna salonja: nagy virágos kretonnal áthúzott bútorok, tarka tapétás falak. A paliszandre állványokon porczellán virágedények, szobrocskák, kis macskák, kutyák, madarak porczellánból, a sarokban nagy könyvszekrény, a melyben Kotzebue, Marlitt, Birchpfeiffer munkái sorakoztak. A falon családi képek, az asztalon különbözÅ‘ hÃmzett tárgyak, tálczák, szalmából fonott képkeretek. Majd mind régi, jobb idÅ‘k emléktárgyai. A salon bútorai mereven az asztal köré rakva, a fal mellett nagy kanapé, a melynek most egyik szögletébe ült egyenes derékkal, de minden merevség nélkül, Stázi Tante. Egy világért se támaszkodott volna. – Ez jó a fiatal nemzedéknek, szokta volt nevetve mondani – minket máskép szoktattak. A két fiúnak az asztal végén álló óriási támlásszékekben mutatott helyet, Å‘ maga meg egyik kezét az asztalra támasztva, a másikkal kis csipkekendÅ‘jét szorongatva, gerle hangján kezdett fecsegni. – Na Kinder, örülök, hogy itt vagytok. Gábornak majd gyakran el kell jönnie hozzám, mesélni kell az útjairól. Istenem, milyen messze járt! Ti most utaztok. Az én idÅ‘mben minden máskép volt. Ha innen Pozsonyig vagy Bécsig eljuthattunk, boldogok voltunk. Pedig fáradságos út volt ez is, kocsin eltartott egy hétig. A kocsiban kellett hálnom, mert – tette hozzá fontoskodó arczczal – én csak nem hálhattam korcsmai szobákban! Egyszer férjem elé utaztam, óh még negyvennyolcz elÅ‘tt, a lágerba… milyen útakban, milyen rossz kocsin! Akkor akart a komornám elÅ‘ször felmondani, – tette hozzá susogó hangon. – Tán csak nem akar a Franczi már megint elmenni a Tantetól? – Huh! csitt! Halkabban, – súgta ijedten, – Jeszasz, ha meghallják! Hallgatózni szoktak, félek tÅ‘lük, kivált BabettetÅ‘l. A multkor is itt akartak hagyni. Nehéz velök nagyon. NénémtÅ‘l is azért mentem el, mert nem fértek meg a cselédjeivel. El meg nem küldhetem… nem is küldeném Å‘ket, – tette hozzá a megindulástól reszketÅ‘ hangon. – Aztán mennyi ideje van már itt a néni? – Innen-onnan két éve. Mindig pöröltünk a Crescencével. Ha engem szidott volna csak, nem bántam volna, de mindig Franczit, meg Babettet csipkedte. Aztán az a sok ember fárasztott nála, az a sok penzionált alak, mind az öregségemre emlékeztetett. Ezek az öreg, ülve maradt, megÅ‘szült stiftsdámák, öreg generálisok, négykézre játszó Generals-Tochterek… Brr! mondom, én csak a fiatalságot szeretem! – És azért mégse jár le az ebédekre… – Tomihoz és Miczihez? Én fiatalabb vagyok, mint Å‘k… Ha bécsi vén barátnÅ‘immel összejönnék, tudom, több vizet zavarnánk, mint ezek ketten. Isten bocsáss… nem kéne rosszat beszélnem róluk, hisz vendégük vagyok… De hát öreg asszonynak nincs foga, könnyen kipottyan az étel is, a szó is a száján. No, de azért le-le járok hozzájuk. Kivált ha bécsiek jönnek, ezt különben ki is kötötték. Ekkor el nem engednék egy világért… Hisz én vagyok az élÅ‘ kapocs köztük s a bécsi társaság között… Nevetett most hangosan, de úgy, hogy azért dereka nem mozdult, a jobb keze csak oly nyugodtan feküdt az asztalon, mint elÅ‘bb. Csak a bal kezével fedte el az ajkait. – No ne csudálkozzatok illetlen fiúk – nevetett még mindig – felveszem a barna, nehéz selyem ruhámat, egy nagy fejkötÅ‘t, a melyet Miczi hozatott nékem tavaly Párisból (az ilyen alkalmakra), aztán lemegyek elfoglalni a fÅ‘ helyet az asztalnál. Csak süket szomszédjaim legyenek, ez a fÅ‘, – mondá megreszketve az elÅ‘bbi nagy nevetéstÅ‘l – szeretek jól enni és Tominál, ha bécsi vendégek vannak, jól eszik az ember… A házban Lollyt szeretem legjobban, ein schneidiges Mädl, eljár sokszor hozzám, beszél a mai BécsrÅ‘l. Csakolyan, mint mikor én fiatal voltam. Még most is… képzeljétek csak! megdobban a lány szÃve, ha lovaskatonát lát s a práter-fahrtot még mindig tavaszszal tartják. Man wird ja nie alt! – csacsogta vÃgan, mint egy szegény, kanári madár, az elsÅ‘ tavaszi napsugár melegénél. Mintha csak a két fiú az ifjúságot hozta volna vissza néki – élte tavaszát! – Miért nem jÅ‘ Stázi néni egyszer át hozzánk, anyánkhoz? Aztán meg sohase Ãr néki. – Ãt csak átmennék, de Ãrni… das nicht. Az Ãrástól megfájul a gyomrom. Pedig most a legnagyobb örömöm az evés. A mama nem küldött befÅ‘ttet nékem? Szokta… – Tán nem tudta, hogy ide jövünk, – füllentette LÅ‘rincz, tudva jól, hogy jóságos mamája sohase tenne fel az Å‘ dÃszes kocsijára befÅ‘zöttes üvegeket. – Majd átmegyek egyszer hozzátok. Utoljára LÅ‘rincz atyjának esküvÅ‘jén jártam Kálmán. Szép hely, azt mondják, az a kertész tervelte, a ki a pozsonyi Au-t, meg a bécsi Volksgarten-t, igaz? – Anyám is úgy mondja, felelt LÅ‘rincz csendesen. Nem szokott dicsekedni, egy világért se mondott volna el valami olyat, a mi Å‘ket elÅ‘nyös szÃnben tüntette volna föl. – Elmegyek akkor. Az «Aut» szeretem, a bécsi parkokat még inkább. A fák, mezÅ‘k, ifjúságomra emlékeztetnek, de ah! (sóhajtott komikusan) hagyjuk ezt. Majd vetek nektek kártyát. Hisztek a kártya igazságában? – Ha a néni úgy parancsolja! – felelt Gábor mosolyogva. – No nézzék, a két fiú nevet. Nem szabad nevetni… hisz a kártya csak komoly dolgokról beszél. Élet és halálról, szerelemrÅ‘l. Igen a szerelemrÅ‘l is. Ezzel hamiskásan hunyorgatva, a batiszt kendÅ‘jével meglegyintette Gábor arczát. Szeretlek Gábor… apádra emlékeztetsz. Apád meg sok mindenre! No, de hozzátok csak el a kártyáimat, ott vannak az üvegszekrény párkányán. Úgy… ott az a csomag a Napoleon császár szobra mellett. Tudod-e, hogy kicsibe mult, hogy Napoleon unokahúga nem lettem? Nem tudjátok? Nos, egy kis Bonaparte, a fenséges fÅ‘herczegnÅ‘ Mária Lujza útján (ezzel kissé felemelkedett székérÅ‘l s bólintott fejével egyet), magyar vagy osztrák grófnét akart feleségül. Nem tudom melyiket, de tudom, elÅ‘ttem Attems-eknél is kopogtatott… kikosaraztuk. – És miért? – Mit gondolsz, csak nem megyek én egy kis korzikai polgár unokájához. Hogy esetleg majd ne járhassak a bécsi udvarhoz, mint madame Bonaparte… Mi jut az eszedbe? – De hát akkor néni miért tartogatja még mindig a császár mellszobrát? – Ez más, ez emlék, azokra az idÅ‘kre emlékeztet. Meg… – tette hozzá hamiskásan nevetve – a férjemtÅ‘l kaptam… Ezzel a szoborral bosszantott mindig. Azt is mondta, ha gyermekünk lesz, Napoleonnak kereszteltetjük. A gyermek nem lett meg… A férjem meghalt… Csak a szobrom ne törjön össze. Kétszer, háromszor köhintett, egyik kezével a fejkötÅ‘je szalagját igazÃtotta meg, majd mintegy álmokból ébredve, gyors mozdulattal a kártyák keveréséhez fogott. – Elébb emelj te Gábor, majd néked mondom meg a jövendÅ‘t elÅ‘bb. Úgy… no lám-lám, alig hogy osztok, már a piros dáma kerülget. Úgy ám fiacskám. Szerelmes beléd valaki… valaki, a ki nincs innen messze. Sieh’ das gute liegt so nah’. Ugyan ki lehet? Ki lehet… nevette az öreg asszony és meglegyintette ismét Gábor arczát. – Született Don Juan, a hány város, annyi lányka. Ismerjük a Márfay fiúkat, mind egyformák, ismerem Å‘ket, mind a hány, mind szerelmes volt belém… a Kázmér, a Niki és azt hiszem atyád is, pedig akkor már öreg voltam. Téged is csak a vénségem ment meg, úgy ám Gabriel… különben te is úgy járnál, mint a többi… De most te LÅ‘rincz, te emelj. Oh te rád kincs vár… gazdag lész, nagyon. De hogyan? Utadba nincs, csak a fekete ember. Der treff König. Pedig a házasság és a fény egymás mellett állanak. Gazdag nagy partiet csinálsz… Csak a szerelmet, azt nem látom… Hol van! Ej, ej tu n’es pas Niffor mon fils. Nálad is úgy kellene állni a constellátiónak, mint Gábornál. Csak nem vagyunk partie-vadászok?… He? LÅ‘rincz ingerülten fel akart ugrani székérÅ‘l, Gábor még idejekorán észrevette és megnyugtatta öcscsét, intve néki és szelÃden mosolyogva reá. Az öreg herczegné nem vett észre semmit, csak vetette a kártyát tovább. – Koronák, királyok vesznek körül… fényes polczra jutsz – csak kérlek, ne mondd el Tominak, mert sok álmatlan éjszakát okozna neki az irÃgység… Mondd, szólalt meg egyszerre, letéve a kártyát és stechert emelve szemeihez: Tetszik neked Bálványossy Julia? – Ugyan néni, már te is? – No, csak ne olyan ingerülten. Öreg néni kérdhet egyet-mást, még olyat is, a mit különben még a páternek sem mondanánk el a gyóntatószéken. Jól van, hát _még titok_. A Miczi él, hal az eszméért. Lolly azt mondja, akkor bele jutna az öreg Czéni herczegné társaságába. Furcsa! Én nem törtem magamat annyira hajdanában s azért mégis mindig az elsÅ‘k között voltam. Persze én nemcsak a férjemmel jártam a világba, volt minden ujjamra két udvarlóm. Miczikének meg nincs más soha, mint az örökös Tomi! Nos Niffor-Bálványossy, nem is rossz combinatio. Jól hangzik: gróf Niffor LÅ‘rinczné sz. Bálványossy Julia herczegnÅ‘. És mondd csak, herczegnÅ‘nek fogod czÃmeztetni vagy csak grófnénak? – De édes néni, eszembe se jut elvenni. – Eh, tudom, hogy nem beszélhetsz. Trés bonne éducation. Nos, én grófnénak neveztetném csak. Egy Niffor nagyon is jó arra, hogy idegen czÃmmel traktáltassa a feleségét… Végre is mint család, a mienk többet ér! LÅ‘rincz látta, hogy e thémába nyakig merült az öreg asszony, tudta itt nincs más menekülés, mint a búcsúzás. Felkelt s vele Gábor, azután kezet csókoltak neki. – Már? No de öreg asszony vagyok. Csak örülnöm kell, ha jöttök. Visszatartani titeket nincs jogom, nem is tehetném. Néha jertek el hozzám, majd beszélünk másról is. Aztán nem is vagyok olyan nagyon elÅ‘itéletes, én nem hiszek ezekben a lapokban… No, de majd máskor. Az anyátokat csókoltatom s küldjön nékem abból a jó befÅ‘zöttbÅ‘l, nagyon megköszönöm, ha küld. Az ajtóig kisérte Å‘ket, ott lábujjhegyre pipiskedve, megcsókolta a két fiú homlokát, majd könnyed bókkal visszatipegett kanapéjához. Az elÅ‘szobában már a két komorna várt reájuk. Egyszerre beszélt mindkettÅ‘. Elmondták, hogy ez a hely (hol negyvenöt éve vannak) türhetetlen, az öreg fÅ‘méltósága nem tudja Å‘ket az idegenektÅ‘l (az alatt Tomi cselédjeit értették) megvédelmezni. Nem ád nekik elég bért, a mostani cselédek sokkal több fizetést kapnak. Nem bánik velök jól stb. Gábort a jó Isten tudja mi szállta meg, de szokása ellenére, egyszerre nyersen, kiméletlenül leszidta Å‘ket. – Hallgassanak. Ha nem tetszik a hely, ám menjenek. Kapunk komornát annyit, a mennyi csak kell. És fÅ‘leg pedig bánjanak tisztességesen a fÅ‘méltóságával… értik! A két komorna elhökölt. Ehhez nem voltak szokva, Miczi és Tomi még rendesen egy negyed órai audientiát adtak nékik… És ezek? Mit tehettek? Bókolva lekisérték Å‘ket a lépcsÅ‘ aljáig és számtalan «kiss die Hand» kiséretében kifejtették, hogy tulajdonkép nem «úgy» értették a dolgot. Majd összedugott fejjel visszasiettek, a mai fiatalságot szapúlni. 35. Úgy négy óra felé pompás négyfogatú mailcoach állott meg az újvári kastély udvarában. Bálványossy herczegné leányával és két fiával, Miklós és Márton herczegekkel érkezett rajta. Gábor és LÅ‘rincz a szobájukból nézték érkezésüket. Az egész inas-ármádia, a legnagyobb dÃszben futott le eléjük. [Illustration: Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.] – Úgy látszik, várták Å‘ket – mondta Gábor. Tán táviratozott értök a gondos Miczi – tette hozzá. – Nem lehetetlen, hisz erÅ‘vel el akarják általam vétetni a kis Juliát. Nem mehet mégsem olyan igen jól a dolga Bécsben, hogy én rám szorultak. – Jól megy, de tán kérÅ‘je nincs. Ma már ritka madár a komolyan számbavehetÅ‘ partie – nevetett Gábor – de menjünk le, mulatságos lesz az érkezésüket látni. Kiváncsi vagyok, mennyire feledkezik meg megint magáról Miczi. Lementek a nagy salonba. Ott voltak már mind, együtt. Az öreg Bálványossy herczegné Mária Teréziára emlékeztetett. Åsz, majdnem egészen fehér haj, erÅ‘s vonások, hajlott orr. ErÅ‘s, majdnem túlerÅ‘s termet, a melyet igazán csak királynÅ‘i mozdulataival mentett meg. Leánya, Julia, hasonlÃtott hozzá, csak soványabb kiadásban. Magas szikár leány volt, túl hosszú karok és lábakkal. Sas orra, sűrűn összenÅ‘tt szemöldökei voltak. Typikus bécsi kisasszony volt, mozdulatainak merevségében csak úgy mint öltözési modorában, csak mint argotjában. KülsÅ‘leg sokban hasonlÃtott Lollyhoz. Két fivérének (Niki és Stapszi herczegeknek – ez volt a gúnynevük) soványságával csak öntudatosságuk tarthatott lépést. A mint Gábor és LÅ‘rincz beléptek a salonba, Miczi már ott hajlongott az öreg herczegnÅ‘ elÅ‘tt, csókolva arczát s két kezét: – Comme tu es gracieuse chére Leonie. Nem is mertem reményleni, hogy eljön. De egy világért sem… Ilyen sárban! Mert úgy-e, nagy sár van? Aztán a Bálványossy vár kocsi-útja oly meredek… Na persze, oly kitünÅ‘ kocsissal, mint prince Niki!… – Én hajtottam, nem a bátyám. Tudok én is egy kicsit hajtani, ha nem is születtem majoresconak, mint a Nikerl! – kiáltott szavába rikácsoló hangon Stapszi. – Ahá Stapszi herczeg? Fieus Å‘ hajtott. Tudom, milyen nagy kocsis, hisz a mult esztendÅ‘ben a rotundában nyert is az egyik versenyen… De igazán édes Leonie tu es adorable… – Eljöttem s nem bántam meg. Az igaz, kicsibe mult, hogy kétszer fel nem fordultunk, daczára, hogy a monarchia két leghÃresebb sportsmanje ült a bakomon. Se baj. Bár nem volna valami igen hÃres dolog a meredek bakról (magam se tudom, hogy ültethettek engem oda föl – engem vén tyúkot!) lerepülni! – Talán pihenni fogsz ebédig. – Nem szoktam. Nincs a véremben. Soha életemben nem aludtam nappal. Tán a fiúk lemennek egy kicsit szundikálni. Mi? De nini, most veszem észre, hisz azok a cousinjeid. Ah a LÅ‘rincz! Vegye úgy Lonczi gróf, mintha magáért jöttünk volna idáig… És a fiatal Márfay. Tiens, hazajött? És elÅ‘véve lorgnette-jét, végig mustrálta a két fiút tetÅ‘tÅ‘l talpig, akár mintha csak paripák vagy csinos bútorok lettek volna. – Ez Márfay, minden mozdulata, minden vonása Márfay. Furcsa, mennyire rajta a két fiún a két család jellege. Az egyik a szÅ‘ke Márfay, a másik a tüzes… no nem… a barna Niffor. Egyik holdsugár, másik délinap. Régi tánczosaimra emlékeztetnek. Ez alatt Julia is oda ment a két fiúhoz és férfias mozdulattal megszorÃtotta a kezüket. – Márfay még nem ismeri a két bátyámat, ez itt a Niki, ez meg a Stapszi… Becsületes nevükön Miklós és Márton. A fiúk kezet szorÃtottak. LÅ‘rincz kissé el volt fogulva, tul sokat udvariaskodott, segÃtett a herczegnének köpenyét levenni, Juliának pár szót mondott «pompás arczszÃnérÅ‘l», beszélt, beszélt, maga se tudta mit és miért. – És Lolly… merre jár? – kérdte Julia. – Óh, az istállóban bizonynyal, – felelte éles hangon a nénje – istálló hetessége van. – Nékem is Miczus, felelt neki Julia, le megyek hozzá. – ElÅ‘bb azonban átöltözünk édesem. Öt óra, van s ti hatkor esztek. Höchste Zeit, – mondta a herczegné. E perczben a salon ajtaja feltárult és Czobor Lipót lépett be rajta, nem éppen salonképes öltözetben. Nyakán az ing nyitva, a gallérját csak egy kis madzag tartotta össze. NyakkendÅ‘nek se hÃre, se hamva. Salonkabátja teljes, de teljes telà pecséttel, nadrágja alúl rongyos, egyik czipÅ‘je felhasadva, úgy, hogy a hüvelyk-ujja kikandikál belÅ‘le. Úgy látszik azonban, fogalma se volt kinézésérÅ‘l. Egyenesen oda ment Miczihez s kezet nyújtott neki. – Ki ez? – kérdte bámulva az öreg herczegné Tomit, ki halálra válva nézett a jövevényen végig. – Oh?… _ez_. Ez a Czobor Poldi… tudja herczegné… igen, egy távoli rokonunk, – mondta halkan. Gábor, ki mellette állott s minden szavát meghallotta, ingerülten felpattant: – Nem olyan igen távoli rokonod bÃz Å‘. Nékem csak úgy mint neked, másodfokú unokatestvérem. A mellett meg mint tudod, családjaink igen gyakran házasodtak össze. Nagytehetségű ember, kire büszkék lehetünk. – Igen, igen… csak hát… bolond. Tudja herczegné, bolond. – Van _annyi_ esze, hogy _sokan_ bolondnak tartják – folytatta Gábor mind hevesebben. Az öreg herczegné látva, hogy kettÅ‘jük között a beszélgetés mind élesebb lesz, oda ment Miczihez (ki sápadtan, az ingerültségtÅ‘l reszketÅ‘ ajakkal igyekezett Poldinak pár szót kinyögni). – Édes Miczi – mondta derült hangon a herczegné – mutasd be a cousinodat nékem. – Nem az, csak a férjemé, – rebegte elhaló hangon Miczi. – Czobor Lipót _báró!_ – mutatta be a határozott felszólÃtásra, Poldi czÃmét erÅ‘sen hangsúlyozva. – Óh örülök. Nagyatyja, a megboldogult kanczellár, nagy pártfogóm volt a bálokban. Örülök, nagyon örülök, hogy találkoztam az unokájával, különben Czobor-Bálványossy c’est cousin, úgy-e Stapszi? Te ismered ki köztünk a legjobban magadat a genealogiában. – Eddig azt hittem, hogy rokonunk – súgta oda félhangon Stapszi LÅ‘rincznek nevetve, aztán megemberelve magát, kifejtette a két család gyakori összeköttetését. – Ãgy, Poldi öcsém, engedd meg, hogy tegezzelek – mondta a herczegné s kezét nyujtotta a festÅ‘nek, ki azt önkénytelenül ajkaihoz emelte. – Mais allons… de hisz… Ãgy! chère Leonie, _mi is_ rokonok vagyunk. Tomi nagyanyja a kanczellár húga volt. – Ah, az igaz… persze. No, hát akkor _mi is_ rokonok vagyunk. Majdnem elfeledtem! De hát mi Miczikém, mi már rég tegezÅ‘dünk! – De… ha a herczegnő… úgy gondolom… hebegte Tomi. – Ah maga? Igaz… no hát akkor tegezÅ‘djünk mind össze, nem bánom. Mert hát Ãgy a Czoborok révén Gáborral meg LÅ‘rinczczel is rokonok vagyunk, csak úgy mint Tomiékkal. Julia tegezheted újon felfedezett unokabátyáidat. És Julia oda ment Poldihoz, kezet szorÃtott vele. – Bemutatom magamat néked, ujdonsült unokahúgod Bálványossy Julia vagyok. Poldi udvariaskodva kezet fogott vele, bár egy csepp hatást se tett rá a fiatal herczegnÅ‘ ajánlata. – De most már alavanti! Menjünk gyerekek, mert még elkésünk az ebédtÅ‘l. Egy óráig csak eltart, mÃg kiöltözünk! Miczi az asszonyokat kÃsérte el, Tomi a két Bálványossy fiút. Gábor, Poldi és LÅ‘rincz szobáikba mentek. 36. – Hát te veled mi történt öreg vakand, hogy úgy megugrottál. – Hát… megugrottam – mondta az öreg kutya misztikusan. Ãllát egyik kezébe temetve, nagy salonkabátjába szinte eltűnve, guggolt a széken. – Aztán hol jártál? – kérdte LÅ‘rincz. – Te, Gábor, van kedved feljönni a sajtosokhoz? – Mikor? – Holnap. És Gábor Lollyra gondolt, aztán egyet simÃtva homlokán: – nem bánom, felmegyek… de… miért? – Miért? Hisz egyszer azt mondtad, érdekelne a havasok világa. – Felmegyek bizonynyal. – Hát én velem mi lesz, ha ti elhagytok? – kérdte LÅ‘rincz siránkozó hangon, komikusan. – Te rajtad osztozkodni fognak a dámák. Itt maradsz lány-inspektornak, tréfált Poldi. – Akkor én se maradok. Én egy idÅ‘ óta úgy félek a comtesse-ektÅ‘l. Azt találom, csak az egyszerű, a romlatlan… – Mit értesz «romlatlan» alatt, kis király? – Bolond Poldi, azt, ha a lánynak nincs selyem alsó szoknyája. – Az már más. Pedig látod… Én nem akarlak házasÃtani, nem az én kenyerem, de ez a Julia helyes leány. – Látod, Poldi, én is ezt akartam Lonczinak mondani. Éppen nekivaló, higgadt, okos, elszánt leány. Kissé tán hideg, de azért Å‘t szereti s Ãgy annál dicsÅ‘bb. Tudja a kétszerkettÅ‘t, (hej, de ritka tulajdonság, a mostani lányoknál) ismeri az embert s annyira okos, annyira józan, hogy még tán az ilyen mi fajtánkbeli összetett masinának is alá tudja magát vetni. Ehez pedig rengeteg sok józan ész s nagy akaraterÅ‘ szükségeltetik… – Édes fiaim, hallgassatok el, mert bÃz’ Istók!… Mondtam már, hogy nem szeretem, ha házasÃtanak. Ezt tudjátok, vagy mi? – Na, jó van gyermekem. Ezt csak úgy mellesleg mondtuk, úgy-e Gábor. Mi _ehez_ úgy se értünk! – Hát Ãgy te is feljösz? – kérdte Gábor. – Azaz még se mehetek. Mert akkor a vaddisznó-vadászat czÃme alatt kéne mennem, úgy meg Tomi, meg a Bálványossy fiúk is velünk tartanának. – EbbÅ‘l pedig nem kérünk! – Nem ám. – De, hát akkor Ãgy hagytok egyedül, ezzel a két lánynyal? – Ne félj, Lonczim, nem esznek meg a lányok, kivált… Julia nem, – nevetett Poldi nagyot. – És… hánykor mentek? – Tán holnap hajnalban, az éjszakát is ott töltjük s csak másnap jövünk vissza. Majd meglátod Gábor, milyen az élet másik oldala, az, a mely oly igen távol esik a tietektÅ‘l… Az egyszerűség világa. És az öreg bölcs szinte végleg összeesett, feje egészen eltünt kabátja szárnyai között, már csak az az óriási holdvilág világÃtott ki a karosszékbÅ‘l a feje búbján. – Ist’s erlaubt? – kérdte egy rikácsoló hang. – Szabad, – szólt LÅ‘rincz. A két Bálványossy fiú csörtetett be az ajtón. – Hát itt laktok? Kerestünk már titeket az egész kastélyban s nem tudtunk rátok akadni. Ki lakik itt közületek? – kérdte Stapszi a fiatalabb, egy keskeny arczú, szÅ‘ke pofaszakállas, sápadt, savó-szÃnű fiú, fürkészÅ‘ arczczal tekintgetve körül. – Én, Marczi, felelt rá Lonczi. Rendesen kereszt – s nem gúnynevén nevezte a két fiút. – Úgy-e bár, mi is laktunk e szobákban Niki? – Azt hiszem, – felelt rá Niki közönyös hangon. A Bálványossy herczeg egy kis faszéket lovagolt meg. Tisztára úgy nézett ki rajta, mint egy telivér jockey. Simára fésült haj, majdnem tökéletesen szÅ‘rtelen áll s ajkak, nagy ránczok (daczára 24 évének) a két pofáján. Zöldeskék, hideg, metszÅ‘ szemek, gúnyos ajk, vékony, felfelé álló orr. Nem volt e két fiúban semmi, a mi magyar eredetre vallott volna. Telivér osztrák volt mind a kettÅ‘ s inkább Máriahilf, mint a Herrengasse felé húzott. Anyjok Å‘srégi magyar családból származott, de azért a Bálványossy csak kiütött rajtuk, a mely nemzetség (mint a hogy ezt Stapszi igen gyakran el is szokta mondani) 9 Ãzben házasodott össze osztrák családokkal, «még pedig a javából», szokta ilyenkor hozzá tenni Niki. – Hát, ez a te szobád. Hé, csinos toilette-ed van. Hol csináltattad? – Pesten, tudod annál a fodrásznál, a kinél egyszer együtt voltunk. – Ah há! De úgy-e furcsa Niki, hogy Pesten az ezüst toilette-eket egy fodrász állÃtja össze. Komische Stadtl. No nálatok minden furcsa, nem olyan, mint más normális helyen. – Mit nevezesz te normális helynek? – kérdte Gábor kissé nyersen. – No… egy nagy várost, Bécset… vagy! – Vagy? – No, Bécset. Más várost nem ismerek, másutt még nem voltam. Nem utazhatott mindenki annyit, mint te, hiszen te olyan vagy… No igen, mint ez a táska. – Olyanabb, – felelt neki tréfálva LÅ‘rincz – ez a táska éppen csak Pestig volt. – De, ti mind ilyenek vagytok – szólalt meg Niki vontatott orrhangon, mint a hogy ez a Bálványossy nemzetség fejéhez illik. – Csak Pest és Pest. Enfin, ha nincs más, hát jó az is. Én unnám azt a kis fészket. – Nekünk Pest a világ közepe, – szólalt meg félhangon, hunyorgatva a félszemével, Poldi. – Néked is? Ez nem rossz. Pedig néked még arra nincs jogod, hogy chauvinista legyél, egy ilyen kóbor legénytÅ‘l az ember inkább azt várná, hogy mint a czigány, hazátlan legyen… No, de nekem mindegy. Legyetek mind «budapestiek». Azért «es giebt nur a Wean»… Kérdezd meg csak Lollytól, hogy nincs-e igazam… No, de most LÅ‘rincz, nyilatkozzál, jó, hogy eszembe jut. Mit tartasz a kis sógornÅ‘rÅ‘l, mi? – Nem az, csak úgy parasztmódra… Én csinos, szeretetreméltó lánynak tartom. – S azonkÃvül?… LÅ‘rincz nem szólott. – És te, – kérdte Poldi Nikit kiváncsi, naiv arczczal. – Én jucker-komtessnek tartom. – Hát, ez mi? – kérdte Poldi még ártatlanabb arczkifejezéssel. – Ezt se tudjátok. Pedig ezt a typust Pesten is ismerik nagyon. Nos… ime a természetrajza: Tartozik a jól «született» hajadon-világhoz. Erkölcsei, szokásai férfiasak. Testén majd mindig férfias Ultzl-féle ruha, férfiing és férfinyakkendÅ‘. Olyanféle rövid óraláncz, mint a milyet huszártisztek hordanak lovaglásnál, végén lecsüggÅ‘ nagy Szent-György tallérral. Férfias mozdulatok, angol férficzipÅ‘ alacsony sarokkal. Szokott dohányozni annyit, mint mi, tán többet… – Hisz nemsokára már csak az asszonyok fognak dohányozni, ezeknek még lesz idejük rá – szólalt közbe Poldi a legkomolyabb arczczal. – A typus érdekesebb példányainak – folytatta Niki – salon helyett dohányzója van, hol maga fogad, megvetve a garde des dames-ok elavult typusát. Egyedül hajt ki, egyedül lovagol. Hetenkint intim körben összejÅ‘ barátnÅ‘ivel s ha jó kedvök szottyan, meghÃvnak egy-két urat is teára (a házi kisasszony mamája lévén az egyetlen jelenlevÅ‘ garde des dames). De ezen kiválasztott uraknak sok mindent kell tudni, hogy a lányok el ne unják magukat. Nem kell kÃmélni ötleteiket, a melyek néha még gorombák is lehetnek, hogy hatást csináljanak. A jucker-lány összetart, vállvetve bolondÃtván a férfihadat. A jucker-lány, úgy mint a fiatal asszony, néha hord már ékszert is, ismeri az utolsó kuplét és a jucker-lány arra született, hogy jövendÅ‘beli férjét megjuckolja halálig… – S azt hiszed, Lolly grófnÅ‘ is csak ilyen «jucker-comtesse»? – Csak ilyen?… – Hát elvennél egy ilyen lányt? – Hm. Ez már más kérdés, tekintetbe véve azt, hogy a feleségemet végre is csak magamnak veszem el. – Lehet másnak is? – kérdte komoly csudálkozó arczczal Poldi. – Igen, lehet – folytatta Niki alig hederÃtve rá s még tovább praelegált volna, ha ebédre nem hÃvják Å‘ket. Mire a két Bálványossy ijedt arczczal szobájába szaladt, hogy még, szerintök hiányos toilette-jöket bevégezzék. Poldi, LÅ‘rincz és Gábor a nagy salonba mentek. 37. A salonban még csak Miczi volt egyedül. Amint beléptek, magához intette Gábort. – Te, néked is lehetne valamivel több belátásod… ilyen jelenetet csinálni. Ezt tanultad külföldön – súgta neki halványan, reszketÅ‘ ajkakkal. – Micsoda jelenetet… ah igen, Poldit illetÅ‘leg… – Igen, azt hiszem, mindenki zavarba jönne, a mi esetünkben. Képzelheted milyen unalmas reánk nézve, hogy _épp_ most jött… – Éppen most? Mit értesz az «éppen most» alatt? – kérdte Gábor gúnyosan. – Na igen, most, hogy a Bálványossyék is itt vannak. – Hisz Ãgy ennek csak örülhetsz, most már legalább tegezÅ‘dhetsz velök. – Na, bizony… Nagy dolog is az. Hisz majd az összes bécsi urakkal tegezÅ‘döm, – felelt rá Miczi kérkedve, még mérgesebben. – De, csitt… jönnek… ah, liebe Leonie, schon fertig? – szólalt meg egyszerre mézes hangon s oly gyors mozdulattal ugrott le a chaise-longueról, hogy kivágott czipÅ‘jének két sarka nagyot koppant a parquetten. Ebben a hirtelen átmenetben benne volt a kis asszonyka egész lénye. – Pontosságra tanÃtott már az édes anyám is – mondta a herczegné. – Azért vagyunk mindig az elsÅ‘k a bécsi picnickekben – nevette Julia, kezet fogva Miczivel. – És a fiúk? – kérdte Miczi a nagy intimitás hangján. – Óh, azok nem tanultak tÅ‘lem. Mindig elkésnek. – Úgy mint én, oh pardon herczegné… De én is olyan vagyok, mint uraink most rendesen – nyafogta Tomi berohanva az ajtón, az estélyi smokingban, még áttetszÅ‘bbnek, még soványabbnak, még hosszabbnak látszván. – Igen, most az urak késnek el. Sokat tanultak mitÅ‘lünk… s mi sokat tÅ‘lük. No, de nem csoda, – nevette mély hangján a herczegné – annyit voltunk együtt! E perczben az ajtó két szárnya feltárult s az öreg Stázi herczegné tipiskélt be rajta, ünnepi köntösben s abban a fÅ‘kötÅ‘ben, a melyet Miczi a nagy alkalmakra hozatott neki Párisból. Mindenki bókolt, amint belépett, még a herczegné is, ki oda sietett hozzá, aztán megcsókolta kezét, két arczát. – A kedves Leonie… milyen öröm, milyen meglepetés. Hogy örülök, hogy láthatlak – súgta gerle hangján az öreg asszony s oda vonta Å‘t egy kanapéra és tüstént mély társalgásba merült vele. Lolly édes atyjával s Hanzival érkezett. Az utóbbiak még nem látták a Bálványossyakat, Hanzi tüstént Julia mellé ült és bolondozni kezdett vele, a diplomata pedig, a két öreg asszony mellé telepedett a kanapéra és most mind a hárman úgy látszik világrendÃtÅ‘ fontosságú dolgokat beszéltek meg, mert egyiknek nagyobb fontoskodással járt a szája, mint a másiknak. Lolly a három fiúhoz lépett. – Na, Poldi báró, hát mit fest? Mikor látjuk már képeit. – Majd jövÅ‘re hozok vásznat is magammal. – Ah há, jövÅ‘re! Ezt ismerjük már. Maga csak olyan festÅ‘, mint a milyen zenész a LÅ‘rincz gróf… Maguk csak önmaguknak művészkednek, mi nem látunk, nem hallunk belÅ‘le semmit. Miczi most nem annyira azért, hogy Poldival szemben elkövetett hibáját tegye jóvá, de hogy a Bálványossyék elÅ‘tt elkövetett ügyetlenségét kijavÃtsa, leereszkedett ehez a csoporthoz is, sÅ‘t még Poldit is «megtisztelte» megszólÃtásával. – Ah, a Poldi képei… tiens, nem rossz ötlet. Hát Poldi még képeket is festett? – Hát még nem jártál Å‘szszel Pesten a műkiállÃtáson? – kérdte tÅ‘le Gábor élesen. – Pestre csak a lóversenyekre megyek, oda is csak néha – mondta Miczi büszkén. – Sajnálatos, valóban sajnálatos, még reád nézve is, mert ha másért nem, Poldi képeiért is érdemes lenne kis székvárosunkba lefáradni. – Tudom, hogy ti egymást mind az égig dicsérÃtek. Te meg tán versköltÅ‘ vagy Gábor, hogy Ãgy jusson a családnak egy titkos festÅ‘je, zenésze és poétája… – Nem, azt nem teszem Miczi, – nevette Gábor. – Az, a mit Gábor gondol, az felér azzal, a mit én muzsikálok, tette hozzá LÅ‘rincz. – Jó, hogy mondod. Messieurs et mesdames – szólalt meg Miczi olyan erÅ‘s hangon, hogy az ember azt se tudta honnan jÅ‘ a hangja, olyan élesen hangzott – gr. Niffor LÅ‘rincz, a czigányok grófja, az oly ritkán hallott zenefenomenon, ma este, ha úgy fog tetszeni neki, hallatni fogja magát. – De Miczi, mi jut eszedbe, – súgta LÅ‘rincz neki réműlt arczczal – hisz az én játékom nem közönség elé való, – folytatta hangosan. – De, igen, igen LÅ‘rincz, játszanod kell, – hangzott minden oldalról. – Már oly rég vágyom hallani – mondta Julia, szembe nézve vele. – És én is – tette hozzá a kanapéról a herczegné. – Tudod – súgta neki Stázi Tante, – legjobban otthon szeret játszani a parasztlányoknak ez a vad fiú. – Majd elhozatjuk ebéd után a czigányokat, kisérni fogják Å‘t… ez famóz egy heccz lesz – rikácsolta Tomi. LÅ‘rincz mit tehetett egyebet, hallgatagon köszönte meg a nem kért kegyet, hogy meghallgatják. – Mi lenne, ha ebéd után megugranánk? – kérdte Gábor halkan. – Bolond gyerek, most már ki kell inni a feketelevest. A komornyik jelentette, hogy tálalva van. A két Bálványossy csak nem jött. MielÅ‘tt párosba sorakozott volna a társaság, Stázi néni egy ablakfülkébe tipiskélt s oda intette magához Gábort. – Édes Gábriel, te jó fiú vagy, atyádhoz is hasonlÃtasz – súgta az öreg asszony megcsókolva Gábor homlokát – sokat is láttál, de azért engedd meg, hogy egyre figyelmeztesselek, mondta kissé köhécselve s elég élesen – a cselédeimet majd csak én fogom rendre utasÃtani… ez az én dolgom, jegyezd meg jól fiacskám. Pas de rancune n’est-ce pas? – csicseregte most már ismét vÃgan s vissza tipegve Bálványossynéhoz s Klienigsteinhez a kanapéra. – Egy kis ügyünk volt az öcsémmel, szót sem érdemel – mondta s Klienigstein karján az ebédlÅ‘be vonult. E perczben lépett be a két Bálványossy nagy lármával vagy négyféle nyelven mentegetve magukat, hogy elkéstek. Az ebédlÅ‘ben nagy pompával volt felterÃtve. Az asztal csak úgy görnyedezett az ezüsttÅ‘l, az abroszon szétszórt virágok voltak. Az «udvar» ma másutt ebédelt. 38. Ebéd alatt általános tárgyakról volt szó. Csak a Bálványossy fiúk s a Hanzi vicczei villanyozták fel a kissé fáradt hangulatú társaságot. Ebéd után, a feketekávénál, Lolly odament Gáborhoz, ki a terem egy sarkában meghúzva magát, egy albumot lapozott. – Alig lehet magához férni. – Én ugyanezt mondhatnám a grófnÅ‘rÅ‘l. – Lássa… én házikisasszony vagyok itt. De majd késÅ‘bb… jöjjön ki az erkélyre… beszélgetünk. – Ahogy parancsolja. – Kértem. Adjon egy czigarettát Márfay, – tette hozzá hangosan. Úgy, én most be fogom magának mutatni a bécsi Klienigstein Lolly-t. Ezzel egyet fordult a sarkán s odament a két Bálványossyhoz. – Hanzi, menj a zongorához… mi pedig dalolunk, no kezd el a Weaner Herzen-t. S a leány oda állott a zongora mellé, egyik kezét annak a széknek, a melyen Hanzi ült, a hátára téve, másikkal a taktust verve, énekelni kezdett. Niki és Stapszi két oldalán álltak, segÃtettek a lánynak fújni. Lolly kihÃvó mozdulattal kisérte a kuplét, Niki a halántékán levÅ‘ gyér hajat sÃmogatta, Stapszi jodlizott. Mindnyájának meg szinte karikát hányt a szeme. Miczi karját a herczegnőébe fűzve oda állt a zongorához, Stázi néni pedig, ki eddig valami pikáns történetkét beszélt el fontoskodó arczczal Klienigsteinnek, abba hagyta mondókáját s áhÃtatos arczczal, édeskésen mosolyogva hallgatta a kuplét. Gábor, LÅ‘rincz, meg Poldi szájtátva bámultak a kurjongató éneklÅ‘ csoportra. A kuplét nem dalolták végig, az utolsó versszakot Lolly hirtelen megszakÃtva, karját Niki vállaira fűzte s szédÃtÅ‘ gyorsasággal keringÅ‘zni kezdett el vele. – És maga tán csak nem hágy ülve? – kérdte Julia LÅ‘rinczet, merészen oda állva elé. Ezek is tova siklottak… e perczben a salon tulsó ajtói felnyiltak s a czigány-zenekar folytatta az elkezdett marsot. Poldi odakúszott Bálványossynéhoz s neki és Stázi néninek szörnyű borsos adomákat kezdett el beszélni s azok rendkÃvüli érdeklÅ‘déssel hallgatták. Az öreg kutya szent arczokat vágva csak beszélt, a zene szólott, s Tomi öntelt mosolylyal nézett végig az úgylátszik pompásan mulató társaságon. – Gábor! – No, Lonczi, mit akarsz? – Ne mennénk…? – Csak tánczolj tovább… nézd, Lolly intett néked. Most Hanzi is felugrott a zongorától és a haldokló Miczit repÃtette végig a termen. Egy óra multán abbahagyták a tánczot. LÅ‘rincz lassú, fáradt mozdulattal kivette a primás kezébÅ‘l a vonót. De korántse játszott oly melegen, mint szokta, minden pillanatban megszakÃtotta a játékát s mentegetÅ‘zni kezdett, hogy nem szokott közönség elÅ‘tt játszani, hogy már oly rég nem volt hegedű a kezében, hogy Ãgy, hogy úgy… végre egy félórai játék után belemelegedett s játszott úgy, hogy még Poldi szava is elakadt a hegedűje hangjára. Lolly kisuhant a balkonra, hol már Gábor várt reá. Felettük a csillagos ég, álomterhes csillagos éjszaka, akáczvirág illata a légben. Fülemüle száll a közeli erdÅ‘kben LÅ‘rincz hegedűje elsÃrja oda benn a szerelem dalát… csend a szÃvben. Pár perczig hallgattak. – Ért már? – kérdte Lolly. – Igen, értem már. – Nem igaz, felelt rá hirtelen a leány, engem senkisem értett meg, még önmagamat se értem. – Mondja, mit akar nékem mondani? – Azt akarom, hogy megértsen. – Miért? Mi jó háramolhatnék ebbÅ‘l magára és én reám? – Azt akarom, hogy ne ily hangon beszéljen én velem. – Mégis, azt hiszi az elébb… – Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. Nem is akarok tudni semmit… – Én azt akarom, hogy megtudjon mindent. Ah! Gyűlölöm ezeket. Nézze ezt a hadat! Ezek a fiúk udvarolnak nekem, de azért sem a Niki, sem a Stapszi el nem vennének soha. Szegény vagyok nekik, még tán nevem sem elég fényes nekik a – Bálványossy herczegeknek. Hiába van hatvan Å‘söm. Ez nékik nem elég… Pedig jó birkák ezek a fiúk. Lágyak. Nem félek tÅ‘lük, nem tudom mit csinálnék belÅ‘lük, ha feleségök lennék… – Miért mondja el ezt… _mindezt_ én nékem? Lolly nem felelt, csak a hegedűszó hallatszott. – Feleljen. – Miért? Mert valakinek el kell, hogy mondjam. Maga az utamba jutott, látom a homlokán, hogy becsületes. Azért nevezem Ãgy, mert bár ezek mind tisztalelkű emberek, nem tudnám Å‘ket becsületeseknek nevezni. Bizonyos perczekben nem lennének azok… Lássa én jucker-lány vagyok. Tudja úgy-e, mi az, de hogyne tudná? Hát az, a mi egy negyed óra elÅ‘tt voltam; de azért nem mernék ezek közül egygyel sem, tán a Poldi bácsit kivéve (s ezért nevezem bácsinak) itt egyedül a csillagok alatt e tárgyról beszélni. Nem mintha félnék valakitÅ‘l, ne értsen félre, csak az önmagam méltóságától félnék. Egy hajszálnyival több, mint kéne… s én leugranék fejjel lefelé errÅ‘l az erkélyrÅ‘l, és _ezt_ nem kÃvánom magamnak… – Itt hagyjam? – Nem, _maga_ maradjon. Magától félek. Maga maradhat itt. – Mondja, hiszi hogy én szeretni is tudnék? – Nem. – Igaza van. Lássa, a kit én szeretnék, olyan nincs. A kit annyira tisztelnék, hogy visszaadhatna önmagamnak. A ki azzá tenne, a mi vagyok. A kitÅ‘l félnék, mert ha lágy lenne velem szemben, erÅ‘t adna önmagamat legyÅ‘zni, ha kemény, erÅ‘t elbirni sújtó kezét. Ismer ilyen férfit?… Ugy-e nem? – A maga környezetében nem. – Ezért lássa, vÃgasztalásra szorulok. Szán engemet? – Nem szánom. – Köszönöm, ez jól esett. Nem tűrném el, hogy valaki szánjon. Pedig magának feltártam a lelkemet… S Ãgy, jogot formálhatna rá. – Nincs a grófnÅ‘vel szemben semmiféle jogom. Jöjjön be, lássa megfázik, ki van melegedve… – Maradjunk még, _benn_ fázom, nem itt. – Jöjjön, _kérem_, hogy jöjjön be. És Lolly engedett. LÅ‘rincz már bevégezte játékát. Túlságos szomorú volt nékik, nem értették meg, de tapsoltak neki. Most megint Hanzi ült a zongorához, egy bécsi dalra tanÃtotta a czigányokat. – Nem Ãgy van Hanzi, jaj de hamisan játszol. S oda állva mellé, az új kuplét kifejezÅ‘ mimikával dalolni kezdte. 39. A társaság úgy tizenegy felé szétoszlott. Poldi hamarább megszökött már, Gáborral elhatározták, hogy hajnalban indulnak a sajtosokhoz. Gábor LÅ‘rincz szobájába ment. Pár perczig hallgattak, majd LÅ‘rincz törte meg a csendet. – Nos, hogy állsz vele? – Sehogy – s Ãgy a legjobb. – De miért? Hisz szép, okos, megért téged… ez nem elég? – Nem, mert én nem értem meg… én nem bÃzom benne. Tudja isten miért, de sohasem hiszem azt, a mit mond… – Bolond fiú, mindenkiben kételkedel. – Én kételkedem? És _te_ mondod ezt _nékem_. Anyánkban, benned, Ãdámban kételkedtem valaha? – Én, a helyedben elvenném. – Inkább vedd el te Bálványossy Juliát, öregem, jobb lesz, mint tanácsokat adni nékem… – Hát már te is! Nem szeretem, nem rokonszenves a családja… – Pedig éppen ilyen feleség kéne néked. Egyenes, okos, kissé tán hideg leány, ki miután szeret, éppen veled szemben érzÅ‘. Kell-e több ennél? Aztán olyan nyugodt, olyan összhangzatos, olyan egységes a lénye. Semmi félszÃn, semmi árnyalat… olyan mint anyja, jó magyarfajta. Szókimondó, itt-ott tán hatalmaskodó is, de azért a legjobb leány a világon, ki kitünÅ‘ élted párja lenne… ki… – Ki, attól félek, egy szép napon el találna náspángolni – vágott szavába LÅ‘rincz nevetve. – Bolond gyerek! És aztán? Az se ártana koronként néked… felelt rá épp oly derült hangon kaczagva Gábor, – néked boldogságodhoz csak egy dolog hiányzik s ez a családi élet. Tele vagy jótulajdonsággal, a legérzÅ‘bb, legmelegebb ember vagy, kit ismerek… csak – eddig érzéseidet méltatlanra pazaroltad. PillébÅ‘l fecskévé kell válnod s fészket kell raknod fiú… Nehogy úgy járj öreg napjaidra, mint Niki bácsi. Kár volna, ha egy Hausfräulein oldalánál öregednél meg. Gábor egyszerre, a LÅ‘rincz arczkifejezését látva, tudatára ébredt, hogy bár e perczben az igazság igéjét hirdette, rossz útra tévedt. Megingatta öcscse bizalmát. Megijedt. A szó szinte elakadt torkán. Egy pillanatig hallgatott, aztán megragadta öcscse mindkét kezét, egész testében megrázta, szinte ki akarta rázni abból a kedélyállapotból, a melybe e perczben jutott. – Higyj nekem, hidd el, ne érts félre, hogy bármikép is beszéljek, vakon kell, hogy bennem bizzál… Hiszed azt, a mit mondtam? – De, hisz Gábor, figyelemmel hallgattalak, olyan szépen beszéltél – felelte udvariasan mosolyogva LÅ‘rincz. – Meg akarsz házasÃtani, látom. Ezért hálás is vagyok. – Ne úgy fiam. Látod ez fáj. Légy egyenes velem, mond ki mindazt, a mit e perczben érzesz, hogy Ãgy megérthessük egymást. – Hogyne, hogyne Gábor. Hisz tudod, hogy te vagy az én «öregebb»-em. – Ne tréfálj e perczben. Úgy se jÅ‘ szÃvedbÅ‘l a tréfád. – De ha biztosÃtalak, hogy nincsenek, – mondta LÅ‘rincz és átölelte bátyját. – Leszek pillébÅ‘l fecske, ha az öregebbem úgy akarja. Csak ne holnap még! Egy-két napig várj még! – Ne tréfálj, érts meg. Hisz mindezt csak azért mondom, mert _hidd el_, féltelek. – Te is? – szólt most hirtelen, elváltozott, keserű arczczal LÅ‘rincz. – Hát ki még? – Óh, mind. Tomi és a felesége attól félnek, hogy mésalliance-t csinálok, anyám, óh értem, ha nem is szólt… te, mindenki… – Nos, egy okkal több, hogy megházasodjál. Akkor legalább mindenkivel egy véleményen leszesz… de hát, felelj erre, ezentúl is bizodalommal fordulsz hozzám? – Ugyan kiben biznék, ha benned nem. Ãtölelték egymást, de azért mind a kettÅ‘ érezte, hogy maradt vissza a lelkében valami, a mi, ha nem többel, de egy hajszállal távolÃtotta el Å‘ket egymástól. 40. Gábor és Poldi hajnal óta jártak. Bebarangolták az ujvári havas egész vidékét, végtére egy kis szűk völgyben telepedtek le. Hatalmas kÅ‘sziklák vették a hasadékot körül, a hasadék közepén tengerszem volt. Semmi nyoma az életnek. Távol, távol a küzdelemtÅ‘l, itt csak csend, nyugalom. – Látod, ide járok el néha… Szeretem e helyet. – Olyan mint egy Böcklin – mondta Gábor. – Az olyan, ez a kis világunk egy része, hiszed, hogy még ez is szervesen függ össze a Niki vénasszonyos tetteivel – nevetett Poldi, bár igen komolyan értette. – Hogyan érted? Magyarázd ki magadat. Érdekel a dolog… – Nos, ez természetrajzilag épp úgy utolsó státiója a mi mindenségünknek, mint szegény öreg Nikink. A sajt-tenyésztés füvei, tájképe, a szál erdÅ‘k Å‘sfái után jön a magasztos pusztulás, a tengerszemek sziklavilága… értesz? – De hát a mi talajunkat tán még meg lehet termékenyÃteni! – Mi rajtunk akarsz változtatni gyermek? Hogyan? Meg birsz küzdeni a fajjal, elég erÅ‘snek érzed magad, szembe szállani azzal, a mit századok állapÃtottak meg? Birsz új vért önteni ereikbe? Meg birsz küzdeni századok öröklött, megcsontosodott erkölcseivel, szokásaival? Birsz új érdeklÅ‘dést önteni azokba, kik már igazán semmi iránt sem érdeklÅ‘dnek? Szinte megérezték, hogy már csak a semmittevés-, a pusztulásra jók. Ãœltess hát e sziklákra pálmákat s gyönyörködj benne. És miért tennéd, ambitió dolgozik benned vagy mi? – De hát akkor mit tegyünk? [Illustration: – Olyan, mint egy Böcklin.] – Mit? Gyönyörködjél abban, a mit látsz. Hisz már maga ez a látvány is ritka érdekes. Nézd… mily különös szép és gyönyörködtetÅ‘ a rothadó anyag újjászületése, a kiválás processusa, hogy ád uj életet az, a mi már maga életre képtelen. Trágyának nincs jobb ennél… Engem érdekel. – De hát sohasem érezted szükségét annak, hogy ezen változtass? – Öregen születtem, mint öreg halok meg… Sohasem akartam változtatni ezen. Az ember egész jövÅ‘jével együtt születik. Nagyjából elÅ‘ van Ãrva az útja… Tán változtatnak valamit rajta külsÅ‘ körülményei, sokat mindenesetre nem… A végponthoz csak a vére viszi. NevelÅ‘kben nem bÃztam soha… emberbarátokban se sokat. Reformátorokban meg éppen nem hiszek. – Hogyan? – Nos, igen. A reformátorok, akkor midÅ‘n születnek, a kor szüli Å‘ket. Nem Å‘k a kort. Lárifári, összeteszem a két kezem s nem akarok változtatni semmin. Nem Ãtélek el semmit, csak gyönyörködöm… – De, abban, a mit itt látsz, tán csak nem? – Ebben jobban, mint másban. Végre is még jobban érdekel mint más, mert ugyanaz az anyag, melybÅ‘l magam vagyok. Nem akarok az ellen küzdeni, hogy egyszer el fogok pusztulni, ez ostobaság lenne. Miért küzdenék hát az ellen, hogy a társadalmi tért, melynek egyik kinövése én vagyok, elpusztuljon. A világon minden csak azért jött létre, hogy végül elpusztuljon. Gábor komolyan hallgatta. Érezte, hogy neki is igaza van, érezte, hogy egy más hang ennek éppen az ellenkezÅ‘jét mondja a lelke mélyén. Melyiknek higyjen? – Nézd, Poldi, nem hiszed, hogy vannak emberek, kik annak, a mit most elmondtál, épp az ellenkezÅ‘jét vallják? – Hogyne. Ugyanannyian vannak, mint azok, a kik azt állÃtják. Igazság nincs, csak egyéni vélemény… Az emberek között még vannak olyanok, kik meg vannak gyÅ‘zÅ‘dve. Ez a fiatalabb, erÅ‘sebb része az emberiségnek. Ezek a küzdÅ‘k. Vannak olyanok, kik gyönyörködnek, ezek mi vagyunk, – mondta Poldi mosolyogva. – De én küzdeni akarok! – Ezt nem akarja az ember, hanem teszi. Te fiam még czinikusabb vagy (kedvencz szavam, ne vedd rossz néven, ha rád is alkalmazom), mint én. Úgy hiszem, a legokosabb úgy élni, mint a hogy _én_ élek. Én az úgynevezett igazság ezen oldaláról körülbelÅ‘l meg vagyok gyÅ‘zÅ‘dve. Te? meg vagy arról is gyÅ‘zve, a mit én mondok. Meg ennek éppen az ellenkezÅ‘jérÅ‘l is. Te fiam… küzdeni! Ugyan ülj le, fáradt vagy, pihenj meg. Te nagyon is sok állomást tartanál még addig is… mÃg csak irányodat megtalálnád. Tudod, ki küzd az egész családunkban, ki az egyetlen? – Nos? – Miczi húgom. Å tudja, mit akar s halad ezen az úton… «ah cette petite vie mesquine de Budapest m’étouffe» mondta Poldi utánozva Miczi hangját. –? ’will halt a Weanerin sein. Tudod, hogy bámulom e kis czinegét. Ennek van ereje… hidd el. El fogja vétetni LÅ‘rinczczel Juliát, Tomit kinevezteti valami fÅ‘-fÅ‘ udvari méltóságra, be fog jutni a bécsi legselektebb társaságba s gyermekeit… tönkre teszi. – De hisz ez az asszony nem a mi húsunk, vérünk. – Nem-e? Ugyanaz a faj, mint a legalsóbbak, csak más formában. Tót katuska ez is! Minden nyafkaságával, ravaszságával, alattomosságával, a tót minden kicsinyességével… IdÅ‘sebb nénje a Niki bácsinak. – De – szólalt meg Gábor határozott erÅ‘s hangon – de hát most azt mondd meg, én mit tegyek? – De hát édes öcsém, mit akarsz te tulajdonképpen tenni? – Nem ismered atyám végrendeletét? – Hogyne ismerném. No és? – De hát már ezért is _kell_ valamit tennem. – Nos, tudod, mit ajánlok én néked? Végy el egy jó erÅ‘s, anyának született alföldi vagy dunántuli nemes kisasszonyt, kinek családja egész biztossággal nincs a mieinkkel össze keverve. Vedd el, mondom, aztán telepedj le falun. Gazdálkodjál, nézd, hogy nÅ‘ a fű… s szüless újjá a szerelmedben… – De hát bolond fiú, ez nem az, a mire szántak. – Mondd, hát ambicziózus vagy? – Bárcsak az lennék! – Nos, hát akkor mit akarsz? Akkor úgy se csinálnál semmit, biztosÃtalak. Csak elnyomnának azok, ha a legjobb akarattal feküdnél is neki a dolognak, kiket kapaszkodási tehetséggel áldott meg a sors. Az emberiség halad, halad elÅ‘re s minket csak seper maga elÅ‘tt. – De te festesz. – Én festek. Magam se tudom, hogy miért. Tán ezzel elfelejtem, hogy élek. Festek… mert azt hiszem, ez vÃgasztal. – Ah há, tehát szenvedsz? Az öreg bölcs végig tekintett kék szemeivel egy perczig rajta, aztán felkaczagott: – Beszélj csak a saját bajaidról, attól felmentelek, hogy az enyémeket is végig hallgasd… no rajta, beszélj! – Poldi, bocsánat! – Nem sértettél meg. Rinoczérus bÅ‘röm van. Meg nem is akartál sérteni, tudom… Te, tudod, hány szeretÅ‘je volt Bálványossynénak? – kérdte hirtelen s arcza eltorzult a nevetéstÅ‘l; Gábor meglepetve nézett rá. – Nem, de miért kérded ezt? – Hét s ezek között az atyád volt az utolsó – még a házassága elÅ‘tt. Å még a «tett» embere volt. Kaczagott tompán s egyet lódÃtva egész testén, felugrott ülÅ‘helyébÅ‘l s lengÅ‘ hajjal lefelé kúszott a szakadék keskeny szikla útján. Gábor elszomorodva ment az öreg kutya után. Egyszerre Poldi ismét megállt. – Rabszolgák vagyunk fiú, hibáinkon nem lehet változtatni. Azok, a kik valamit elértek a világtörténelem folyamán – azok is rendesen az emberek rossz tulajdonait hozták mozgásba – s nem erényeiket. Ha ha – cynikus vagyok, az… az. Látom az életet. Te megjárod. Sokat vársz az élettÅ‘l. Ezt nem szabad. Nem álmokkal állunk szemközt, hanem az élettel. Érted. Pozitiv dolgokkal. – Mit nevezesz annak? – No – majd elmondom. Hanem üljünk le, mert már fáradt vagyok. Ãgy ide – ez alá a kereszt alá. Furcsa hely ez arra, hogy az ember oly iszonyú dolgokat mondjon, mint a minÅ‘ket én e perczben mondani készülök, ha, ha… nevetett az öreg kutya, kiben a cinismus került megint felül. – Félsz Gábor? – félted az ártatlanságodat? – Na, öreg, hagyjuk a tréfát. – Hisz komoly vagyok. Nos – kezdem. Mi a szerelem czélja? A faj fentartása. Jól van. És ezt a pap elé viszszük. No, én nem vagyok ellene, azt találom, hogy oda való a pap elé, a sors tréfás volt ez esetben is, mint mindig. No, de akik a «masinában» mást látnak. Ha, ha, outfully shoking, mondanák barátnÅ‘id, a «Pall mall gazette» missei. EbbÅ‘l az aktusból fakad a házasság. Olvasd el Tolstoi Kreuzer-sonátáját. Arról majd beszélek aztán neked. Gyermeki ragaszkodás? FelülrÅ‘l van. Alulról?… No, de félek elrontom étvágyadat, te pedig ma még a Miczi franczia konyháján vagy s ezt nem szeretném, va gredin… mondta, s Gábor gyomrára ütött, – ez az utad – látod ott az út végén, az a tündérpalota vár reád. – És te? – kérdte Gábor. – Én? Megyek a sajtosokhoz aludni. Festeni fogok ott valamit. Gábor ugyan azt szerette volna megjegyezni, hogy semmi festÅ‘szerszámja nincs vele, de aztán lenyelte a szót. – Unom a Miczi konfiture-jeit. Az öreg herczegnének meg már elég disznóságot mondtam el tegnap, még rágódhatik rajta ma este is. – Avanti signe – kiáltotta s aztán futólag megérintve Gábor kezét, a hegyek irányába kezdett koczogni. Gábor pár perczig lefele haladt, aztán megállt s utána nézett. Mily csudálatos lelki szövet. Mily óriási skálája az érzelmek- s gondolatoknak. Ez ember, kit meghasonlott lelke bölcscsé tett, ugyan annak a lelki szenvedésnek a humora néha sárral frecskelte be. Mert nem volt méltó koronkénti viselkedése, szavai, önmagához. Szavai nem egyszer határtalan cynikusak voltak s ebben kÃméletet nem ismert Å‘, ki más tekintetben oly gyengéd, oly finom érzésű volt. Nagyon fenn s nagyon lenn járt mindÃg. 41. Csaknem elkésett az ebédtÅ‘l. Már mind az asztalnál ültek, midÅ‘n lóhalálban átöltözve, az ebédlÅ‘be jött. A Bálványossyak már elmentek. Neki nem volt terÃtve. – Ah… de ilyen késÅ‘!… Már bocsáss meg, de asztalhoz ültünk. Azt hiszem, ez a legudvariasabb volt, a mit tehettem. – Hogyne, hogyne édes Miczi. Bocsáss meg, de hát olyan járatlan utakon kódorogtunk, hogy nem csoda, ha elkéstem – szólt Gábor és leült Lolly mellé, kinek másik szomszédja ma LÅ‘rincz volt. – Aztán Poldival voltál… nem rossz. Tulajdonképpen micsoda különös passziója is van ennek a fiúnak, hogy Ãgy hegyen-völgyön kóborol. Hogy meg nem unja – szólt Tomi vontatott hangon. – FestÅ‘nek a természet egyetlen mestere – felelt meg neki Lolly s Gábor szemei közé tekintett. Az hálásan mosolygott reá. – Mindazonáltal illetlenek voltatok a Bálványossyakkal, ehez kétség nem fér. Micsoda furcsa dolog volt Ãgy megszökni elÅ‘lük? Nyafogta Miczi, szemrehányó pillantásokat vetve Gáborra. – Az igaz, bevallom, illetlenek voltunk. De hát be kell látnod, oly rég nem láttam Poldit s annyi megbeszélni valónk volt együtt. – Na jó van, jó… absolutiót adok. Hanem máskor majd nem engedünk néked ilyen «escapade»-okat. Nem hiába utazott, látott annyit az ember, a látottak elbeszélésével tartozik is barátainak… Ezzel a kesernyés grófné abba hagyta a thémát, a melyet kimerÃtettnek tekintett s atyjához fordulva a Bálványossyakról kezdett beszélni – kedvencz thémájáról. – Mi azalatt – szólalt most meg hirtelen Lolly – nagy barátságot kötöttünk LÅ‘rinczczel. Könnyű volt különben – egymásban találtunk menedéket a Bálványossy had támadásai ellen, – nevetett jóÃzűen ötlete felett. LÅ‘rincz melegen nézett reá. – Barátságot kötöttünk Lolly grófnÅ‘vel – ismételte LÅ‘rincz, Gáborhoz fordulva, kissé a mentegetÅ‘zés hangján. – Barátok voltunk már azelÅ‘tt is, magában. Azt akarom – Ãgy szóltam ma LÅ‘rincz grófhoz, kinek játéka annyi rokonszenvet ébresztett a lelkemben – hogy bátyja távollétében – Gáborja legyek neki. S Å‘ elfogadta az ajánlatot. Gábor LÅ‘rinczre nézett. Ez maga se tudta miért, de zavarodottan nézett bátyjára. – Na, ez jól van Ãgy – mondta Gábor, egy pillanatnyi hallgatás után – csak azt kÃvánom, kevesebbet harczoljanak együtt, mint a mennyit mi szoktunk öcsémmel. – Oh, mi nagyon megértjük egymást LÅ‘rinczczel, legalább egy thémát illetÅ‘leg. – S mi az? – kérdte Gábor – majd észrevéve Lolly, hogy Lonczi mereven szembenéz vele, boszankodott ügyetlen kérdése felett. – Nos, a théma – a lovaglás meg a zene – nevetett Lolly, kissé gúnyosan. Mindhárman elhallgattak. E közben Hanzi nagy zajjal, szörnyű meidlingeni bécsi nyelvén a Bálványossy fiúkat utánozta: Ah Lolly – die wären etwas für Dich, Gott wie dumm. Miczi, sem az öreg diplomata nem voltak egy véleményen vele. KitünÅ‘ derék, gentlemannlike fiúknak tartották. E felett aztán nagy vita támadt, alig fogytak ki a pro- és kontrából. Az udvar – pedig nézett és hallgatott. Ebéd után LÅ‘rincz, Miczi, Tomi s az öreg Klienigstein a tarokk-asztalhoz ültek. Az udvar tÃzkor visszavonult. Lolly Gáborral a kis dohányzóban egyedül maradt. – Igen, Gábor, összebarátkoztunk LÅ‘rinczczel. Azt hiszem, megért ez a fiú s elhiszi azt, hogy az vagyok, a minek látszom. Maga kételkedik bennem. Hogy meri-e azt tenni?… Ne mentegesse magát, érzem s ez bánt és ezért szeretném, hogy megismerne. – Én nem kételkedem magában, mert nem tudom milyen _igazán_ s Ãgy nem is tévedhetek megismerésében. – _Igazán_ – a szót megnyomta. – Hát komédiásnénak hisz. Miért lennék az… de nem mentegetem magamat, çá me daigne. LÅ‘rincz jobban megért. Tisztább lelkű fiú, mint maga. Jobban szeretem. Igen… barátomnak fogom fogadni. Majd ha Å‘ megismer… akkor majd tán maga is meg fog érteni. – Erre törekszem már rég. Nem voltunk eleget együtt. Tán ezért félek magától. – MitÅ‘l fél? Miben lehet ártalmára… Miért mondja el ezt nekem. – Mert úgyis tudja. Ezt érzem. – Mást nem? – Sok mindent, sokkal többet, mint a mennyit elmondani birnék… Mit tervez a télire? – kérdte, hirtelen más thémára vivén át a társalgást. – A tél messze van még, még csak a tavasz «virágait» tapossuk. Az Å‘szt itt töltöm. A télen… istenem tán csak férjhez megyek már. – Magától függ. – Igen, az izlésemtÅ‘l. Gábor nem akart arról beszélni, amit a másik hallani szeretett volna, más théma pedig e perczben egyiküket sem érdekelte volna. Majd pár perczig hallgattak, ez alatt Lolly gépiesen a fényképeket nézte… majd hirtelen felugrott, átment a szomszéd szobába. – Gábor szörnyen untatott, elálmosodtam. Megyek aludni. Adio la compagnia. Ezzel búcsút véve – kitánczolt a salonból. 42. – Nagyon érdekel, – szólalt meg a mentegetÅ‘zés hangján LÅ‘rincz, midÅ‘n Gáborral egyedül maradtak hálószobájukban – aztán úgy érdeklÅ‘dik irántad. Már pedig látod, én akárkivel el tudnék – én az oly unalmas társalgó – órákig beszélni rólad… az már barátom, ki rokonszenvezik veled. – Édes, öreg fiam, tudom, hogy Ãgy van. De hát Lolly rokonszenve problematikus. Ne higyj neki. Azt hiszem, még arra is veszedelmes, akit szeret. És barátsága?… Te rajtad keresztül akar engem megismerni. – Azt hiszed? – kérdte LÅ‘rincz kissé sértett hangon. – No, ezzel nem akarom azt mondani, hogy irántad nem érdeklÅ‘dnék… de hát… csak tudnám miért? Miért éppen engem? Vagy igazán szeret? Vagy oly rosszul megy a dolga a bécsi világban? Ki tudja… – De szerény vagy Gábor. Hisz tudhatod, hogy mindenki érdeklÅ‘dik itt irántad, lehet mondani, a mióta élsz. De hogyne, hiszen atyád végrendelete ugyancsak korán reád terelte a figyelmet. – És te mit tartasz róla? – Én egyenes, férfias, szókimondó, aranyszÃvű leánynak tartom. – Tán igazad van. Bárcsak úgy lenne. Meg volna könnyÃtve életem – elvenném. – Vedd el Gábor, vedd el – mondta LÅ‘rincz hevesen. – Meglátjuk… tán csalódtam ebben is? – kérdte önmagától Gábor, a nélkül, hogy feleletet tudott volna adni saját kérdésére. MÃSODIK KÖNYV. 1. A kis körútról visszatérve, pár elragadó hetet töltött a két fiú édes anyja oldalán. Mindegyik érezte, hogy tán megsértette valamivel a másikat s Ãgy felül akarták egymást múlni a szeretetreméltóságban. LÅ‘rincz annyira ment ebben, hogy még pár estére sikerült néki udvarát is eltávolÃtani, úgy, hogy a legszűkebb családi körben töltöttek el pár boldog estét… És oly jól esett mindkettÅ‘nek ott, Ãgy hármasban, a nagy lámpa körül, a billiárd-szobában, az édes anyai szÃv melegénél, elbeszélgetni az utolsó hetekben látott, tapasztalt dolgokról. Az öreg asszony abbahagyta patience-ait, elhallgatta a két fiú beszédét, majd maga is hozzá szólott, mindig jósággal, enyhén, nem Ãtélve el egyik csudálatos rokonát se, mindeniket mentegetve, magyarázva kicsinyes hibáik eredetét. – Látjátok fiúk, ha olyan öregek lesztek, mint a milyen én vagyok, sok mindent más szemmel fogtok ám látni. Addig majd a szenvedés megtanÃt benneteket is az elnézésre. Nevettek a Niki bácsin!… Hej nékem sok galibát okozott életemben. Már a te atyáddal (szólt Gáborhoz fordulva) kötendÅ‘ frigyemet is ellenezte, hát még a tiéddel… ez az öreg bolond mindig irÃgykedett a Nifforokra. Ostoba viszály ez is, a mely két családot tett századokra boldogtalanná… a helyett, hogy századok boldogságában egyesÃtette volna. Második férjem ellen is mindig áskálódott, midÅ‘n fÅ‘ispánná nevezték ki, nem szégyelte az ellenzék élére állni s pártoskodni ellene… csak azért, mert Å‘ is az akart lenni. De hát én mindezt megbocsájtottam neki. Mert sajnálom, mert tudom, hogy szerencsétlen ember, ki sokat szenvedett maga is, és mint a kicsinyes embereket mind, úgy Å‘t is megviselte a sok kis, való vagy csak álmodott baj, melyek aztán az önmaga életét csak úgy mint a környezetét tűrhetetlenné tették. – És a lányok… mit tartasz a lányokról? – Mit tarthatnék mást, mint ti mind. Szegény, szegény boldogtalan teremtések. Sötét mult sötét árnyai. Nem e világba valók. 2. Vagy tizennégy nap elteltével, egy reggel arra ébredtek, hogy LÅ‘rincz kanyarót kapott s egy pár napig nem hagyhatta el a szobát. Pedig LÅ‘rincz nagy mulatságokat tervelt, Gábor hazajöttének tiszteletére tűzijátékot, bált akart rendezni. Szegény LÅ‘rincz bizony nem valami nagy örömmel vette tudomásul, hogy pár hétre el van a külvilágtól zárva. Gábornak ez mindegy volt. SÅ‘t (be kell vallanunk önzését) még örült, hogy Ãgy többet lehet öcscsével. Egész nap szobájában ült, felolvasott neki, beszélgettek jövÅ‘jükrÅ‘l… légvárakat épÃtettek. Este pedig az udvar jött be hozzá s nagy kártya-partiekat rendeztek. A betegség Ãdámék látogatását is elnapolta. Hetekig nem jött vendég a kastélyba. Egy este Lollyról volt szó. LÅ‘rincz hevesen, csak úgy, mint már egyszer, oda vágta, hogy nem érti bátyja viselkedését. Miért nem veszed el, ne légy oly válogatós. Jobbat tán nem is kaphatsz nála! Gábor csudálkozva nézett reá. Öcscse mélyen elpirult s aztán zavartan akadozva folytatta: – Miért ne vennéd el, én azt hiszem, boldoggá tenne _még_ téged is. – Még engem is? – kérdte Gábor élesen. – Téged nehezebb lesz, mint mást. – Miért? – Mert nehezebben vagy megérthetÅ‘, mint más. – És _te_ mondod ezt nékem. – Én s miért ne mondanám én? – Mert _te_ vagy a legnehezebben érthetÅ‘ s legnehezebben vezethetÅ‘ emberi lény, a kit ismerek… Gábor ezt hevesen mondta, a mint kiszaladt a szó a száján, tudta, hogy öcscsét nagyon megsértette. De már akkor késÅ‘ volt. – Igazad van, – mondta LÅ‘rincz gúnyosan mosolyogva – én vagyok a legkomplikáltabb masina, kit ismerek, de hát itt van az én jó bátyám, leszen az a masinisztám, – s megölelte Gábort. Megölelte… de a csepp üröm ott maradt a lelke mélyén, egy csepp üröm… Meg a Lolly képe. Pár napra ezután LÅ‘rincz már majdnem tökéletesen helyreállt. A parkba már kijárhatott, sÅ‘t már egy este ki is lovagolt. Egy este, úgy fél kilencz felé, éppen midÅ‘n vacsorához indultak volna, félreverték a szomszéd falu harangját. Lángtengerben állott a szomszédos Ballaháza felsÅ‘ része, a czigányváros. A kastély férfi lakói pár percz alatt tűzoltó-dÃszben rukkoltak ki, uradalmi tisztek, cselédek, mind, az egyik öreg komornyik, egy inas és – a lábbadozó LÅ‘rincz hÃján. Gábor is ment volna, de édes anyja visszatartotta – Ne menj, látod LÅ‘rincznek nagyon rosszul esne. Gábor megértette – s hon maradt. A vacsora is Ãgy késett. Már kilenczre járt az idÅ‘ s még szó se volt a tálalásról. A billiárd-teremben voltak. LÅ‘rincz idegesen próbálgatott egy nehéz formát a billiárdon. Csak a billiárd-golyók koppanása hallatszott, különben mélységes csend volt. Az öreg grófné patienceokat rakott, Gábor olvasott. Egyszerre LÅ‘rincz letette a dákót és sápadtan a felindulástól, reszketÅ‘ hangon Ãgy szólt. – És… az bánt leginkább, hogy ti… miután ma hűvös éjszaka van – ha egészséges lettem volna, sem eresztettetek volna ki az oltáshoz. Hangja olyan éles volt, mint a beretva. Gábor idegesen felnézett könyvébÅ‘l s már felelni akart. Tán éppen olyan élesen vágott volna vissza, de anyja csendesen intett neki. Az anyai szÃvnek több tapintata van. Ãgy nem felelt az igazságtalan vádra egyik sem. LÅ‘rincz egy pillanatig várt – azt hitte, azt remélte, felelnek valamit s Ãgy majd kiöntheti lázongó szivét. De hát azok hallgattak… némán eltűrték, a mit mondott. A vacsoránál csendben, némán ült mind a három. Nem hallatszott semmi, csak az evÅ‘eszközök koronkénti csörrenése. Az öreg Johann nesztelenül szolgált fel. Az ablakokon bevilágitottak az égÅ‘ falu ide pirosló lángjai… Oly csend volt, hogy tán még a szivük dobbanását is meg lehetett volna olvasni. Az öreg asszony nem evett. Könnyei egyenkint hulltak a tányérjára. Maga sem tudta miért, de sÃrt. Tán megérezte e perczben a közeledÅ‘ szakadást a két fiú között. LÅ‘rincz komoran, szemlesütve evett, egyszerre odaintette Johannt és súgott neki valamit. Johann lehozta a viola d’amourt, LÅ‘rincz csendesen elvette tÅ‘le s félre ült a fal mellé egy magas székre és elkezdett egy szomorú, régi Tinódi-féle nótát játszani, de olyan keservesen, mint tán még soha azelÅ‘tt. Meg akarta engesztelni Å‘ket. Szóval sohase birta volna kinyögni azt, a mit hegedűjén olyan mesterileg fejezett ki. A szenvedést, a melyet okozott, a saját keserűségével, bánatával akarta eloszlatni. Édes anyja csak sirt, Gábor pedig kereste, kereste öcscsének tekintetét, a mely azonban el volt távolodva még e perczben is tÅ‘le, még e perczben is, midÅ‘n bocsánatát kérte. Soká ültek Ãgy, addig mÃg csak a csöndes szomorú dal hangzott. A közeli nyomorból – csak a lángok fénye jutott el idáig, – de az a másik nyomor, a mely e perczben a három ember lelkén keresztül iramlott, tán még vÃgasztalanabb volt az amazok szenvedésénél is. Nifforné homlokon csókolta fiát, midÅ‘n kiment. Gábor megfogta a két vállát s erÅ‘sen megrázta. – LÅ‘rincz szeretsz még? – kérdte keserűen. És LÅ‘rincz hegedűjén elhalt a hang s udvariasan, sok szóval felelt a kérdésre, de azért most már szembe nézett bátyjával. 3. Egy szép juliusi reggelen Miczi jött át Lollyval látogatóba. Miczi teljesen az öreg asszonyt foglalta le, hogy Ãgy Lolly egyedül maradhasson a két fiúval. – Rég készültünk átjönni, de hát Miczivel nem jöhettem, félt – féltette a gyerekeket, hogy elkapják a kanyarót, papa meg Hanzi Bécsben voltak s Ãgy várnom kellett. – És mit csÃnált Lolly grófnÅ‘ azóta? – kérdte Gábor. – Untam magamat, mint Ujváron rendesen. Mit tehettem volna mást? Azt hiszik, mulatság ez az élet? – Hát milyen életet szeret a grófnÅ‘? – szólalt meg LÅ‘rincz. – Szeretem a szabadságot s mindent, a mi a szabadsággal jár… lássa férfinek születtem. – Hiszen szabad – annyira, mint senki. – Maga is azt találja LÅ‘rincz, hogy annyira szabad vagyok? – Nem tudom, nem ismerem még eléggé. – Pedig azt szeretném, hogy megismerjen. Márfay jobban ismer, magyarázza el a karakteremet öcscsének. – Én – _neki?_ – És Gábor maga sem tudta hogy miért, de az utóbbi szót erÅ‘sen hangsúlyozta. – Jól van grófnÅ‘, de tán üljünk itt le egy kicsit. A park nagy fűzfájához értek, a hatalmas fát körülvevÅ‘ gombaalakú kis tabourettekre telepedtek le. Lolly egy pillanatig élesen szembe nézett Gáborral, szinte kihÃvóan, aztán közönyösen a porondot kezdte piros napernyÅ‘jével piszkálni. – Hát igazán elmondjam, mit tartok magáról? – Tán csak nem hiszi, hogy félek a kritikájától?! – Tudom, a grófnÅ‘ semmitÅ‘l se fél… – De igen, önmagamtól félek… – Ezt értem – mondta félhangon Gábor s aztán beszélni kezdett, de most már határozott erÅ‘s hangon. – ErÅ‘sen modernizált kisasszony… és pedig osztrák kiadásban. Tiszta, mint a kristály s azért nem átlátszó. Hideg-e vagy csupa érzés? Ki tudja, ki felel erre? Talán az, a ki majd a szÃvébe Ãrja a nevét? Vagy az se. Mert annak majd nem bocsájt meg… hisz sokkal büszkébb, semhogy megbocsájthatna annak, ki lenyűgözte… Uralkodik még önmagán is, annyira uralkodásra született… Hát hogy tűrné el más uralmát? – Beau paysage d’un beau pays. Nem, nem vagyok ilyen szubtilis lény, mint a milyennek csupa irántam való jóakaratból öcscsének lefest. És ime, elhintette a konkolyt a két fiú között, LÅ‘rincz tekintete megakadt Gáboron s arcza egy pillanatig kétkedÅ‘ nyugtalan kifejezést öltött fel. – Szeszélyes, bolondos teremtés vagyok. Ma ilyen, holnap olyan. Érzéseim vezérelnek s Ãgy sohasem tudom, hová jutok és milyen eredményre. Kit egyszer megszerettem, azt egészen a szivembe zárom – igen a szivembe… És kihÃvóan nézett Gáborra – aztán LÅ‘rinczre tekintett, ki némán, kigyulladt szemekkel, mereven figyelte. – LÅ‘rinczczel barátságot kötöttünk. Mert érzÅ‘bb s a mellett nem olyan romlott czynikus, mint én s maga Márfay. Igen, mert maga is, én is, azok vagyunk. Nem tehetünk róla. Részben az élet tett azzá. Magát a Kosmos, engem Bécs. LÅ‘rincz folyton falun volt. Lássa, tanÃtson meg arra, hogy higyjek annak, a mit érzek, és hálás, örökké hálás leszek. LÅ‘rincz zavarodottan tekintett maga elé, Gábor gúnyosan mosolygott. – Nézze, nézze, LÅ‘rincz hogy mosolyog, nem hisz abban a mit mondtam, és nem hiszi azt, hogy maga megértett engem… Nos Márfay, nincs igazam, nem találtam el a gondolatát? – Dehogy, Gábor érti magát s engem még jobban és Ãgy nem nevethetett rajtunk – mondta LÅ‘rincz, pedig igen jól látta Gábor mosolyát s boszankodott is rajta. Gábor nem felelt. Úgy érezte, hogy LÅ‘rincznek e perczben hallgatnia kellett volna. – Nem érünk mi sokat. Én azt hiszem, az élet azzal, hogy mindent vagy nagyon sokat adott meg nékünk – elvette tÅ‘lünk az egyetlen kincset, a boldogságot – Ãgy szólt Lolly s leeresztve legyezÅ‘jét, e perczben oly szép volt, mint a minÅ‘nek Gábor (legalább e pillanatban úgy hitte) még sohasem látta. – A természet mindent kiegyenlÃt. Nekünk megadta mindazt, a mire a boldog ember – az egyszerű, a szegény ember vágyakozik a boldogság hÃján. Mit ér mindez? Mulatság! élvezet! Az-e? Nézze Gábort, bejárta a félvilágot, látott embert annyit, mint az elÅ‘tt egy pár generátio alatt se láttak. Ismeri a sivatag mákonyát, s a párisi meleg házak levegÅ‘jét. Mit ér neki mindez? Azt hiszi LÅ‘rincz gróf, hogy azért boldog? Nézzen a szemébe. Én ismerem, sohase lesz az és sohase fog senkit se boldoggá tehetni… Igy szólt s mély, szürke szemeivel hosszan a szemébe nézett elébb az egyiknek: Gábornak, a _kirÅ‘l_ beszélt, s aztán LÅ‘rincznek, a _kinek_ beszélt. – Tekintsen engem. Azt hiszi tudom, hogy mi a nÅ‘ hivatása? Mit ismerek az életbÅ‘l? Hallgassa meg életrajzomat LÅ‘rincz: egy diplomata gyermeke, 14 éves koromig három székvárosban éltem. Atyám szeretett s atyám _tud_. A tudás almája fanyar – ezután mi? Tizenöt éves koromban, midÅ‘n már Szent-Pétervárt, Londont s Párist, abból a mit papa mesélt s a mit barátnÅ‘im pletykáztak, ismertem, azt hittem, ismerem már az életet is – letelepedtünk Bécsben. Papa alig birta fizetni adósságait. Hogyne! Hiszen diplomata volt, vagyona meg kevés. Láttam, hogy adják férjhez a fiatal leányokat. Az élet ezen oldalát akkor ismertem meg, midÅ‘n Miczi férjhez ment. Miczi nem volt ostoba – s nem is volt rossz leány. Nos – Tomit ismerik. Puis quoi? A magam debut-jét is elmondjam?… Nos, mindig ünnepeltek – s épen ez utáltatta meg velem a társaságot. A legtöbb ostobaságot egy ünnepelt leány hallja s nekem az a szerencsétlenségem volt a mellett, hogy magam nem voltam ostoba… FelnyÃltak tökéletesen a szemeim. Ãœlve hát nem maradtam, meg is kértek nehányan. De hát hogy mertem volna _én_ olyanhoz menni (pedig hát volt köztük nehány olyan is, a ki szeretetreméltó s becsületes ember volt) – ki nem ismert. Maguknak beszélek magamról, szeretném, hogy tudják, milyen vagyok. Úgy érzem, barátaim, Gábor mindig az volt, bár a maga módja szerint, magát pedig mindig ott éreztem a Gábor oldalán… MÃg Ãgy, hevesen szenvedélyesen beszélt, igazán nagyon szép volt. Szemeinek lencséi kitágultak, úgy, hogy szinte sötétek lettek belé a szemei, homloka szélesebbnek, ajkai nyugodtabbnak látszottak mint rendesen. Senki se hitte volna, hogy ez a szűzies homlokú, nÅ‘ies leány, a hirhedt bécsi jucker-comtesse: Klienigstein Lolly. A két fiú lélegzetét visszatartva, megfeszÃtett figyelemmel hallgatta. Egyszerre önkénytelenül szembe néztek egymással és elvörösödött mindkettÅ‘. – És… és… – kiáltott fel önkénytelenül Gábor, hogy valamit mondjon. – És mit még? – kérdte a leány – ki lesz elég erÅ‘s nékem valaha megmutatni az utat, a melyet követnem kell? Pedig erÅ‘snek, nagyon erÅ‘snek kell lennie annak, a ki majd elvesz. Ki magyarázza el nékem gyengéden, de azért erÅ‘s kézzel fogva meg a kezemet, hogy mi az asszony hivatása? Ki fogja kigyomlálni lelkembÅ‘l azt, a mit az élet plántált beléje, úgy, hogy meg ne sebezzen, sÅ‘t hogy ez által új életre ébredjek… Várom a megváltómat… Az, a ki egyszer életében olyat fog mondani, a mi egy kézzel lerántja a világról a hazugság leplét… annak megcsókolom a kezét – s uramnak, parancsolómnak nevezem. Eh, de mit filozofálunk itt hiába – hánykor lesz az ebéd? És most már a két fiú nem mert egymásra nézni többé, felkeltek mind a hárman és lassan, nagyon lassan felmentek a kastély felé. E perczben csak a leány mozdulataiban és vonásain volt életerÅ‘, bizalom, erély kifejezve. Igen, mert e perczben már a két fiú tudta, hogy vetélytársak: féltek egymástól s féltek e leánytól. Mi lesz velök? 4. MidÅ‘n az ujváriak kocsija elrobogott, LÅ‘rincz kiment vadászni, Gábor pedig felment anyjához. Egy darabig csendesen, szótlanul ültek a kis boudoirban. Az öreg grófné hÃmzett, fia merengve némán ült oldalán. Az ablakon a késÅ‘ nyári estalkonyat teli szinei ragyogtak keresztül. Narancs fényben úszott minden, a nyitott ablakból ide látszó közeli templomok ablakai visszaverték a lenyugvó nap piros fényét, a távolról haza térÅ‘ csordák kolompja, meg tücsÅ‘k cziripelés hallatszott. Gábor egyszerre végig simÃtotta homlokát s aztán szeretettel, bizalommal nézett anyjára. S úgy érezte, hogy végtelen boldogság rejlik abban, hogy itt e kis szobában, otthon van, a révpartra jutott… Tekintete az édes anyja tekintetével találkozott, ki mintha csak e perczben valami elhatározásra jutott volna, arcza oly gyorsan változott át, s ajkai oly idegesen rezdültek meg. ElÅ‘bbi nyugodalmas vonásai, szinte keserű kifejezést öltöttek fel. – Igen Gábor, már rég akartam e tárgyban veled beszélni. És a mai nap éppen a legalkalmasabb reá. Tudom, ne tagadd, szerelmes vagy. Tudom, (az anyai szÃv sohase csalódik) Lollyt szereted. Aztán látva, hogy Gábor nem is igyekszik mentegetni magát s nem ad rá tagadó választ – még nyugtalanabb, még keserűbb hangon folytatta: – Lásd, ez a leány nem néked való. Mit akarsz vele? Te zárkózott, komoly fiú vagy, mint a milyen az atyád volt. Daczára, hogy annyi évet töltöttél külföldön, otthonülÅ‘, háziasember maradtál s tán éppen ezért. Mit akarsz vele? Hiszen ennek a lánynak egyéb gondolata sincs, mint a fényűzés és a pipere… Nifforné elhallgatott. MÃg beszélt, folyton fia arczvonásait vizsgálta s most úgy látta, hogy az végtelen szomorúságot, keserűséget fejez ki. – Édes, édes fiam, ne sértsen az, a mit mondok. Anyád beszél hozzád, érted, anyád! Csak javadat akarom. Édes fiam… mosolyogj reám… nézz reám szeretettel – tekints fel reám! S a fia fejét két kezébe temetve, hosszan-hosszan nézett a szemébe, mÃg csak szemei fel nem vidultak, mÃg csak szemeibÅ‘l minden más el nem mosódott a gyermeki szeretet végtelen, mély kifejezésén kivül. – Úgy Gáborom… most már nem félek ezen az úton haladni tovább, – mondta s még mindig két kezébe tartva Gábor fejét, annak homlokát ajkaihoz emelte. – Anyám – mondta Gábor megrezgÅ‘ hangon – ma jobban szeretem, mint valaha szerettem és azért sohasem fogom elvenni… Ezt igérem neked. – Édes, szegény fiam, úgy úgy – látod ez jól esett… El fogod felejteni, mert hiszen látod, lehetetlen, hogy igazi szerelem legyen az, a mit iránta érzesz. Nem szeretheted benne az asszonyt, mert hiszen épp az hiányzik belÅ‘le. Czifra báb, ragyogó tollú arany madár… de nem életre való. Aztán milyen nevetségesek velem szemben. Tudod, Miczi mirÅ‘l beszélt azalatt, mÃg ti oda lenn jártatok a kertben? Hogy Lolly milyen jól ért a ruhavarráshoz, hogy csinálja a ruháit stb. Kétszeresen ostoba asszony. Mint Nifforné nékem Márfay leánynak, ki egy Márfay neje volt s egy Márfayt szült – mer ez a bábu ilyet mondani?… Mintha egy Márfay Gábor viskóba vinné a feleségét! Annyira boszantott, hogy azt mondtam, minden ruhámat magam csinálom most is… és menyemtÅ‘l is azt fogom megkÃvánni… Gábor nem állta meg, még e komoly pillanatban sem, hogy anyja filippikáján ne mosolyodjék. Egyszerre a Márfay nagyasszony gÅ‘gjét látta felébredni a Niffor had ellen, pedig most már második férje révén hozzájuk tartozott. – Csakhogy nevetsz fiam, bár bevallom, jobb szeretném, ha ezen boszankodnál. Kis aranyszájú katiczabogárka, hÃzelegni akart nékem, de nem ért vele czélt. Maga varrja a ruháit?… Hiszen csak Ultzelnál hatezer forintnál többet tesz ki a Lolly három éves kifizetetlen számlája, egész Bécs tudja, hogy már-már pörbe akarta az öreg diplomatát fogni… Tomi izzadta ki ezt is értök… Ilyen meny kellene nékem éppen. Örülök, hogy te is beláttad, pedig hogy kerülgetett a Lolly is engem. El akart velem a konyhába és az éléstárba jönni, be akarta járni a svájczereit, megnézni velem, hogy nÅ‘ a káposzta, mintha bizony a gazdaságomhoz jött volna látogatóba, nem is hozzám. Ezek a mai kis juckerkisasszonykák azt hiszik, hogy azért, mert czigarettával szájukban jönnek a világra s az «Imitátio» helyett Gyppel élnek, azért, mert tennist játszanak és angol czipÅ‘ket hordanak, nagy dámák s mi, a régi gárda tagjai, olyan szakácsné és tenyész-állat közötti productumok vagyunk… Szegény kis leányok… Ha tudnák, ha tudnák – s az öreg asszony jóÃzűt nevetett, de úgy, hogy még a könny is kicsordult a szemébÅ‘l, – igen, de a fiaink, azok kellenek nékik… Ugy-e nem veszed el fiam… Ugy-e nem? – De édes anyám, hát nem néked szóltam volna ez esetben legelébb? Kihez fordultam volna bizalommal máshoz, mint hozzád Azt hiszed, egy perczig titokban tartottam volna, ha komoly szándékaim lettek volna vele?… Hogy szeretem – arról nem tehetek. Édes atyám végrendelete megtanÃtott a megismerésre, szeretem Å‘t – szeretem minden hibájával, a melyet tisztán látok, szeretem kételkedve benne – szeretem ostobán, bolondul… De nem veszem el! – Édes fiam, – s az öreg asszony boldogan átölelte fiát és hosszan átölelve tartotta, nem is álmodva, hogy a nagy veszedelem nem errÅ‘l az oldalról fenyegeti, nem is álmodva, hogy az a másik, ki elÅ‘bb cserkészni ment, most ott ül egy nagy tölgyfa alatt az erdÅ‘ben és sápadtan néz bele a puska csövébe… Majd felszökel s oda dÅ‘l a nagy fa törzséhez és megcsukló hangon zokogni kezd… Zokogó, csukló hörgése betölti az erdÅ‘ nyugalmát. 5. Este Gábor bement LÅ‘rinczhez, ki pedig egész vacsora alatt nem tekintett reá, és vacsora után kisiklott a billiárd-szobából azon ürügy alatt, hogy a titkárjával van dolga. LÅ‘rincz kiváncsi arczczal felkelve ágya mellÅ‘l, hol gondolatokban merülve ült – fogadta. – Parancsolsz valamit? – kérdezte reszketÅ‘ hangon. – Édes anyámmal beszéltünk egy fontos thémáról, azt akarom közölni veled. – Ãœlj le öregem… Nem vagyok fáradt, örülök, hogy bejöttél – mondta zavartan. – Lollyról beszéltünk vele, mondta Gábor hirtelen s LÅ‘rincz szemébe nézett. Az elveresedett, a mellette levÅ‘ asztalról gépiesen vett fel egy pohár vizet s lehajtotta. – Lollyról? – kérdte aztán közönyös hangon. – Igen, Lollyról, édes anyám beszélt róla. Szivemhez szólott, megmagyarázta végtelen bölcseségével, hogy mit ér – s elém tartotta jövÅ‘m tükrét, ha elveszem. Elmondtam neki mindent s elmondtam azt is, hogy úgy gondolkozom felÅ‘le, mint Å‘ – és… – Igen, azt, hogy szereted, – mondta LÅ‘rincz majdnem élesen. Gábor egy pillanatig csodálkozva nézett reá. – Tán csak nem hiszed – szólt most Gábor, majd oly élesen, mint ezelÅ‘tt testvére – hogy azért beszélek ellene, mert _én_ szeretem s mert észrevettem, hogy te is belebolondultál. Igen… észrevettem… LÅ‘rincz már e pillanatban belátta, hogy helytelenül s méltatlanul itélt, de már késÅ‘ volt. A megtörténtet meg nem történtté nem tehette senki. Csak úgy, mint Gábor, nem változtathatott azon, a mit kimondott. Egy pillanatig szembenéztek, szótlanul, némán mind a ketten. Tegnap még testvérek, ma már vetélytársak voltak. Majd Gábor szólalt meg: – Igen-igen. Nagy szerencsétlenség, nem tudom, a fátum vagy más okozta. ValószÃnűleg az Å‘ akarata volt ez. Ezzel akarta tán erejét megmutatni. Látod, édes testvérem – mondta most lágy elérzékenyült hangon – eddig egyedül küzdöttem, most majd ketten tán könnyebben küzdünk meg a közös ellenséggel. Nyujtsd jobbodat, erÅ‘s támaszod lesz e kéz s legyen a tied az enyém. Szembeszállunk azzal, a mi reánk nézve csak a legrosszabb lehet. Faragjuk e ferde, e lehetetlen helyzetbÅ‘l vÃgasztalásunkat. MerÃtsünk abból erÅ‘t, hogy egymást támogatjuk… Testvérem!… Gáborom… szeretett bátyám, – és LÅ‘rincz, a ki már napok óta kerülte bátyját, elérzékenyült, mintha csak megmozdult volna valami a szivében, oda dÅ‘lt a testvére keblére s úgy érezte, itt van a legbiztosabb helyen széles e világon. – Látod, édes LÅ‘rinczem! Nem nekünk való dolog ez. Tegyük fel, hogy én venném el – s tekintsünk el attól, hogy ma már te is szereted. Mi lenne akkor? Mi történne velem? Édes anyánk oly tisztán, oly bölcsen magyarázta el nékem ma, hogy nem tehetek egyebet, mint hogy szavait ismétlem… És gyorsan pár szóval elmondta azt, a mit Niffornéval ma este megbeszéltek. – Látod, lehetetlen nekem és még nehezebb lenne te néked. Ismét többet mondott, mint kellett volna. Úgy, hogy LÅ‘rincz azon kezdett el töprengeni, hogy miért veszedelmesebb Å‘ reá, mint fivérére nézve… 6. Pár nap mulva kora reggel jött be LÅ‘rincz Gábor szobájába – ki egész éjjel nyugtalanul hánykolódott ágyában és csak reggelfelé aludt el. – Ma – kezdte akadozva – hÃrt kaptam Ujvárról. Carousselt rendeznek, reám is számÃtanak… – És? – Hát én elfogadtam. Gábor hallgatott. – Ne haragudj ezért reám, mit tehettem volna egyebet. – Az igaz, mit tehettél volna egyebet. – Annál is inkább, mert már a multkor, mikor itt voltak (ismét akadozott) megigérte, hogy egy hármas hajtó-iskolában Bálványossy Julie és Lollyval együtt lovagolok. Ezért… most… mindennap át kell mennem Ujvárra. Úgy-e, nincs ellenedre… – Ellenemre? De hát hogy és mi jogon szólhatnék én bele abba, a mit teszesz? – Ha Ãgy beszélsz, lemondok. Látom szemedbÅ‘l, hogy nem tetszik néked. – Édes LÅ‘rinczem – semmi esetre sem tartanálak vissza semmi mulatságtól sem. Aztán meg azt hiszem, _kevésbbé_ veszedelmes lesz reád nézve, ha mindennap látod, mintha _nem_. – Én is azt hiszem, mondta LÅ‘rincz alig palástolt örömmel – aztán meg Bálványossy Julie is ott lesz – mondta, Ãgy akarván megnyugtatni Gábort. – Édes öregem… légy nyugodt. Látod… erÅ‘s leszek. És Gábornak eszébe jutott, hányszor, de hányszor ismételte önmagának e frázist az utóbbi két év alatt. ErÅ‘s? ErÅ‘s, mint az orchidea, erÅ‘s mint a japáni csecsebecsék, erÅ‘s, szilárd, mint a velenczei üvegek s aranylánczok… Pedig! Jaj annak, a ki gyenge. 7. Gábor egy reggel, midÅ‘n LÅ‘rincz gazdaságában volt elfoglalva, átment Tomiékhoz. Egyedül akart beszélni Lollyval. Szerette volna tudni, egyoldalú-e a dolog… vagy pedig igazán Lolly oldaláról jött a veszedelem? Tomiék még nem keltek föl, midÅ‘n a kastély udvarán belovagolt. Lolly épp az istállók felé tartott – lovaglóruhában. – GrófnÅ‘, megengedi, hogy elkÃsérjem? – Hogyne, édes Gábor, várjon reám egy perczig. De rég nem láttam! Úgy látszik, most kerül. Gábor nem felelt… Pár pillanat mulva Lolly lóháton jött vissza. – Nos… mit akar? – Tehát igazán azt hiszi, hogy valami fontos dolgom kell hogy legyen, mert átjöttem? – Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. De örülök, hogy látom, – ritka emberrel kedvesnek kell lenni, – már udvariasságból is. – Lolly. – Mit akar? – kérdte Gábor hirtelen, élesen. – Mit akarok? – kérdte Lolly meglepett arczczal. Most ki akarok lovagolni, holnap – s egy év mulva… úgy mint mindig, békét. A boldogság úgy-e ebben áll? – A boldogság? Boldogságról beszél? – Mért ne beszélnék a boldogságról? Higyje el, a boldogság minden embernek hatalmában van. Jöhet olyan percz, midÅ‘n csak kezét kell kinyujtani utána s birtokába jut… Maga azonban mindent elkövet arra, hogy soha el ne érje… – Másról beszél, mint a mit kérdtem. – Másról? Boldog akarok lenni. Ez a feleletem. – Csak önmagára gondol. – Nem értem. De azért erre is ma adom meg a feleletemet. Önmagamra, ha boldog akarok lenni. – Szeretett valaha? – Hallgasson meg. Pár éve kÃnoz. Nem tudom, tiszteletnek vegyem… vagy másnak? Azt hiszem, magánál ez a legnagyobb rokonszenv jele… a kit szeret, azt boldogtalanná teszi, olyanná, mint a milyen önmaga. Kételkedett bennem mindig. Ugyan mondja édes barátom, mire volt jó mindez? Azt hiszi, lett volna okom arra, hogy éppen maga iránt érezzek rokonszenvet – mint az a mi természetes. Maga érdekelt s a többi urak, kik körülvettek, untattak. Magán állt, hogy megértsük egymást. Lássa, ma itt a szabad természet ölén – egyenesen ugy mint barátnak baráthoz illik – beszélek önnek a – szerelemrÅ‘l. Magán állt csak – mi okom lett volna magához vonzódni, más partie-k? Tudja, hogy nem vagyok szegényebb, ha sok is az adóságunk, magánál – és ünnepeltek. Szocziális positiója – nékem van, magának nincs, távol élt PesttÅ‘l csak úgy, mint BécstÅ‘l. Nos, hát… mi? Nem hitt nékem. Sértett az elsÅ‘ percztÅ‘l fogva… s lássa, bevallom, soká, soká éppen ez vonzott magához. Hittem abban – a ki nem hisz abban a nÅ‘ben, kiben párját lelte fel. Ez ugyan tán nem férfias, hisz nem mutat nagy erÅ‘re – de új, érdekes és én, kiváncsi vagyok. Ãgy… éppen azzal vonzott, a mivel vissza kellett volna taszÃtania. Ãgy tartott ez addig, a meddig… – egyszerre beláttam, hogy lehetetlen útra tévedtem. [Illustration: – Hallgasson meg. Pár éve kinoz.] – Igen LÅ‘rinczre akadt… ki… – Ne végezze be. Ne sértsen meg, mert minékünk, _értse meg_ jól, egy élet folyamára barátságban kell maradnunk. Lássa, könyörületes vagyok magával, pedig maga kegyetlen volt velem. LÅ‘rincz szeret, igen szeret – s felemelkedett nyergén, derekát kiegyenesÃtette és diadalmasan nézett Gáborra; a megsértett asszony kettÅ‘s diadala beszélt a tekintetébÅ‘l. Az nagy megnyugvásomra van, hogy _ezt én_ mondom el magának elÅ‘ször. Tudom, hogy LÅ‘rincz, ki gyengédebb, mint maga s gyengédebb, mint én – nem szólott még magának e tárgyról. Én elmondom, mert úgy vélem, ez a kötelességem… – És… és? – kérdte Gábor halotthalványan. – A mi az én érzelmeimet illeti, azt engedje meg, hogy ma éppen olyan kevéssé tárjam fel maga elÅ‘tt, mint azelÅ‘tt tettem. AzelÅ‘tt nem akarta megismerni gondolat- és érzésvilágomat, most nem fogja. – Szereti tehát? – Nem tudom… ma még nem hiszem. Lássa, annyi a közös magukban, hogy nem tudom, melyik a LÅ‘rincz, melyik maga. És e perczben valami lehetetlen, valami szédÃtÅ‘en merész – és ügyetlen gondolat fogamzott meg Gábor agyában. Azt hitte, (és nemcsak logikája, de még lázongó érzései is erre vitték) csak úgy mentheti meg LÅ‘rinczet, ha maga-magát dobja oda zsákmányul. És – a pillanat hatása alatt úgy érezte, hogy ez áldozattal tán még önmaga is nyerni fog. – Lolly – szeret? Akar nÅ‘m lenni? – kérdte határozott hangon, de oly határozottan, mint csak az kérdhette, ki már e themát hónapok, évek óta rágva, végre konkluzióra jutott. Úgy érezte, mázsás kÅ‘ esett le szivérÅ‘l e kérdéssel, úgy érezte, újra bizalommal nézhet az élet elé. – Nem, nem szeretem – felelt most Lolly épp oly határozott hangon. – Lássa, sajnálom, hogy oly elÅ‘vigyázatlan volt. Ãgy hát elrontotta visszonyunkat egy élet folyamára. Vége – vége. Mennyire bánom, mennyire fáj. De hát hogy lehetnénk meg már most, _egy ilyen_ nyilatkozat után, ezentúl egy fedél alatt… utaink szétváltak, szegény barátom, Ãgy Niffor LÅ‘rincz neje csak nem lehet Márfay Gábor testvére… ki szereti! – Lolly, Lolly… bocsásson meg, – kiáltott Gábor a kétségbeesés hangján. – Az Isten áldja meg… felejtsen el… ezt kÃvánom magának csak. És elvágtatott, ott hagyta Gábort egyedül. De egyedül egy élet folyamára, kifosztva családjától, elvéve életczélját, jövÅ‘jének minden útját eltorlaszolva, ledobva a mélységbe, könyörület és szánalom nélkül… 8. Gábor hazaérve bezárkózott. Ãgy hát vége mindennek. Hiszen mindenkép a lehetÅ‘ legrosszabbul, legügyetlenebbül cselekedett. Nem csak, hogy szerelmét, mely – óh emberi szÃv rejtelmei! – most sokkal nagyobb intenzivitással ébredt fel lelkében, vesztette el, hanem testvérét is. Hogy lépjen most már LÅ‘rincz elé? Hogy magyarázza el néki, hogy nemcsak az önmaga, hanem az Å‘ érdekében is Ãgy kellett, hogy cselekedjen. Ha nem szól, minden önmaga ellen beszél, ha szól – önmaga. Mit tegyen?… Ãgy tehát már többé LÅ‘rincz szerencsétlen szerelme ellen nem dolgozhat. Nincs joga hozzá. Hiszen megkérte. Ãgy méltán azt vethetné szemére: – Azért beszélsz szerelmem ellen, hogy egyszer még te vehessed el. Ãgy hát még testvérét se tudta megmenteni. Megmenteni!… Elvesztette, hisz Å‘ az oka, hogy Ãgy a pusztulás ösvényére lépett. És Å‘ akarta volna egész törzsét, ezt az egész társadalmat itt megmenteni?!… Gyenge báb, érzi, olyan, mint Niki bácsi vagy akármelyik közülök. Nincs erÅ‘, energia benne… Életképtelen Å‘ is és vele a többiek. 9. Egész éjjel nem aludt, kora hajnalba arra határozta el magát, hogy azonnal elutazik az Alföldre, Ãdámékhoz. Csak édes anyjától búcsúzott el. Felhasználta az alkalmat, hogy LÅ‘rincz reggel átlovagolt Tomiékhoz s Ãgy tÅ‘le nem búcsúzott el. Nem akarta látni, nem birta volna látni. Azt mondta édes anyjának, hogy alföldi birtokát akarja rendezni s ezért hÃvja le gyámja magához. Édes anyja megcsókolta homlokát s szomorúan Ãgy szólt: – Tégy úgy, a hogy gondolod fiam, nehezemre esik pedig most, ha akár egy napra is távozol mellÅ‘lem – öreg vagyok – s attól félek, (hisz abban a korban vagytok) egyszer csak végleg kirepültök szárnyaim alul. – Édes anyám… soká voltam fészek nélkül nagyon – susogta halkan és elhallgatott. Végtelen szomorúság vett erÅ‘t lelkén, érezte… úgy érezte, nem lesz többé anyjával, nem lehet többé vele abban a viszonyban, mint volt. Ha LÅ‘rincz elveszi Lollyt – idegen lesz hozzá Å‘ is, mint a többiek. És anyjának LÅ‘rinczczel kell maradnia… neki nagyobb szüksége lesz reá, mint neki. Igen… ez a két nagy sötét szem, a mely annyit szenvedett s szenvedése oly gyengéddé tette, nem fog többé oly szomorúan tekinteni reá, mint most. Ez a kéz, a mely végig simÃtja a homlokát… hideg leszen hozzá. Ez az ajak, a mely most ajkait érinti, elveszti bensÅ‘ségét. Szeretett volna leborulni anyja elÅ‘tt s elrejteni fejét ölében és sÃrni, sÃrni… És az öreg asszony – ki csupa érzés volt, ki érezte fia lelki állapotát, nem tudta, mi marja, de tudta, hogy boldogtalan. Szeretett volna oda hajolni reá… s kikérdeni, mije fáj, megkérdeni, adhat-e balzsamot lelkére, tehet-e érte valamit. De hogyan? És eszélyes lett volna megint Lollyra vinni a szót? Azt hitte, ez volt oka fia bánatának. Úgy hitte, az ilyen sebet legjobb hegedni hagyni s nem nyúlni hozzá. Ãgy hát nem szólt egyik se semmit. Ott ültek egymás mellett némán… keresve tárgyat, nem hallva egyebet e perczben, mint a szivük dobogását. Pedig nehéz volt az egymás hallgatását elviselni. Lenn végre kocsirobogás. – Előállott a kocsim, mennem kell, – mondta Gábor s lassan felkelt helyérÅ‘l, keresve egy szót, a melybe mindent bele tudjon foglalni, a mit e perczben érez, anélkül hogy valamit mondana, a mibÅ‘l édes anyja a közelgÅ‘ veszedelmet kiérezné. De hát a szem mindezt még jobban kifejezte. Hallgatva megcsókolta kezét, aztán ajkait. Édes anyja hevesen a kebléhez szorÃtotta fiát. Soká, némán, összeforrott ajakkal csüngtek egymás keblén. Az öreg asszony zokogott… aztán egyszerre kitépve magát fia karjai közül, csillogó könnyes szemmel mosolyogni igyekezett. – De milyen gyerek vagyok én vén asszony létemre – hiszen pár nap mulva látlak megint… Ugy-e? Gábor nem birt szólani. Némán, szinte szédülve, ingó lábakkal az ajtó felé haladt, ott megfordult, visszanézett, anyja tekintetét kereste. – Gábor… akarsz nékem tán valamit mondani? Szólj, mi bajod? – kérdte az öreg asszony rekedt hangon, megremegve. De már ekkor fia hirtelen, gyors mozdulattal kirohant az ajtón. Csak a léptei kopogása hallik, aztán ez is elhal. Most a kocsi dübörög lenn a kavicsos udvaron… Egy fordulat s az is eltűnik. És az öreg asszony egyedül maradt. [Illustration: És az öreg asszony egyedűl maradt.] 10. – Ez aztán a meglepetés öcsém. Tán csak nem untad meg már a brinza-kosztot – fogadta Ãdám nagy örömmel s nevetve Gábort. – Nem bátyám, csak egy kis búzakenyérre vágytam megint – mondta Gábor és mosolygott, annyi hét óta elÅ‘ször. – Kapsz mindent, a mit szemed, szád kiván. Paraszt szÃvet, meg paraszt konyhát… Ugy-e Cziczellém. – Ki-ki azt kap nálunk, a mit érdemel – mondta a lány kezet nyújtva Gábornak. – Te néked a kezünket nyújtjuk? – mondta szeliden mosolyogva reá. – Épp erre van szükségem… Csak is erre, – felelt Gábor hevesen. – Gyere be fiam s beszélj, látom sok mondani valód van, te meg lányom láss a reggeli után, öcsémet kiéheztették ott fenn az ostyepka birodalmában. A két férfi bement a kis dohányzóba. Letelepedtek a kandalló mellé, pár perczig mindkettÅ‘ hallgatott. Aztán Gábor gyorsan, szinte hadarva mondta el e pár rövid hónap történetét, de nem titkolva el semmit, még szerelmi tragédiájukat sem. Ãdám végig hallgatta, egyszer se szólt a szavába, csak lassan pipált s csak azt nézte, a mint a csibukjának a füstje lassan karikázik a légben. – Tehát – szólalt meg, hogy Gábor elhallgatott – Ãgy végzÅ‘dött a felsÅ‘magyarországi hadjáratunk. Hm… Vajjon az öreg Gábor mit szólna, ha hallana ezekrÅ‘l a másvilágon. – De hát mi lesz Ãgy velem? – Teveled? Te persze atyád végrendeletére gondolsz. _Akkor_ tán még lehetett volna valamit tenni. Most már késÅ‘. Hallgass reám. Atyád tévedett… most már, hogy itt lenn jártál nálunk, elmondhatom azt, a mit elÅ‘bb nem mertem volna néked elmondani… – Beszélj, – mondta Gábor rekedten az izgatottságtól. – De mit beszéljek hiába, nézd az Alföldet, ott vannak a parasztjai, azoké a jövÅ‘, mert magyar a világnézletük, magyar az érzésük. Valamennyinek az anyaföldön áll a lába, és felfelé tekint. Magyar nem hajtja meg fejét még Istene elÅ‘tt sem, még azzal is emelt fÅ‘vel beszél. Ennek energiájában – mely legerÅ‘sebb a világon – szÃvósságában bÃzok. Hiába akarták az utolsó évek Å‘rült nemzetgazdaságával tönkre tenni, hiába nyomták az egyetlen igazán magyar nemzetgazdasági faktort, a földet, csak gyarapodott s lerázta válláról a terheket. Él fajunk s élni fog, mert erÅ‘s és életre képesebb mind a többinél. És hiába, az fogja Pestre is rányomni bélyegét, mint már rá is nyomta az irodalmait müvészetére, hisz az Arany, a PetÅ‘fi hatása érzik lépten nyomon. Nézz ki, látod ezt a rengÅ‘ buzavetést, – mondta feltárva ablakát – ezt magyar kezek vetették ide, itt a magyar föld szivét hallhatod verni… ide jere. Én nem teszek semmit, csak nézem Å‘ket s vállaikra támaszkodva megyek az egyensúly egyenes útján. Ebben élek, ezekkel élek s úszom az áramlattal… Értesz? Gábor úgy érezte, mintha álomból ébredne. Derült arczczal, nyugodtan felkelt s gyámja vállaira támaszkodva, szinte mámorosan szÃvta be magába a magyar föld áldott illatát! 11. A magyar faj megismerését Erzsébeten keresztül kezdte meg. Ezer kérdést intézett hozzá, akárcsak a vak a vezetÅ‘jéhez, midÅ‘n lehullott szemérÅ‘l a hályog és látni kezd. Mint ki még a tárgyakat csak tapintja, látva alig ismeri meg. – Mondd Erzsébet és te nem vagy soha nyugtalan, ideges? – Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt, Ãgy mondják a falunkban. – De ha valamit kivánsz, akkor mit csinálsz? – Megvárom, hogy az a valami beteljesedjék. Ha jó, örülök neki, ha rossz, akkor is elég idÅ‘m marad búsulni felette, ha már megtörtént. – Szerettél már? A leány elpirult, de azért nyugodtan felelt, – Különös kérdés. Igen, – Szeretsz még? – Igen, még mindig. – S ha az a valaki nem vesz el – teszem fel? – kérdte Gábor nyugtalan szemmel vizsgálva tekintetét. – Akkor – mondta a leány s lehajolt, hogy egy mezei virágot letépjen – akkor azon fogok igyekezni, hogy egyéb vágyaimat is mind elöljem azzal az egygyel, a melyben a többi mind benne foglaltatott. – Miért? – Mert akkor a boldogsághoz Ãgy kell eljutnom. – Hisz ez a lemondás. – Nem, ez a vágytalan boldogság, az a melyrÅ‘l kedves poétám Czóbel Minka a verseiben beszél. Én az Å‘ tanÃtványa vagyok. Szeretem, mert éppen a filozófiájában magyar. Magyar és ezért evolvált, mint a hogy papa mondja. Igaza van, a vágytalan boldogság a legtisztább a világon. – Nagyon okos vagy, de ezt nem értem. Furcsa volt, új volt néki, a mit a leány mondott. 12. Másnap két táviratot kapott. Az egyik anyjától jött: «LÅ‘rincz tegnap jegyezte el Klienigstein Lollyt, az esküvÅ‘ szeptemberben lesz. Reménylem, mielÅ‘bb haza jösz. LÅ‘rincz ügyeinek rendezésében segÃtségedre szorulunk. Ãdáméknak sok szépet, ölel csókol Anyád.» A másik: «Ma jegyeztem el Lollyt. Bocsásd meg szerelmemet. Szeretem, nem tudok nélküle élni. Szeretlek – s barátságodra szorulok. Gyere minél elÅ‘bb haza. Elvár… vár Testvéred.» És midÅ‘n Gábor a két táviratot elolvasta, feltekintett. Szobájából az udvarra látott. Egy nagy cseresznyefa alatt állott Erzsébet. Egész arcza nyugalmat lehelt. Sötétkék szemei ragyogtak, telt, kissé napbarnÃtott arczán, nyoma se volt a kételynek, ajkain szinte kevély mosoly, egész lénye lelki egyensulyát fejezte ki. Mögötte a puszta széles lapja, rajta fehér házak, csendes fehér gulyák s mind e felett a magyar ég végtelen kékje. 13. Este Ãdám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ãdám, Erzsébet és Gábor vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl hozzájuk hallatszott a munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgy is megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak s daluk életboldogságról beszélt. Lassan Å‘k is hármasban lementek a géphez… LÅ‘rincz házasságáról beszéltek, de azért másra gondolt mind a három. – De, hát én velem mi lesz? – szólalt meg egyszerre Gábor. – Te… szólalt meg atyja helyet Erzsébet – te köztünk, velünk maradsz. Megismered a Tisza partját. – De hát én fenyvesekben nÅ‘ttem fel! – Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned… Bánod a cserét? – Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyÅ‘fát. – Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor – nevetett Ãdám. A cséplÅ‘géphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide alá iramló fehér árnyak, a melyeknek erÅ‘s határozott lépésébÅ‘l azonban ki lehetett érezni, hogy biz ezek igazi emberek s nem fantomok, hiszen itt még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vÃgan dudolt, derűlt volt a marokverÅ‘k nótája: «Én Istenem, Istenem, Mire van a szerelem? Szivárványos az ég alja, Nem jól van a fejem alja… Gyere babám, igazÃtsd meg, A jó Isten áldjon meg.» Erzsébet egy marokverÅ‘ lánynyal elkezdte a kévéket hordani. Fehér batiszt ruhája nem ütött el az otthon szÅ‘tt gyolcs ruháktól. Ãdám ugyanazt a nyelvet beszélte, mint annak a gazdának a szava, kihez szólott. – Lesz gabonánk István? – Kevesebb jóval mint tavaly. – Szorult a szeme? – Tavaly volt elég, a jövÅ‘ meg Isten kezében van. – Abban, Gábor, a magyarok Istenében – mondta Ãdám Gáborhoz fordulva s rátette a fiú vállára a kezét. Erzsébet már ott volt mellettük. – Nem megy – nevette – ha gazda lánya lennék, nem venne el senki. Rossz marokverÅ‘ vagyok. – Hát a magyarok Istene annak teremtette a báró kisasszonyt a mi – mondta István gazda, figyelve, a mit azok beszéltek – tán majd csak esztán se feledkezik meg róla. 14. Egész augusztust gyámjával töltötte Gábor. LÅ‘rincz esküvÅ‘jérÅ‘l csak Nifforné Ãrt szorgalmasan, változatlan pontossággal, minden két-három nap levelet Gábornak. Az esküvÅ‘ Niffor Tomiéknál lesz szeptember 15-én. A lakodalom nagyszerűnek igérkezik, BécsbÅ‘l is jönnek sokan, az esküvÅ‘t nagy caroussel elÅ‘zi majd meg (furcsa gondolat!), természetesen Ãdámékat is elvárjuk az ünnepélyességekre. Legalább alkalom lesz Ãdámnak Erzsébetet bemutatni. Igen – legjobb alkalom lesz erre – mondta utána Gábor. «VÅ‘fély, négy lesz, te – és Klienigstein Hanzi vezetitek a menyasszonyt, aztán a két Bálványossy fiú (hogy Miczi jóvá tegye Ãgy a Júlián esett sérelmet), a menyasszony uszályát Tomi két fia fogja vinni apród-ruhában. Nyoszolyólányok: Bálványossy Julie s két vagy három bécsi comtesse, a násznagyi tisztet meg Niffor Tomi, Czobor Ãdám és Niki bácsi töltik be, hogy Ãgy családjaink mind képviselve legyenek.» Ãgy Ãrt meg az öreg grófné majd mindent, a mi elÅ‘adta magát – csakhogy a szive érzéseit ne kellessen megÃrnia. És Gábor is csak a faktumokat olvasta a levélbÅ‘l s nem akart mellé semmit, de semmit gondolni. – Tán már az esküvÅ‘ ténye is csak mint rideg, száraz elvont esemény tűnt fel elÅ‘tte? Csak ha LÅ‘rinczre gondolt, akkor áradt túl érzéssel is lelke, akkor szeretett volna még tenni, akkor ébredt fel lelkében a régi tettvágy. Lolly?… Csak az utolsó két találkozás Lollyja lebegett szemei elÅ‘tt. Elragadóan, szépen, de hidegen – szÃvtelenűl. 15. Egy augusztusi estén történt. Ãdám Tisza-Füredre ment. Gábor egyedül maradt Erzsébettel. Kinn ültek a terasseon s csendes szÃvvel azt hallgatták… hogy tér nyugalomra az egész falu. Most épp a gulya kolompja hallik, a kert alatt halad el… – Milyen jó is a nyugalom… – mondta Gábor messze nézve. – Kivált annak, a kinek az otthonában van a nyugalma is. – Más nyugalmat el se képzelek… – És oda fenn… nem szerettél köztük… – Testem, lelkem ide húz. Nem vagyok én közéjük való. Aztán meg amott az egészben önmagamat láttam… Meg fáradt is vagyok. Az én véremben nincs meg már a küzdelem vágya. – Pedig szép, szép lehet egy eszméért lelkesülni, azért tenni! Én sajnálom, hogy nem férfinak születtem… – De hisz Ãgy van vágyad… – Csak tréfálok. Jó Ãgy, Ãgy a legjobb… S a leány csak mosolygott nyugodtan. Arczán nyoma sincs a bánatnak, küzdelemnek. Szinte egy vonása sem árulja el azt, hogy van valami ott túl annak a falunak a határán is, s hogy ott körömszakadtáig foly a küzdelem és ennek a küzdelemnek a neve: élet. És mégis úgy érezte, ez a leány megértette azt, a mit alig ismer. És nem félhet semmitÅ‘l, mert passzivitásában el hagyja maga felett rohanni a lét s nemlét esélyeit és nem fél sem egyik, sem másiktól, mert – mint mondja – s mint a hogy Gábor érzi is rajta – vágyai nincsenek. – És – kérdte Gábor valami titkos ösztöntÅ‘l megkapva – ha szeretni fogsz, hová lesz nyugalmad? – Abba helyezem, akit szeretni fogok… – És te csak boldog szerelmet képzelsz? – Csak. Mert azt, ki engem nem szeret – azt én se tudnám szeretni, érzem… S a leány nyugodtan, biztosan mondta ezt, érzett rajta, hogy ez Ãgy lesz, hogy ez máskép nem is lehetséges… Párbeszédüket egy szolga zavarta meg, ki oda lépett a leányhoz s valamit súgott a fülébe. Gábor észrevette, hogy az megrezdült, aztán felveszi kalapját, feláll s elindul a falu irányába. – Hová mész? – A faluba, egy betegem, egy szegény öreg asszony haldoklik, ahhoz. – Mehetek veled? – Jere. Elindultak. Az est már tökéletesen leszállt. A nyugati ég hamvaskék alapjából azért még kiváltak a fehér házak. Az estharang is szólott, a hazatérÅ‘k csizmái is csak kopogtak a járdán. – Mintha itt most minden ember boldog lenne – mondta Gábor – ki hinné, hogy e pár házon túl valaki haldoklik? A leányra nézett, az nem sietett, annak nem változott az arczkifejezése. SzÃvtelen talán?… Beléptek a házba. Az asszony ott feküdt a vaczkon. Igen szegény lehetett s nagyon öreg. Egy pár rozoga bútor volt csak a házában, a melynek alacsonyak voltak a gerendái, piczinyek az ablakai. Az ágy mellett egy szál fagygyúgyertya volt, – de volt ott egy nagy csokor virág is. Olyan mint a milyeneket Erzsébet szokott kötni. Az asszony nem tudott már beszélni. De a mint meglátta a «Miasszonyunkat», megtört fényű szemei még felvillantak. Szinte az élet tért vissza beléjük. A leány nyugodtan mosolyogva leült ágyára, megigazÃtotta fejét, takaróját s végig sÃmÃtotta homlokán a kezét. Gábor leült a szoba sarkában egy rozoga székre s nézett. Erzsébet nyugodt hangon beszélt az asszonynak. Elmondta a kis udvar száz baját. Mindegyik szárnyasról tudott hÃrt adni az öreg néninek. – Tudod Terka, az a kisebb gyöngytyukom rosszul költ. Mind összetörte a tojásait. Most hozattam PestrÅ‘l egy másikat… az öreg tyúk meg megdöglött. Az öreg asszony sajnálkozva nézett fel. – Azt a kappant meg, a melyik a kis csirkékkel járt, megczibálta multkor a czirmos. Az öreg asszony úgy látszik mind ismerte Å‘ket, nagy figyelemmel hallgatta a szavait. Erzsébet csak beszélt, nyugodt arczczal. Az öreg asszony szemei meg mind üvegesebbek, mind merevebbek lesznek… egyszer csak egyet sóhajtott – meghalt. A leány csak mosolygott szelÃden tovább. Odahajolt reá, lenyomta tágra nyilt szempilláit, aztán felvette a nagy bokrétát az asztalról s virágokkal hintette be az öreg asszonyt, ki folyton mosolygott ott a fehér virágok alatt. A házban erÅ‘s virágillat terjengett. A leány még egyszer körülnézett, aztán lábujjhegyen, ujját ajkára emelve, kiszaladt a szobából. Gábor követte. – Furcsa – mondta aztán hosszú hallgatás után – nálatok a halál jobban hasonlÃt az élethez, mint oda fenn az élet maga… És oly jól esett néki, hogy e perczben a leány nyugodtan a szemébe tekint. 16. Este, hogy Ãdám hazajött, soká beszélgettek még a délutáni jelenetrÅ‘l. – Látod Gábor, ime a magyar superioritása minden faj felett. A fantázia és a rationálismus fakultásai közötti összhang és egyensúly teszi Å‘t a világ egyik legerÅ‘teljesebb népévé. Ez az asszony nyugodtan halt meg, mert tudta, nem rossz helyre jut a földbe (van-e a parasztnak kedvesebb helye a világon?) s mert tudta, hogy a halál se nem jó, se nem rossz, hanem a lét szükségképeni és bizonyos vége. És Ãgy van népünk az elemi csapásokkal is. Jégverés után, akkor, midÅ‘n a be nem biztosÃtott «urak» jajgatva lamentálnak tele hét határt, a parasztgazda, ki tán többet vesztett, mert mindennapi kenyere is vele ment az elpusztult terméssel, nyugodtan hazamegy s ujra dolgozni kezd, mintha semmi se történt volna. – Hisz ez jóformán a keletiek «málese». – Csakhogy, ha a keleti ember háza leég, hát nem panaszkodik s igaz, hogy Ãgy kiált fel: «máles» – Allah adta, Allah elvette: a magyar paraszt se fog panaszkodni, csakhogy azonnal a leégett ház ujra épÃtéséhez fog. A magyar parasztban a keletiek fiatal fatalismusába már a nyugati népek tettvágya van beoltva… legfÅ‘bb elve: élni az életet. Ãgy mondja azt még typikus vallásában, a nazarénizmusban is, bár itt hozzá teszi: «ha már egyszer ránk van mérve. Hisz a halál nem veszedelem, az élet meg kötelesség». Ha valamivel több rationalismus lenne bennök, sajnálnák itt hagyni a földi javakat, ha pedig valamivel több fantázia mint kéne, rettegnének az ismeretlentÅ‘l. Nincs a magyarban semmi túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozofiája, még a vallása is… Ezért jó itt, nagyon jó. De azért Gábor csak pár napig maradt. Mind jobban áthasonulva magyarrá, «turán» lett belÅ‘le, mint a hogy Ãdám szokta mondani. Szeptember elsején aztán haza utazott Kálnára, hol még LÅ‘rinczczel akart házassága elÅ‘tt találkozni. Ãdámék három nappal az esküvÅ‘ elÅ‘tt, egyenesen Ujvárra készültek – ott fognak majd találkozni. 17. A hogy Kálnára ért, egyenesen édes anyjához ment be, LÅ‘rincz éppen cserkészni volt. Ott ült Nifforné a kis dolgozószobában, elÅ‘tte a szokott himzés, körülte minden kedves tárgya. Arcza is derültnek akart látszani, de azért szemein hosszú fátyol. Látszott egész lényén, hogy szenvedett. Soká némán ültek egymással szemben. – Szeretted? – szólalt meg egyszerre édes anyja. – Nagyon? – Szerettem, de már nem szeretem – mondta Gábor a meggyÅ‘zÅ‘dés hangján. És az anyja szemében egy pillanatra az öröm fénye csillant meg. – Én… – s most arczára ismét fátyol borult – tulajdonképpen örülök a házasságnak. Lolly okos leány, sokat látott. Eleget járt a világban arra, hogy most már kipihenje magát. Szereti is LÅ‘rinczet – s ismét fiára nézett – Ãgy hát végre is nincs okom, hogy ellenezzem a házasságot. Meg _akarta_ szeretni minden áron a fia jövendÅ‘ feleségét. – Igazad van, nincs okod. – És… te? – Én sem ellenzem. _Én_ (s e szót önkénytelenül hangsulyozta) úgy se vettem volna el. – De hisz – vágott szavába anyja. Hát LÅ‘rincz szólt volna? – Igen… akkor kértem meg, midÅ‘n azt hittem, hogy mégis tán jobb lesz, ha _én_ veszem el, mintha LÅ‘rincz – a mint kimondta e szavakat, már meg is bánta. – Végre nem tudom miért lett volna néked jobb feleséged, mint néki? – szólt anyja szinte a megbántás hangján. S e pár szóval árny vonul az anya és fia közé is. Hiába, az öreg asszony LÅ‘rinczet jobban szerette, mert hisz azt Å‘ nevelte – abban az Å‘ világnézlete, az Å‘ eszméi nÅ‘ttek nagygyá. Az esküvÅ‘rÅ‘l kezdett ismét beszélni. – Tudod, én nem éppen nagyon pártoltam ezt a nagy czéczót. Bár régente is Ãgy volt, az én második lakadalmamon 140 emberre volt terÃtve. – Hisz jó lesz ez Ãgy nagyon – bólintott helyeslÅ‘leg fejével Gábor, hogy Ãgy valamiben igazat adjon anyjának. – Tomiék kénytelenek voltak meghÃvni fél Bécset ez alkalomra. – Miért? – gondolta Gábor s csak figyelte anyja arczát. – Pepi herczegné is itt lesz, a caroussel alkalmával bécsi coupleteket fog énekelni a lovarda tribunjén. Azt mondják, senki se dalol úgy, mint Å‘. – Mondják. – Bálványossyék is itt lesznek, meg sok cseh, tudod, a Lollyék rokonai. – Czobor Ãdámék is feljönnek. – Igen – csak az Erzsébetet nem tudom, hogy fogja majd a bécsi atyafiság nézni. – Nem a mi atyafiságunk anyám, aztán… miért? – No, tudod az anyjáért. – Hál Istennek, hogy parasztlány volt az anyja, legalább… – folytatta volna Gábor, de aztán lenyelte a szót. Majd ösztönszerűleg anyja egészségérÅ‘l, házi kisebb-nagyobb gondjairól kezdett el beszélni. Ebéd után mindketten belemelegedtek s midÅ‘n LÅ‘rincz valamivel vacsora elÅ‘tt megérkezett, már a legbensÅ‘bb beszélgetésben találta anyját és féltestvérét. 18. Vacsoránál aztán mind a hárman oly derülten, oly nyugodtan beszélgettek, mintha semmi se történt volna. Édes anyjuk elmondta a vidék összes történeteit. Többek között Niki bácsi legutolsó historiáját, ki a vén Pétert, ki már harmincz éve volt nála mint vendég, miután az vesebajt kapott, kitétette a kastélyból, megtiltva a háziaknak, hogy róla beszéljenek. – Há meghál – ákkor se szóljátok – nem szeretek hálálozásról hálláni – mondta a modern Sardanapalus. És valóban, az öreg házibútor egy kis kerti házban, tökéletesen elhagyatva, nyavalyogta végig a veszedelmes baj minden fázisát. Végre, hogy kigyógyult – bevonult vissza a kastélyba s csak úgy tartlizott elsÅ‘ este «spectábilis» barátjával – mintha semmi, de semmi se történt volna. A betegségrÅ‘l még szót sem ejtettek. Vacsora után az öreg asszony hamar vissza vonult, egyedül hagyta a két fiút. LÅ‘rincz nagy udvariassággal halmozta el bátyját. Mindenféle kis dologban kedvében járt. Mosolygott is, szemeibe is nézett, de csak nem volt vele szemben olyan, mint azelÅ‘tt. LÅ‘rincz szobájába mentek. Gábor úgy érezte, meg kell neki mondani, hogy lelke mily átalakuláson ment át az utolsó hetek alatt. – Hidd el – nem szeretem már Lollyt, szavamra nem szeretem. A «hidd el» s a «szavamra» sok volt… többet mondott néki (mint annyiszor), mint kellett volna. LÅ‘rincz nem hitte el. – Hiszem édes bátyám, hiszem… mondta, de hangjából kiérezte Gábor, hogy nem közvetlen az, a mit mond. – És most… Ãgy, ülj le mellém. S hangja megrezdült, szemébÅ‘l a lelke sugárzott ki, igazat akart beszélni, érezte, hogy meg kell néki mondania azt, a mire a lelke ösztökélte. – Hallgass meg bátyám, s hangja ellágyult, szavait lassan húzva ejtette, szinte végig simÃtotta szavaival Gábor lelkét. – Én téged mindenkinél jobban szeretlek. Azt hiszem, _ma_ tán jobban anyámnál is – (s e perczben hitte, a mit mond és tudta, hogy igazat beszél) – tudom, hogy éltem Å‘rangyala voltál… tudom, hogy életed minden gondolatja az én boldogságom volt. – Gábor végtelenül szégyelni kezdte, hogy az idÅ‘ alatt, mÃg oda lenn volt Ãdáméknál, oly igen keveset gondolt öcscsére. – Tudom azt is, hogy a mit Lollyról mondtál, egy szóig igaz. Gábor elhalványult, azt hitte, öcscse félrebeszél. – Megértettem azóta nemes, fenséges önfeláldozásodat is… Gábor tagadó mozdulatot tett, fel akart kelni székérÅ‘l s kimenni a szobából. – Ne menj, maradj, kérlek, kérlek Gábor! Az ismét leült a székre s izgatott szÃvvel várta, mire czéloz a másik. – Tudom, hogy Lolly tönkre fog tenni… tudom, hogy anyám boldogtalanságomat nem birja el – tudom, hogy egyetlen támaszomtól tÅ‘led elrabol – tudom, hogy Lolly s te _együtt_ az én oldalomon nem élhettek… – Hát Ãgy vége e házasságnak ugy-e? – mondta Gábor felvillanó szemmel, örömtÅ‘l sugárzó arczczal. És a fiú folytatta szavait; de most már mind lassabban beszélt. – Tudom, mi vár reám, kifejlesztetted öntudatomat – meg hát meg is volt bennem. Nincsenek illúzióim… ismerem magamat, ismerem Å‘t, ismerem az életet – nem várhatok Ãgy semmit az élettÅ‘l… – Hát akkor? – Akkor?… Szeretem, ez a feleletem reá s el kell, hogy vegyem, testem, lelkem minden Ãze ezt parancsolja… bocsáss meg öregem, bocsáss meg. S gyengén, erÅ‘tlenül a bátyja karjaiba omlott és zokogni, zokogni kezdett;.. de úgy, hogy egész teste zihált belé. És Gábor, ki életében sohasem sÃrt még, úgy érezte, hogy bár összefolynak könyeik, azért ma vannak _utóljára_ együtt az életben. De nemcsak a saját, nemcsak az öcscse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt faját, a mely rohan lefelé a lejtÅ‘n, hiába, nincsen akadály, rohan a megsemmisűlés felé, mert ezt egy erÅ‘sebb, egy hatalmasabb törvény parancsolja Ãgy. Tudta, hogy Ãgy lesz – mert Ãgy _kell_, hogy legyen. Fuimus! Fuimus!… 19. Szeptember 8-án mentek át mindnyájan Ujvárra. Az esküvÅ‘ tizennegyedikére volt kitűzve. A hogy megérkeztek, LÅ‘rincz eltünt, azt mondta, a plébánossal van dolga. Gábor tudta, hogy Lollyval akart, mielÅ‘tt Å‘ találkozhatott volna, beszélni. És furcsa, daczára hogy tudta, hogy LÅ‘rincz nem mond igazat, ez nem bántotta Å‘t. Tudta, hogy köztük már ezentúl igaz, közvetlen szó nem lesz többet az életben, tudta, hogy ez Ãgy kell, hogy legyen s ebbe bele nyugodott. Olyan nyugodtan lépdelt fel a nagy lépcsÅ‘n, olyan nyugodtan látta a nevetséges nagyzás ezer jelét e házban is, mint még soha. A mióta érezte, tudatára ébredt, hogy végre is minden úgy van jól, a mint hogy _van_. S ezen nem kell segÃteni, mert hiába való munka lenne, szinte úgy érezte, megifjodott… Mosolygó arczczal csókolt Miczinek kezet, a kinek boudoirjában együtt volt a Tomi egész családja – Lolly hiján. Miczi erÅ‘s migraine-ben feküdt. Alig látszott ki fehér kasmir sáljából. – Hát vissza jöttél az elküvÅ‘re te is… mondta vontatott orrhangon Miczi – szép meglepetés. – Mi? – kérdte Gábor csodálkozva. – Ez a házasság. Tán csak nem hiszed, hogy én kivántam, – mondta kellemetlen Å‘szintességgel Miczi. Gábor önkénytelenül a jelenlevÅ‘ Klienigsteinre tekintett, a ki végre a Lolly édes atyja is. Az öreg diplomata nyugodt, mosolyó arczczal egy czigarettára gyújtott. Felettébb objektive vette a dolgot. – Nevetséges. LÅ‘rincznek Bálványossy Juliet szántam, (ahá a «Fürstenklau» ez a bibi! gondolta Gábor, de naiv arczczal hallgatott tovább s nem szólt) – LÅ‘rincznek Lolly nem való. LÅ‘rincz vagyonával és nevével jobb partiet csinálhatott volna. – Mint hogy a nÅ‘véredet vegye el? – vágott szavába Gábor. – Eh miért? Lolly kapott volna még olyan partiet, mint LÅ‘rincz. És én – s itt büszkén kihúzta összeaszott termetét – mióta Tomi felesége lettem, mindig a Nifforok érdekeit veszem elsÅ‘ sorban szemügyre… Igen. S e perczben Tomi és Miczi szinte egy boldog mosolyt váltottak, ha ugyan ez a halvány, szÃntelen valami boldog – s mosoly volt. – Ja, so ists, – folytatta Tomi, – találtunk volna Lolly számára más férjet is… tulajdonkép mért nem vetted el te? – kérdte tÅ‘le naiv szemtelenséggel. – Hisz én megkértem – felelte rá Gábor elsÅ‘ meglepetésében az igazságot. – Ich weiss es, ich weiss es. De hát miért olyan késÅ‘n? Te erÅ‘sebb vagy, te meg birtad volna nyergelni ezt a bockert. De LÅ‘rincz! Szép kis sauce lesz a vége. Ezt azonban már elnevette. Å az egész dolgot nem vette olyan komolyan, mint Miczi. – Eh ne nevess ezen… ez nagy baj. Mit mondanak a Bálványossyak ehhez? Az öreg herczegnét azóta nem láttam. Ãgy Julie egy esztendejét loptuk el ezzel a meddÅ‘ udvarlással. Julie kaphatott volna egy unmittelbar herczeget is. De – (s ezt igazán nem értem) – LÅ‘rincz tetszett neki s fejébe vette, hogy hozzá mén. Mennyit fog ez nekünk Bécsben ártani! Bálványossyné legjobb barátnéja az öreg Weidsmanndorf herczegné, no fog ez ezért arczokat vágni nékem. – Stapszi meg a szép Pepinek udvarol – ez meg a másik clique-et vezeti az orránál… Én alig merek Bécsbe menni az idén. És Miczi dideregve még mélyebben bújt a nagy sáljába, szinte csak a feje búbja látszott ki belÅ‘le. Gábor – csak úgy mint Klienigstein, ült és nézett. Hanzi egy bécsi marsot fütyült s egy albumot lapozott. Tomi odaállt a Miczi lábaihoz s ráhajolva csittÃtani kezdte. – My darling hin y, semmi! Se baj… hisz most ide hÃvtuk fél Bécset az esküvÅ‘re. A caroussel is pompás lesz. Lehetetlen, hogyha jól mulatnak, mindent el ne felejtsenek. Julienek meg van úgy is majoresco férjjelöltje: Bálványossy Lajos, ki most jött haza folytonos utazásaiból. Ez felér LÅ‘rinczczel. No, légy nyugodt. Aztán a bál is fényes lesz – Ãrtam Sachernek. Mindent megigért… Egész Bécs mi rólunk fog beszélni. És most Gábor szemei elÅ‘tt elvonultak azok a kopasz hegyek – a melyeknek Å‘serdÅ‘it Fix és Pectris, Ultz meg Paches ették meg, no meg a bécsi Fürstenklau! Miczi kissé nyugodtabb arczczal nézett ki a sál redÅ‘i közül. – Ah… legszebb illuzióm semmivé lett – mondta s egy pohár limonádéért csengetett. 20. Egy félóra mulva Gábor a kertbe ment, azt remélve, hogy Lollyra fog valahol találni. Ismerte, tudta, hogy az is Å‘t keresheti e perczben valahol. Az istálló elÅ‘tti tágas udvaron találkoztak. Lolly intett neki, Gábor követte. Jó darabig némán mentek az egymás oldalán. Egyszerre Lolly szólalt meg. – Hát eljött mégis? – Miért ne jöttem volna el, hisz most már semmi okom, hogy ne jöjjek. S ezt annyira meggyÅ‘zÅ‘dés hangján mondta, hogy Lolly arczát pÃr futotta el – vérig sértette az, hogy igaz, a mit Gábor mond. – Nem értem, mit mond? – Nem értett meg? Eljöttem, hogy elmondjam magának – hogy rájöttem arra, hogy tulajdonkép nem szerettem soha. Legalább magát nem. A kit én szerettem… az _ma_ nem a LÅ‘rincz jegyese. – Eh, lárifári… Maga nem szeretett? Most meg már hazudik is? S a lány érezte, hogy ezzel ismét fegyvere van Gábor ellen. – Hát csak mulatságból bolondÃtott három esztendeig, mi? – Én nem bolondÃtottam, hisz mindig azt mondtam, hogy nem szeretem s nem fogom elvenni… addig. [Illustration: A tágas udvaron találkoztak.] – Addig, édesem, mÃg megkért. – Igen, megkértem. – Igen, szegény barátom. De ezt is, mindent megbocsájtok – most már barátok leszünk s maradunk ugy-e? Hisz, ha… nem szeret, ez könnyű lesz. És sötétszürke szemeivel mélyen tekintett Gáborra, mintha annak még egyszer a lelke mélyébe akarna látni s mintha annak lelkét még egyszer ki akarná tövestÅ‘l tépni. – De ni a LÅ‘rincz, LÅ‘rincz! – kiáltott a leány. És LÅ‘rincz, ki már rég szemmel kisérte Å‘ket, úgy tett mintha csak most pillantotta volna meg menyasszonyát s bátyját, mosolygó arczczal közeledett feléjök. Mosolyában Gábor bizalmatlanságot, kétkedést látott. – JÅ‘jjön LÅ‘rincz. Tudja-e, hogy bátyja épp e perczben nagyon megnyugtatott, bebizonyÃtotta nékem, hogy sohasem szeretett s nem is fog soha… hisz Ãgy minden a legjobb úton. Akkor hiábavalók az aggályai LÅ‘rincz… s hiába az enyémek is. Testvéremmé fogadtam magát Gábor, csókolja meg a kezemet. Most már szabad… hisz már félig asszony vagyok. Gábor megcsókolta Lolly kezét. LÅ‘rincz átölelte bátyját – s mind a hárman úgy tértek vissza a kastélyba, mintha a legnyugodtabbak lennének. Pedig Lollynak e pár szóval sikerült végleg elválasztani a két testvért egymástól. Tudta, hogy LÅ‘rincz ezután már soha Gábornak hinni nem fog s azt akarta, hogy ezt Gábor tudja. És Gábor – tudta is. 21. Szeptember 10-én egész nap vendégek érkeztek. Niffor grófné nagy régies landauerjében négy lóval robogott be a kastély udvarára. Niki bácsi csak kettesben (more patrio), egyik unokahúga volt vele, a másik kocsiban a többi foglalt helyet. Czobor Ãdámék vasúton jöttek. A bécsieket csak a caroussel napjára, tizennegyedikére várták. Czobor Lipót gyalog, sárosan rukkolt be. Estére nagy családi ebéd volt a programmon. Hétre volt az ebéd órája kitűzve. Mind együtt voltak a salonban, csak az öreg herczegné hiányzott még. Végre Å‘ is betipegett. Gábor még nem látta, mióta visszatért. Az utóbbi napokban gyengélkedett s nem fogadott senkit sem. Egyenesen Miczihez lebegett, roppantul mentegetve magát. – Igazán, a lányoknak sok bajuk volt az új fÅ‘kötÅ‘mmel. Igen Miczi… nézd a legújabb fÅ‘kötÅ‘m, ugy-e szép? Erre leült egy magastámlájú székre s nem törÅ‘dve azzal, hogy a jelenlevÅ‘k jó részét már évek óta nem látta (Ãgy Niffor Márfay Annát, Niki bácsit, a lánykákat s a Czobor Ãdámékat), az egész társasághoz fordulva, fÅ‘kötÅ‘je leÃrásához kezdett. – Két igen szép fÅ‘kötÅ‘t kaptam MiczitÅ‘l, az egyik lilaszÃn, halványzöld pántlikákkal, a másik lila, czinóber szinűekkel. – Milyen furcsa szÃnösszeállÃtások. Én a fin de siéclet csak a fÅ‘kötÅ‘im szÃnein keresztül ismerem. Ah ah, ni ni… mind együtt vagytok… ni a kedves Anna! – fordult Niffornéhoz, ki odajött hozzá, megcsókolta elébb homlokát, majd meg egyik kezét. – Milyen rég nem láttalak. Egy cseppet se változtál, milyen szép sötét még a hajad. No meg a szemeid… A pozsonyi bálokon sokan bolondultak a szemedért. Te voltál a legjobb tánczosné s legszebb leány akkor. Ugy-e – mondta fontoskodó arczczal – akkor még nem volt hiba, ha egy kis hús is volt a szép asszony vállfűzÅ‘je mögött. Ma ez nem illik… és a Niki (most Niki bácsihoz fordult) wie geht es?… Téged tizennégy éve nem láttalak, pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy, hogy megköveteled, hogy _még én is_ – s a kisasszony szinte egy hüvelykkel nÅ‘tt az utóbbi szavaknál – hozzád járjak. Én toronyban lakom… ugy-e s a toronyban hideg van, czugot kap az ember s a bácsitok fél a czugtól, nem? – fordult a négy lányhoz s intett a kezével. A négy lány mind egyszerre, majd csak hogy a földre le nem ült, oly mély pukkerlit vágott a család egyetlen élÅ‘ herczegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert Niffor leány). – És a Czobor Ãdám és a leánya… vezesd ide… No lám, ilyen nagy leánya van. Pedig én, mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista volt. S ez a leánya – csinos leány. Magyaros, ilyen typust még erre _mi_ felénk nem láttam. – A _mi_-t túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy látszik, megbánta, mert aztán oda tipiskélt Erzsébethez s megcsókolta a homlokát kétszer. – Nini és mégis van valami az arczán a kanczellárból. Az a gömbölyű váll s a szép lágy – csókolásra termett ajkak. Csókolj meg Lizám! Erzsébet megcsókolta arczát, kezét. A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón Lolly. Halvány lila-selyem ruha volt testén, hajában s mellén piros granátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arczán, hogy – szép akar lenni. Önkénytelenül – vagy tudatosan – Erzsébetre tekintett. Egyszerű crèpe fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga szalaggal átkötve. – Nini az Erzsébet… kiáltott fel Lolly – s minden szokás ellenére, oda rohant hozzá s össze-vissza csókolta. – Honnan ismeri? – kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen. – A maga leÃrásából – felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta, hogy sohase beszélt Lollynak ErzsébetrÅ‘l. – Gábor, nyújtsa karját, vezessen az ebédhez, legyen udvarias, LÅ‘rincz meg majd Erzsébetet vezeti ki. Jó lesz? Egymásután kivonultak a párok. Tomi az öreg herczegné s Nifforné között ült, Miczi, Niki bácsi és Czobor Ãdám közt. A leánykák egy sorban ültek, köztük Hanzi, ki elvállalta a mulattatásukat. Lolly jobbján Gábor, balján LÅ‘rincz. LÅ‘rincz mellett Erzsébet. Erzsébet másik oldalán Poldi. – Rég nem volt Ãgy együtt a három család – kezdte Niki bácsi. – Utoljára a te esküvÅ‘dön – fordult Niki bácsi békülékeny hangulatban – ha szembe találta magát ellenségével, mindig édeskés volt – Niffornéhoz. – Igen, akkor – szólalt meg határozott hangon, de rá se tekintve Nikire, kit gyűlölt s akit volt is oka gyűlölni. – Bizony szép idÅ‘k is voltak – folytatta Niki bácsi mind édeskésebb hangon – ez volt az utolsó Niffor-Márfay házasság. Az én életemben volt már három, a családok élete alatt tizenhárom. Márfay-Niffor mindig jól mentek össze… he-he-he. – Én szerettem férjemet, de voltak olyan Márfayak, akik nem – mondta éles hangon Nifforné. – Volták… volták. Fiátálkori bűnök, vétkek. Tempi pássáti! Elmult… nincs. Fiátál fÅ‘vel sok bolondot csináljá áz ember… ugy-e Lizi? A meginterpellált vén leány nagyott bólintott fejével, de nem szólt. Három húga a Klienigstein Hanzi erÅ‘sen megpaprikázott vicczeire figyelt. Az öreg herczegné evett, nem akart a társalgásról tudni. Miczi pedig fehér sáljába burkolózott s nem evett, csak egy nagy ezüst kannából tejet ivott… ez is bécsi divat volt. Mióta a felséges asszonyunk ezt Ãgy szokta, nem egy bécsi dáma rákapott, ez a Metzgerismussal járt együtt. – Én – szólalt közbe Miczi – most csak a vendégeimre gondolok. Ti Niki bácsi s a leányok a felsÅ‘ házban fogtok lakni, Tante Stázi emeletén Gábor, LÅ‘rincz és Poldi egymás mellett. A bécsiek – itt egyet ivott a nagy tejes edénybÅ‘l – az elsÅ‘ emeleti vendégszobában. Pepinek (hangja szinte átlátszó lett… a pillanat boldogságától) egy kis lakosztályt rendeztem be, salon, háló… öltözÅ‘ szobából. Pepi, tudom, sok kofferrel jő… – Ki áz á Pepi? – kérdte Niki bácsi malicziával. Tudta jól, de Miczi szájából akarta hallani Pepi nevét és titulusait. – Wer die Pepi ist? Hát nem tudod, nem hallottál a hires Stachelnitz Jozefin herczegnérÅ‘l? A bécsiek PepijérÅ‘l, ki a legjobb lovarnÅ‘ a monarchiában. Ki az Yvette kupléit úgy énekeli, mint senkisem. Ezt sem hallottad? S Miczit ez annyira indignálta, hogy szinte piros lett belé… de csak egy perczre, aztán arcza ismét olyan sárga szÃnt öltött, mint a milyen rendesen szokott lenni. – Hát a Metternichnét nem ismered? – Én bizony már öreg ember vágyok. Öreg. Nem ismerek más embert, mint á Schwárcz Dávidot, az árendástokát – ezt is csák meszszirÅ‘l tisztelem. Ãlig merek szólni hozzá, nágy úr… négyessel jár mindig. Ez nagy injuria volt a háziakra nézve. TudvalevÅ‘leg Schwarcz Dávid volt az a bérlÅ‘jük, kinek már majdnem az egész ujvári uradalom a zsebében volt. Miczi ajkába harapott, nem szólt. Tomi nevetésre vette a dolgot. – A Dávid… a mi udvari zsidónk. Niki bácsi te jó tréfákat csinálsz. De… ennek fele se tréfa. Tudod-e, hogy nemességet kap még az idén? Igazán, az ujvári uradalom körül nagy érdemei vannak! He is a capital sellon. – Nem értek ángolul, mit jelent ez? – kérdte Niki bácsi ártatlan arczczal. Gábor és Czobor Ãdám összenéztek. Az asztal alsó végén, hol a fiatalság ült, a társalgás csak lassan ment. Most Poldi kezdte Å‘ket csipkedni, ez aztán olaj volt a tűzre. – Erzsébet most a turáni kultúrát fogja a brinzásoknál meghonosÃtani, – szólt az öreg kutya és hamiskásan nevetett. – Mit neveztek ti turáni kultúrának? – kérdte Lolly. – Az egyensúly kultúráját. Azt, a mi a tulságossal, az affektálttal ellentétben áll… olyan antiszocziális valamit… de ezt a hazai szénát csak magyar ökör emészti meg. A magyar puszták terménye! – A kék virág azért a ti becsületes pusztátokon csak nem nÅ‘. – Nem, nálunk nem, csak a bolondÃtóhoz nyúlunk, ha ilyen táplálékra van szükségünk – mondta Poldi ártatlan arczczal. Lolly egyik szempillája megrezdült, de azért mosolyogva fordult Gáborhoz. – S maga szereti az Alföldet? – Azt hiszem, ez az igazi Magyarország. – De magyar lett kozmopolita létére. – Tán épp azért lett az – mondta nyugodtan Erzsébet. Lolly ránézett nyugodtan. – Nagyon értem az Alföld szerelmét, Gábor szereti most a vadvirágot, mert azelÅ‘tt csak gardeniát tett a gomblyukába. – Szeretem, a mi igaz… sógorasszony, úgy-e megengedi, hogy már Ãgy nevezzem. Lolly átadta egyik piros szegfűjét Gábornak… s LÅ‘rinczhez fordult. – Lássa már sógorozunk. Barátságunkat ápoljuk… bár igazán szükségtelen, hisz úgy is oly erÅ‘s, ugy-e Gábor? – Mint ez a virág. – Ez a virág – szólt közbe Poldi – én ismerem ezt a virágot, ez egy spanyol szegfű, kétszer virágzik… de röviden, – mondta okoskodó arczczal az öreg kutya. Lolly mosolyogva, mint a ki nem értette meg szavait, a másikat Poldinak nyújtotta át. – Lássátok, két szegfűm volt… odaadtam egyet Czobornak, a másikat egy Márfaynak, nem mondhatja senkisem, hogy rossz Nifforné lesz belÅ‘lem. Erre Lizi felelt. – Te újmódit kezdesz Lollykám. Eddig mi adtunk – azóta a nagy hegy óta mindig – s ti kaptatok. Nos, jó lesz _úgy_ is… ugy-e Niki bácsi? – He-he-he… igáz Lizinkó, én is káptám Nifforné Márfáy Ãnná húgomtól pár bókot, ámivel házá mehetek. – Ne nevezd bóknak Niki. Amit mondtam, az igazság. Te voltál férjem megrontója s egy percznyi nyugta életében nem volt tÅ‘led. Nevezd hát bóknak, ha tetszik. – Nesze néked, fogd meg jól – mondta Niki s élesen kezdett nevetni. – Én Niffor férjedet szerettem. KitünÅ‘ ember volt. Csák ki nem állháttá engemet. Ez áz egÃsz. Sájnáltá tÅ‘lem, hogy én lettem elÅ‘bb fÅ‘ispán á megyÃben, nem Å‘. Ezért ne hárágudj reám Ãnnácská. Hisz szeretlek édes húgom… te is Márfáy leány _voltál_. – Ma is az vagyok s azért kimondom, a mi a szivemet nyomja annyi év óta. Mi Márfay lányok ezt Ãgy szoktuk – s az öreg asszony halott halavány lett az izgatottságtól. Se Gábor, se LÅ‘rincz anyjukat még Ãgy nem látták soha. – Te ölted meg. Egész öröme, dicsÅ‘sége ez a fÅ‘ispáni állás volt, azt hitte, tehet majd népeért, e szegény nyomorult tót népért, a melynek jövÅ‘je szivén feküdt, valamit. Ennek magyarosÃtásán, gazdagÃtására törekedett… de ez szálka volt a szemedben, bár te voltál elÅ‘bb a fÅ‘ispán, te a konzervativokkal tartottál. Támogattad Å‘ket s már installácziója alatt annyi borsot törtél az orra alá, hogy szinte bele betegedett. A kormány rosszalta, hogy annyi ellenzéki elem jutott a megyeházára s le kellett köszönnie… ime. Ezt nem élte túl – ez vitte a sirba. De errÅ‘l majd az örök bÃró elÅ‘tt számolsz. S az öreg asszony felkelt székébÅ‘l s kifelé sietett az ebédlÅ‘bÅ‘l. Az egész társaság (mely már különben is a csemegénél volt) izgatottan ugrott fel a székérÅ‘l, Gábor és LÅ‘rincz kivezették anyjukat. Miczi angolul rebegett pár szót, Tomi «Immer diese Familienscenen!» sipÃtotta, a négy leányka Niki körül rebesett, ki élesen nevetve, tarkóját simogatta, majd a többi is az öreg herczegnével élükön, ki pár mogyorót s almát csusztatott zsebébe – a salonba lépdelt. – Ime, a család s a megye krónikája – kivonatban, édition en poche, a kötés 500 éves… a tartalom örökké új marad… érdekes olvasmány nagyon, csak kissé retrograde! – mondta az öreg kutya s az egész ebéd alatt hallgató Ãdám karjába öltve karját, vele együtt kiosont a terembÅ‘l. Az inasok hada végtelen ostoba arczczal nézett az izgatott s mind egyszerre beszélÅ‘ társaság után. 22. Hogy Gábor és LÅ‘rincz anyjukat a szobájába vezették, az egy székre rogyott le s aztán a két fiúnak kezei közé temette arczát és hevesen elkezdett sÃrni. – Bocsánat fiaim, bocsánat – rebegte – hisz tán rosszul tettem… De meg kellett neki _egyszer_, legalább _még egyszer_ az életben mondani. LÅ‘rincz kissé heves mozdulattal mutatta meg, hogy hisz Å‘ is Ãgy gondolkozik. Gábor nyugodt szóval, csendesen elkezdte csittÃtgatni. – Hogyan, édes anyám, hisz Ãgy volt jó. – Tudom mire gondolsz! Úgyse kellett volna se nékem, se LÅ‘rincznek az öreg pénze. Megmondtuk volna mi is elébb-utóbb az igazságot néki s akkor csak az lett volna vége, aztán meg… – Szabad? – szólalt meg fejét az ajtón bedugva Poldi. – NikirÅ‘l volt szó? – Arról. – Alapjában nem rossz vakand ez a mi Sardanapalus bátyánk… de most – néni, no nézzen rám – mert nagy ügyben járulok magához. – Nos – mondta az öreg asszony, felvetve rá könnyezÅ‘ szemét. – Azt akarnám megkérdeni a nénitÅ‘l, hogy az esküvÅ‘re kitÅ‘l kérjek kölcsön frakkot, a néni vagy a Miczi komornyikjától… kitÅ‘l lenne illendÅ‘bb. Egyszerre felengedt a hangulat, az öreg grófné mosolyogva veregette meg a Poldi vállát, a két fiú felnevetett. – No… no… ne nevessetek hát, ennek fele se tréfa. Nékem nincs, pedig Miczi azt akarja, én is méltó legyek a… bécsiekhez. – Na ha az öreg Hanz frakkját veszed fel, még beléd szeret a Pepi herczegné. Mondta Gyallayné nevetve. – Akkor azt veszem fel, mert Pepi igen «fesch» lehet, meg unmittelbar herczegné, tud Yvette Guilbert dalokat, tudja gigerl-marschot, Párisban tanulta a franczia kupléit… ez épp hozzám pászol a frakkos Poldihoz. S nagyot lendÃtve magán, kisuhant a szobából. 23. Niffor grófné kissé lepihent, Gábor és LÅ‘rincz visszatértek a salonba. Itt már kis csoportokká oszoltak a családok. Niki négy unokahúgától körülvéve, az erkélyen pipázott, a mint meglátta Gábort, oda ment hozzá. – Na spectabilis, nem veszük mi ázt hugom ásszonynák rossz néven. Márfáy lány csák Å‘ is… Azért tudom én, hogy te is Márfáy vágy. Lesz rá gondom, hogy ne felejtsd el te se… – Niki bácsi nem felejtette el máig se, hogy mama egy Nifforhoz ment. Ma is csak azt látja benne. – Mond inkább, hogy Å‘ bennem á Márfáit, már rég áz orrszárvukkál húz (ez a Nifforok czÃmere) – à mi medvink úgy – lánykák, nem kell neki… he he he – én ázért nem hárágszom. A Niki bácsi nem rossz ember ám ázért… Ugy-e Lizinkó. És Lizinkó nem mondott néki ellent. Gábor az öreg herczegnéhez ment be, ez megcsókolta homlokát, de hidegen, nem úgy, mint elsÅ‘ látogatása alkalmával. – Te Gábriel, nekem sok bajt okoztál. A két Zimmerzofe azóta, hogy kiszidtad Å‘ket, nem mond fel többet. Nem a haszontalanok, hanem minden boszúságukat magukba fojtják… Ez még rosszabb… Már kedves Gábriel, te még nem vagy kanczellár, mint az öreg Czobor Lipót volt. – Még ne légy oly nagyon határozott… no – azért ne vedd rossz néven, én is ezt csak nevetve mondom… látod… én még azt se tudom elhatározni, hogy a piros vagy a lila fejkötÅ‘t tegyem-e fel a lakodalomra. Hidd el, a megfontolás ér csak valamit. Te, (s aztán meglegyintette picziny zsebkendÅ‘jével Gábor arczát) hogy tetszik néked ez az Erzsi? Oder Erzsébet, vagy hogy hivják – ugyan na… Hisz, jó jó, te jól vagy velök, csinos is – de kissé parasztos. Olyan… no nem tudnám Mária Antoinette corset-ben Erzsét elképzelni. Na, persze, az anyja parasztlány volt. A ki elveszi, annak a származékai nem járhatnak az udvarhoz… Csak Pesten. Az a pesti udvar meg nem is udvar. Fogadom, ez a leány nem is tudna bókot csinálni… Nézd Leonceau… ez 1820-ban volt a divatos bécsi tánczmester, minket Ãgy tanÃtott rá… s erre az öreg asszony felkelt a kanapéról s mély bókot vágott Gábor elÅ‘tt. Ezeknek a mai lányoknak nem hajlik a derekuk. Pedig egy leány, a ki bókolni nem tud, az nekem annyit ér – mondta tudós arczczal – mint egy olyan tábornok, ki a kommandóját felejtette el. Ez az Erzsébet 82 éves korában, tudom, nem lesz olyan rugékony, so a mordskerl, mint én vagyok… s az öreg asszony nem nevetett, mikor ezt mondta, szörnyen komoly arczot csinált. – Ehez faj kell… 67-szer keresztül szűrt fekete vér – az enyém… a tiéd – ezeké itt mind. Gábriel – mondta hirtelen – te néked is oda adnák a Juliet. No… ne szabadkozzál. Az igaz, hogy te csak Herr von vagy. No, de mint Márfay elÅ‘tte mész mind e sok friss új grófocskáknak. Hisz nékünk történeti vér bugyog ereinkben, Stibor, Tökölyi, Balassa, no aztán meg még Rozgonyi CziczellétÅ‘l is származunk. C’est drôle cà , ez majd csak nem olyan, mintha az ember az orleánsi szűz ivadéka lenne… ni-ni, milyen furcsa. S az öreg asszony hangosan nevetve felugrott a merev kanapéról s átszaladt picziny, igen picziny léptekkel a salonon, úgy, hogy fÅ‘kötÅ‘jének szallagai libegve, lobogva követték Å‘t. Klienigsteint kereste… s meglátva a dohányzóba, sietett hozzá, hogy e furcsa felfedezést vele közölje. A csipÅ‘sebb történetkékkel mindig az öreg diplomatához fordult. Gábor csendesen a másik salonba ment, bár mulattatta az öreg herczegné beszédje s tán épp azért oda ment Erzsébethez. – Hát hogy tetszik itt a világ? – kérdte Gábor, leülve Erzsébet mellé egy kis kanapéra. – A hegyek magasak Gábor, a pompa meg igen nagy. Parasztlánynak nincs otthona a nagy palotában. – És ki tetszik itt neked legjobban? – Poldi, – mondta hirtelen Erzsébet – meg a te jóságos anyád, ki úgy megmondogatta az elébb a Niki bácsinak az igazságot. – Poldival jól vagy? – Hisz minden esztendÅ‘ben tölt nálunk pár hetet… Úgy jÅ‘ mint a hogy megy, váratlanul. Å tanÃtott meg festeni. – Nem is tudtam, hogy festesz. – Hát jól van, mondjuk, hogy Å‘ tanÃtott meg látni. – A mi vidékünk persze néked nem tetszik? – Nagyon nem. Barna, zöld… ez a két szin az uralkodó, ez nem kolorit. S az éles körrajzú hegyek s a merev kivonalazott fenyÅ‘fák… ez… nem rajz. Milyen más a mi pusztánk, százszor változatos, finom szÃne… s a végtelenség fejünk felett s a végtelenség, mÃg a szemünk lát. – Szebb a puszta. – Hát már te is pók-király, – csúszott közéjük Poldi óvatosan, mint a gyÃk. S aztán leült Erzsébethez egészen közel, egy kis tabourettere, egyik kezét ölébe tette s másikkal átölelte Erzsébet karszékét és aztán, mint a kinek ez a rendes és megszokott helye, nevetgélve beszélgetni kezdett Erzsébettel. – Ti a pusztát dicséritek. Nem rossz Ãzlés. No mondd ezeknek a jó embereknek itt ezt el. Például Miczinek. Mondd neki csak, hogy a vidéke nem szép… hogy nem festÅ‘i, hogy a levegÅ‘je piszkos s mégis éles, hogy nincs két szinnél több az egész tájképben, csak zöld, zöld, zöld, meg barna. Hogy a fenyÅ‘fa a legocsmányabb fa, a mit valaha a földre pottyantott az ur kegyelme… Hogy egy alföldi tanya finom körvonalaiban, rejtelmes szineiben több a hangulat, mint itt az egész brinzás vidéken… no menj… menj… mondd el ezt néki. Ha még mindig Nagy Sándornak érzed magadat. Ugy-e nem mered? Erzsébet egyenesen a Poldi szemébe nézve, nyugodtan mosolygott. S az egyik kezével végig simÃtotta a Poldi érdes, rettenetes hosszú karmú kezét. – Öreg kutya, ne bátorÃtsd Gábort a rosszra. Rossz filantrop vagy. Gábort azonban épp Miczi intette magához a salon túlsó sarkába. – Te, Gábor, – mondta nyafogó hangon – ezt ugyan ügyesen csináltad. – Mit, Miczi? – Magad nem akartál a hálóba pottyanni s miután már kellett, hogy valakit megfogjon, LÅ‘rinczet lökted oda magad helyett. De erre Gábor már igazán megharagudott. – Tán csak nem hiszed? – vágott szavába hangosan. – Azt hiszem… a mit tudok. Nálam a hit s a tudás együtt jár, hát miért és hogyan vetette volna Lolly különben LÅ‘rinczre magát, mikor addig Å‘ is velünk tartott és segÃtette a Bálványossy alliance felépitését. – Gábor a dühtÅ‘l halványra vált arczszinnel, reszketÅ‘ ajakkal hagyta ott Miczit, nem is folytatva a méltatlan párbeszédet. Utközben Niki bácsi és Lizinkó kapták meg a frakkja szárnyát, a mint mellettök ellebegve szobája felé tartott. – No, Gábriel… megfogádtád tánácsomát, okos fiú vágy. Méltóán viseled á Márfáy nevet. – Miben? – No, bizony ne mokázz. Tudja azt itt mindenki. Ugy-e bácsi? – Tudjá… tudom én, ti s á megye. Ezzel áz ujabb Klienigstein-Niffor házássággál lefütyültünk á Nifforoknák, hi hi hi! Ez ögyes volt tÅ‘led fiú. – Hát ti is! ti is! – s Gábor már-már azt hitte, rászakad a ház. – Hogyne, Gábor. Tudjuk, hogy a te érdemed. De erre már Gábor nem is felelt, hanem ész nélkül rohant ki a salonból. Tehát ide jutott! Mi lehet az oka? Istenem, ki segÃt rajta, ki magyarázza meg, hogy miben rejlik a hiba. Benne… ezekben? Hogy bármit is tegyen, bármit gondoljon, rosszra fordÃtják, rosszul értelmezik ezek, a kik az Å‘ húsából s az Å‘ vérébÅ‘l valók. 24. Másnap a vendégek érkeztek meg. Miczi az izgatottságtól alig tudta, hová legyen. A lovak folyton jártak a vasútra s egyik vonattól se jött vissza kevesebb mint 8–10 vendég s ugyanannyi cseléd. A kastély túl volt tömve. A folyosókon szaladgáló komornák, a kertben tarka toilettek, az istállóban toporzékoló vendéglovak. A kastély ormán ott lebegett a Nifforok Å‘si zászlója, a lépcsÅ‘kön keleti szÅ‘nyegek csüggöttek, a salonok szinte kábitóak voltak a virágillattól. Egész Bécs s Pozsony légyottot adott az esküvÅ‘n. Megérkeztek a károsultak is (mint a hogy Poldi ártatlan arczczal, de nagy malicziával elnevezte Å‘ket): a Bálványossy család. A herczegné rossz kedvű volt. Nem szokta meg az álczáskodást s bosszúját Miczin töltötte ki, a ki remegett s a jövÅ‘ téli saisonra gondolt. Hogy lesz majd Bécsben!… az öreg herczegné támogatása nélkül. Vele jött Pepi herczegné is s Pepivel tÃz nagy kuffer, két komorna s két óriási dán dogg. Aztán Bálványossy Lajos, Magyarország elsÅ‘ partija, ki után csak úgy bomlottak a lányok. Meg a gróf Belényesi pár, az örök harczban élÅ‘ papa és mama, meg világszép lányuk, Mini. Meg a felsÅ‘ház kemény szónoka Ugróczi Miklós báró a nejével, ki maga is politikai salont tartott, aztán Niffor Gyula hires sporting like feleségével, ki legjobb lovas FelsÅ‘magyarországon s ki már néhány vaddisznót és medvét terÃtett le az utolsó vadászatok alkalmával. Meg a Bajmóczy pár, a szép, de nagyon befestett s boldogtalan Bajmóczy Emmi, meg a férje. A ki szereti s a kit Å‘ szeret… de hát ki ismerné a szegény ember s ki a gazdag ember útjait? Az ebédnél hatvanan ültek, mind báliruhában s a legtöbb asszony gyémántos hajjal, gyöngyös nyakkal. Evés után vagy egy órai siésta volt a nagysalonban. Végre kilenczkor felnyilt az ajtó s egy alabárdos, a XII. század costümjében, jelentette, hogy a Caroussel elkezdÅ‘dik. Párbeszédek a salonban: Bálványossyné Stazi nénihez. – Ez az elsÅ‘ amit valaha hallok, lakadalom elÅ‘estéjén egy caroussel! – Chère Leonie tu verras, a jövÅ‘ században a lakodalom után lesz s a vÅ‘legény és menyasszony abroncsokon fognak együtt a szertartás után átugrálni. A két öreg asszony hangosan nevetni kezdett. Niki bácsi a lánykákat oktatta. Most látjátok meg á turnier milyen volt 300 év elÅ‘tt. Ãkkor még persze áz ember koronáját nem tette le egy estére s nem csápott bohócz sapkát a fejébe… no de hát mi áltmódisák vágyunk. Ti négyen és én, ezt nem értjük. Lizinkó legislegjobb lesz á kriptát rendbe hozátni, holnáp kisöpörtetni… S a bácsi élesen nevetett hozzá. Egy bécsi kisasszony Gábortól azt kérdte, hogy igaz-e, hogy eleven ökröt fognak a czirkusz közepén megnyúzni, a bécsi societásban ezt úgy emlegették, mint ennek a magyar dáridónak a legkimagaslóbb aktusát. A társaság ezalatt különben nagy ünnepélyességgel átvonult a kastélylyal egy oszlopos csarnokon át összeköttetésben levÅ‘ czirkuszba, a melyet az egyik Révényi fiú, ki nagy villany-«meister», villanyfénynyel rendezett be. A hatalmas gömbölyű épület nappali fényben uszott. Padmalyát a jelenlevÅ‘ családok czÃmerei diszÃtették (Márfay is ott volt… de már ismét újmódi koronával rajzoltatta ez a Niffor-nép – nem úgy a hogy az adománylevelen van – jegyezte meg dühösen Niki bácsi). A falakról pedig a megye városainak zászlai csüngtek le. – Kissé heraldikus a hangulat – sugta Ãdám Gábornak, kit azonban még folyton elfoglalt mindaz, a mit ma délután néki mondtak. A lovarda felsÅ‘ erkélyén a gazdatisztek meg a városi polgárok családjai foglaltak helyet, egy emelvényen, a melynek falát Niffor sárga-kék csÃkok fedték, a dánosi katona-zenekar Tinódi korabeli jelmezben a Gotterhaltet játszotta. A társaság a nagy páholyban foglalt helyet. Ott volt Schwarcz Dávid is, a fÅ‘bérlÅ‘, a meghivottak között. – Schwarcz báró – mutatta be Gábornak Poldi. – Még nem báró. – Még nem? No majd… ugy-e, nemsokára cousine? – kérdte Miczit, ki egyik kis ujját nyujtotta Schwarcznak s aztán a herczegnéhez fordult. Az istállóhoz vezetÅ‘ ajtó nyilásán állanak két sorban, úgy mint a valódi czirkuszokban, a Niffor czÃmerébe öltözött lovászok. Az elsÅ‘ csengetésre egy Nudlbrett-es lovat hoztak be. Utána szökdécselve Klienigstein Hanzi lebegett be egy halványlila selyem trikótban. Pár karikát ugrott át, két bukfenczet vetett a lovon, s aztán egy könnyed pirouettel kitánczolt a porondról. A lelkesedés általános lett. Ennyit nem vártak tÅ‘le. Majd Bálványossy Julie fekete lovaglóruhában, piros szegfűvel az inggallérjában, ugrató iskolát lovagolt. A leány merész volt, ugrásai nyaktörÅ‘ek. Mind gyorsÃtotta a lépést, mind tüzelte a telivért. S közbe-közbe élesen kiáltott fel magas hangján, mint egy féktelen kedvű, már-már az ugratás hevétÅ‘l megbomlott lovarnÅ‘. Édes anyja Nikihez fordult. – No, Márfay… mit szól a mai lányokhoz? – Kikáposák, juckerek. Félnék tÅ‘lük. Azért ne higyje, hogy igáz, á mit mondok. Gyönyörű lányá ván – grátulálok herczegné. Két kezét csókolom. Gábor az Erzsébet arczát figyelte, ki szintén a páholyban volt. Érdekkel nézte mindegyik számot. Látszott arczán, hogy mulattatja Å‘t, az a mi ezeket már valószinűleg daczára a vele járó veszedelemnek, fáradságnak, már egy cseppet se birta felizgatni. Erzsébet örült a mulatságnak, pedig tudott az élet nyomoráról is. Ezek már se szeretni, sem sÃrni nem tudnának. És úgy vette Gábor észre, hogy önmaga sem… A mit látott, a mirÅ‘l tud, a mit ezek tesznek, mind közönyösen hagyja. Hát már Å‘ benne sincs élet? Csak úgy, mint a többiekben? S úgy érezte, Erzsébet a maga látszólagos impaszibilitásában él, mÃg Å‘ az Å‘ minden parányi hatásra reagáló, folyton rezgésben levÅ‘, gyógyszerész-mérleghez hasonló lelki szövetével tetszhalott. TöprengésébÅ‘l harsona hangja verte föl. A barsellieri mars hangjánál Bálványossy Stapszi ugrált be a porondra. Stapszi mint clown! Egész testét selyem rojtok fedték. Minden rojt végén parányi csengÅ‘. Úgy, hogy minden mozdulatánál ruhája finom csengetyűszerű hangot adott. Pedig folyton mozgott. Egy perczig nem nyugodott sem a lába, sem a keze. Elébb végig bukfenczezte az egész czirkuszt, majd tótágast állva, végig szaladt a porondon. Aztán czigánykereket hányt, végül irtóztató nagy pirouette-el beröpült a páholy dámái közé… kik ott aztán jól végig páholták legyezÅ‘ikkel a bolondos fiút. De most következett a programm fénypontja. Lolly és LÅ‘rincz páros hajtó iskolája, mindegyik sötétszürke öltözetben, arany gombokkal. MindkettÅ‘ telivér s telivért hajtott. Elébb végig lovagoltak a czirkuszon. Ez alatt mindenki tapsolt s Å‘k csak komolyan azt nézték, hogy az alattuk levÅ‘ mén hogy viseli magát. Aztán a zene keringÅ‘t kezdett játszani s a lovak most a legcsodálatosabb kanyarulatokkal kerülték ki egymást s a vÅ‘legény minden kanyarulatnál rá mosolygott menyasszonyára. A czirkuszból most felülrÅ‘l virágok hulltak alá s a gyönyörű menyasszony és a lovon oly férfias vÅ‘legény alig látszott a virágtól. Lolly s LÅ‘rincz ezután lovaikat közel egymás mellé terelték, LÅ‘rincz kivette Lolly kezébÅ‘l a gyeplÅ‘szárat és Å‘ hajtotta Lolly lovát is, Ãgy egyszer végig ügetve a czirkuszt, a nézÅ‘k tapsai közt kilovagoltak. – Mit gondol herczegné, ez áz életben is mindig Ãgy lesz? – kérdé Niki bácsi. – Hja, ha majd azt a Lolly is Ãgy akarja, akkor igen… és addig. Az utolsó szám Pepi herczegné volt. FelülrÅ‘l egy pádimentumot eresztettek le, épp a zenekar elé s a zenekar egy Xanrof-kuplé kezdetét kezdte játszani. Ime a herczegné szakasztott, mint az Yvette Guilbert. SÃmára fésült haj, sÃma selyem ruha, egyszerű pántlikával a dereka körül és fekete keztyűk. Nyugodtan megáll a pádimentum közepén, egyszerűen, szinte fiatal lányos arczczal, eldalolja, hogy hogyan ment Nanon sétálni a mezÅ‘re. Aztán, hogy találkozott Battiste-el. A mezÅ‘ illatos volt, s az ég kék… meg utána még sok érdektelen dolgot dalolt el. Mindez olyan egyszerű, mind olyan semmis. Igazán, a dalnak – semmi jelentÅ‘sége. De hát minden kuplé után egy trallalá következik el. S ez végre annyira «trallalá» lett, hogy a jelenlevÅ‘ fiatal lányokat a mamák kénytelenek lettek kiküldeni – az istállóba. Ez volt a legbiztosabb menhely. S a dal nagyon tetszett, s az egyet követte kettÅ‘-három. Egy bécsi indulót is elnótázott a Gallmeyer Pepi repertoirejából. S a zászlók csak nézték onnan felülrÅ‘l e modern képet. Ezt egy Niffor vette el a töröktÅ‘l, ezt Czobor Tamás a mohácsi vészbÅ‘l hozta haza. Ez a czÃmer ott a Garáké… ezzel is rokonságban volt a három család. Az a korona ott a csillár alatt – a vajda koronája – kié az egész felsÅ‘ megye volt s a kinek mind a három család utódja. De hát mindez fakult, kopott a villanyfény világánál. A porondra hullott virágok, Gábor úgy érezte, a hervadás lehét árasztják. És Gábor néz, néz, messze innen… ott arra lenn az Alföd… ott nincs zászló, ott nincs czÃmer, de pusztulás sincs, meg romok. Ott jó lesz… pihenni az ünnepélyek után. 25. Az elÅ‘adást követÅ‘ tea alatt a bécsi kisasszonyok illetlenek voltak Czobor Erzsébettel. Nem volt elég jó nekik, hisz parasztleány volt az anyja. Julie, Boleslawa, Miczi és Mina magázták. Aztán meg félre vonulva tÅ‘le, ott hagyták egyedül egy sarokban. Gábor figyelte a jelenetet, de azért nem közeledett Erzsébethez. Várta, mit fog tenni. Erzsébet nyugodtan felhúzta keztyűjét s felemelkedett székérÅ‘l és oda ment az egyik uradalmi tiszthez (ezek is be voltak rendelve az estére) s leült mellé. Pár percz mulva pedig a zongorához ült s pár akkordot kezdett játszani. – Milyen okos, milyen okos… hallatszott minden oldalról. Egész éjjel játszott s azok tánczoltak a zenéje mellett… – Du bist halt eine liebe Kredl! – felejtette el magát az elÅ‘bbi bécsi comtessek közül az egyik. – Anyám azt tanÃtotta, – mondta mosolyogva Erzsébet – hogy útban soha se legyek, sÅ‘t toljam a mások szekerét, ha tehetem. Parasztosan van mondva, de tán a grófnék megértik, szegény anyám földmÃves leánya volt, Å‘ csak Ãgy tudta. TÅ‘le sokat tanultam, azért… ezt is. Ha majd a grófné imádkozni fog ma este – mondjon el érte egy imát. Tudom… megkönnyebbülésére válik és én hálás leszek érte. És Erzsébet kezet nyújtott neki, a melyet a leány, ki alapjában jó teremtés volt, hevesen megragadott s aztán könnyes szemmel össze-vissza csókolta Erzsébet nyugodt, mindig derült arczát. 26. Este, midÅ‘n már mindenki lefeküdt, Nifforné szokása ellenére bejött Gáborhoz. Az még fenn volt, kinézett ablakán a holdvilágos éjszakába. – Fiam, jere – mondta az öreg asszony – jere menjünk át LÅ‘rinczhez. Ezt az estét töltsük együtt, még egyszer, hárman. S a sötét nehéz bársony ruhába öltözött erÅ‘s szÃvű nagyasszony ment elÅ‘re – gyenge szÃvű, beteglelkű fia követte. LÅ‘rincz is fenn volt még. Ãgya szélén ült s fejét kezébe temetve gondolkozott. – Ãtjöttünk hozzád, búcsúzni tÅ‘led fiam – mondta az öreg asszony. S rátette kezét vállára. LÅ‘rincz hevesen megragadta és könnyeivel áztatta azt a jóságos kezet, a melynek csak áldásait ismerte eddig és fogja ismerni mindig. Gábornak odanyujtotta jobbját. Ãgy maradtak csendben sokáig, keresve azt a szót, a mi ki tudja fejezni azt, a mit mindegyik érez s keresve azt a szót, a mi azért azt a másikat ne bántsa, ne sértse. Az öreg asszony szólalt meg. – Gábor, öcséd holnap házasodik meg. De azért tenéked vele kell lenned mindig. Ne feledd, hogy egy hús, egy vér veled… ne feledd, hogy tán majd még ezután szorul csak igazán reád… – Az anya ajka kiejtette az igazságot, nem birt a szivével. – Jöhetnek rosz napok, jöhetnek pusztÃtó idÅ‘k, midÅ‘n majd a fiatalabbnak szüksége lesz öregebbjére. Ne hagyd el Å‘tet Gábor – ne hagyj el minket. Én már érzem az elmulás fagyos leheletét. Hisz csak abban éltem, a mit szeretek s egy gyermekem már kirepült szárnyaim alól, a másik meg… repül, mindig repül – és Isten tudja, hol talál fészket. Ne hagyjátok el anyátokat, ne azt az anyaföldet, a mely szült, táplált benneteket. Látod LÅ‘rincz – s most feltárta az ablakot, a melynek holdfényénél ide világlott a Niffor nemzetség Å‘si temploma, az, a melynek kriptájában a vajda óta annyi Niffor és annyi Nifforhoz ment Márfay leány van eltemetve… Látod, ott az a templom vár téged fiam, ott lesz az esküvÅ‘d. Ott esküdtünk mi is örök hűséget s Å‘seid egymásnak századok óta… Ez a templom vár engemet… ide temetnek el minket mind… mind. Nem tudom miért, de most félek attól a templomtól… Pedig hányszor, de hányszor találtam ott pihenést, megnyugvást a nehéz órákban. Fiaim támogassatok… S az öreg asszony, ki egyenes derékkal, emelt fÅ‘vel ment át annyi bajon, most, mintha összeroskadt volna. Egy székre rogyott és kezeibe temette arczát. A két fiú csak nézte, nézte Å‘t, aztán némán, szó nélkül kezet nyujtottak egymásnak, tekintetükkel némán megtették azt az igéretet, a melyet az öreg asszony esdve kért tÅ‘lük. És az öreg asszony felemelkedve ülÅ‘helyébÅ‘l, átfonta karjait két fia nyakán s hosszú fátyolával leborÃtotta Å‘ket… szinte megvédte Å‘ket a bajtól… az élettÅ‘l. Aztán… szótlanul, némán mindegyik szobájába vonult. Most már mindegyik mosolygó arczczal, de azért összeszorult szÃvvel – érezve, hogy az a mosoly nem igaz az ajkon, érezve, hogy az a néma igéret sohasem lészen beváltva, hogy az a kézszorÃtás nem jöhetett a szÃvbÅ‘l, hogy az az öreg asszony fejérÅ‘l leomló csipkefátyol ma már gyenge arra, hogy a két fiút a modern idÅ‘k pusztÃtó szelétÅ‘l megvédelmezze. KésÅ‘, késÅ‘, a fátyolt elrongyolja a szél, a feudális templom romba dÅ‘l, porrá omlik az oltár, a mely elÅ‘tt örök hűséget esküdtek, betemetve azt a sÃrboltot is, a melyben az Å‘sök feküsznek s a templom romjainak utolsó porszemét elkapja a jövÅ‘ idÅ‘k szellÅ‘je magával és sodorja, sodorja az enyészet tengerébe… 27. A várkastélytól a templomig piros karmazsin bársonyszÅ‘nyeg. A szÅ‘nyeg két oldalán a Niffor szÃnekbe öltözött huszárok,. kik mereven, nagy, nagy baldachinokat tartanak, a melyekrÅ‘l hosszú fonatban csügg le a narancsvirág, meg a myrtus. A templom harangja szól, szól az orgona is, betölti az ünnepies szÃnbe öltözött mindenséget… LegelÅ‘l halad az öreg Vezekényi Stefi, piros ruhában, arany ékszerrel. Kezében násznagyi pálcza. Utána lépdel a menyasszony, abban a történeti emlékezetű fehér brokátruhában, a melyben Thökölyi Magdolna a XVI. században egy Niffor neje lett. Fején a Niffor gyémánt-diadém, a melynek ötvösmunkáját olasz mesterek csinálták a XIV. században. Hat méter hosszú fátyolát s uszályát a kis Niffor gyermekek viszik, apród ruhában. A menyasszony két oldalán Bálványossy Stapszi és Márfay Gábor – Bálványossy aranybrokátban, Márfay Gábor halványzöld és aranydÃszben. Majd a vÅ‘legény fehér selyemben, két oldalán a két nyoszolyólány: Czobor Erzsébet és Bálványossy Julia. MindkettÅ‘ fehér brokát ruhában, fehér csipkeköténynyel, ezüst pártában. Majd a nagyasszony következett. Talpig gyászban, fején sugárzó koronaszerű diadém, a melynek fátyola hosszan huzódott utána, Å‘ a Klienigstein karjára támaszkodott, ki a kamarási dÃszben lépdelt. Aztán Niffor Tomi vezeti az öreg herczegnét, ki nagy krinolinban, hosszú Mária Terézia fürtjeivel, magasra fésült hajjal úgy néz ki, mintha a XIV-ik Lajos udvarából szakadt volna ide. Aztán Pepi herczegné Bálványossy Lajos karján, Bálványossyné Márfay Nikivel, majd a nyoszolyólányok a XVI-ik század köntöseiben. A nap végig szalad a sok skofiumon, az ezüst párták megragyognak, a gyémántok fénye versenyt csillog a nappal. Az ezer brokát szemkápráztató fényben pompázik, a tarkaruhás tót parasztlányok ott tolonganak a baldachin két oldalán, Å‘k a vendég urak közül nem egyet közelebbrÅ‘l ismernek. A templom két oldalán két herold mindegyik kezében zászló, az egyiken a Klienigstein, másikon a Niffor czÃmer. A jegyesek elÅ‘tt meghajlik a két diadalmi jelvény, a templomban harsona szólal meg, a padok szélein dÃszben álló hajdúk meghajtják a zászlóikat (ugyanazokat, a melyek tegnap a lovarda padmalyát diszÃtették), az orgona búg, virágillattól nehéz a lég. A templom balján magas székek, ide vonulnak a herczegnék s a család fÅ‘bbjei. Jobbján bÃbortrónon a bÃbornok, a család barátja BécsbÅ‘l. A templom közepén karmazsin bársonynyal dÃszÃtett imazsámolyon a vÅ‘legény s a menyasszony. A vÅ‘legény kardját Márfay Gábor tartja s a menyasszony virágait Bálványossy Stapszi. A mise ünnepélyes lassúsággal s hosszú czeremóniával kezdÅ‘dik el. A bibornok ornátust cserél, a tÃz segédkezÅ‘ pap bókol, hajlik, térdel… az orgona csak szól. Az énekkar dicséneket hangoztat. A mennyasszony sápadt arczán az életnek semmi nyoma. Mint egy gyönyörűséges szobor térdel ott az imazsámolyon. A vÅ‘legény mereven néz maga elé, tán imádkozik. Aztán a misének is vége, gyűrűt is váltottak, az eskü is elhangzott. A biboros beszél, mély hangja betölti a templomot. Mint a harsonák, elÅ‘bb Å‘ is a multról beszél és igéri a jövÅ‘t. Aztán ennek is vége. A fiatal pár végig megy a trónszékek elÅ‘tt s Gábor úgy látja, majd minden asszony sÃr. Az öreg herczegné, Bálványossyné, a Pepi herczegné festett arcza szinte fényes a könnyektÅ‘l, az ünnepelt Bajmóczyné és még néhány férfi szemében is könny és a szegény öreg Niki bácsi (ugyan mi férhetett szÃvéhez) úgy hörög, hogy egész teste megrázkódik bele s a leánykák, a Lizinkó csuklik és a többi sÃr, sÃr… s édes anyja, a mint a LÅ‘rincz szemét megcsókolja, érzi, – hogy a könyeik összefolynak… a vÅ‘legény maga is zokog… És a templomban arany, drágakÅ‘, bibor. Még a nap is aranyra váltja sugarát, hogy most betör a magas csúcsives ablakon… végig szalad a templom falain némán hallgatva álló – kÅ‘emlékeken. Ime, három század Nifforjai ott a fal mellett, mind kÅ‘bÅ‘l faragva, nem tudva elmondani az idÅ‘rÅ‘l egyebet, mint hogy a vértet, a lándzsát, kardot erÅ‘s kézzel tartotta az, a kinek sisak volt a fején s a virágot – a liliomot a fején párta. Néznek, néznek, kÅ‘szemeikkel, belébámulnak az élÅ‘ fénybe… e napsugaras, virágos, gyémántos, aranyos létbe. Majd a násznép az oltár mögött a sekrestyébe indul. Keresztül lépdel azon az óriási kÅ‘lapon, a melyre a Nifforok czimere van vésve s a melyet csak minden ujabb temetésnél szoktak onnan elemelni. A násznép átmegy rajta s viszi a menyasszonyt és a vÅ‘legényt oda, honnan csak új életre ébredve kezdhetik ujra a lételt. Mindenki üdvözli Å‘ket, most már minden ajkon mosoly és jóakarat. Most már csak a boldogság dala hangzik még onnan felülrÅ‘l a kórusból is, honnan diadalmi induló harsog… És Gábor szemei elÅ‘tt egyszerre egy kis fehér parasztszoba képe tünik fel, ott az ágyon egy öreg asszony fekszik halva, de mosolylyal ajkán, s az ágy szélen egy fiatal leány fehér ruhában, fehér virágokkal borÃtva be az átszellemült tetemét… És a fiatal leány ajkain is mosoly… [Illustration: Az ágy szélén egy fiatal leány fehér ruhában.] TARTALOM. FUIMUS ElsÅ‘ könyv 5 Második könyv 191 KÉPJEGYZÉK. 1. A dálnai kastély 9 2. A kocsi csak repült elÅ‘re 11 3. Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült 35 4. Virágban minden 53 5. – Azt mondod, semmi közöm hozzá 95 6. Egy eltévedt holdsugár… 111 7. – Fáradt vagyok, három órát lovagoltam… 130 8. Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt 146 9. Pompás négyfogatú állott meg az udvarban 155 10. – Olyan, mint egy Böcklin 179 11. Hallgasson meg, pár éve kinoz 210 12. És az öreg asszony egyedül maradt 216 13. A tágas udvaron találkoztak 238 14. Az ágy szélén egy fiatal leány fehér ruhában 267 [Transcriber's Note: JavÃtások. Az eredeti szöveg helyesÃrásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javÃtottuk. Ezek listája: 2 |KALMÃN |KÃLMÃN 73 |«öreg kutya« |«öreg kutya» 112 |is Mátfay |is Márfay 227 |csirkékke |csirkékkel] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68431 ***