*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65038 *** KAFFKA MARGIT KÉT NYÃR NOVELLÃK KIADJA A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE BUDAPEST 1916. Két Nyár 1 Lirai jegyzetek 69 A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18. KÉT NYÃR I. Kába kis félmosolyú verÅ‘fény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket bolondÃtani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár, de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó idÅ‘ben? Mikor Vitoriszék beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak! Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen, muszáj valami vidÃtóat gondolni ilyenkor: a házbérrÅ‘l, amely már fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy elszomorodik; csak idegességtÅ‘l kész volna lugot inni. Ha tavasz kezdÅ‘dik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és megyek és mind futok, amÃg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ – szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabenn az alkovban! – Károly, te! Tudod, hogy az a csendÅ‘rtiszt is ideküldi a ruhát a huszonhétbÅ‘l! – Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjébÅ‘l, a zilált ágyról, egy ásÃtásba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr? – Az! a doktorné új cselédje megszólÃtott. Nagyon szives nÅ‘! – Az a bukjel-frizurás? – Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bÅ‘ven tüzött üveggyémánt csattokat, fülenfüggÅ‘t. – De olyan csuszpájzostál képe van hozzá! – Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki, hogy a teltarcú nÅ‘ket nem kedveli az embere! Å maga sovány volt, sötét bÅ‘rű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné, akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen csepp keze-lába van! Mint egy hercegnÅ‘nek!“ És Vitoriszné ilyenkor mindég elmondta, hogy az apja tanÃttatni akarta Å‘t, képezdébe járatni, (mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielÅ‘tt tehette volna. Vitorisz úr, a nÅ‘i kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni magát utoljára, mielÅ‘tt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép. Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha Ãgy, mikor nem volt munkában, együtt hivták Å‘ket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kÅ‘nnyebb munkát, törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegÃtette a feleségérÅ‘l az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte: „Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások elÅ‘tt, maguk közt is Ãgy szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni: „korrekt“; de egy r-rel ejtve, Ãgy: „korekt“. A népszálló könyvtárából sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte Å‘ket és felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor. És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül, megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket; – majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis üzletekbÅ‘l; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele varrónÅ‘knél, ismerÅ‘s urinÅ‘knél. A szövetfélét a szomszédos házak finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötÅ‘nek; mindig nyertek jó pár koronát. És ha egy-két hónapig Ãgy elvolt, rendesen lelt egy új gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték, megszerették, Å‘ unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“ sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó köztük, hát inkább Å‘ hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor összeköltöztek is a pár évvel idÅ‘sebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta: „Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendÅ‘s korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségbÅ‘l elsÅ‘nek az anyakönyvezetÅ‘t fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzbÅ‘l saját mosódát nyitottak s egy év alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony betegeskedése, mert még a gépész idejébÅ‘l hozott egy kis bajt, amiatt nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig, Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták minden bajukat. De fürdÅ‘szoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétÅ‘l, mint azoknak az úri nÅ‘knek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy udvarmesterük legyen. Veron sokszor fÅ‘zött finomabban az urának, mint azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott felvonás közben; majd elÅ‘adás után egy kis kávéházba mentek, piccolot ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy a szomszédsággal külszÃnre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül tisztelték Å‘ket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson, ligetben néha Ãgy szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is érezze különösen megtisztelve magát ettÅ‘l… – Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit! Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld zsinóron lógott a helyiség közepén. A világÃtás megszokott enyhesége kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre. Lám, az ura Ãgy szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött, elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakÃtotta volna a másik az összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a mágnás-cipÅ‘ket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „GrófnÅ‘ töröld meg az orrod!“ Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni. – Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarÃtok még itt egy kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget; a pénzbÅ‘l meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját, huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?… Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni. – Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a pillanatban frissen, repesÅ‘n szÃvós kis teste minden energiájával, feszült ideges életörömével dolgozni kezdett. Meglepetést akart. Mult héten költözésben segÃtett valahol; két ócska törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki. De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a lakása. Majd megszakadt, mÃg elcipelte a két ülÅ‘két és hazárdul kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta Károly elÅ‘l. Kapott egy rongyos szÅ‘nyeget is, azt most elterÃtette a tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda, melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de Å‘ kitisztálta. Új bútora nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket és beterÃtette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával. „Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba teás-ibrik kék bádogfedÅ‘vel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tÃz Duna-cigarettáért; odarakta csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette a dolgozó rongyait és elÅ‘kotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez, japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetbÅ‘l; különösen adakozó percében ajándékozta egy nagysága. Abban a pillanatban, mikor a kiszellÅ‘zött lakást be akarta zárni, nagy-soppos, szÅ‘ke, nÅ‘i fej jelent meg fölötte az ajtóban. – Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt ápolgatja! Én is szeretem az állatot! – Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új nÅ‘! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott, idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél, hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbÅ‘rű, szÅ‘ke nÅ‘vel, ki hÃmzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek, virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az Å‘ hosszú sárga pongyoláját a bársony gallérral. – Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves? – Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón. – Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis, magam leszek! – Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult, hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“ szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy Å‘ is „imponáljon“ a másiknak. A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengÅ‘ szóval szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nÅ‘!“ – gondolta Veron már-már egészen meghódÃtva. * – Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly elÅ‘re. – Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az, nem krajcároskodik Å‘! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavÃz! Est-et is hoztál? – Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó izlésed van neked! Veron lihegve nevetett örömében. – Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes slafrokod! – Diván, szÅ‘nyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimÃtott mindenen a tenyerével. – De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha seprün éjtszaka? Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan kavargatták, szürcsölték nagy pihenÅ‘kkel, nézdegélvén közben magukat, egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül a Veron keskeny csipÅ‘it, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“… Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott… A szerb pátriárka sÃremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a cimeket. A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy finom hozzá!“ – súgta a nÅ‘. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“ A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-rÅ‘l összekapkodott képzeteik zagyvaságában mindent e néven hÃvtak. „Hová tegyem a szennyest?“ – Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk! – à nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a leány. – Vitorisz úr olvasni akart! – Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a vendégnek, Å‘ egy pléhcsuprot vett elÅ‘, mert több findzsa nem volt. „Tegyél még hozzá, hogy erÅ‘s legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy idegen tanuja van az Å‘ kényelmes, szÅ‘nyeges, teás, otthoni életüknek. A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból; fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól felfűzött keblére: de a bÅ‘re szagát, ahogy a közelében leült; – kissé erÅ‘snek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává gyúrt zsebkendÅ‘ben megtörülte a száját és bÅ‘rféle ridikülbÅ‘l csipke-horgolást vett elÅ‘. – Jaj de szép! Mire lesz? – Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen ér rá az ember a szolgálatban. – Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklÅ‘dött Vitorisz udvariasan. – Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnÅ‘nek; de szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép szoba, szombattól hétfÅ‘ig kimenÅ‘, fogadó délután. A liften felhoznak mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három és féldollár; kéz alatt szétkapkodták. – Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden gyári, az asszonyok is gyárba járnak. – Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony! – Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat vasárnap; ott erÅ‘sen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli, lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfÅ‘ hajnalig. És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy. – Négereket is látott? – hajolt elÅ‘re az asszony felcsillant szemmel. – Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint dadusnak fehér gyerekkel. – Igaz, hogy olyan szagosak? – Az se egyforma! TÅ‘lünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezetÅ‘ volt bÅ‘rgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem. – Hát nem pogányok? – De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már nem emberevÅ‘k a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt csak a gyerekeknek tanÃtják úgy, ijesztésül. – Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja. Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait, áttört bluzát, kongré-kötÅ‘jét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva. – Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! MÃg a hajón nem ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré! Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime, tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva hozzátette. – Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert bizony nincs miért olyan nagyon sietni! – Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden munkás, elméletben legalább szocialista volt. – Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve, hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény papám tanÃtó volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több pofonnal, mint kenyérrel. A két idÅ‘sebb testvérem iparosné mindegyik: hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt Ãrtam: üzletbe járok. Most hÃvtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem igaz? Miért nem tanÃttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van; horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segÃteni, azt nem; csak parancsolgatni… – Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember! – Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura elÅ‘tt, – hogy én is majdnem tanÃtónÅ‘ lettem; képezdébe akart adni a papám, (most Å‘ is Ãgy mondta), mert iparos volt Å‘ is; én voltam a legkisebb, hát nagyon szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal Å‘ is hamarosan! – Na, – csitÃtotta a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az, egy tanÃtóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga elÅ‘tt mondom, – de csak uri nyomoruság! Talán nem? De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésrÅ‘l bizalmasan, jólesÅ‘ tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghÃvta Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit, levelezÅ‘lapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a tekintélyén, most Å‘ szólÃtotta fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell elÅ‘retegezni, ki asszony, házinÅ‘, idÅ‘sebb; – szóval rangosabb a világ szerint. Å ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szÅ‘ke, telt és fehér; (titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya; sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint az utcabeli cselédek. (A varrónÅ‘féle meg ugyancsak felfujja magát!) De Å‘, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura mellett, – ügyes eleven nÅ‘; nem hiába született keddi napon és egyszer egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“… És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak iparosnak számÃt, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak. De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek mutatkozott. „Ãrva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint én, Å‘ is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva fényképpel, levelezÅ‘lappal, papirlegyezÅ‘vel, – melyekre nagy bicepses néger-akrobaták s teltmellű, trikós nÅ‘k voltak föstve. A ládákban sok öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy tálcakendÅ‘t, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a kedvéért akárhonnét, de kerÃtni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy te!“ – ismételgette a tetszÅ‘s szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is, pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“ Aztán elbeszélgettek a többi „emberrÅ‘l“ a világon, hogy milyen irigy, pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, – azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belÅ‘lük, eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg. „Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben megegyeztek; sÅ‘t a legtöbb barátnÅ‘re, is átvitték. Az is mind hamis; csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron emlÃtett egy Etelkát, a kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek, mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban errÅ‘l. És hogy Å‘ hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig… Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensÅ‘séges ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett elÅ‘tte bár nem tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az Å‘ köreiben oly könnyen s közvetlenül érhetÅ‘ el a férfiakkal közösködés; – mÃg a nÅ‘társak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfÃjokkal; csak annyira van eszök; amit az állat is tud!“ Å szerette az urát, de mikor csak tehette, inkább kibeszélte magát elÅ‘tte abban a részben,… az ember ki is fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?… Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ãm mÃg betegeskedett, Károly, – ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy érezte, hogy Å‘ egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül, zavartalan, ömlÅ‘ odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli barátnÅ‘nek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük, néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becézÅ‘ szót duruzsolt a suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül meghallja s holtig csúfolná ezért… – Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének. – Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem hű legyen, mint én, a sÃrig. – Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én a világért meg nem sértenélek. … Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi élet nem bÃrja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron mégsem csalódott új barátnÅ‘jében; a leány szelÃd, epétlen, adakozó és nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb; csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában segÃtettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez elÅ‘ttük ismeretlen szolidaritásnak s mindegyik fél nÅ‘tt az idegenek szemében általa. De a doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta, hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig! * „Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idÅ‘ mulva néhány öreges szapulónÅ‘ is a mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke csak annál inkább nem tágÃtott. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy Å‘k vannak a leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnÅ‘je mind arra kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni, hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta, hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az Å‘ érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki errÅ‘l. Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretÅ‘t tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a gyárban, másikon a nÅ‘tlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem kivánta. Ãgyrajárónak is a hatvanesztendÅ‘s utcaseprÅ‘, szegény Sipita bácsi volt nálok, mÃg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Å most csakugyan sokat nincs otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy hermelinszÅ‘rmébÅ‘l vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon, melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen Å‘rá bizták. Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dÃsze két bojttal; – fÅ‘ a façon; a fÅ‘nök udvari szállÃtói cÃmrÅ‘l álmodott érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán; de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy milyen nyomorult keveset kap érte Å‘, aki csinálja! Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek, ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnÅ‘!“ – De különben sok szabad ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy koronáért a piacon, köszöntÅ‘verset dugott a csokorba és bevitte, mÃg a doktorné aludt. Az a hÃmzést izléstelennek látta, de azért örömet mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Ãprilisban falura ment pár napra az úrnÅ‘ s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát fizetett; az asszonya erÅ‘vel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy hÃre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte neki, izgatottan érdeklÅ‘dött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ – figyelmeztette azután s a leány nem felelt. Apró holmik, olcsóbb dÃsztűk, fésük, csipkék és zsebkendÅ‘k sokszor elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idÅ‘ mulva minden cselédjével Ãgy van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt. Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre jött; mint ahogy elÅ‘re tudta is. Nem volt rossz, vagy szÃvtelen nÅ‘; inkább jobbhajlamú, néha töprengÅ‘, igazságra, önjavÃtásra kész; ha olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segÃteni a mai viszonyok közt. Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi levegÅ‘je: a jobbágyi idÅ‘ és szellem, mikor mindenki szolgált valakit, végsÅ‘kben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és tiszteletet keltÅ‘. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve, lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nÅ‘ a nÅ‘vel; vagy ha közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a „lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, mÃg nem mer többet lopni, mint amenyit már a budgethez számÃtott s mÃg a viszony természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: Å‘szintén üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellÅ‘zhetÅ‘vé tenni ez áldatlan viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre. Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok már nincs, odáig takarÃtónÅ‘vel is meglenne; sÅ‘t egy kis hajladozás Å‘t is fogyasztaná, meg egy kis kifÅ‘zésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette nyaralás idÅ‘n a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire Å‘ hazakerült. Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult hangulat végre valami Å‘sszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendÅ‘rrel fenyegette; a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelembÅ‘l“ elébelökte a konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta, hogy Ãgy esett s egyik sem látott rendkÃvülit benne. Egy mindeneslány külsÅ‘bbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem teljesen, s a multba visszamenÅ‘n nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez egyoldalu szerzÅ‘désben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a doktorné, – minek izetlenkedjünk? De elÅ‘re fölmondani rossz politika lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni, hasztalan erÅ‘ltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen elköszöntek egymástól. Veron megtörülte lúgos karjait és kitörÅ‘ örömmel, gyengéd öleléssel fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten sÃrtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! – kiáltott aztán vÃgan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyÅ‘zÅ‘déssel és kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi idÅ‘ben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá! Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ – Ãm Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“ alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot értett; olyat, amiért az embert a rendÅ‘rségen üthetik, nyaggatják, becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendÅ‘, mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját) – még egy ciha vagy lepedÅ‘ is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok, hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak hemzseg tÅ‘lük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü, nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Å maga, Veron például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesbÅ‘l átöblÃtett magának egy nehány párt s hordta, mÃg a többi ruha munkában volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát. – Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból, hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval; a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarÃtni mégy. A szinész-urat még holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb. Délután segÃtesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz? – Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.) – Sohse búsulj, szivem; még Å‘ mondta tegnap, neki jutott eszébe! – hazudta az asszony hÅ‘siesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt keresztülvigye az otthonában. * Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sÅ‘t váratlanul készséges volt és egyetértÅ‘. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a műhelyben. Vele szemben habozott a fÅ‘nöke: jó és gyors munkás hÃrében állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem volt soha és ez döntött. A fÅ‘nök már ismerte ezt a tipust és ki tudta használni; szives, dicsérÅ‘ szók közt igérte, hogy Å‘szre, – Å‘t elsÅ‘sorban – visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is, a szapulás-gÅ‘z meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nÅ‘ az a bumfordi leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly. Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is; csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban, úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már nem igen erÅ‘ltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai viszonyokról, az életrÅ‘l, a családjáról, a világi rendrÅ‘l; amicskét tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelsÅ‘, ünnepieskedÅ‘ idejében a barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is. Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott. Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést, izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak Veron készÃtsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz Ãgy, anyuska?“ Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben. Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta, de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót. Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni reggel; s e tekintetben Károlyban megértÅ‘ szÃvre talált. Nem volt baj, mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarÃtni a két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól sürÃtett, nyugtalankodott, sepert, kávét fÅ‘zött nekik és néha mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval; olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha Veron valami rosszalkodáson érte. Å is jól érezte magát a két nÅ‘ közt; nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a nÅ‘i kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a szakmájába is vágott. Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel, megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket. Károly ismerÅ‘s forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergÅ‘n meleg volt a fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazÃtotta Erzsin az új ruhát, hogy ne gyűrÅ‘djék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette, de megzavarták minduntalan az úton jövÅ‘k-menÅ‘k, az ünneplÅ‘ ruhák, beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is nagyon csÃpték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly néha „viccbÅ‘l“ odanyúlt, segÃtett Å‘ is vakarni. „Na, majd én ott is, hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötÅ‘ alá nyult, dühösen a sok csÃpéstÅ‘l. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú, szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylÅ‘, kis fekete szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszÃvjon még beléjük e ritka gyönyörűségbÅ‘l búcsúzóra. Az Å‘ szülÅ‘faluja is Borsodban ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos, erdÅ‘s, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szÃve hajdan,… a kovács Etelka lánya,… a gépész, az elsÅ‘,… nagy darab, erÅ‘s férfi!… Erzsi a tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor kezdÅ‘dik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállÃtva, úgy-e hékám, csak be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsÃpte a lyány kemény csÃpÅ‘jet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ – Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy fölsegÃtse. Erzsi utánuk tápászkodott. Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és fehér nÅ‘i hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig rendreutasÃtotta, komolyan védve meg a barátnÅ‘jét. „Egy rendes nÅ‘vel, pláne leánnyal nem illik Ãgy beszélni!“ – De Erzsit is elÅ‘vette másnap négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fÅ‘vel, némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még Å‘ kért szinte bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes bÅ‘rével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével. „Ãrván nÅ‘tt szegény, nem volt aki tanÃtsa!“ – gondolta el és eszébejutott, hogy tán Å‘ se botorkált volna annyit az életben, ha anyja él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – Å‘ szedte fel az utca kövérÅ‘l a csaknem naponta ittas gépészt. Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett, kiengesztelÅ‘dött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha, összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“ bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik, tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segÃtett az ura is teregetni és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon Å‘ is, segÃtsen anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedÅ‘k alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekrÅ‘l. Ha sok ruha volt és padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt. „Neked megárt a lépcsÅ‘, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettÅ‘t, vagy már úgy is ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelÅ‘l átfogta Å‘ket a két karjával és mÃg Veron felé sandÃtott egyetértÅ‘n, cinkosan, mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát, jól belecsÃpett. De Erzsi nem visÃtott, hangtalanul, lágyan lapult el a férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten, mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már, gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi, eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre késÅ‘bb emlékezni vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál; szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott látna!“ Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni! Hallott házasságtörÅ‘ históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De Károly sohasem volt hozzá jobb szÃvvel, – ezt érezte, – soha úgy a kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj! Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólÃtja egy szakácsnÅ‘: hogy Å‘ itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat Ãrt le a homloka elÅ‘tt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott. – Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt? – Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne essék. – Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós. – Sohse vettem észre!… – Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson vissza a hajón. Ãgy, mint bolondot, hazasuppolták. – Suppolták? – Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram Ãgy hallotta az ottani doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, – de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha Ãgy volt, akkor még nagyon is okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt Ãgy kikomponálta! Na megyek, Isten áldja meg! Veront mintha fejbeütÅ‘tte volna az elsÅ‘ megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a leány semmi ilyest nem emlÃtett neki! Hogy van az életének egy rejteke, egy egész szakasza, amirÅ‘l el nem számolt! Hogy látszólagos naiv ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja, micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a legrettentÅ‘bb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a faluban egyszer egy Å‘rült suszter kiirtotta az egész családját!… De Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is, ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja? De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott; Ãgy ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt, szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már drága melegség lüktetett a Veron szÃve körül, csaknem sÃrt, csaknem zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a sokat szenvedett teremtést. – Asszonyság kedves! – szólÃtotta meg a fűszeres a boltajtóban. – Nem azért mondom, csak emlÃtem, hisz magok rendes fizetÅ‘k, bár mind olyan volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszébÅ‘l? – Nekem – számla? Milyen, micsoda? – Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor. – Micsodát? – Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer töltÅ‘tt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény; négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian néztek rá. – Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr! – Kérem, ké-érem, asszonyság! Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettÅ‘l egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, mÃg mind letörlesztette! Pedig csak Ãgy, kicsin kezdÅ‘dött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be, magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan tiltakozott. Már kiszállt belÅ‘le az iménti meghatottság; egy perc alatt mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek Å‘k ketten, milyen összeillÅ‘tlen a természetük a leánnyal. Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt végre és a sÃrás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér, mint annyiszor, – biztosan a szÃvére öleli. De az nem merte; némán, összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött, vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetÃtésen; – kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér hÃján, – és az asszonynak nem volt szÃve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni elÅ‘tte. Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött szemmel ajánlkozott, hogy felét Å‘ elviszi. Megindultak hát együtt a férfival; de különfelé volt útjuk. Délután levelet hozott a postás Erzsi cÃmével. „Mi a csuda!“ – gondolta Veron és a legmélyebb meggyÅ‘zÅ‘déssel jogosÃtottnak érezte magát, hogy rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötÅ‘tűvel srófolgatta fel a borÃtékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – Ãgy kezdÅ‘dött és az asszony nagy érdeklÅ‘déssel betüzte végig. „Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli, hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy üsmerÅ‘snél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyÅ‘jjél, legalább most megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy bárónÅ‘höz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem, mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellÅ‘, nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“ Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanÃtó volt az apja!“ – ez volt az elsÅ‘ gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor elÅ‘ször itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte Å‘ akkor, milyen kitünÅ‘nek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek: csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – Ãgy lehetett ez mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is! Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az Å‘ keze alatt. De vajon igazán?… Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta Å‘ket haza; vacsora készen. „Hogy lehetne rajta segÃteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy házak falán nÅ‘ttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni, hogy táncol a por az ablakok elÅ‘tt; fenn egyik ormon egy műterem üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erÅ‘sen hangzott ma a sok, városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az, de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idÅ‘ van?… De már jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégybÅ‘l kijött a cseh szobalány karonfogva a vÅ‘legényével, egy führerrel a bosnyák ezredbÅ‘l, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva, de hÃven. A lány szeme ki volt sÃrva, a legény, – ez a józan katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud? Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel, vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban, keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, – éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül! Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma, embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Åk már délben hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap emlÃtette, hogy most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, Å‘ mindenrÅ‘l tudni szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt, bár végig se gondolta még. – Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos. – MitÅ‘lünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni. – Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a kérdés, az egyetlen kérdés. – Hogyne! Mikor volt katona. – Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű. – Na, hát akkor nem megy most se! – Biztos?… – Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton. A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétÅ‘l, elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan késÅ‘re maradnak és neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte kihalt volt az utca. Messze-messzirÅ‘l durrogás három egymásutánban, majd a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint valami visÃtás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“ – gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektÅ‘l. Ãgy ült összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig. Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik elÅ‘tt sötétlett két sietÅ‘ árnyék, – Å‘k voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na, asszony, – kiáltott be Károly elÅ‘re, – felfordult a világ!“ – „Te, anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult. – Na, csak egy ilyen picurkát, kismama! – Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért! Veron a falnak dÅ‘lt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép, „ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke elÅ‘tt, rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdÅ‘k, fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben, a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres katonaság. Majd tanyáznak az erdÅ‘n, kitörik a fát, a kerÃtéseket; elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok sÃrnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásÃtanak, a templom összedül, a kazal kigyul,… igen, Ãgy mesélte a nagyapja a negyvennyolcas idÅ‘bÅ‘l. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak odaát Pesten! – Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte. – Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni! – Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti! Hagyjatok nekem békét! És zokogva esett az ágyra. II. A napok pedig tovább haladtak és a külsÅ‘ élet sok különös új zaja és mozgalma csak mint felszÃnes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sÅ‘t nehezen hitte el, hogy nem követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje azelÅ‘tt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért, kellemes és kielégÃtÅ‘. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig közöttük. Sok sÃró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat; összekarolt párokat, nyÃlt, fesztelen megujult szerelmeket. Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes idÅ‘ben“ rendÅ‘ri beavatkozás járt volna. Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-fÅ‘re házasodott mindenki s oly édes, üdÃtÅ‘ volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak össze. A cseh szobalány kimenÅ‘t kért tizenegykor s délben már mint a führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is Ãgy tett egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Å lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek akadályokat. A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan, egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetÅ‘ségeket. Mindenki látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás, offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja honnét? – de kötelezÅ‘vé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna súlyu, Mások komolyan azt állÃtották, hogy Å‘k már megtanulták „a sorok között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak, mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte Å‘ket utcahosszat, kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy beavatottabb; mÃg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették Å‘ket vagy elhalmozták praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és hÃztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idÅ‘k e rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem veheted:“ – ezen tünÅ‘dtek Å‘römmel. Némelyek hangosan és szabadon beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak, nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az emberek elvesztették egy kicsit a lehetÅ‘ségek, valószinüség mértékét. Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is elolvastak valaha. Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és visszhangra találjon. „HÅ‘s katonáink“ valami kis kényelemhiányát hánytorgatták. Ãm ami felülrÅ‘l jött, hivatalos helyrÅ‘l vagy az ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit Ãrnak. Néha egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban elesettnek siratta hÃvét; mikor egyszerü sürgöny hÃvta valamelyik messze vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal, agyonellenÅ‘rizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ – Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt érzések, szeretetek ujultak meg, felfedezÅ‘dtek, égtek sziporkázva a megindultságok e rezgÅ‘ levegÅ‘jében. Az asszonyok becsesek, drágák lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés, kÃn megbujt néhol magárahagyva, nem is értve. Mindennek fulladt visszhangja verÅ‘dött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vÃzzel, ha egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel halottaiból Borbán Ãron és tanÃtotta az embereket, hogy három zivatarja jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér battisztköpenyes, lebegÅ‘ fejdÃszű, szép, gazdag nÅ‘k autóztak naphosszat nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón sürgÅ‘s és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat, önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bÃrnak kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nÅ‘ket, – évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnÅ‘jével; mindenki tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, elÅ‘bb nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szÅ‘ke hajtincsét a kacér fejkÅ‘tÅ‘cske alul és nevetve szaladt fel a vÅ‘legényéhez, ki ugyan „fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“ egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz. Ãltalában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegÅ‘ rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites szeretÅ‘kké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes ápolónÅ‘k tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornÅ‘je is, egy nyúlánk, barna leány; s „csakolyan“ volt az Å‘ fehér jelmeze is, mint a doktorné húgáé. SÅ‘t Å‘ „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nÅ‘ közt. A souterrain Å‘t fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér, nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedÅ‘ fölénnyel beszélt az utcán. Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon tanultak asszisztálni, az öreg ordÃtott rémesen, mert már nem altathatják, nem birná; de Å‘ már el tudja hallgatni nyugodtan a legÅ‘rjÃtÅ‘bb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „hÃres zenész felesége“ a legbúzgóbb köztük, Å‘ fogta a fejét, leborult, odaszorÃtota arcához az utcaseprÅ‘ verejtékes, kÃntól torzult arcát és vigasztalón suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták, hogy tegnap hozták az elsÅ‘ ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak terjesszen itt rémhÃreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten összeszorÃtott ajakkal hallgatta Å‘ket; végül, mintegy elszántan és magát-erÅ‘ltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles szereplÅ‘je; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit, azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet, véres, csonkÃtott, összekötözött szenvedÅ‘k rémes, hallatlan tömegét, – talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten… S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem félt tÅ‘lük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú sorában jöttek kényelmesen hátradÅ‘lve, ép kezükkel integetve, elkapkodva a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplÅ‘ népek sorfala közt a kórházig; hol már az ajtóban frissÃtÅ‘t kÃnáltak feléjük a hölgyek, – a legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgÅ‘ aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerÃtésen folyton cukorkákat dobáltak be a kinn üdülÅ‘knek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplÅ‘k, aztán a rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentÅ‘ az a háboru?“ – kérdezték szomjasan; s a hÅ‘sök elmesélték hajmeresztÅ‘ komitácsi-történeteiket. – Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! – panaszkodott Erzsi. – Mióta hÃvlak, nem is szép tÅ‘led! Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a gondok és kételyek, figyelni kényszerÃtve azok tetteit, perceit, kikre eddig nyugodt szeretetében az életét bÃzta. S mÃg elfoglalt, tépelÅ‘dÅ‘ lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külsÅ‘ dolgok szokatlan hullámai; lehunyta szÃvét minden elÅ‘l, ami nem Å‘ volt és saját kicsiny, de neki egyetlen élete. Lehunyta szÃvét és már választott: nem a férje, hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos, kinlódón szigorú itélettel, – Å‘benne méregette saját, eddigi balgaságát és titokban sokszor sÃrt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel kérdezte, hogy nincs-e baja? Erzsi mitse vett észre ebbÅ‘l; Å‘ most élénken és kifelé-élt, mint a szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesÅ‘n, a kiváncsiság önzÅ‘ közönyével, felszÃnesen, élményeket habzsolva. Pár napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este elhÃvta Å‘ket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban. Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában úgyszólván a másik kettÅ‘ helyett is, kik az „érdekes idÅ‘k“ izgalmaiban éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarÃtással adós maradt. A leány szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta néha újra vidáman, szivesen s erÅ‘vel rátukmált Veronra kisebb összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van… Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig Ãgy is ingyen evett már nála, vasalásban soha nem segÃtett; Károly csak liferált s néha vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész szalutálva át nem vette tÅ‘le a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nÅ‘tt és sorban megteltek a kisegÃtÅ‘ kórházak. – Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat, úgy sejtette!) – Ez egy magyar nÅ‘nek kötelessége!… Gyere no, ne gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csÃpd ki magad te is, háromkor van a látogatás! – Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani, hogy ki-beteget akar látni! – Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk! Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép idején; Erzsi segÃtett betűzni Veron gyémánt-dÃszes hajcsattjait s odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarÃtsa. „Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“ Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszÃnű, tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az Å‘rtálló altisztre és egy marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette megÅ‘rizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage elÅ‘tt, köszöntést mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató suttogott odahajolva, – nÅ‘k; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz, anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne elÅ‘tt. Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnÅ‘m, tanÃtónÅ‘!“ – Veron elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“ Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nÅ‘t“; – mert Erzsi maga elÅ‘nyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek, ki igazi sebesült volt a vállán, – mÃg Å‘ csak hurútból, csúzból lábbadozó. KereskedÅ‘segédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hÅ‘sök s a pesti nÅ‘kre elméletben kiváncsiak; hiszen elÅ‘ször voltak idefenn. És szivük teli volt elismerÅ‘ hálával a honleányok iránt, kik cigarettát hoztak, mulattatták Å‘ket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerÅ‘s: a somlyói centrál kaszirnÅ‘jeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben, szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekrÅ‘l s valami finomabb, költÅ‘ibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát, élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az elsÅ‘ pillanatban s melegen megszorÃtva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez férjes asszony; tanulta, hogy Ãgy illik! Vitorisznéval elÅ‘ször esett ez életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van. „Most elÅ‘ször méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi és melegen, de félénken nézett rá; mert szÃve úgy vágyott már a tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan, kedvesen, hogy Å‘ az édes hazáért lett légcsÅ‘hurutos Krasznik táján. Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székrÅ‘l s a Krausz ágya szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a nÅ‘i látogatója; idÅ‘s asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk suttogásból. Idegen látogatók, érdeklÅ‘dök a hazafias közönségbÅ‘l; igen, elmaradoztak már ekkora vagy a vezetÅ‘ség állta útját a hangos búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nÅ‘knek és nyalánkságoknak. Åket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjérÅ‘l a magáéra! megfészkelÅ‘dött s keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt; bután, de vigan és nagyon feltünÅ‘en. És Veront elöntötte a harag; igazi pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg is mozdÃtni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott; most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit magában ezerszer elgondolt emberekrÅ‘l, világról, életrÅ‘l. Károly elÅ‘tt jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta Å‘ azt, mindig azt az egyet; mennyi esztendeje már! De Ãgy jó; Å‘ egyszer akarva, befejezte a csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt Å‘ a két elsÅ‘nek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen elÅ‘kelÅ‘! S Å‘ hogy becsapja itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szemébÅ‘l meglátom itt Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygÅ‘ utálattal ugrott fel a székrÅ‘l. Szó nélkül fordÃtott hátat a kis Weisznak, rá sem gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé, tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpÅ‘csészét!“ – nyögte egy beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorÃtotta a borogatóruhát az idegen férfi szÅ‘rös melléhez, mert csaknem leesett, amint elÅ‘rehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadÅ‘lt a párnára, könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónÅ‘ és szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ – mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz, valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelÅ‘ hadnagy lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam Å‘szintén; ki az a nÅ‘?…“ Erzsi felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:… de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“ – „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen Ãgy!“ – hebegett Veron. „Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A néne odalépett és elvette a köpÅ‘csészét, hogy megnézze; Veron sarkonfordult és kiillant a szobából. Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Å már készen volt ezzel a históriával. – Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából. – Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón. – Ne mondja? Hát mikor jön haza? – Az is az Å‘ dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze hozzá. – Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony! Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall. – Micsodát? Mit nem látok? A menyecske rábámult. – Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérÅ‘re a végin. – Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit tudok is, az ErzsijétÅ‘l tudom; Å‘maga beszél néha olyanokat az a veszett, hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelÅ‘ttem?… Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélÅ‘kéje; csak egy pár szót mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem bolond az néha! – Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg! – Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr Å‘tet szereti, nem az asszonyságot, hogy mán a doktornétul is Å‘ csalta el, hogy régen jóba vannak! – Gyalázatos!… Ezt?… – Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha szeme elÅ‘tt csókolgatja az ura Å‘tet, – meg hogy Å‘ aludt a Vitorisz úrral egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét, kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát inkább eltürt mindent… Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra: olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak az nevethet Ãgy, aki nagyon biztos a dolgában! – Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!… Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a kidobott kutya, melynek ismerÅ‘s ez a szó: mars! Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá. – Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló hanggal. – Miért? – Mert kidobtam, – ha tudni akarod! Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont. – Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod! S halkan fütyült, mÃg az asszony kitálalt. * Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarÃtson, kiadósan és olcsón fÅ‘zgéljen az urára, jól kiszámÃtva, okosan beosztva; mert az Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet kifÅ‘zésbÅ‘l; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben – hitték – nagy hiány lesz; de fÅ‘leg ész nélkül; – az ezüstpénzt. Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakÃtotta át hamarosan új gazdája. ErzsirÅ‘l hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! – Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve sok holmit eladogatott potom pénzen. KésÅ‘bb galiciai menekültek laktak ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdÅ‘kádban, egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az utcából. – Veron úgy hitte, az Å‘ életébÅ‘l is, minden nyommal, emlékkel együtt. De nem állta meg, hogy elÅ‘ ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt. „Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a barátnÅ‘ddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, – hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy elengedte magát elÅ‘ttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bÃrta tovább kérdezni, pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha. KétségbeejtÅ‘n összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz Å‘ itt volt, hisz elÅ‘tte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az elsÅ‘ férfi ez, akit ösmert! Vak volt Å‘ akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amÃg idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, mÃg az a szájas Å‘rült, az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba dicsekvésében?… – Å róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt, itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy, mint a többi! Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsÅ‘leg is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire szivéhez volt nÅ‘ve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett, oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles szomszédok, pletykáló cselédek közt!… – Hogy is jutott eszedbe legelÅ‘ször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda férfitermészeteddel! – Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan kiváncsi vagy, – hogy mÃg a doktornénál szolgált, az asszonya maga mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember, lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer, Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged, Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nÅ‘re életemben, se nem bántottalak, – de ha engem Ãgy szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy soha nem látsz többet! Megijedt e fenyegetéstÅ‘l és hallgatott; de nemsokára módját kereste, hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnÅ‘ örült neki, felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az „ErzsiügyrÅ‘l“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerÃtés e cifra meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig gyÅ‘zte békÃtgetni. „Ilyen butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“… Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyÅ‘zÅ‘dött, hogy megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy ebbÅ‘l jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!… Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton a háború foglalkoztatta, errÅ‘l beszélt, bölcselkedett a vÅ‘legényével; errÅ‘l olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétÅ‘l kezdve a sajtóhadiszállás hÅ‘seinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két Ãzben ki is nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de másodÃzben nagyon sokat kihúzott a cenzura. A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás Å‘si férfigyönyörét“ s hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak a bÅ‘rükkel; személy szerint nem öltek soha! Ãm tél derekára elfogytak ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát. Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebbÅ‘l; s életben maradni általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel, vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a kinn felgyült tisztfizetésbÅ‘l derüre-borura: szÅ‘nyeget, ékszert, vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt érzékük! Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó csapatokat, végsÅ‘kig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba, elmeredÅ‘ közönnyel haladtak valami kórház felé. „EzekbÅ‘l sohse lesz ember!“ – sugták a járókelÅ‘k egymásnak a megszokástól tompult döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva, szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s egymásközt a termésrÅ‘l beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult örökségi ügyeikrÅ‘l. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a szögletes, szégyellÅ‘s, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása, nehéz-szava, megszÃtt, kemény valója oly ösmerÅ‘s volt, oly övé, hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos vagy fizetett ápolónÅ‘k voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; – különösen komoly és elszánt nÅ‘k, kik egy-vagy más okból kötelességet vállaltak önmaguk elÅ‘tt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát! Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott, lekopott az egészrÅ‘l; Å‘szintébb lett Ãgy s jobban meglátszott, hogy az „ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillÅ‘! Már senki szive nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordÃtott, senkisem várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hÅ‘si halál“ és a „ki tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn a sereg vonult elÅ‘re, vissza és megint elÅ‘re; másodszor már senkit meg nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret; egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sÅ‘t hosszú életet biztosÃt. Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk, néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló gyerekek, fáradtan ügetÅ‘, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsÃrt egy-egy kalapos nÅ‘; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai. Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt. Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony elÅ‘tt megint sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya elÅ‘tt, – egy sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban, az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába folyton visszajárt hogy Å‘k nem éltek jól eddig, egész együttlétük hiányos volt, felületes; Å‘ századrészét sem adta urának, mint amit adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét! – „Csak most adj, te jó Isten, egy kis idÅ‘t! Csak egy kicsit kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendÅ‘ rezignációval. Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglÅ‘be. A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága, – elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött, találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt, maguk-találta friss út, melyre szülÅ‘iket, magukat fölülmulva léptek; s mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!… Veron erÅ‘sen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott egyetmást; ez idÅ‘tÅ‘l fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza, hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki. Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott Erzsivel. A leány mosolyogva, szelÃden köszönt neki; kosár volt a karján s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta, hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész délelÅ‘tt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem rángatja senki ide-oda. Ha délben kifÅ‘zi, szétosztja; más dolga nincs aznap, szolgálók mosogatnak, Å‘ akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé fér. KimenÅ‘ nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek, szórakoznak. Egy ápoló ismerÅ‘se ajánlotta be ide Å‘t is… Veron figyelte, hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos, biztos kifejezésekkel és bÅ‘ven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi szép idÅ‘k, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte. „ElhÃvnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gÅ‘gösen, – de az uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek, már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem, – nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerÅ‘sök, szomszédok elÅ‘tt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat legfÅ‘bb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha, hogy fÅ‘leg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értÅ‘ szivekre lelt és elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely csak lenézÅ‘ részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelÅ‘tt, mikor „a koma“ nincs otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettÅ‘l fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzrÅ‘l, – minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. – Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erÅ‘sÃtgette, mert most megy Å‘ is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“ Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt levegÅ‘jében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince elÅ‘tt szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint akármely más esztendÅ‘ben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; – pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve, szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, Å‘rületes útján. – Veront ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erÅ‘ltetve is asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az ember mégsem bÃrja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány (az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hÃrt. – Å a klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy éve. Himezett-hámozott, de Å‘ kileste, kivárta azért is; a szülészetire szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis nÅ‘i baja támadt; de Å‘ megnézte jól a termetit; Å‘ csak leány, nem tudhatja biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne, hogy „kicsi bántja a nagyot!“ Veron elsÅ‘ gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta, titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még klinikára megy kérdezni… És Å‘tÅ‘lük a leány elment még szeptemberben!… Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez magában semmit nem bizonyÃt… De Károlyt nem faggatta akkor este, sem késÅ‘bb; – megfogadta volt magában még az elsÅ‘ sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak odavetÅ‘leg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának: „Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlÅ‘ szókat. De egy idÅ‘ mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a körülményeket, látszólag odavetÅ‘n, lenézÅ‘ kiváncsisággal; – hogy ki mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következÅ‘ napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; mÃg egyszer az egyik bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az ÃrÃgy, csúf száján, hogy: hiszen látta is Å‘ egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az Erzsivel,… a budai lánchÃd tájékán mentek egy kis kerten át, Å‘ jól a képükbe nézett,… de igen siettek!… Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül találkozott még Å‘sszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, – másokkal feleselÅ‘, illedelmes kacér, vagy rögtön engedÅ‘, ahogy épen a „raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy, suta ösztönnek engedve átal, melyben Å‘ tudattalan volt szinte és teljességgel gyámoltalan; akár az idÅ‘szakos könnyelmüségeiben, beteges le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvetÅ‘ birtoklása nem is boldogÃtotta pedig; csak kellett, hogy Ãgy legyen vele, Ãgy álljon meg elÅ‘tte; maga sem tudva, mit vár. SzámÃtás és gondolat, sÅ‘t szÃvbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már Ãgy volt mindjárt eleinte, már Ãgy kezdÅ‘dÅ‘tt köztük,… egy nap a férfi lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem szólt az neki semmit, hogy Ãgy legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy hogy miért, hogy lett ez; – s a nÅ‘ nem mert volna maga változtatni; itt a másik vezetett, – már ez Ãgy formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú, barátságos szót, – és Å‘ nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön. Ó, ha jól megkönyörögtette, megrÃkathatta volna egyszer!… De csak meglapult elÅ‘tte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a fehér nyakát. Károly nem tudta akkor még, miért ment el tÅ‘lük valójában a leány; s nem is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy Ãgy lerongyollott a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány erÅ‘sködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyÅ‘zÅ‘dik. Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kÃvánást érzett iránta; zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt, nem ment el; mÃg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december hónap eleje táján lehetett… a nÅ‘ maga várt rá munka után, hosszan ácsorgott a műhely kapujánál s Å‘ még meg is váratta szándékosan. De aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta, Ãziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi utánaszólt: „Hát tÃzre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán mosolygott és fütyülve, gÅ‘gösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te rongy, mert rögtön rendÅ‘rt hÃvok!“ – sziszegte elmenÅ‘ben. Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű féltést vagy hiuságsérelmet végsÅ‘ utálatnak hitte magában. „Mégis disznóság tÅ‘lem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccbÅ‘l is, – ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem, szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem szekÃrozna! Erre nem is köpök többet!“ Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! – Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ãm Veron ebben is változni látszott, fejlÅ‘dni az ura kivánsága szerint, – vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad. … És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a bajt?“ – sokszor kapta tépelÅ‘désen magát. – Régi és már eltemetett problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta ujra. Lehet-é Å‘neki, – Å‘tÅ‘le egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s Å‘ ilyenkor érthetetlen, ijedt szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetrÅ‘l!… És most, – most az a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy Å‘ mellette mivé nÅ‘ a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekbÅ‘l lesznek a betörÅ‘k, gyilkosok! Az ilyentÅ‘l az államnak el kéne venni a gyereket! Az állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit izgatja Å‘ magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta; akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha biztosan tudná az ember!… Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús fogadalmát; szóval sem emlÃtette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami rettentÅ‘n kÃnzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – mÃg ki nem kutatta Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; Ãrt hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó legyen) rábÃzta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap reggel kilencre, mert sürgÅ‘s beszéde van vele! Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegÅ‘nek, dologba nem fogott, tiszta kötÅ‘t vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“ ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól összefogott kendÅ‘vel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a pincelépcsÅ‘n. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá Å‘nála szokatlan, tragikai hanglejtéssel. Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendÅ‘ szétnyÃlt. Bizony, már észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett széjjel e réglátott helyen. – Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! – parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végsÅ‘ megadás. – Idehallgass! ElÅ‘ször is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…! Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni. – Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy Ãgy? – Vagy öt – azt hiszem?… – Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát Ãgy kell, hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj! – Igen, – némelykszer! – Te elvetemült, mi lesz belÅ‘led, mire neveled azt a porontyodat; gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt szaporÃtod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen… tudni akarom, hogy ki az apja. Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „KitÅ‘l van!“ – faggatta az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából. – Egy ápolótól… Aki itt volt elÅ‘bb az iskolakórházban,… te is láttad. – Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestÅ‘l van? Azzal… nem voltam én akkor. – Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló? Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az ápolóval! – Elment az a harctérre már!… – Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg se állnál a Duna fenekéig. Olyan nÅ‘nek, amilyen te voltál valaha, – ide kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni, – ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelÅ‘lem, az én tiszta testembÅ‘l, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha éntÅ‘lem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tÅ‘lem nem tudott lenni neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos, hazug szájával… Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelÅ‘sen dühödt hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos nyögésekkel sÃrt, – sirdogált elÅ‘tte. Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már, – meleg esÅ‘ként hullt rá a szidás, melybÅ‘l veletörÅ‘dést érzett ki, valami személyes, bensÅ‘ érdeklÅ‘dést. A legszűkebb család tiszte a megesett nÅ‘t négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni, – minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál erÅ‘sebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a késÅ‘bbi védelem, vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetÅ‘dÅ‘, hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs közük hozzá. – Most ez a régi meleg szÃv, e régi, kedves hang mondta el nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törÅ‘döttsége, testi aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sÃrásban… A pincelépcsÅ‘n Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre, hallotta az asszony rémÃtÅ‘n izgult hangját, látta a leányt zokogni. Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve bement a fülkébe, ledÅ‘lt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ – sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról elÅ‘kotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérbÅ‘l, odanyomta neki, segÃtett felállni, szinte lódÃtotta. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendÅ‘ alatt már törve a kenyérbÅ‘l. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon hanyatt. – Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelÃden, – úgyis megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani elÅ‘re, hogy hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam. Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit Å‘ szeret; neki meg kell tenni mindent, hogy megmentse. – De hiszen szembajos vagy! – Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik! Egyszer mégis elment a helyÅ‘rségibe, az Å‘rnek azt mondta könyörgÅ‘, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét folyosó-zúgban megvárta a fÅ‘törzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a szomorú kis nÅ‘re, de mikor kinyögte, mirÅ‘l van szó, bosszusan legyintett a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett! – De hiszen te katonaruhakészÃtÅ‘nél dolgozol! – Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem! – De ha lÅ‘port, municiót csinálnál?… – Ugyan – no! Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. RésztvevÅ‘ mosollyal vagy haraggal utasÃtották el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez elÅ‘tt el kellett némulnia. Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma, hogy a rossz emberét elvitték, a segélybÅ‘l békén és rendesen élhet a gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most vége! Sokat sÃrt titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly erÅ‘s és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És mindent elkövetett a végsÅ‘ erÅ‘feszÃtésig, hogy ezt az idÅ‘t, e szép, nyári napokat kellemessé tegye számára. Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy Å‘ még dolgozhasson érette, áldozhasson neki? MegÅ‘rzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, – már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számÃtásai, tervei határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak élne; – Å‘, – Å‘ azt a Gellérthegyet ki tudná mozdÃtni a helyébÅ‘l a jóvoltáért, a tÃz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elÅ‘segÃtse. S passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt képes. Mit használ az? Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tÅ‘le telhetÅ‘n megkönnyÃtsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól, – zálogházi selyembÅ‘l fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvÃz receptet is felÃrt. S a fÅ‘, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen, sebesülten. Ha meg kell is halnia, – Å‘ legyen mellette, hazahozassa, (még errÅ‘l is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd takarÃtani is jár, mos, kifÅ‘z, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes pincébÅ‘l ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza, itt keresse Å‘t, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt… Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf, plötyögÅ‘s bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyÃrt volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a legnagyobb mosóteknÅ‘be ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a félrerakott, innen-onnan összekerÃtett jó falatokat. – Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan, aggódva. – Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok embert össze akarsz tanÃtni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! – És ilyen kutya, kánikulai melegbe!… Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal. Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött. Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erÅ‘set s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra; – s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát. Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sÅ‘t fátylat kössön, öltözzék fel rendesen és villányossal elÅ‘re ki. Akkor egy-állomásig szóló jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt lehetnek vonatindulásig. Ãm ez nem sikerült, az Å‘r kétszer is visszakergette; feldcugok indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az Å‘szbajuszú. A folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó, sÃró, búcsuzó ember zűrzavarában. – Ãlljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! – súgta a férfi. Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás kezét. – Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! – mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értÅ‘n. Egy percnyi csönd után másfélérÅ‘l kezdett mondani valamit Károly. Hogy világosan cÃmezze a kártyákat és mindennap Ãrjon; a postán megmondják a tábori számot, amig Å‘ megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket. – Van-e hazafelé villamosjegyed?… Csengetés, trombitaszó, recsegÅ‘-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések. Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: – egy-egy zokogás. Veron is ment a többivel kifelé. Az utcákon már kora délelÅ‘tt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok káromkodtak, kövezÅ‘ öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult. – Néni! No jÅ‘jjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz piskóta, de a skatulyásból! Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most a rendÅ‘rt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „SzülÅ‘nÅ‘-Menhely“ kórházig. S a dolgos, hangos reggel közönyében Ãgy indult munkára; loholva vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülÅ‘ izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és meleg terheit, gÅ‘zölgÅ‘ piciny testgomolyokat raknak le jajban és vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, – akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több élÅ‘ hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen, kit pusztÃthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen, szörnyűséges köpünek, melybÅ‘l ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegÃteni, – soha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem is örök! LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRÅL I. Perugiába érkeztünk délnyugat felÅ‘l, juliusban. A szakadékos hegyvidéken át az esteli út; füstös tunnelekben ügetÅ‘ gyorsvonat szédülete; egy-egy város lámpasürüjétÅ‘l parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattok, – és egy kellemetlen levél hazulról a tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, – fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis fogaskerekü, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti kÅ‘padlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos, aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetÅ‘kre a bástyák nagyon régi házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, – itt szép, jó. Itt egyszerű!“ Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn az ócska ebédlÅ‘ben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörÅ‘s plafonbámulások után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; – végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy küldhessék a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt. Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségbÅ‘l is hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?… Otthon a hallban elÅ‘vettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk. „Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily hirtelen, ilyen közelrÅ‘l nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk. Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,… háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngÅ‘ léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a fÅ‘pincér tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendÅ‘. – Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!… Mi lett egyszerre a meghittségbÅ‘l, az otthonosságból? Ãtvirrasztottam az éjszakát, néha sÃrtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtÅ‘l. A vasutnál, – nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettÅ‘ biztató, kárörvendÅ‘, mosolygós arccal beszélt, tódÃtott, kiváncsiskodott, – keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború, – nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordÃtotta le nekünk. Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggÅ‘s, piszkos banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű levegÅ‘jébÅ‘l, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdÅ‘zÅ‘ asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellÅ‘ eget és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktÅ‘l megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Ãgy robogtunk el mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással: „Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt nyaralunk!“ Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy évre rá, – lÅ‘tték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte! II. Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért. A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank elÅ‘tt, a rakodón, a vasuti állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…“ Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, lepihenésrÅ‘l szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törÅ‘dötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, – Å‘döngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi jövÅ‘t; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett. Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok klastromát!“ „E lejtÅ‘kön dúsabban teremnek szÅ‘lÅ‘birtokaink!“ „SzólÃtsam az udvarmestert, úrnÅ‘m?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai ebéd után, nehéz út elÅ‘tt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, mÃg a hálátlan nép észretér!…“ Ãgy kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erÅ‘vel egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult, mire felébresztett. „HercegnÅ‘m, – van még háború?“… kérdezte álmos szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni! Csak megérteni lehetne ébren! A vasuti állomás tájékán szörnyü csÅ‘dület. Szegény emberek, rongyos munkások; a vézna asszony sÃrva és alázattal viszi ura után a kis butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul ordÃtottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhÅ‘ szállt elÅ‘ttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ NagycsÃpÅ‘jű, citromsárga és egyébszÃnű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s Å‘k is visÃtottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem Å‘ket, – aztán nekidÅ‘ltem egy távÃróoszlopnak és sÃrtam… A tömeg volt!… Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szÅ‘kére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen szálltak be, gyerekek, öreg nÅ‘k, – emberségbÅ‘l át kellett adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott ágyaztak plédekbÅ‘l, kofferekbÅ‘l. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen épÃtésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. „Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten. A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenrÅ‘l lehet beszélni felelÅ‘tlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá! Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelÅ‘tt! Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal. … Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorÃtó, kegyetlen mindez! A könyvkereskedÅ‘mhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most megtanÃtjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, – mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, – jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten Å‘rizz, – még sebet kapna!“ – nevet és magához szorÃtja ijedten. – Nem csoda, – gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához. III. Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, hogy Ãrjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak, fÅ‘belÅ‘nek tévedésbÅ‘l… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen idÅ‘ben, mondom! Meg kell jól gondolni!“ Ãgy beszéltünk, de egészen komolyan! Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott Ãgy ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számÃthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem kérdenek, nem magyaráznak, nem készÃtenek elÅ‘ semmire; Å‘t ez éjjel elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken… Furcsát gondolhattam, kinyÃtottam az Å‘ levelesfiókját. Kinn Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, kikrÅ‘l annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az elsÅ‘ persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lÅ‘nie kellene Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát ÃrónÅ‘vel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat németre fordÃtva. Most megnéztem Å‘ket, – sajnáltam, hisz el se olvastam még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük, – de akkor Ãgy volt. Féltem; a hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!… Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt, milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompÃtott használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sÅ‘t humoros képzeteket keltenek, nem kiséri Ãgy Å‘ket az a borzadály, mely az erÅ‘szakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállÃtó cég alkalmazottja, akit épen fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónÅ‘nek, ki a gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillÅ‘; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta. Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy Ãrni, mint egy napilap mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és ez bizonnyal elég! A maguk részérÅ‘l igazuk is lesz. Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit másféle tán a ruhám; s Å‘k már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idÅ‘ mulva arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék bemenni!“ Nem fenyegetÅ‘n vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?… Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordÃtott fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel! Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget termelni és baromfiat; kertünkbÅ‘l élni!… Rossz lesz, hogy már nem is láthatom!… Aztán errÅ‘l is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta Å‘t is s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszÅ‘bb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság… teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis Ãgy kell történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni; szerettem volna csak Ãgy lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék! Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak Ãgy engednek. Kissé Å‘döngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az Ãrásokat,… most az enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig – még a hotelben szÃvdobogva Ãrtam az igazoló-lapot. A kaszárnya elÅ‘tt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szÃves készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkÃsér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“… De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó! IV. Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis vaskályha elÅ‘tt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verÅ‘fényben ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin, oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni, szúrni tudnak!… Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid idÅ‘re küldték vissza ide a Péter gazdáját, ám az Å‘szi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél elÅ‘bb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melybÅ‘l kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már Ãgy kezdtük látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad, mint szent Vitus Å‘rjöngÅ‘ tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhetÅ‘, hogy valamikor ne legyen majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy keresztrefeszÃtés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettÅ‘ együttese; ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad reménykedni is. Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt társashóborttól, elÅ‘ÃtélettÅ‘l, – az ebben a tombolásban is magános, szenvedÅ‘, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és élet tiszteletében nevelt orvos, a belsÅ‘ Å‘szinteséghez szokott lélek – igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az Å‘rülés ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsÅ‘ség mind: a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál. „Ha legalább élmény volna!“ A fiatal Ãró, Józsi JenÅ‘ panaszkodott Ãgy, mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies rendbe rejtÅ‘zö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt nevelted! A jóságod!“ Nagyon megerÅ‘södtünk egymásban; – de hát könnyű is Ãgy; kéz kézben, a sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett egy padon; a harmadfélezeréves tanÃtót, ki sárga császárok alázatos könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de nyolcvanéves korában könyvet Ãrt az emberhez. Nem voltak tanÃtványai, sem követÅ‘i: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s azt mondta: „Az Å‘ tanÃtásai magasabbak, az Å‘ erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“ „A férfiú, ki megÅ‘rizte magában a nÅ‘ies tulajdonságokat is, gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs ember elköltözik arról a helyrÅ‘l, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha kis népem volna, csak maroknyi; megtanÃtanám, hogy az élet egyetlen; egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibÅ‘vÃteni azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévÅ‘ állapotokkal. – Ha két hatalom harcba keveredik, az gyÅ‘z, amelyik megbánta harcias kedvét. – A bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértÅ‘en néz mindent és jósága erÅ‘szakosság nélkül való, nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon! Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi dÃván, székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli, hogy ne kopjék; a szÅ‘nyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dÃsznek, krinolinban, legyezÅ‘vel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna szoknyából való szövetre hÃmezve; annak pedig az ablakvilág felé esÅ‘ oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény ki ne szÃvja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra teavÃz készÃtve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a köszöntÅ‘verset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, mÃg szabadul a kórházból, ahol segÃtget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni fogom Fekete Pétert!… V. „BÃzon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“ A tűznél guggol a bÅ‘, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska. „Ahogy rám tetszett bÃzni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendÅ‘vel. Amilyen szótalan, kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peÃg ott falni kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették elÅ‘le a tiszturak a nagy lakoma ebédet, mÃg ű a korelásokat járt temetni velünk, azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak ott egy szÃnbe.“ Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a gerjesztÅ‘t fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát. „Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megÃrta a doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van Ãrva! Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy Ãgy szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani, mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, mÃg a gazdám eggyel… Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“ Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna. „Azt a teafÅ‘zÅ‘ kis lábost, – úgy van Ãrva, hogy a szolgája eltörte neki. Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, – (megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót, tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam. Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol; perdű, lába kÅ‘tt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem irtam; mikor elvesztÅ‘dött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnÅ‘ Å‘méltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belsÅ‘, asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“ Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam Ãgy; az uram jegyzései pontosan hÃvek a valósághoz. Å is majdnem neheztelt az irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, – élete, munkája ambiciójában. Å nem tör bögréket!… Ördög vigye az irodalmat! Megigérem neki, hogy kiÃrom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd másra terelem a beszédet. – Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a menyecskét? „TÃzórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér’ nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhÃtja ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájut lát az ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, – köpedelem mán az a sok férfi együtt! Azt áhÃtja mind: csak a család! – meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren se’ senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü fizetne nekem, akkor se! Hászen azelÅ‘tt se vótam én éppen parázna sose! Azér’ is Ãrtam meg haza a harctérrÅ‘l: az anyjának én soha, – az anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusÃtott, rámbiztatta a feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – – Nagyon megsértett éngem avval, – megÃrtam: a siron-tul, ott megengedek; – de mÃg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugyse tud olvasni!“… Oly lassan mult az idÅ‘; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter? „Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihÃzik! Nem Ãgy nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok nÅ‘cselédnek csak szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné, – isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, hogy annál bolondabb az asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez, – hát nem igaz? – Derék, feszt nÅ‘ vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót abbul is haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se vót nekünk bajunk együtt!“ Észreveszi, hogy nagyon belement, szépÃtgetné is; de az öntelt férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett hát a vége. „A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besugtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám tanál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Åméltósága maga kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé irányÃtottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rÃtt. Menjen a fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégÃtést is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?…“ – Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá! VI. Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!… Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai kérdés“-nek, „hadászati problémá“-nak hÃvják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az ember asszony; kisemmizett, kérdetlen, mellÅ‘zött, – az ember ittmarad és jár-kél a dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél. Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy idÅ‘t engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szÃvdobogást kap a lépcsÅ‘n, rámered a levélszekrényre, – s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülrÅ‘l, a szekrény hátát látni; – üres megint!… Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, hol a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messzirÅ‘l a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“ Többször nem jön már; Ãgy kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elülrÅ‘l kezdeni holnap. Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka hijján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de hisz holnap jöhet hÃr! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hÃr jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett Ãrásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenbÅ‘l látszik, hogy csak a posta az oka, – csapatszállÃtás, hófuvás; – vagy lehetetlen feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhÃr! Tán nem is jó, hogy mindig oly sokat Ãrt, elkényeztetett, – most nem bÃrom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tÃz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én suggestiv rettegésem?… Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű Ãrást, keserűn akartam már félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak, – egyre csillapodottabb szÃvvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelÃdebb elnyugovással: Fekete Péterné Ãrt. „Drága jó nagysága kérem TudósÃtom, hogy most gyött az embertÅ‘l levél hetfün Ãrta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe megvagyon Ãrja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy bécsbe menendÅ‘ egész könyvet adott átal annak maga kezével irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor ur emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában fizetni csak rendes ár melyhez kÃvánok szÃves jóegésséget kezét csókolom maradok Fekete Péter hitvese Rozál. … Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkÅ‘vetkezik! Mintha hétfÅ‘ óta nem százszor lehetne baj!… De még Ãrt, mindennap Ãrt, fogom olvasni megint a naplóját „maga kezével Ãrottat“; – mondhatom az embereknek: „Nincs baj, most kaptam hÃrt hálistennek!…“ Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna; a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélÃráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgÅ‘kÃgyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát. Mire Fekete Péterné beállÃtott, – már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból… Szép, piros-szÅ‘ke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik; nagy, erÅ‘s hangja beteli a lakást, babos festÅ‘szoknyája feltűzködve; a hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“ „Köszönöm kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé zavarban van, hát erÅ‘sen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint Å‘, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, „világibb“ nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohse látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta: „Mit nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. „Jaj, hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Ånekik ott a kanaánban van most is minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; Å‘ bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt tartani hálásra, meggyÅ‘zni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében. Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az Å‘ könyvei, műszerei árnyékába, – kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben. VII. – Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó Å‘ket azért ok nélkül gyanuba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!… – Mondta? – érdeklÅ‘dik fülig pirosodva és elÅ‘rántja a fejkendÅ‘jét. – Mit mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni! Ãm úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, – (töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány hónappal ezelÅ‘tt. – „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint az elsÅ‘ két esztendÅ‘be. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, mord vót e’, mint a téli idÅ‘, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a’ hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón, mikor elvett. Másat szeretett biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is tartott mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, merimondóbb; én mindég szégyellÅ‘sebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele; de hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó fizetése vót, mint inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, köteles a nevelésér’. Egy darab szÅ‘lÅ‘t vett az öreg hitelre; aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted, tied a szÅ‘lÅ‘!“ Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy mÃg a férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, – aszongya az én uram mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vÅ‘legény vagyok!“… Oszt még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt engem a háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg legszebbnek is hÃrelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is, meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’ megvót, még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint más fiatal!… Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?“ „Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még szégyeltem, hogy kérdi. Ép akkor vótam viselÅ‘s a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idÅ‘s vót? Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika Ãgy s úgy!“ – adta a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltünt; bemegyek valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki kávézik ott a vadszÅ‘llÅ‘k közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ – mondok. De mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készÃtett findzsát. – Telt múlt az idÅ‘; én mán szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelÅ‘tt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! „Mi lel éngem, – gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“ Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a korcsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett vón akkor is! Én se szóltam hozzá, csak rÃttam magamba az ágyon. – Másnap reggel aszongya nekem a bót elÅ‘tt az igáskocsisné: „Rozika, mérnem vót az estve? Csak maga hibádzott a fiatal menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját, kÅ‘ttes sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. „Vagy igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, mer ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollyu. Ha az urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt mennyünk együtt!“ – Ebbe maradtunk. VIII. Megtörüli a száját illendÅ‘n, asztalkendÅ‘be, – köszöni alássan, – úgy mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a komótbul az ünneplÅ‘ liberiát, huzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. – Úgy elfakadtam rÃva, csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes? Szégyelnivaló van énrajtam? FelÅ‘tözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom, – mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De ahogy nyilt az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném: „Hát maga minek rÃtt, Rózika?“ „Nem rÃttam én!“ mondok. De a kocsis is, az ura: „De bizon, ne is tagadja, rÃtt maga!“ Akkor elmondtam az egészet. „Na e mán csunyaság az urátul, abba igaza van!“ – Ãgy biztattak. Ahogy kifordulunk az utra, aszongya a kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; mi az Istent lél azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy utánabagzik!“… Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. Nekem meg ettÅ‘l a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az a sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba. Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle nÅ‘ egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni, mikor még én is nehézellem a természetit. Ãgy háborogtam magamba!… Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!“ Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – belemelegültem én is, szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a kertész; avval is jártam jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ – mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“… Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs semerre! Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – ott egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor láttam, ahogy rájoknyÃtottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki belülem nagy sÃrás közt, ami történt. Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én anyám, ahogy belép: „Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek gyösz ide?“ – A meg felragad az asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, énrajtam tört össze, mer’ elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren ritt az ágyon; akkor megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni. Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se sokat szóltunk, mer jó neve nem vót elÅ‘ttem, csak: „Te lator, te zsivány!“ – megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy lúdas. Eccer-eccer próbált okosÃtani: „Ládd-é, – aszongya, – csak neked van ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér befogod a szád!“ De én csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóÃzüet! Å° meg azt hajtotta egyre, hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit. De Ãgy se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci Dani ki nem segÃt a bajbul. Mer az gyütt oda prádéskocsisnak: nyalka vót meg özvegy is, szeretÅ‘nek alkalmasabb; avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra, hogy hát Ãgy megutálta; bevádolta, kiturta a szolgálatbul. Énnekem meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta, gyalázta a másikat, elmondta mindennek elÅ‘ttem. Anyám is aszondta: „Te meg most mán ne fancsalogj, hé; – vágd el, mÃg meleg! Most kapasd magadho’, többet el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre nézvést; most meg mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza se gyön; – ne sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el tessen hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a jómadár megtanÃtotta, az a fraj, az a boszorkány; de csak énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?“… Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyÅ‘s lámpa fényében mosolyogva nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! Ãgy emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhetÅ‘ minden, – ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellÅ‘zi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra fog kezdÅ‘dni, – frissen, tisztán, elülrÅ‘l!… Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel rólunk álmodnak a szalmán. IX. Az elsÅ‘ tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztÅ‘ igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, – gondoltam, – Å‘ túlélte!“ A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, – mÃg egyszer meg is áldotta érte az Isten. „Te, anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia. „Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!“ „De igen, mindég ilyen voltál apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“… Bementem a halott ember szobájába; az Ãróasztalán minden rendben; a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És dermesztÅ‘en éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelÅ‘tt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élÅ‘t, jelen idÅ‘ben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveirÅ‘l, munkájáról – s folyton a leveleit olvassa. Årület! Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nÅ‘k, sok civil, katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek épolyan! Akár a fáknak, a felhÅ‘knek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelrÅ‘l nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen derüs közönnyel futottuk végig egy ujságlap cÃmeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S Ãgy, csaknem Ãgy vannak most is; – úgyszólva csak etikettbÅ‘l szomorkodnak az emberek sokezrei, a „nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“ családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, – Å‘vele vagy egyedül, – külön lenni nem erÅ‘lködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függÅ‘ és gondolattalan csordalény, rászedhetÅ‘ néhány frázis kolompszavával, megrészegÃthetÅ‘ egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszalón. Én vagyok-e Å‘rült, hogy nem érthetem Å‘ket? Ma biztosan látom: nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem gyÅ‘zi érvvel, – akkor arculüti az ellenfelét… Ez Å‘k! S ami ma van, hozzájuk illÅ‘, rájuk hasonlÃt, bÃrják, élik, játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta idÅ‘n. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, – nincs mit szánni Å‘ket! Mit is akarnék velük? – Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az Å‘ szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak magunkon. Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gÅ‘ze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik; mÃg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva is egymást pusztÃtó milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissÃtik, fokozzák Ãgy a kába szerelem esélyeit, – s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nÅ‘vel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniok! … Nem bÃrtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad Ãgy néznem Å‘ket, kik alakra hozzám hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom Ãgy elfogadni tÅ‘lük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az Å‘rület ellen. El, haza!… A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – Betegen hozták az ismerÅ‘s, kedves városba megint… kórházban fekszik és vár engem! Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! Milyen boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez?… Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, – hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelÅ‘ttrÅ‘l. Meg is hallhatott volna! Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segÃt, – a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szivességbÅ‘l, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek!… X. S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam az idÅ‘t, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és elmondta, mirÅ‘l van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tÃzkor engednek hozzá. De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és élveztem a reggel üdeségét, a levegÅ‘t, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol Å‘t tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Å is tudja, hogy közelben járok. Milyen szépek ez órák! Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék mosolyával rám néztek s a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!… Fehéren csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap husvét van! Krisztos voskres! – mondják akkor az Å‘ hazájokban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“ szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: „Valóban feltámadt!“… Milyen szép ez! A szÃvem feldobog érettük, egyszerű hymnusok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellÅ‘s jurtákba, hol apró muzsikok várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az Å‘ vérük nem száll ránk és maradékainkra! Halleluja! Gyakorlatra menÅ‘ ujonccsapat jön, barna legények. A szÃvem összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom Å‘ket, mint a deli erdÅ‘t. Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom Å‘ket; az arcukat egyenkint a rombolás tébolyában, a vész Å‘rületében, kidülledt szemekkel és állati ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhÃtva, hajadont gyalázva; – és elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány várja Å‘ket; és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal; ó rettentÅ‘ janusfejek! Ó, százlelkű ember! Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a szÃneket, a vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik lógnak, megcsap az erÅ‘s hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom! Reggeli elÅ‘tt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem; – hónapok óta nem evés az, mit úgy hÃvok; a konyhalány fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy csokoládé három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virstli tormával; édes sütemény). Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még a tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri hÃreket, – szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnalisztastÃlben értesÃtnek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!… De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Å tiszta ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak ezt érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A kávéház, az utca, a piac csupa napfény! XI. Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, – hol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most láztabellákat Ãrnak rá a krétával. Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé, – a derüs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek Ãgy. Csupa férfiak, harctérrÅ‘l jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az elsÅ‘ sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva Å‘rzik naphosszat; mert a szemközti házból két világosblúzos nÅ‘személy könyököl nekik fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi; messzirÅ‘l jött, fiatal katona! Szegény, nélkülözÅ‘ nÅ‘szivek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyüjtött, – s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a harmadik szép „diner“-szeretÅ‘t kerÃti odaátról a kórházból. De Å‘k regényt olvasnak az ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt mutatva; csipkeujjas, telt, fehér karjukat kivánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran… Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!… Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak szÃnbÅ‘l, hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban a vonaton beszélgetÅ‘kre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. Milyen jól tudunk Ãgy együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!“ … „Ajaj, de sok repülÅ‘gépre lÅ‘döztem én odakinn, urak, – tizet, istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg fÅ‘orvos fogadkozik Ãgy! Hihetetlenül naiv tódÃtó; – mondják, tegnap egy szerb zászlót emlegetett, mit az ellen kezébÅ‘l neki adatott kicsavarnia; – sÅ‘t tegnapelÅ‘tt, (ha a hallgatósága nem nagyit viszont) a kilencszáztizenkettes mozgósÃtási érmet valami nagyon ritkán nyerhetÅ‘ orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, persze, – gonoszkododik sunyin a fiatal medicÃner, – nálunk is a legtöbb repülÅ‘gépet a vitéz doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt; a doktor hirtelen áttér három darab tÃzezreket érÅ‘, régi olajfestmény leÃrására, melyeket egy lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a keretezÅ‘nél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni! A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös toalettkészletben kotorász, finom parfÅ‘mszag árad az ágya felÅ‘l. Ma urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – mondja az elegáns ifjú, – több pénzt kellene adniok. Az öreg, sovány, fizetéses ápolónÅ‘ a leghűbb publikuma; az ágy fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd Å‘ is belemelegszik, gyorsan beszél, nem gyÅ‘z várni a lélekzettel, befelé is szÃvja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensÅ‘bb pletykáiban! A negyedik kerület szereplÅ‘it, a bálkirálynékat bizalmasan a keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felÅ‘lük, – mily hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert hiszen Å‘ is, – ó Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz! Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztizshez nyilván illÅ‘ modora is volt, biztos, sÅ‘t méltóságos föllépése… De ennyire külsÅ‘ség ez, – csak a helyzettÅ‘l függÅ‘?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a havi nyolcvan koronát. Hogy összeretten, mikor az öreg, cÃmzetes Å‘rnagy szólÃtja. „Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselÅ‘; a többiekhez fordul bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“ nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte, abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai tehetségével. „A lelemény hiányzik belÅ‘lük, a lelemény!“ Ezt panaszolja most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak. Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború elején. Donkihotét Ãgy szokták fösteni, ilyen horgas, bús-humoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz kegyelembÅ‘l a majorescotól, de abból nevelteti két unokahugát. Itt keveset beszél; ideges, szenvedÅ‘ és közönyös; gÅ‘gös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel. „Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a hegyen; – de Å‘ olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett. Gondold csak, kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv nélkül tudta mind az Å‘sÅ‘ket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig errÅ‘l beszélgettünk. Te nem tudod mi az, Ãgy összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az ember!“… Szegény, bús, öreg túzok, a szÃvszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa ilyen emberekbÅ‘l kellene állni, – pont ilyenekbÅ‘l! Nagy kardcsörtetés a folyosón; a fÅ‘hadnagy sántÃt be; a korzón volt, naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát megkaptad?“ „Na, végre!“ „Grratulálok örregem!“ Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; elÅ‘re megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtÅ‘l, – de közönyös arcot vág, legyint megvetÅ‘n: „Ã, semmi! Marhaság az egész! Bizonyisten, nem adok rá semmit!“… Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor fel kell szedÅ‘dnöm; indulni haza, egyedül, – mÃg itt idegenek mérik meg a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára. XII. Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz Ãrás volna, ha errÅ‘l Ãrnék! Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbÃtett hátán; – de a sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetünkbÅ‘l a fölény, kissé kesernyés gÅ‘günk biztossága, az „én“-ek excluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az irónia?… Korbács alatt szükülÅ‘ állatok vagyunk; a templomok tömve vannak és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stÃlusunk. A gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel történt, majdnem minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az izlés irányában. Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom disszonánciákkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belsÅ‘ történeteinkkel, „csendes válságainkkal“. – (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken mulik, külsÅ‘ dolgokon, melyeknek nincs több közük belsÅ‘ vonásaink karakteréhez, mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa kiesett dolgos két kezünkbÅ‘l, – naiv imára vagy a „görcsös tördelés“ vásári vagy theátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. – Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyÃtÅ‘be. Elválás, búcsú, halálhÃr, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál;… Gigászokká váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal „művészi“ játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhÃtásunk mindenkié; – s ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki óv meg a trivialitástól: s az elemi iskolás olvasókönyvek; a „Jézus szive“ cimű igen tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a kései „negyvennyolcas tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, – de még nem patinás modor kÃsért! Az intimitás segÃtne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri betegségbÅ‘l lábbadozó ember végigmegy elÅ‘ször a régnemlátott szobán; lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szÅ‘nyeg csücskét. (Milyen is egy szÅ‘nyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, – valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit, csak nézni, – és végigsimÃt a lapokon gyöngéden, szeretÅ‘ kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és titokban, tükör elÅ‘tt sorra próbálja mind a civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsorra után esztétikai kérdésekrÅ‘l lehetett beszélni vele, a másmunkájuval, más érdeklÅ‘désűvel – és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebbÅ‘l!… „Szép az, ami érdek nélkül születik!“ Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat a szÃvemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-elÅ‘tti, mely száz és száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma igénytelenségével a holnap biztos bÃztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidÅ‘imben, hogy kivántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelÃd egyhanguság poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek tiktakkos harmóniájában. Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre. [Transcriber's Note: JavÃtások. Az eredeti szöveg helyesÃrásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javÃtottuk. Ezek listája: 6 |gazdssszony |gazdasszony 7 |jódedvében |jókedvében 15 |luha |ruha 15 |felajánrott |felajánlott 19 |leánynak Ãs |leánynak is 21 |Otthagytam |„Otthagytam 22 |jók vele! |jók vele!“ 27 |Le a villanyt! |„Le a villanyt! 31 |az apja! |az apja!“ 32 |segÃteni?… |segÃteni?…“ 32 |kocsi! |kocsi!“ 34 |temetkezva |temetkezve 36 |leszünkl“ |leszünk!“ 36 |tavasz is! |tavasz is!“ 44 |falusi! |falusi!“ 45 |a nÅ‘?… |a nÅ‘?…“ 48 |uvalamit? |valamit? 50 |kihúzottt |kihúzott 63 |Elsápsdt |Elsápadt 82 |hogz tetszik |hogy tetszik 87 |hálistennek!… |hálistennek!…“ 90 |igáskocsÃsné |igáskocsisné] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65038 ***