*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62975 *** Eötvös Károly Munkái VI. KÖTET EMLÉKEZÉSEK Eötvös Károly Munkái VI EMLÉKEZÉSEK MÃSODIK KIADÃS BUDAPEST MDCCCCI VIII., ÃœLLÅI-ÚT 18. SZÃM. RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T. Eötvös Károly EMLÉKEZÉSEK MÃSODIK KIADÃS BUDAPEST MDCCCCI VIII., ÃœLLÅI-ÚT 18. SZÃM. RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T. AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÃSÃVAL Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., ÃœllÅ‘i-út 18. RÉG ELMULT IDÅKBÅL. Naplót soha sem vezettem. Rendszeres és összefüggÅ‘ emlékiratot késziteni nincs szándékom. Pedig talán érdemes volna. Az én emlékirataim talán érdekesebbek s talán fontosabbak volnának, mint sok apróbb és nagyobb ember emlékirata, a mely nálunk vagy másutt megjelent. De bizony nem önmagam miatt. Hiszen nagy dolgot végezni kevés alkalmam volt, a nemzet sorsát intézni nem engedték végzetem és vidám természetem és erÅ‘mben való komoly kétségeim. Nagyra vágyódásom se volt elég erÅ‘s és elég kitartó. Születésem, származásom, családom se elég ok arra, hogy emlékiratokat tákolgassak össze. Az én családom egyike ama tÃz ezer köznemesi magyar családnak, melybÅ‘l áll a magyar nemzet és a mely ha egykor elpusztulna: kihalna vele az igazi, a történelmi magyar nemzet. Mind a tÃz ezer családnak külön-külön annyi joga van emlékiratot irni, mint nekem. Hanem hát én mégis sokat láttam, sokat észleltem, sok dolgot és embert nagyon megfigyeltem, sokat éreztem és sokat gondolkoztam. Három nemzedék élt és él szemeim elÅ‘tt. Az 1848 elÅ‘tti kor, a nemes emberek küzdelmes világa, VerbÅ‘czy nemzetének haldokló korszaka, melynek nagy és kis alakjait én még szinrÅ‘l-szinre láttam. Ez az egyik nemzedék. A másik a velem egyidejü és egykoru. A melylyel a tanintézetekben, a vármegyében, az egyházban, a törvényhozásban s az irodalomban együtt dolgoztam s gyakran keserü harczban is állottam. A harmadik maradék, a mely mostanában serdül, a mely nyomunkban jár s a mely joggal és erÅ‘vel tolakodik utánunk s tol bennünket hol elÅ‘re, hol félre. S inkább félre mint elÅ‘re. Nagy munka s bizony érdemes munka megirni azt, a mit erÅ‘sen figyelÅ‘ lélek e három nemzedék életébÅ‘l szépet, dicsÅ‘t, tanulságost észre tudott venni. Ezt cselekszem én. Egész irodalmi működésem nagy része abból áll, hogy különbözÅ‘ alakok, tünetek és események czimén és alkalmán megfigyeléseimet rakom le a papir betüibe. S a ki szemeivel minden soromat végigszántja: az megtudja az én történetemet is, családom történetét is. De megismeri a közelmult és múló nemzedékek életét is. S ez a czélom. Sok fenség és sok vidámság, nagy érzések és nagy ábrándok töltik meg a magyar társadalom szellemét. Bűnök és gyöngeségek is, de én ezeket nem értem, s mikor ezekre gondolok, makacs tollam mindig megtagadja az engedelmességet. Én csak arról irok, a miben magam is gyönyörüségem találom. Jobban szeretem a napsugaras világot, mint a sötétséget. A HÃZATLAN ZSÖLLÉR. I. A rókának van barlangja, az égi madárnak van fészke, de némely embernek nincs háza. Még a fÅ‘városban is akad ember, a kinek háza nincs. Félszázad elÅ‘tt, 1848 elÅ‘tt, egész osztály volt az országban, melynek nem volt háza. Ezt az osztályt házatlan zsöllérnek nevezték. Hol lakott hát a házatlan zsöllér? Az uraság házában. Rendesen volt az uraságnak olyan korhadt, régi, félreesÅ‘, düledezÅ‘ háza, a melybe se cselédet, se lábas jószágot nem lehetett elhelyezni, mert hátha leroskad s cselédet s lábas jószágot agyoncsap? Az ilyen ház jó volt a házatlan zsöllérnek. Apámnak nem volt ilyen háza, házatlan zsöllérje azonban volt. Az egyiket Szombatinak hÃvták. Ezen úgy segÃtett apám, hogy a gyümölcsös kert végében adott neki egy kis gyöpöt s megengedte, hogy ott putrit épÃthessen magának, feleségének s öt gyerekének. Ott lakott a Szombati. A putri épÃtése érdekes. Kissé ódon épÃtészeti iskolához tartozik s azért a műszaki egyetemeken nem is tanÃtják. De gyakorlatilag fontos és nevezetes. Háború idején, télben, fagyban, esÅ‘ben, zivatarban nagyon jól esik a szegény katonának. Annyit nem ér ugyan, mint a laktanya, noha ennél tisztább, de a sátornál és gunyhónál csakugyan többet ér. CsÅ‘szök, halászok, nyájÅ‘rzÅ‘ emberek ma is használják országszerte. Ãsnak egy nagy gödröt. Három öl a hossza, két öl a szélessége, fél öl vagy valamivel nagyobb a mélysége. Széleire födélfákat ültetnek, azok hegyét fönt az ormozaton összecsiptetik, a tetÅ‘t nádból vagy szalmából, vagy gyékénysásból megcsinálják; hátul falat, elÅ‘l ajtót csinálnak hozzá s kész a putri-palota. Egy terembÅ‘l áll az egész, mint az egyptomi piramisok belseje. Ez a terem a konyha s egyuttal a műhely, a nappali és a hálószoba. Egyik sarka a tűzhely, a rag alja az éléstár és a ruhatár. Tulipános láda, egy pár fejÅ‘s szék, egy föstetlen fenyÅ‘asztal az egész butorzat. Néhány konyhaedény az ajtó mellett. Ãgynak hÃre sincs. Jó széles, meleg, puha szalmavaczok. Ezen fekszik a zsöllér, a felesége, meg öt gyereke. Azután itt fekszik még a kutya is, meg két-három malacz is. A macska, a kakas és néhány tyúk föltelepedik a tetÅ‘ sarkába a rag alá. Sok elÅ‘nye van a putri-palotának. Szomszédja nincs. Nincs tehát kivel viszálykodni. A villám nem üt bele s azért villámhárÃtóra nincs is szüksége. Katonát ide be nem szállásolnak. Adót ettÅ‘l fizetni nem kell. LakásbérlÅ‘vel se kell negyedévenként veszÅ‘dni. Ha elégne is, nem ég bele semmi, mert hiszen nincsen benne semmi. Ilyenforma putri-palotája volt a Szombati zsöllérnek is. Csakhogy kissé különb a többinél. Ennek volt egy kis rakott fala is, volt ablakja is; teteje pedig épen olyan tisztes volt, mint akármelyik telkes jobbágy házának teteje. Apám se a fát, se a nádat, de még a meszet se sajnálta. Szép fehérre ki volt mázolva a belseje. Csakhogy ezt kivülrÅ‘l természetesen senki se látta. Butorféle is több volt benne, mint a csÅ‘szök putrijában. Hiszen a mi zsöllérünk, az öreg Szombati tanult, tapasztalt, világlátott ember volt s ügyes kézműiparos. Neki tehát szerszámának is kellett lenni. A putri-paloták közös kellemetlenségét azonban itt se lehetett kikerülni. Ha az ajtó felÅ‘l fújt a szél vagy az idÅ‘ esÅ‘re állt: ebben a putriban is akkora volt a tűzhely és pipa füstje, hogy úszni lehetett benne, mint a tengerben s a benne lakónak olyan kisÃrt, piros szeme támadt, mintha apját-anyját siratta volna egy hét óta. De már ezen segÃteni nem lehetett. És én mint gyerek, mégis szerettem a putri körül ácsorogni s az öreg Szombati mesélgetését áhitatos lélekkel hallgattam. Többet tudott, mint a papunk. Száz esztendÅ‘s fűzfák szegték be a gyümölcsöst. A falubeliek csak úgy hÃvták ezt a portánkat: »A fűzfák alja«. Óriás törzsökök s valamennyi odvas. Minden oduba befért egy-két gyerek, csak hogy sokáig mulatni benne nem volt tanácsos, mert tele voltak öreg hangyával s a hangya kegyetlenül megmart bennünket. Néhány fűzfának csonka ágán egy-egy gólyafészek is állt s a gólyával én is csak úgy voltam, mint PetÅ‘fi s mint a hogy PetÅ‘fi megénekelte. Óriás határunkon fának, hegynek, magasságnak semmi nyoma. Egy hatalmas szilfa állt az udvaron s ezen kivül a természetnek fenségesebb alkotását mint ezek a fűzfák, akkor még nem ismertem. Kint a határban a legmagasabb fa apám egyik kaszálóján egy kökényfa volt. Magasba vágyik a gyermeki lélek. A hol a felhÅ‘ bujdosik. A hol a madár repül. A hol a fák lombja susog. A hol esténként és hajnalonként a darvak és vadludak vonulnak el. Hányszor néztem el órákig a fűzfák levelének örökös mozgását. Millió falevél, valamennyi mozog, mind egyenlÅ‘n mozog. Miért és mitÅ‘l mozog? Ki magyarázza meg a természet titkait? Ki magyarázza meg a mélységet és a magasságot? FelhÅ‘nek járását, madárnak repülését, szelek támadását, menydörgésnek eredetét, néma villám esti villogását ki magyarázza meg? Megmagyarázta Szombati. De minden magyarázat után megkért, hogy vigyek neki vagy egy kalapnyi gyümölcsöt, vagy tÃz-tizenöt csÅ‘ tejes kukoriczát, vagy egy szakasztó-kosárnyi burgonyát. Nekünk volt, neki nem volt s szivem repesett örömében, ha vihettem neki. A sült burgonyából vagy fÅ‘tt kukoriczából nekem is mindig adott. Jól esett. Gyerekei körbe ültek, úgy ették s én közibük álltam s velük együtt ettem. Hogy ne esett volna jól szivemnek, ha vihettem nekik valami enni valót? Hiszen vittem én orvul ennivalót a csikónak, borjunak, baromfinak s galambnak is; – a házatlan zsöllér pedig csak úgy apám gazdaságához tartozott, mint a csikó, borju, baromfi. Az öreg Szombatinak három mestersége volt. Volt Å‘ saruvarga. Volt Å‘ pecsenyeforgató. Volt Å‘ gyalogpostás. Ez a három mesterség ma már nincs meg, mind kiveszett a világból. E három mesterséggel szolgálta le évenként zsöllérszolgálatát. Sarut ma már senki nem visel. CzipÅ‘, csizma, papucs, opánka, bocskor van már csak a világon, de saru nincs. Csak egy pár van még, az is rossz, viselni már senki se tudja. Ez Szent István király saruja. Közel kilenczszáz éves. Ott Å‘rzik a szent korona mellett, a királyi palást társaságában; minden embernek s minden alkalommal meg se lehet látni. Mostani királyunk már föl se húzhatta lábára. Ferdinánd király még viselte koronázáskor ez elÅ‘tt hatvanöt évvel, de már akkor is olyan rossz volt, hogy selyem madzaggal kötözték fel lába fejére és bokájára. Gyerek koromban a béresek szegÅ‘dségéhez tartozott még évenként egy pár saru. Rövid volt a szára, fénytelen volt a bÅ‘re, a talpára kivülrÅ‘l volt rá varrva a fejebÅ‘re, sámfa kellett hozzá, de forditófa nem kellett hozzá. Remekes csizmadiamester szégyennek tartotta volna sarut készÃteni. A német varga se veszÅ‘dött vele. Csak a saruvarga készÃtette. Remekelni nem kellett vele, mert a saruvargák nálunk már czéhbe se állhattak. Az öreg Szombati csinálta a mi cselédeink szegÅ‘dött saruit. Å volt a pecsenyeforgató is. Szüreten, névnapon, nagy ünnepen, a nemesség gyülésein. Pecsenyeforgatás sincs ma már. Vagy gép végzi, vagy senki se végzi. A takaréktűzhelyek véget vetettek az igazi pecsenyének. Ma már csak párolt hús van, nem pedig sütött pecsenye. Mártással készÃtik a legtöbb húst s az emberek nagy része még csak nem is sejti, minÅ‘ isteneknek való étel volt egykor a nyárson sült pecsenye. Nyitott konyhában volt a sütÅ‘ kemencze. Kemencze tetején a nyitott tűzhely. Tűzhelyen a vaskutya. Mellette a nyárs, a csipÅ‘vas, a rostély, a vaslábas, a tepsi, – mindegyik a maga helyén. Az öreg Szombati a szabad ég alá szokta vinni a vaskutyát. Ott tüzelt alatta. A nyárson sült pecsenye egy kissé füstös Ãzü szokott lenni. Ãzének csak finomsága gyarapodott ezzel. Ma egy kissé rothadt szagának kell lenni a nagyuri pecsenyének. Hizott kappan, hizott lúd, hizott pulyka, gyönge malacz, marha-vesés fele, egész nyúl, Å‘zczomb, Å‘zderék egyaránt ott piroslott a nyárson. Ki megtüzdelve szalonnával, ki a nélkül. A mi zsöllérünk volt a leghÃresebb pecsenyeforgató. Úgy tudta a vaskutyát állitani, a tüzet biztatni, a parazsat halomba gyűjteni, a szelet irányozni, hogy piros lett, de füstös nem lett a pecsenye. HÃre volt annak messze vidéken. A szilasbalhási és küngösi atyafiak, ha hÃres lakodalmat tartottak, ha szép lányt adtak férjhez: mindig elkérték a zsöllérjét apámtól. Még Festetich Antal is elkérte egyik déghi vadászatára, a ki még csak köznemes volt, de volt jó negyven ezer hold földje s franczia szakácsa. A franczia szakács kotyvalékához hozzá se nyúlt senki. Szombati pecsenyéje után pedig az újjait is szopogatta maga az uraság is. Ki is lépett nagy duzzogva a szakács azonnal a szolgálatból s úgy el-kiment az országból, meg se állt Prágáig. Legszebb mestersége volt azonban Szombatinak a gyalogposta. Ebben már aztán csakugyan nem volt versenytársa a világon. II. Hajdan kevés posta járt a mi országunkban. Igaz, hogy a levélÃrás gyönge oldala volt a nemes embernek. EsztendÅ‘ is eltelt, mÃg egy levelet megÃrt. Eljegyzés, esküvÅ‘, haláleset, keresztelÅ‘ vagy ilyesmi ha elÅ‘fordult a családban: vagy maga ült kocsira hÃrt adni, vagy üzenethordót küldött élÅ‘ szóba foglalt üzenettel. A királyi postát nem használta. ElÅ‘ször is meg kellett volna Ãrni a levelet. Nehéz dolog az. Iródiáknak való, nem nemes embernek. Azután be kellett volna küldeni a postamesterhez, a ki gyakran az ötödik-hatodik faluban lakott. Azután a postamester ki nem hordatta a levelet senki fiának. Levélhordó nem volt a világon. A kinek levele volt a postán, menjen utána, ha el akarja olvasni. Az uraságok hetenként kétszer-háromszor csak küldtek embert a postamesterhez: van-e levél? De közönséges nemes ember ezt nem csinálta utánuk. Néhol annyit megtett a nemesség, hogy a családok összebeszéltek s minden család hetenként egyszer a csÅ‘szt, vagy a mindenest, vagy a belsÅ‘ cselédet lóra ültette s elküldte a postamesterhez a levelekért. A mit ez hazavitt: azon aztán a családok megosztoztak. Kerkapoly Károly volt miniszter 1847-ben Berlinben lakott. Ott mindennap megkapta a naponként megjelenÅ‘ pesti ujságot. De a mikor haza jött jurátusnak Zala vármegyébe az alispán mellé: itt hetenként csak egyszer kapta meg napilapját. Kisfaludy Sándor a költÅ‘ 1810-ben József nádor kedves embere és fÅ‘tisztje volt Budán; feleségének levele SümeghrÅ‘l sohase ért elÅ‘bb hozzá kilencz napnál, rendesen azonban tizenöt nap alatt ért Budára. Ma Amerikába is elÅ‘bb odaér. Csakhogy ha a királyi postamesternek mezei munkája, szüretje vagy jó vadászata akadt: vigye manó a leveleket, nem törÅ‘dött velük. Egészen természetes volt tehát, hogy a nemes ember nem gyakorolta magát a levélirásban. Ha pedig messze földre mégis hÃrt kellett adni valamirÅ‘l valakinek: ott volt a gyalogposta. Napkeleti országokban tatárnak nevezik a levélhordót. Ma is Ãgy nevezik Orosz- és Törökországban. Nálunk a czigány volt a tatár. Csakhogy a napkeleti országokban a tatár lóháton járt, nálunk a czigány gyalog. Van kóbor czigány és megszállott czigány. A kóbor czigány csak tolvaj, kolompáros vagy teknÅ‘vájó, mÃg a megszállott czigány csak muzsikus, vályogvetÅ‘ vagy gyalogposta. A czigány, ha akarja, olyan gyorsan jár, mint a szél, de Szombati olyan gyorsan járt, mint a szélvész. Mellette semmiféle czigány a levélhordásból és üzenethordásból meg nem élhetett. Mert a czigány mezitláb járt, Szombati pedig papucsban s mikor sietÅ‘s volt az útja, papucsát tÃz ölnyire elÅ‘re rúgta s aztán utána ugrott, hogy kezével elkaphassa. Mi a nyúlnak és agárnak gyorsasága ehhez képest? Nyúl és agár csak perczekig tud gyorsan futni, a papucsot pedig elÅ‘re lehet rúgni egész nap. Egykor a fÅ‘szolgabiránk Hollóssy Fülöp László jó négy lovas kocsival indult haza BudapestrÅ‘l, a hol valami pörében informálni járt. A mint napköltekor a budai vámnál kihajt: csak eleibe ugrik Szombati s leveszi kalapját. – Szerencsés jó reggelt kivánok tekintetes uram. Én is megyek haza. A fÅ‘szolgabiró jó szivű ember volt s oda szólt hozzá: – Ãœlj fel oda a bakra, ne fuss egész nap, mint a kutya. – Csókolom a kezét tekintetes uram, nem ülhetek föl, mert sietÅ‘s az utam. A fÅ‘szolgabirónak négy jó lova, Szombatinak pedig csak két rongyos papucsa. A fÅ‘szolgabiró indulatba jön: – No hát csak lógasd a nyelved egész nap. Megy a kocsi, csak úgy porzik s megy utána Szombati. Mikor a fÅ‘szolgabiró Tétény körül a LibadöglÅ‘ csárdához ér, Szombati már ott üldögél a lóczán, akkorra ki is pihente magát. Oda ugrik a kocsi mellé: – Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak. A fÅ‘szolgabiró el se fogadja a köszöntést. Ãœget a négy ló, porzik a kocsi, lépeget a Szombati. A fÅ‘szolgabirónak Baracskán meg kell állani, a lovakat meg kell etetni, az atyafiakhoz egy órára be kell nézni. De azért a mint a lovak ettek-ittak: nem mulat, nem késik, hajtat elÅ‘re, estére otthon kell lenni MezÅ‘szentgyörgyön, ez pedig Budapesthez jó tizenkét mérföld, sÅ‘t még föle is van. Hát a mint Nyéken elkoczog a Balassa-kuria elÅ‘tt: csak ugrik ám eléje Szombati megint. – Még egyszer szerencsés jó napot kivánok tekintetes uramnak. A fÅ‘szolgabiró megint nem fogadta el a köszöntést, hanem oda szólt kocsisának. – Hejh, ez a Szombati szemünk elé ne kerüljön ám ma még egyszer, mert különben leszállasz a bakról! Hajtott is a kocsis nyakló nélkül. Csakhogy Fehérváron megint meg kellett etetni-itatni; a négy lónak nem volt kedve étlen-szomjan futni. A ló másként van szoktatva, mint a papucs. Nem is látták többé Szombatit sötét estélig. De a mikor haza értek s a nagy kapun befordultak, hát csak oda ugrik ám megint a kocsi mellé Szombati. Ott üldögélt már régen a kapu kerékvetÅ‘ kövén; ki is pihente, ki is aludta már magát. – Szerencsés jó estét kivánok tekintetes uram. A fÅ‘szolgabiró rá rivall: – Megállj gazember, el ne menj innen, mÃg a kocsiról le nem szállok. Nem tudta hamarjában, a deresre huzassa-e Szombatit, vagy egy jó ital bort adjon neki, a miért az Å‘ négy lovát Ãgy csúffá tette. Természetes, hogy egy jó ital bort adott neki. 1848-ban békén ment át Szentgyörgyön Jellasich bán az Å‘ duló seregével. Se nem öltek, se nem raboltak, se nem gyújtogattak. Este felé összejöttek házunknál a nemes atyafiak a nap eseményérÅ‘l beszélgetni. A beszélgetésbÅ‘l vacsora, a vacsorából poharazás lett. Ott érte Å‘ket a reggel. Anyám két kisebb öcsémmel a horvátok elÅ‘l balatonfüredi szÅ‘lÅ‘nkbe vonult, nem volt otthon. Azt mondja egyik rokon apámnak: – Jó lenne a hugomasszonyt Füreden értesiteni, hogy mindnyájan élünk, nincs semmi baj. – Igaz a! Hol a Szombati? Futok a putrihoz, hÃvom a Szombatit. Jön a Szombati, papucsa a lábán. – Eredj Füredre, mondd meg a feleségemnek: nincs semmi baj, holnapután megyek érte. De siess! Sötét este volt már, de Szombati rögtön indult. Reggel felé megy ki apám a konyha felé, ott látja Szombatit. Eszik mind a farkas s iszik nagyokat. – Hát te akasztófa, még most se indultál el? – De bizony már meg is jöttem. Éjfélkor bezörgettem a nemzetes asszonyomhoz s átadtam az izenetet. Oda-vissza legalább ötven vagy hatvan kilométer s ezt az utat befutotta egy Å‘szi éjszakán. A gyalogposta kezén biztos volt a levél. Se el nem késett, se el nem tévedt, se a bécsi kormány kezébe nem került. Maga Deák Ferencz is Kehidáról, ha csak lehetett, nem királyi postán küldte leveleit Kossuth Lajoshoz, Wesselényi Miklóshoz, Beöthy Ödönhöz. Å ugyan gyalogpostát nem tartott, de volt vidékén két derék zsidó, a ki leveleit Pestre hordta. Az egyik a szentgróti Steiner, a másik a keszthelyi Baron. Az egyik elszegényedett, a másik milliomossá lett, de Deák Ferencz levele biztosabb volt az Å‘ kezükön, mint a királyi posta kezén. De mi lett Szombatiból, a mi jó házatlan zsöllérünkbÅ‘l? Az lett belÅ‘le, hogy egy napon nagyon nyugtalan volt; hol lefeküdt, hol fölkelt; tÃzszer is kifutott putrijából. Utóbb összehÃvta gyerekeit egy csomóba s azt mondta nekik: – Gyerekek, aligha nem hosszú útra megyek, talán a másvilágra. Van-e valami üzenni valótok? A gyerekek nevettek. De az öreg belelépett papucsaiba s nagy gyorsan el-kiindult a fehérvári országút felé. Útjába esett apámnak egy kaszálója. Julius végén volt, a szénaboglyák még ott feküdtek a réten. Jártában-keltében legkedvesebb pihenÅ‘je volt az öregnek a szénaboglya töve. Ha meleg volt: az árnyékában. Ha hideg szél fújt: az enyhe oldalán. Kihúzott egy-két nyaláb szénát, ráfeküdt, fejét a boglya tövének támasztotta, úgy nyugodta ki magát. Most is úgy tett, pedig alig végzett néhány percznyi utat. Elnehezedett s szokott módja szerint ledÅ‘lt a boglya tövébe. A délesti napsugár odasütött öreg redÅ‘s arczára. Egyszer csak homlokát megtörölte s szemeit lehúnyta. Lehúnyt szemeit nem is nyitotta fel többé. Körülötte szöcskék ugrándoztak. Elszálló lelke ezekbe költözött. És én, ha ott járok, most is jól látom Å‘t a zöld pázsiton, ugráló szöcskében, ragyogó napfénynek sugarában! A MAGYAR ASSZONY. Az én német barátom, a lipcsei egyetemi tanár, húsz év óta elÅ‘ször jutott eszembe. Egy napiglan való barátom ugyan, de mégis barátom. Vasuti barátom ugyan, de jól esik rá emlékeznem. Most mégis csak azért jutott eszembe, mert barátaim arra szólÃtottak, Ãrjak valamit a magyar családról. Ennek története van. Külföldön és vasuton utaztam. A vasuti kocsiban rajtam kÃvül egyetlen utazó volt. Ez nem tett egyebet, csak olvasott szakadatlanul. Egy kopott táblás, fakó papirosu könyvet le nem tett kezébÅ‘l s szemét le nem vette a lapokról. Falu jött, város jött, állomás jött: Å‘ csak olvasott. RekkenÅ‘ volt a hÅ‘ség, izzadott erÅ‘sen, az állomásokon hűs ivóvizet kiabáltak: Å‘ se látott, se hallott, csak olvasott. Kiváncsi lettem rá is, könyvére is. Egy kissé irigykedtem is, boszankodtam is. A cseh Érczhegyek legszebb szakadékain dübörgött át vasutunk, Å‘ ki sem nézett az ablakon. Vizesés harsogott le a szikláról, mókus ugrált a faágon, sötét fenyves borult reánk: Å‘ nem vett észre semmit. Csak olvasott örökké, még pápaszemét se jutott eszébe megtörülni. Elvégre megszólÃtottam. Udvariasan könyvének tartalmát kérdeztem. ElÅ‘zékenyen, szivesen felelt s könyvét kezembe adta. A könyvnek czÃmére biztosan nem emlékszem. Német könyv volt, Münchenben jelent meg 1844 körül. Körülbelül ez volt czÃme is, tartalma is: »A német nép, bölcsészeti szempontból megvilágÃtva.« Belepillantottam elÅ‘beszédébe s ebben hégeli műszavakat láttam. Véletlenűl egyik lapjára nyitottam, ott meg egy bajorországi parasztasszony szoknyaránczainak elrendezését találtam a hegeli bölcsészet világánál megmagyarázva. Némi szánalommal tekintettem a fiatal, alig harmincz éves utazóra. A könyvet összecsuktam s visszaadtam neki. Azt kérdezé: mit szólok hozzá? – Ostobaság ez a könyv egészen. – Bocsánat, uram, – a német etnografiai irodalomban ez egyike a legjobb műveknek. – Sajnálom, hogy más véleményben kell lennem. Ön uram, úgy látszik, Hegel iskolájának hive s én ön elÅ‘tt is vállalkozni merek bebizonyÃtani, hogy ez a könyv ostobaság. – Kiváncsi vagyok rá. Kértem, hogy véletlenűl nyissa föl a könyvet s én az ott talált legelsÅ‘ mondatot fogom e czélból megvitatni. A könyvet fölnyitotta s nekem átadta. A fejezet czÃme volt: »A német család.« A fejezet e mondattal kezdÅ‘dött: »A német család nem úgy épül meg, mint a román épület, tudniillik: kivülrÅ‘l befelé, hanem úgy épül meg, mint a góth épület, tudniillik: belülrÅ‘l kifelé.« – No itt álljunk meg, – Ãgy szóltam. S erre elkezdtem neki magyarázni, hogy az egészséges német család csak úgy a férfi és a nÅ‘ vonzalmán alapszik, mint minden más egészséges család. Gyermekei csak úgy születnek s azokat csak úgy neveli föl a hazának, a jó erkölcsnek s a kenyérkeresetnek czéljaira, mint a franczia, vagy a kirgiz, vagy a kaffer. SÅ‘t épen a hegeli spekulativ gondolkodás törvényei szerint a német család csak ép oly naturalis intézmény, mint a fecskék és galambok szerelmes párzása, amikor összeállnak, közös fészket raknak s kicsinyjeiket kiköltik és fölnevelik. Láttam az én utazótársam arczán, hogy kezdetben bizonyos kicsinyléssel figyelt az én parasztos eszem járására s azért, hogy jobb véleményre bÃrjam, teletömtem beszédemet Hegel műszavaival, a logika és metafizika frázisaival, az itéletek és következések szabályaival, a meghatározások és kategóriák tömegével, az eszmének és a létnek a különbözések és ellentétek talaján felnÅ‘tt tovafejlÅ‘désével s e fejlÅ‘dés örök törvényeivel, a valóság és lehetÅ‘ség egységével, az ideálnak kezdetleges és végzetleges alakzataival s több efféle katedrai haszontalansággal. Ez aztán hatott. Komoly figyelemre egyesült arczának minden vonása s amikor szavaimat befejeztem, zsebébe nyúlt, elÅ‘vette tárczáját, két ujjával kivett egy látogató jegyet, átadta s udvariasan bemutatta magát. Heilbrunner Ottó lipcsei egyetemi magántanár a bölcsészeti szakban, de reményli, hogy pár év mulva nyilvános rendes professzor: ha Lipcsében meglátogatom, szivesen kalauzol a gyűjtemények megtekintésében. És hát neki kihez van szerencséje? Én is megmondtam nevemet s mely országból és miféle nemzetbÅ‘l való származásomat. – Örömmel sejtem, – úgymond, – hogy professzor kartárshoz van szerencsém. Ez örömét, fájdalom, el kellett oszlatnom s be kellett elÅ‘tte vallanom, hogy én bizony csak mezei gazda vagyok s ahhoz se értek sokat, mert nincs hozzá elég pénzem. Bizalom fejlÅ‘dött ki köztünk. Csodálkozását adta ugyan tudtomra a fölött, hogy a magyar gazda némileg Hegel bölcsészetével is foglalkozik, de azt meg egészen természetesnek találta, hogy a magyar gazda Hegel bölcsészetének magaslatára egészen még sem tud fölszállani s amikor ezt én is egészen természetesnek találtam: Å‘ visszatért az eredeti kérdésre. – Lássa, tisztelt uram, – mondá, – ha ön e könyvet elolvasná, mégis rájönne talán arra, hogy a német család és például a magyar család közt mégis csak van valami különbség. – Tisztelt uram, ön nem ismeri a magyar családot, én pedig nem ismerem a német családot, tisztába tehát úgy se jönnénk a kérdéssel. Hanem Hegel szerint tökéletesen igaz, hogy ha a német család különbözik a magyartól: akkor a magyar család is különbözik a némettÅ‘l. Hogy a két család közül melyik a bazilika és melyik a gót templom: azt se én nem tudom, se az ön könyve, se Hegel. Hanem azt mégis tudom, hogy az a család a tökéletesebb, a melynek kebelén tisztább, bensÅ‘bb s magasztosabb a férfi és nÅ‘ boldogsága. És azt is tudom, hogy a családi boldogság annál a népnél legfenségesebb, a mely a nÅ‘t legjobban tiszteli. De nem jobban és nem magasabban mint a magyar. Nincs a kerek föld népei közt alkotmány és jogrend, a mely a feleségnek annyi nemes és szép jogot biztosÃtana, mint a magyar. S Ãgy van ez ezer esztendÅ‘ óta. Pedig a magyar keletrÅ‘l jött, ahol a nÅ‘ nem családtag, hanem családi vagyon. S már keletrÅ‘l is magával hozta a nÅ‘ magas tiszteletét. S ha szilaj haragjában kitör s mosdatlan szájára veszi a vallás jelszavait: még akkor is az Istent és a Krisztust és a Jehovát káromolja, de soha szűz Máriát. S utána tettem: Mit jelent mindez, professzor úr, Hegel bölcsészetének világánál? Azzal váltunk el, hogy én Å‘t meg fogom látogatni Lipcsében, Å‘ pedig engem MezÅ‘-Szent-Györgyön. Ez is megeshetik még. A KORTES. Teher alatt nÅ‘ a pálma – mondá egykor saját nyelvén valamelyik római bölcs. Ha a pálma alatt a kortest értette: igaza volt. A kortes annál vidámabb: minél több a dolga, minél nagyobb a feladata, minél sulyosabb a terhe. Még ha nincs is reménye a gyÅ‘zelemhez: a valódi kortes annál nagyobb önfeláldozással, annál rózsásabb kedélylyel végzi el a mindennapi feladatot. Hoffmann Pál kortese sokkal szerencsésebb, mint Deák Ferenczé. Ez csak egy helyen ül; sört iszik ha ébren van, és sört ihatnék, mikor alszik. Unja magát, mint a szobaczicza, a mely nem mehet ki egerészni, (valahogy a szobacziczust ne tessék érteni, a ki rendszerint ki mehet egerészni.) De Hoffmann Pál kortese: az már egészen más. Van annak dolga éjjel-nappal, reggeltÅ‘l estig és estétÅ‘l reggelig. Keze, nyelve, két villogó szeme, két penegÅ‘ sarkantyuja: mind-mind talál foglalkozást szünet nélkül, fáradság nélkül, örökkön örökké. Minthogy Hoffmann Pál nagy tudós, egyetemi tanár, tanult szónok, ennél fogva mindig nehezen kap választókerületet. Tiszta vérü jó magyar kortes részére még nem született meg az a kalendáriomcsináló, a ki meg tudná mondani, mikor kel fel a nap és mikor nyugszik. Å csak ama folyadékok szine, szaga, mennyisége és minémüsége után képes magát naprendszerünk különbözÅ‘ titkai iránt tájékozni, melyeket idÅ‘szakonkint önmagába vagy másokba töltöget. Van olyan idÅ‘szak, a mikor a jó szilvapálinka kerül elÅ‘ valahonnan. Ez az idÅ‘szak kezdÅ‘dik körülbelül akkor, a mikor a kondás kihajtja a csürhét és tart addig, a mikor a menyecske tűz mellé teszi a leveses fazekat. Csillagászok és világutazók meg tudnák mondani, mi minden történhetik égen és földön ez idÅ‘szak alatt. Ennek elteltével, ha melegek járnak, rákerül a sor a jó kettÅ‘s márcziusi sörre; ha pedig szilaj, hideg, fergeteges idÅ‘járás köszönt be, a még sokkal jobb borlevesre tojással vagy paprikával, langyosan vagy égetÅ‘en. Aztán jön a papramorgó appetitoriuma, aztán jönnek a borok, néha egy kis hűtÅ‘ vÃzzel keverve, néha fekete kávé, vagy thea által félbeszakitva, mint mikor a folyóvÃz néha elbuvik és ismét elÅ‘tör. – Mint az eocén, miocén, pliocén, kréta, jura, márgakorszak a földnek történetében: úgy következik a szilvorium, sör, bor, fekete kávé és theakorszak a kortesnek választási történetében. – És valamint a földnél is van pihenés, a mikor még a Vezuv sem okádja a tüzet: azonképen a kortes is megpihen néha, a mikor nem szórja a jelszót, a dalt, a programmot, a káromkodást. Ez rendesen akkor szokott bekövetkezni, mikor a feleség megcsipi valahol, hogy váltson egyszer már tiszta inget, vagy ha nyelvérÅ‘l a szivar és pipa vagy a bagó leszedi a bÅ‘rt. Ez utóbbi a legbiztosabb jel, mely a kortest arra inti, hogy most már ideje egy kevéssé megpihenni. Csodálatos életerÅ‘ lakik a kortesben. A kortes örökké él, mint az isteni irgalom vagy a deákkori adósság. És miként él! Ismer minden embert, minden asszonyt és minden titkot. JövendÅ‘t mond; tenyérbÅ‘l olvas; beteg marhát gyógyÃt. EsküvÅ‘, keresztelÅ‘ és disznótor nélküle meg nem esik. Atyafiságban áll három vármegyével. Minden választásnál betörte valakinek fejét s minden választásról hozott magával valami csatajelt. Vagy az orrán, vagy a fogán, vagy a fokosán. Büszke, mint egy szolgabiró s kezet szorit vele még a fÅ‘ispán is. Sógora és komája van annyi, mint akármelyik terézvárosi képviselÅ‘nek. Mindig tudja: ki halt meg és ki született s ki fog meghalni és mi fog születni, fiu-e vagy lány? A huszárnak és kolduló barátnak minden erényét gyakorolja férfiak és nÅ‘k körül. Verekszik és hÃzelkedik, adakozik és kéreget. Öltözete mindig egyforma, szava mindig más. Országos vásár és heti vásár, korcsma és faluháza rendes tanyája. Birtoka kevés, adóssága sok, hitele semmi, hitelezÅ‘je mindenki, de neki is vannak adósai. A muzsikus czigányt nagyon szereti, de a papot ki nem állja. Templomba azért eljár, ha az üzlet azt hozza magával. Törvényt nem ismer, prókátornak nem adózik. Isten nevét hiába föl nem veszi, mert nem imádkozik soha. SzÃve jó, szereti az embereket, a szép asszonyt és a disznóhuspecsenyét. Néha megél atyafilátogatással. Dalol és toasztoz, mint akármelyik kálomista pap. A múltakról szeret megemlékezni, de nem úgy, mint a katona, a ki mindig csak azzal dicsekszik, hol mulatott jól; de nem is úgy, mint a barát, ki mindig azt panaszolja föl, hol koplalt legtöbbet. Å jót-rosszat egyaránt elbeszél, mikor se követválasztás, se tisztujitás nincs elÅ‘tte. Ha van: akkor csak gyÅ‘zelmeit ismeri a világ. Ez a kortes, tudniillik az öreg kortes. Az Å‘ idejében még nem volt választási törvény, hanem volt választási szokás. A szokást Å‘ jobban megtartotta, mint utódja a törvényt. És ez természetes. A törvényt tudósok készÃtik, a szokást pedig Å‘ csinálja. A tudósokat különben sem nagyon tiszteli. Azt hiszi, tÅ‘lük ered minden veszedelem, Å‘k hoznak törvényt az etetés-itatás ellen, a mi sehogy se megy a fejébe. Å csak annyit tud, hogy a katona, ha éhes, elszalad az ellenség elÅ‘l, ha pedig jól van tartva, megveri azt. Étlen-szomjan becsületes tisztujitást vagy követválasztást képzelni sem tud. Az idealisták és materialisták küzdelmét Å‘ nem ismeri. Darwin, Liebig, Vogt és Tyndall Å‘ elÅ‘tte mit sem nyom. Å materialista szükségbÅ‘l, de idealista elvbÅ‘l, mint ez már bevett szokás a jó hazafiaknál. Materialismusa mérsékelt. Szénát, zabot a lovának, jó vacsorát önmagának: ez az egész kivánsága. Házat épiteni, jószágot venni, örökséget hagyni Å‘ nem akar. Nem igazi kortes az, a ki kizsákmányolja a maga jelöltjét. Hanem koplalni és szomjuhozni: ez már csakugyan nem az Å‘ világa. Ha ezt meg kell érnie: megbetegszik, pipája kialszik, agara világnak fut s Å‘ maga kiballag a temetÅ‘be. Czudar világ, nem érdemli meg, hogy az ember beléköpjön. Most már fenyegeti a kihalás veszedelme, mint az ó-világi bölényt. A bölény helyett ma nyulakra vadásznak s a kortes helyét kezdik elfoglalni a lótó-futó napszámosok, az élÅ‘sdi kapczabetyárok. Sok konkurrense akadt. Papok a szószékbÅ‘l, tisztviselÅ‘k az irodából, zsidók a korcsmából, nagy hazafiak az országházból, ujságok a postáról – mind-mind az Å‘ kenyerét akarják elenni. És eleszik. Neki nem marad egyéb teendÅ‘je, mint számba venni az embereket, lajstromba szedni alphabet szerint a neveket s Å‘rizni Å‘ket, mint a birkát. És a mi legszomorubb, csak minden harmadik, negyedik esztendÅ‘ben. Még verekednie sem szabad. Katona útját állja, biró megárestálja, ujság kiprédikálja. Elvet kell tartania, szÃnt kell vallania. Jobboldal, baloldal, középpárt, szélsÅ‘párt – hogy veszett volna bölcsÅ‘jében valamennyi. Nincs Å‘ ahhoz szokva, hogy egy jászol mellé álljon, mint az ökör. Nem barát Å‘, hogy fogadást tegyen és azt meg ne tartsa. Péter vagy Pál: ez az Å‘ jelszava. Vagy az egyik, vagy a másik s egyszer az egyik, másszor a másik, a hogy illendÅ‘bb. Ãgy marad meg a becsület mind a két félnél. De a párthoz állani és annál megmaradni csak azért, mert az elv úgy hozza magával: ki látta azt? És szidni az ellenfelet, noha becsületes ember és szidni a papot, noha keresztkomája. Ezt Å‘ nem szereti. Hajdanában is voltak pártok, mÃg a választásra mentünk s azt be nem végeztük. Akkor is voltak összeütközések, csak úgy hevert a bevert fÅ‘ szerteszélylyel, de csak addig tartott a háboruság, mÃg haza jöttünk. Akkor békesség lett és jövÅ‘ alkalommal másként szólt a nóta. És aztán azok a követjelöltek – ha rájuk gondol, a háta is borsódzik bele. Jön egy tudós, jön egy ujságiró s azt mondja, hogy Å‘t küldte a központ. (Központ – miféle központ? Bánja is Å‘, akármiféle központ.) Jön vasuton, hajtat fogadott kocsin, beszáll más házába, hoz magával nyomtatott levelet s még azt kivánja, hogy a választók adjanak neki társas ebédet. A helyett, hogy befogatná jó négy lovát, bakra ültetné a Pista huszárt, oldalára kötné a sáraranynyal kivert fringiát s azt mondaná: »Atyafiak, holnap szivesen látlak benneteket barátságos ebédre«, a helyett hoz magával esernyÅ‘t, papol órahosszant s elmondja: hogy van, mint van angol, franczia, talián országban a világ sora. TörÅ‘dik is Å‘ azzal. Úgyis az a baj, hogy angolt, francziát, németet oltottak már belénk ötven esztendÅ‘ óta. Hejh nem Ãgy volt ez hajdanában. Ismerte követjelöltjét szopós korától kezdve. Ismerte apját, anyját, egész uri familiáját. Szolgabirája volt, viceispánja volt, nemes birtokostársa volt. Ha hazajött az országgyülésrÅ‘l, akkor sem volt más, mint mikor oda küldték. De hiszen próbálta volna csak megváltoztatni jó magyar erkölcsét, soha se lett volna egyéb, mint világ csúfja. Ma már azt sem szégyenli a követjelölt megvallani, hogy Å‘ kormánypárti. Csak azt szeretné tudni, mi szükség van odafönn Pesten kormánypárti követre? Meg van a kormány anélkül is s legalább nem szükséges fejét törnie a fölött, mit csináljon saját pártjával. Tud annak okozni elég bajt az is, a ki nem támogatja, minek még oda támogató is? – Kormánypárti! Úgy beszél a kormányról, mintha valami nagy becsület volna ahhoz közel állani! Csak legalább meg ne vallaná. A követ lehet kormánypárti, de a kortes nem. Még mikor a pénzügyminiszter mellett dolgozik is: akkor is a stemplit szidja meg a finánczot. Ez már annak a rendje. Kortes gyomra utálja a kormánypártiságot, mint a fürdÅ‘vizet. – Igazad van öreg barátom! Szomoru ez a világ most a fenekéig. A választási törvény egész perrendtartás, a képviselÅ‘ szegény ember, a zsidó földes uraság, a kortes ütött-kopott öreg legény. Prókátor és patika falura is kerül immár s a felköszöntést, szerelmes verset és kortesnótát csak úgy árulják kinyomtatva, mint az álmoskönyvet, vagy Zöld Marczi szomoru históriáját. Te vagy a lenyugvó múltnak utolsó sugára, a politika költészetének utolsó lélekzetvétele. Hunyd be szemeidet. A te világod nem e földrÅ‘l való. A hol te és a te apáid vadruczára vadásztak: vöröshagymát nem tudsz te ott termeszteni. Pedig ma már ebben rejlik az életnek bölcsesége. Nem a becsület adja a pénzt, hanem a pénz adja a becsületet. Hunyd be szemeidet, mert bizony még meg kell szoknod a vÃzivást is. Ezt pedig már csakugyan meg nem érdemletted. MAGYAR RUHA, MAGYAR PAP. Hogy a magyar katholikus papság, kiváltképen pedig az alsó papság, mindig hazafias volt és most is az: errÅ‘l beszélni egészen fölösleges, mivel hogy ezt Magyarországon mindenki tudja. SÅ‘t hogy a fÅ‘papok közt is minden idÅ‘ben találkozott hol egy, hol több kiváló hazafi: erre is megoktat bennünket a történelem. A mi pedig annyival inkább épületes dolog, mert a magyar fÅ‘papnak a király adja a hivatalt és uraságot, még pedig valóságos uraságot, tehát azt egészen emberi dolognak kellene tartanunk, ha fÅ‘papjaink inkább járnának kedvében a bécsi udvarnak, mely a királyt tanácsával vezeti, mint a nemzetnek, a mely bizony a bécsi udvar elÅ‘tt nagyon ritkán s akkor is nagyon rövid ideig állott kedvességben. MásfelÅ‘l azonban az is egészen igaz, hogy kivált Kollonich óta a bécsi udvarnak sem igen lehetett panasza úgy »nagyban és egészben« a magyar fÅ‘papság ellen. De hát végre is én nem a fÅ‘papokról vagy legalább fÅ‘leg nem azokról akarok most egyet és mást megjegyezni. Hanem megjegyzem azt, hogy a katholikus alpapság a magyar ruhához mindig hű maradt s hogy a magyar társadalom mÃvelt osztályai között egyedül a katholikus alpapság az, mely soha egy pillanatig se vált meg a magyar ruhától. Sem a nemzeti elszunnyadásnak a bécsi kongresszus utáni idejében 48-ig, sem a vad abszolutizmusnak idejében 50-tÅ‘l 59-ig. Volt idÅ‘, a mikor ügyvéd, tisztviselÅ‘, nemes urak, bérlÅ‘k, birtokosok, mind letették a zsinóros nadrágot s mind felvették a plundrát és pantallont, csak a plébános, ispán és paraszt maradt meg az Å‘si öltöny mellett. A plébános persze csak annyiban, a mennyiben az egyházi öltöny megengedte a magyar ruha használatát. A corpus juris és a tripartitum Könyves Kálmán királyunk óta természetesen nem szól arról, hogy a papok minÅ‘ ruhát viseljenek. És ez talán szerencse. Ha e jó, régi törvények a magyar ruha viselését parancsolnák: Bécsben bizonyosan gondoskodtak volna már arról, hogy e törvények eltöröltessenek. Az érsekek, püspökök és apáturak, ha emberek szemei elé kerülnek, Å‘si idÅ‘k óta szakadatlanúl a hosszú, bÅ‘ papi reverendát viselik, hol szineset, hol feketét, a hogy egyházi állásuk vagy izlésük hozza magával. De a hosszú, bÅ‘ öltöny alatt rendszerint ott volt régebben a zsinóros magyar nadrág s a feszes csizma. Kopácsy József esztergomi érsek s primás szenvedélyes gazda volt s ha ideje engedte, szeretett a gazda ságnak utána nézni. Veszprémi püspök korában egy tábla luczernavetést nagyon sokba kerÃtett a tiszt s a püspök saját szemeivel akart a következÅ‘ évben meggyÅ‘zÅ‘dni, mennyit ér a luczerna. Kiment a földre s a pantallonos kasznár az útról mutogatta, mily szép a vetés. – Nem ér az semmit, kasznár uram, tessék csak velem bejönni a közepébe, ott kell azt megnézni. EsÅ‘ után volt, a luczerna harmatos volt s a kasznár féltette czipÅ‘jét és új pantallonját. – Kegyelmes uram, harmatos lesz a reverenda. – Nem lesz az kasznár uram, csak jÅ‘jjön. A püspök felhúzta a reverendát s alól olyan zsinóros nadrág és fényesre mázolt magyar csizma volt, hogy magára vehette volna a csizmadia czéh-mester is. Kovács Zsigmond egykori veszprémi püspök se tette le a hosszú száru czizmát és a magyar nadrágot. Ebben járt még az ostendei tenger partján is, mikor ott fürdÅ‘zött. Furcsán is járt e miatt egyszer. Ugyanis sok orosz és lengyel zsidó is jár ott s ezek nagy része is hosszú száru csizmában, noha nem magyar szabásúban. Tudni kell pedig, hogy az ostendei nép épen nem szereti a zsidót s a rakonczátlan, siheder kölykek gúnyolni, boszantani, kavicscsal dobálni szokták a zsidókat. A zsidó bajuszt, szakált s gyakran halantékfürtöt is visel, a minek Kovács Zsigmond püspök arczán nyoma se volt. A kölykek csak csizmáját nézték s mert ez a zsidókéhoz hasonló volt, Å‘t is megdobálták. A rendÅ‘rségnek kellett beavatkozni. No hiszen lett ebbÅ‘l derűltség, a mikor otthon egyházmegyéjében megtudták az esetet. A kálvinista papok idÅ‘nként jobban elhanyagolták a magyar öltönyt, mint a plébánusok. És ez annál csodálatosabb, mert hiszen a kálvinista egyház hÃvei képviselték szakadatlanúl a tÅ‘s-gyökeres magyarságot s náluk volt a nemzeti érzelem a leggondosabban kultiválva. A protestáns egyház s annak mindkét nagy felekezete különösen József császár idejében viseltetett Bécs és az udvar iránt nagy hódolattal. József császár bocsátá ki a türelmi parancsot, a püspökök és katholikus földes urak ellenében Å‘ engedé meg protestáns templomok épÃtését: a protestánsok külsÅ‘leg is törekedtek egyben-másban hálájukat és elismerésüket kifejezni. Ãgy jött sok protestáns s kivált kálvinista templom tornyára azon idÅ‘ben a kétfejű sas. Ez azonban még hagyján, de némely kálvinista templomban még belűl a falra is felfestették ama kétfejű madarat, a mi annál furcsább, mert a kálvinistáknál a templomban még Jézus-Krisztus képének festménye se foglalhat helyet, épen Kálvin szigorú tanai miatt. A magyar ruha viselése országszerte a szolferinói csata után jött divatba. ElÅ‘ször Pesten s aztán az egész országban. ElÅ‘ször a jogászoknál s aztán mindenkinél. Még a pinczéreknél is, a mi pedig nagy szó. Ez év Å‘szén Sopronban jártam iskolába az ágostai lyceumban. A maturitásra készülendÅ‘ nemes ifjúság kebelében akkor három párt állott fenn. A magyarok pártja, kiknek zömét a kemenesaljiak és alföldiek képezték a kálvinistákkal együtt. A németek pártja, kiknek sorai a vasi és soproni KraxelhuberekbÅ‘l ujonczoztattak, de a kik azóta elszánt magyar emberekké alakultak át. És végre a tótok pártja holmi Sturok, Hodsák és Balthazárok akkor, részben magyarok, részben panszlávok most. Olvastuk az ujságban, hogy Pesten magyar ruhát viselnek. Nagy szeget ütött ez a magyarok fejébe. El kezdtünk a fölött tanakodni: milyen lehet az a magyar ruha? Mert hogy az a pötyögÅ‘s nadrág és kurta dolmány, melyet a rábavidéki és hansági paraszt visel, nem valami különös szép s a maturitásra készülÅ‘ ifjú Magyarországhoz épen nem illendÅ‘, a fölött nem volt semmi kétség. Különösen nagy gondot okozott az a kérdés, hogy a testhez simuló feszes nadrág fekete posztóból vajjon miként állhat az ember fián s vajjon a sétányon mit szólnának ehhez a soproni menyecskék! Elhatároztatott, hogy ilyféle nadrág fölött szemlét kell tartani úgy, a hogy az élÅ‘ emberen szemlélhetÅ‘. De hát hol található ilyféle nadrág? Hol másutt, mint a czenki plébánoson, a jó Tolnay Antalon, a ki a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, a döblingi szenvedÅ‘nek oly kedvencz papja? Dictum-factum. Küldöttség ment Czenkre, hogy szemlét tartson a plébánusnál a magyar nadrág fölött, hogy ennek mintájára új öltönybe bujhasson a maturitásra készülÅ‘ nemes fiatalság. Szegény jó Tolnay Antal! A czenki templom roskadozó állapotban volt akkor. Ép úgy, mint patronusa, a legnagyobb magyar. Széchenyi ez után néhány napra, épen új évre, Ãrt egy levelet a czenkiekhez s e levelet Tolnayhoz küldé. E levélben Ãgy szólitá a czenkieket, kiket 1848 óta nem látott s aztán sem láthatott soha: »Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egykori hűn szeretett jobbágyaim!« E levélben arra hÃvta fel a czenkieket, hogy vele közös erÅ‘vel épÃtsenek új templomot. »Mi czenkiek – úgymond – édes és egykor oly boldog hazánk véghatárán állunk. Czenk nyugot felé elsÅ‘ hely, hol drága anyaföldünknek szÃvünk és lelkünkbe belészÅ‘tt nyelvén dicsértetik a királyoknak királya, a nagy Isten.« »A nyomorultak szÃvrepedt fohászait meghallja ugyan Isten mindenünnen és a lakosok erénye erdÅ‘ közepett és a nyÃlt mezÅ‘n is oltárt képez, melynek áldozata felhat az egekbe«… Ez volt Széchenyinek a nagy pusztulás után elsÅ‘ levele, melyet a bécsi kormány kinyomatni nem engedett. MinÅ‘ nyelven Ãrtak és Ãrnak az igazi nagyok! Tolnay oly buzgósággal látott a dolog után, hogy kegyura óhajtásának eleget tehessen és pár hó múlva oly keserű zokogással temette el a legnagyobb magyart! – – De végre mi ifjabb nemzedék e plébánuson láttuk akkor a legelsÅ‘ divatos magyar nadrágot. A világiaknál divatos, a papoknál százados öltöny volt az. Divatos! Gonosz szó ez. Ez ölte meg a magyar ruhát. Ez és a fényüzés és a mi jó fajunknak oly sokszor emlegetett szalmalángja. Akkor azt hittük: örökké tart a magyar ruha és azt soha többé le nem teszszük. MidÅ‘n a hÃrlapok tudtul adták, hogy az attilát és feszes nadrágot Bécsben is széltében viselik: midÅ‘n Eugenia császárné divatba hozta nÅ‘k számára a kis pörge kanászkalapot; midÅ‘n külföldi divatlapok, még a Bazár is, zsinórral ékÃtették a nÅ‘i felöltönyöket: azt hittük, mi fogjuk ezentúl Európára ráparancsolni a divatot. Kemény Farkas is azt mondá, midÅ‘n Szebent bevette Bem: »Uj mappát csinálunk Európának.« Hajh azóta nagyot kopott, nagyot fogyott a magyarnak önbizalma. Alig van belÅ‘le valami. A magyar »divatnak« is vége van. Gróf Károlyi Ede akkor is váltig integetett bennünket, ne csináljunk a magyar öltönybÅ‘l divatot és fényüzést, mert különben divat-divat s egyik a másikat kiszorÃtja. Úgy lett. Szegény gombkötÅ‘kre megint bekövetkeztek a rossz napok. A vitézkötésnek nincs kelete ma. Egy gyÅ‘ri gombkötÅ‘ mondá az 50-es években, ki nagyon szerette a bort: – Ha egy kis jó bor, meg a tisztelendÅ‘ urak nem volnának, a gombkötÅ‘nek éhen kellene meghalni. Most is elmondhatná. Ãm a tisztelendÅ‘ urak csak tartsák meg a százados divatot s im a katholikus lelkészeket kövessék, ha még nem követnék, a többi lelkészek is. Nagy Napoleon, mikor nagyon lenézte az olasz nemzetet, azt mondá róla: »a pantallon-nemzet«. – Bizony a magyar is azzá lÅ‘n immár. A NÉP DÃœHE. Borsód-Kápolnán hihetetlen kegyetlenséggel gyilkolta meg a felbÅ‘szült néptömeg az adóvégrehajtót. Borzalmat kelt bennünk az a látvány, melyet az emberi vérengzés elénk tár. Az embert mutatja az fel elÅ‘ttünk, de nem azt, melynek feje az ég felé áll, szelleme az istenséggel rokon, szive részvéttel és szeretettel tölt, hanem azt az embert, melyrÅ‘l Darwin elmélkedik s mely százezer évek elÅ‘tt testvéreivel, a fenevadakkal együtt kóborlá be a mezÅ‘ket és rengetegeket, hogy megölje azt, a mi nála gyengébb s ha legyÅ‘zetik, még halálvergÅ‘dése közt is fogaival marczangolja szét legyÅ‘zÅ‘jét. Irtózatos az emberi állat, mikor tömegben van és tömegben válik dühössé. A düh és a gyilkos harag az embernek sajátsága s nem a fajnak, nem a nemzetnek. A magyar faj sem nem kegyetlenebb, sem nem lobbanékonyabb, sem nem boszúálóbb, mint Európának bármely művelt vagy nem művelt nemzete. SÅ‘t én abban a véleményben vagyok, hogy minden európai nemzetnél a mesterkélt kegyetlenkedés bűntettei aránylag nagyobb számban jönnek elÅ‘, mint a magyarnál. Az angol, franczia, spanyol, olasz és orosz népre nézve legalább ez teljességgel igaz. E népek bűnügyi krónikái sokkal borzalmasabbak, mint a magyaré. De én szentül hiszem, hogy a német se áll mögötte a mi jó nemzetünknek. Bécsnek, Berlinnek és Hamburgnak esetei elég borzalmasak arra, hogy Pitaval szemében elnyerjék elÅ‘lünk az elsÅ‘ség dÃját. Forradalmi harczról, agrárius lázongásról nem akarok itt beszélni. Fajunk a forradalmi harczokban nem szokott kegyetlenkedni. 1848-ban és 49-ben Lamberg meggyilkolásán kivül alig fordúlt elÅ‘ akár tömeges, akár orvtámadás. 48 után az abszolut hatalom gondoskodott jól fizetett, sÅ‘t bérbe vett tollakról, melyek utálatos szÃnben tüntették föl a magyar függetlenségi harczot s rablónak és kegyetlenkedÅ‘ gyilkosnak a honvédet. De még a bérbe vett tollaknak sem sikerült ez. A mit a szerbek és románok cselekedtek védtelen magyarokkal: a csecsemÅ‘k meggyilkolása, az élÅ‘k megégetése, az elevenen való megnyúzások, az iszonyú megcsonkÃtások, mindezt vagy ezekhez hasonlót a magyar fajra rábizonyÃtani nem volt képes senki. A franczia forradalom eseményei közt irtóztató részletekre akadunk. Kegyetlenkedések jönnek elÅ‘ ezer és ezer számra, melyeket vagy a féktelen népdüh, vagy a hideg, számÃtó ész követett el. Féktelen népdühnek kitörése nálunk is fordúl elÅ‘ igen gyakran, de hideg, számÃtó észszel elkövetett kegyetlenkedés, akár békében, akár forradalomban, igen kevés. Ehhez – szerencsére – nem igen ért a mi fajunk s ez bizony becsületére válik. Gyilkosság sok fordúl elÅ‘ minálunk is, de orgyilkosság, méregkeverés, sÅ‘t rablógyilkosság is igen kevés. S ha fordúl is elÅ‘: annak legnagyobb részét nem magyar, hanem idegen származásu egyén követi el. Az igazi magyar rabló, mint rabló, ugyan semmivel se jobb a más fajta rablónál, de ha ellent nem állanak neki, ha fel nem bÅ‘szÃtik: rendszerint nem veszi el életét annak, kit vagyonától megfoszt. Ezt inkább olyan gonosztevÅ‘k teszik, kik nem hivatásszerű rablók, kik egy alkalommal vállalkoznak csak bűntettre s kik ezután még tisztes helyet akarnak elfoglalni a társadalomban. Hideg megfontolással oltani ki az emberéletet: ez az, mire magyar ember igen ritkán vállalkozik. Ritkábban, mint bármely más európai nemzetbeli. Mégis sok emberéletet oltanak ki nálunk erÅ‘szakosan. Düh, boszú, verekedési hajlam, versenygési viszketeg, vad és vakmerÅ‘ hetykeség, könnyelmű játék a halállal: ime ezek a magyar fajnál a legtöbb emberölési és gyilkossági eset indokai. Csárdák, korcsmák, búcsuk, vásárok, tisztújÃtások, követválasztások, szüretek, lakadalmak: ime ezek szolgáltatják a legtöbb emberölésre és gyilkosságra kedvezÅ‘ alkalmat. Néha azonban rettenetesen tör ki a felbÅ‘szűlt nép dühe. Ily eset a borsod-kápolnai vérengzés is. Az ily eset hasonlÃtható legjobban az amerikai nép lynchelési szokásához. Csakhogy mÃg a népboszú Amerikában rendszeres, addig nálunk csak szórványosan szokott elÅ‘fordúlni. Leggyakoribb eset, midÅ‘n a gyújtogatót tűzbe dobják s megégetik. Régebben s kivált 48 elÅ‘tt ez gyakori eset volt. Ha egy faluban rövid idÅ‘közben több gyújtási eset fordúlt elÅ‘: a nép gyanúja rendesen megjelölt valakit, férfit vagy nÅ‘t s igen sok esetben vén leányt vagy urahagyott asszonyt, mint gyújtogatót. S ha aztán akkor, mikor az ily gyanú már megerÅ‘södött, véletlenűl tűz ütött ki s a gyanús egyén kézbe kerűlt: azt rendesen az égÅ‘ házba vagy égÅ‘ kazal tetejére szokták lökni s ekként megégetni. Ily bűnpör száz meg száz van a 48 elÅ‘tti, de sok van a 48 utáni idÅ‘bÅ‘l is. Ily esetekben a tűz által megriadt s vagyona elvesztén kétségbeesett, a rég táplált gyanú által Å‘rült dühre gerjedt tetteseknek a gyilkosságot egész mértékben beszámÃtani nem lehet s nem is szokták a biróságok. Más dolog az, mikor a falu rosszát, de nem azt, ki a népszÃnműben elÅ‘jön, hanem az igazit, szokták elemészteni. Gyakori eset, hogy egy-egy faluban akad valamely elzüllött, vakmerÅ‘, kétségbeesett egyéniség, ki lop, erÅ‘szakoskodik, beleköt mindenkibe, fenyegeti az embereket minden rosszal s ha kiszabadúl a börtönbÅ‘l: meg nem javul, hanem tovább folytatja istentelenkedését. Ha a falu népe ezt már megúnja s ha látja, hogy a vármegye nem képes e zenebona-embert megjavÃtani, vagy láb alól eltenni: gyakan összebeszél s bármi kis ürügyre tömegesen ráront a falu rosszára s agyonveri azt. Ez már tömegesen s meglehetÅ‘s hideg vérrel elkövetett kegyetlenkedés. Ez az amerikai módra való igazi lynchelés vagy népboszú. A biróságok természetesen ez esetben elitélik a tetteseket, de jelentékeny mérvben alkalmazzák az enyhÃtÅ‘ körülmények számbavételét. Az igazi népdüh azonban nem ilyen. Hanem olyan, a minÅ‘ kitört a kápolnai adóvégrehajtó ellen. Ez typikus eset, melynek azonban sok párja van. Egy községben például sok a közös birtok s rendezetlen a közös haszonélvezet. A birtokosok egy része tagosÃtani akar, nagyobb része s kivált a kisebb birtokosok tömege nem akar. Ha van egy valamennyinél nagyobb földbirtokos s az akarja a tagosztályt: annak személye ellen nem folyik a gyülölködés és az izgatás, de ha a birtokrendezés élére valamely kisebb birtokos áll: annak személye ellen gyakran hihetetlen mélységüvé válik a gyülölség. Férfiak, nÅ‘k, örege, apraja féktelen dühvel beszélnek róla s az emberek egymást gyakran annyira felizgatják a legjobb, legbecsületesebb ember ellen is, hogy annak életét folytonosan halálveszély fenyegeti. Szomorú példát tudok arra, hova fejlÅ‘dhetik az ily fokozott népdüh. Volt egy barátom. Derék, kitünÅ‘, eszes ember, jó gazda, jó férj, nemes gondolkozásu emberbarát, szegényeknek istápja, egyháznak, iskolának, községnek támasza. 48-ban honvéd; – késÅ‘bb az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején egyik toborzó tisztje ama titkos forradalmi hadseregnek, melyrÅ‘l Kossuth Iratainak III-ik kötetében van tüzetes ismertetés. Magam is nála lettem mint ifjú beujonczozva e titkos hadseregbe. Gombás Lajosnak hÃvták, szentgáli birtokos volt s községének gyönyörű negyven ezer holdas határát akarta tagosÃtani s a jó, becsületes szentgáli nemességet ezzel az elpusztulástól megmenteni. Csak egyetlen lépés volt még hátra, hogy a tagosÃtás visszatarthatatlanul megkezdÅ‘djék. De ezt a lépést nem tudta megtenni, mert útját állotta a népdüh, mely hetek és hónapok óta folyton izzott már ellene azok közt, kik a tagosztályt meg akarták akadályozni. Egy szép téli reggelen, 1865. január 7-én, épen barátaival s birtokos társaival tanácskozott a községháznál; a nép oda tódúlt, Å‘t meglátta, egy-két bújtogató szó a düh kitörésére elég volt; a község tanácstermébe betörtek, Å‘t kihúzták s a templom elÅ‘tt irtóztató kegyetlenséggel agyonverték. Még rokonai közt is találkozott, ki élettelen hullájába beleszúrta a vasvillát. S találkoztak nÅ‘k és gyermekek, kik a tiszta havon fekvÅ‘ véres hullát örömükben körülujjongták és körültánczolták, mint a hottentották a leölt áldozatot. Ez az eset borzasztó hatást gyakorolt akkor rám. Eliszonyodtam a néptÅ‘l, a mely dühöng s fenevadakat láttam azokban, kik Ãgy bánnak a becsületes emberrel s a jó hazafival. De aztán vérem csillapultával megismerkedtem az egykori gyilkosokkal. Kissé nyers, de nem megromlott, erkölcsileg nem elveteműlt embereknek találtam Å‘ket. Ellenállhatlan düh uralma alatt, alig beszámÃtható állapotban, tömegesen, egy pillanat folyamán követték el az iszonyú tényt, s bizony tisztességes emberekké váltak azon perczben, a mikor az igazságszolgáltatás keze szabadon ereszté Å‘ket. Szentül meg voltak arról gyÅ‘zÅ‘dve, hogy maguk és családjuk jóléte és jövendÅ‘je a tagosztály megakadályozásától függ s hogy ezt megakadályozniok sikerül, ha ennek bajnokát elteszik láb alól. Halálát el is határozták sokszor, de annak hideg észszel elkövetésére sohase vállalkozott senki. Az ellenállhatatlanul kitört dühnek egyetlen pillanata ragadta csak el Å‘ket – a végzetes tett elkövetésére. Egy másik eset hivatalos elintézés végett jutott kezembe. Suur községben a lakosok az egyik politikai párton, a jegyzÅ‘ a másikon volt. Lelketlen kortesek mélységes gyülöletet szitottak borozások közben a jegyzÅ‘ személye ellen. A választás elÅ‘tti izgalmas napok egyikén a tömeg oda ment a jegyzÅ‘i lakhoz s a jegyzÅ‘t bántalmazá. Å pisztolyt ragadott s önvédelme közben meglÅ‘tt s megsebesÃtett egy ifjút. Az ifjúnak halálhire terjedvén a faluban, a nép összefutott, a menekülÅ‘ jegyzÅ‘t elfogta s az utczán agyonverte s hulláját, vagyis hullának vélt testét az iskolában kinyujtóztatta. Az erÅ‘s fiatal jegyzÅ‘ azonban magához jövén, az ablakon át megkisérté a menekülést. Erre a düh újra fellángolt, újra elfogták, az utczára újra kivonszolták s fél oldalára fektetve, fülébe fakarót illesztettek s fejszéket hozván elÅ‘, a karónál fogva fülén keresztül fejét a földhöz szegezték. Ez nemcsak kÃnos, hanem egyúttal hosszadalmas, iszonyú kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság volt. Ennek tettesei iránt sohasem tudtam kiengesztelÅ‘dni s ellenük a törvény szigorát óhajtottam alkalmazni. A nép, mely ezt tette, nem magyar, hanem tót eredetű. Ãltalában a magyar faj által elkövetett tömeges kegyetlenkedések nem is hasonlÃthatók borzalmasságban azokhoz, melyeket a 31-iki kolera-lázadáskor a tótok, 48-ban az erdélyi móczok elkövettek. A népdühnek kápolnai kitörése, bármily borzasztó is különben, egyúttal sok enyhÃtÅ‘ körülményt is tüntet fel. A nép nem egy helyütt nagyon el van keseredve az adókezelés közegei ellen s az a szegény falusi földműves, kinek marháját, vetÅ‘magját, ágybelijét viszi el az adóvégrehajtó, nem igen tud különbséget tenni az eszmékben, intézményekben és emberekben s dühe az ellen lángol fel, kit közvetlenül lát s kirÅ‘l alig tudja, hogy az csak alárendelt tedd-ide tedd-oda közeg s nem maga a végrehajtó hatalom, hanem annak csak vak eszköze. S aztán nem lehetetlen ugyan, de nem is valószinü, hogy az elsÅ‘ lövés és emberhalál nélkül is agyonverték volna azt a szerencsétlen végrehajtót. Az igazságszolgáltatásnak mindenesetre szomorú dolga lesz a kápolnai esettel, de intézkedni kell annak tanulságai alapján a kormánynak s törvényhozásnak is. A népdüh, ha egyszer kitör, olyan mint a leütÅ‘ villám. Okos gazda megfogja a villámot, hogy kárt ne tegyen; – a népnek bölcs vezetÅ‘i meggátolják a dühnek és haragnak romboló kitörését. A RÉGI MEGYEI FIZIKUSOK. Hajdan nem volt annyiféle hivatalbeli orvos, mint mai napság a vármegyében. Most a fÅ‘fizikuson kÃvül a kórházi, pénzintézeti, uradalmi és magánorvosokon kivül ott vannak a központi, a járási, a községi és körorvosok, akik mind valamennyien hatósági orvosok. Most ennek mind megvan az Å‘ teljes joga és kötelessége a betegséget üldözni s az egészséget költségessé tenni. FÅ‘képen pedig a halálesetekrÅ‘l, betegségekrÅ‘l és veszedelmes balesetekrÅ‘l rovatos Ãveket kitölteni, statisztikát készÃteni. Hanem azért voltak hajdanában is tudós doktorok és kirurgusok és borbélymesterek, a kik egyformán gyógyÃtottak és nem gyógyitottak, akiket a vármegye, ha szüksége volt az orvosi tudományra, egyformán megkérdezett. A kit legközelebb ért, attól kért tanácsot. És pedig felette rövid tanácsot. A kinek például beverték a fejét s abban halt meg: annál a vármegye nem volt kiváncsi arra, hogy a tüdeje, mája, lépe rendben volt-e? Egyáltalán a bonczolások, látleletek, megfigyelések, vélemények és felülvélemények, egyetemi s orvostanácsi szaknyilatkozatok szükségét sokkal kevésbbé vette észre a régi vármegye, mint a mai divatos igazságszolgáltatás. Miért tagadnám: a mai fölfogásnak igaza van. De azért az orvosi vélemények sokszor ma is csak oly furcsák és tévetegek, mint voltak hajdanában. Azonban a kérdést nem vitatom. Se tudományt, se törvénykezést irni nincs szándékomban. Csak egy pár esetet akarok fölidézni emlékeimbÅ‘l, miként járt a régi vármegye a régi orvosokkal, a régi fizikusokkal. * * * A hÃres Sobri Jóska meghalt ezelÅ‘tt hatvanöt esztendÅ‘vel. A lápafÅ‘i erdÅ‘szélben találkozott össze huszonnégy pandúrral, egy század ulánussal s vagy százötven fegyveres hajtóval. Neki is volt hat legénye, köztük az öreg Pap Andor s a fiatal Liliom Jancsi. A csata eredménye nem lehetett kétséges. Az uhlánusokat b. Beust kapitány vezette. Bátyja a késÅ‘bbi b. Beust közös miniszternek. Sobri és társai sokáig lövöldöztek az ellenségre a fák mögül, mit Beust utóbb megunt s rohamot vezérelt. A hÃres haramiavezér szép aranyveretű Hunkár-puskájával vette biztos czélba a kapitányt, de mielÅ‘tt lÅ‘ne, körülnézett. Látta, hogy Pap Andor és Liliom menekülnek, négy más társa pedig összelÅ‘ve-vágva. Eldobta a puskát, kirántott egy pisztolyt s azzal magát agyonlÅ‘tte. Ott volt közelben a járási kirurgus is. Valami Durcsány nevű jámbor férfiú, ki menten odament a csata szÃnhelyére, hogy a sebesült, de még élÅ‘ haramiákat keze alá vegye. Valami Szűcs nevű fiatal ember azt mondta neki: – Hozzám ne nyúljon az úr, meg tudok én dögleni doktor nélkül is. Két golyó és három szurony járta keresztül s kardvágás is volt a fején és mellén egy csomó. A kirurgus mérgesen szólt rá: – De hiszen gazember, akasztófán kell neked meghalnod. – Oda sem kell nekem doktor. Lefogták erÅ‘vel, úgy bÃrt vele csak a kirurgus. – Hát ezzel mit csináljunk? – Kérdi egyik csendbiztos a járási kirurgust, oda mutatva Sobri holttestére. – El kell temetni. Úgy lett. Eltemették bonczolatlanul. Reggelre kereszt is volt a sÃrján, koszorú is a kereszten. A vármegye megnyugodott a dolgon. Csak jó késÅ‘re, miután a helytartó-tanács kérdezÅ‘sködött, hÃvta fel a vármegye a járási kirurgust, hogy mit csinált Sobri holttestével, hol az obductionale protocollum? A kirurgus azt felelte: »Minek utána mind közönségesen meggyÅ‘zÅ‘dtünk arról, hogy az istentelen duhaj rabló maga magát egy pisztolylyal agyonlÅ‘tte s ekként saját életét kioltván, érdeme szerint való gyalázatos véget ért: ennélfogva holttestének obdukálása szükségesnek nem találtatott.« Szinte lehetett egy kis igaza. * * * A szentgáli kanásznak egy kanásztársa ketté vágta egyik karját fejszével. Sokáig tartott a gyógyulás, sokára tarthattuk meg a végtárgyalást. – Mit kivánsz orvosi költségre? – Kérdi az alispán a sértett kanászt. – Semmit! – volt a felet. – Mit kivánsz fájdalom dijúl? – Semmit! – Mit kivánsz munkamulasztásért? – Semmit! Eléje tartják a kanásznak a fÅ‘orvosi véleményt, mely három Ãven keresztül fejtegetette, hogy minÅ‘ nagy volt a seb, milyen életveszély származhatott volna belÅ‘le mennyibe került az orvoslás. A kanász rá sem hederitett, csak annyit mondott: – Beszélhet a doktor, a mit akar, de azt ne mondhassa senki, hogy az én bÅ‘römet megfizette. S nem fogadott el semmit. * * * 1834-ben nagy késÅ‘i fagy pusztÃtotta a túl a dunai gazdaságokat. Vasvármegye elkezdett tünÅ‘dni, mi az oka a kései fagynak s lehetne-e az ellen mentÅ‘szert találni? FelhÃvták egyebek közt a vármegyei fizikust is: adjon e tárgyban indokolt véleményt. A fizikus véleménye az volt, hogy miután a kései fagy évenkint összeesik a kökényfa virágzásával, tehát azt nem idézheti elÅ‘ más, mint a kökényfa. Ki kell tehát irtani a vármegye területérÅ‘l minden kökényfát s meg kell keresni az ország összes vármegyéit, de fÅ‘képen a szomszéd vármegyéket, hogy a kökényfát hasonlóképen irtsák ki mindenütt. Zalavármegyében nem kisebb ember, mint Deák Ferencz szólalt fel az inditvány elfogadása ellen. Veszprémvármegyében is akadtak tüzes szónokok, kik Vasvármegye átiratát pártolták. Végre felszólalt Kocsi Sebestyén Gábor tiszti ügyész, kinek elméssége késÅ‘bb az országgyüléseken országos hirűvé vált: – Én pártolom, – úgymond – nemes Vasvármegye közönségének átiratát s egyetértek a vármegyei fizikussal, de sÅ‘t még meg is toldom az inditványt. Minekutána köztudomásu ugyanis, hogy nálunk nyáron felette kevés esÅ‘ szokott esni s az aszály sok kárt okoz s viszont azt is tudja minden ember, hogy a tyúkszem két-három nappal rendesen elÅ‘re megérzi az esÅ‘ bekövetkezését: ennélfogva a nemes vármegye szigorú büntetést szabjon mind azon borbélyokra és kirurgusokra, nemkülönben magánszemélyekre is, kik nyári idÅ‘n a tyúkszemet kimetszik s ezáltal aszályt idézvén elÅ‘, embertársaiknak sok nagy károkat okoznak. A nemes vármegye elnevette magát s ekként Vasvármegye átirata el nem fogadtatott. * * * Volt vármegyémben a Schmerling-rendszer alatt egy esküdt: Németh Imrének hivták. Jámbor, szelid ember volt, de zene-bonás, ha ivott. Ugyanilyen természete volt egy birtokos nemes társunknak is, kit Vámosi Saáry Dénesnek hÃvtak, ki a Bach és Schmerling rendszernek természetesen nem volt nagy barátja. Most már meghalt mindakettÅ‘, sÅ‘t a harmadik is, kirÅ‘l mindjárt szó lesz. A két férfi találkozott Devecserben. A találkozásból feleselés, a feleselésbÅ‘l pedig az következett, hogy Saáry Dénes kiütötte az esküdtnek három fogát. Nosza fut az esküdt a járási orvoshoz visum repertumért. A járási orvosnak Puposs Károly volt a neve. Adott az visum repertumot. A vizsgálat sokáig húzódott s végre tárgyalásra került az ügy. Az orvosi látleletben ezt a furcsa mondatot találtam: »Sértett elÅ‘adása nyomán megvizsgálván a bántalmazott testrészeket, úgy találtam, hogy három metszÅ‘fog kimozdulva látszott lenni.« Nem értettem a dolgot. Nem tudtam a látleletbÅ‘l felvilágosodni, hogy a három fog kiesett-e, vagy nem, valósággal kimozdult-e, vagy csak kimozdulni látszott. A végtárgyalásra megidéztem a fizikust is, ki a visum repertumot adta. Hogy mondaná meg élÅ‘szóval, mi történt a három foggal. Megjelent. Kérdeztük, faggattuk, belevesztünk, de nem mentünk semmire. Nem tudott többet, mint a visum repertuma, az pedig nem tudott semmit. Ott volt a sértett fél, az esküdt is. Bárgyú képpel hallgatta a vitát, mintha nem is az Å‘ fogáról volna a szó. Utóbb egy táblabiró mérgesen rárivall, hogy mit bámészkodik, mért nem mondja meg: mi történt a fogaival. Erre fölkel, odajön a tanácskozó asztal mellé s kérdezi egész tisztelettel, mirÅ‘l van szó? – Az a kérdés, kiestek-e a fogai? Az esküdt nem szól, hanem komoly képpel belenyúl a mellénye zsebjébe, kivesz onnan egy maroknyi papircsomagot, kibontja a papirt, kivesz belÅ‘le három fogat s leteszi a törvény asztalára. Csaknem akkora fogak, mintha lófogak lettek volna. A mérges táblabiró rákiált a fizikusra: Mit szól ehhez? Erre az esküdt félrehárÃtja nagy bajuszait s kinyitja a száját. Nagy szája volt, mint egy hippopotomusnak. Újjaival felsÅ‘ inyére mutat. Nyilvánvaló lett, hogy három metszÅ‘foga hiányzik. A mérges táblabiró haragos arczczal kérdÅ‘leg ránéz a fizikusra: – Kérem, – szólt a fizikus, – abból, hogy a fogak hiányzanak, én a tudomány szabályai szerint meg nem állapÃthatom, hogy miért s miképpen hiányzanak. A fizikust összeszidtuk s elkergettük. Az összes iratokat pedig felküldtük az egyetemre orvosi legfelsÅ‘ vélemény végett. S az egyetem orvosi tanácsa a fizikusnak adott igazat. EttÅ‘l kezdve minél kevesebbet alkalmatlankodtunk az egyetemnél. * * * Néha felette jól estek az orvosi tudomány szabályai. Apám, mint nemzetÅ‘ri parancsnok, 1848-ban kisded csapatjával megtámadott egy futár »különitményt« Jellasich bán hadseregébÅ‘l s a csetepatéban a horvát csapatnak mind a tizennyolcz embere elesett. Miután zivataros idÅ‘k jártak, a jövendÅ‘t biztosan tudni nem lehetett, apám óvatosságból a holttesteket nem egy csomóban, nem egy helyre s nem nyilvánosan temettette el, hanem bizalmas emberek által éjjel, több sÃrgödörbe s félre esÅ‘ helyekre. 1850-ben kijött a szigorú vizsgálat s keresték a holtakat és a tetteseket. Nem találták egyiket sem. Akadt azonban a hosszú vizsgálat alatt egy áruló, ki titkon feljelenté, hogy Å‘ tudja, hol vannak a horvátok tizennyolczan eltemetve. Újra kijöttek a vizsgálatra, elmentek a megjelölt helyre, felásták a földet és csakugyan találtak három csontvázat. Se fegyver, se ruhamaradványok nem voltak a csontok körül. A csontokat megmosatta a megyei fizikus. Úgy fehérlettek ott a nádi bozótban, mint Varrus legionáriusainak csontjai a teutoburgi erdÅ‘ben. UtasÃttatott a fizikus, adjon róluk visum repertumot. A fizikus Röck János volt. Derék becsületes ember, alapos tudós, jó hazafi. Adott visum repertumot és véleményt. Ennek döntÅ‘ pontja ekképpen hangzott: »A föntebb elÅ‘adott lelet adataiból az orvosi tudomány szabályainak s a törvényes gyakorlatnak megfelelÅ‘leg megállapÃtható: 1. hogy a talált csontok teljes korukat elért férfi egyének csontjai; 2. hogy a talált csontokból se a halál neme, se a halál bekövetkezésének ideje biztosan meg nem határozható és nincs kizárva annak lehetÅ‘sége, hogy a halál három év elÅ‘tt, de harmincz év elÅ‘tt is bekövetkezhetett; 3. hogy a talált csontok alakja és méretei semmi támpontot arra nézve, hogy ezek valaha horvátok voltak, nem nyújtanak.« E vélemény ellen Haynau zsandárjai semmi argumentumot felhozni nem tudtak. * * * Volt egyszer egy rendkivül érdekes perem, melyben egy 1794-iki orvosi vélemény helyessége is kérdésbe tétetett. Azzal vádoltak egy csomó zsidót, hogy megöltek egy gyermeket, nyakát felvágták s Ãgy vérét vették. De miután a gyermek holttestén s kivált nyakán vágásnak nyoma nem volt, a sédria orvosi véleményhez folyamodott s e véleményt Ãgy iktatta jegyzÅ‘könyvbe. »Azon cirkumstánciákra való nézve, melyeknél fogva a gyermek vérének vétele alkalmatos tanúk által kétségen kivül való módon megbizonyÃttatott, noha torkán a sebnek helye nem látható, vármegyénk hütös borbélya megkérdeztetvén, ugyanezen hütös borbély konkludálta, hogy minek utána vérének vétele megbizonyosodott, másképen a dolog nem történhetett, mint hogy a zsidók a vérontás után a sebet valamiféle titkos Ãrral bekenték és a bÅ‘rt összeforrasztották.« Kérdeztem Mihalkovicsot, a nagy tudóst, mi a véleménye ez orvosi látleletrÅ‘l? – Ez csak olyan múlt századbeli borbélybeszéd! Bizony úgy van az. De mit mondanak majd száz esztendÅ‘ mulva a mai orvosi véleményekrÅ‘l? „GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÃTODAT!“ _(Levél egy szerkesztÅ‘höz.)_ _Budapest, jul. 27. 1889._ Tisztelt barátom! FelhÃvtál és pedig különösen megtisztelÅ‘ szivességgel, hogy Ãrjak valamit neked a nálunk divatos bűnvizsgálati módszer árnyoldaláról s különösen arról, hogy e módszer mellett a személyes szabadság jogát miként kimélik vagy nem kimélik részint a bűnügyi nyomozásnak, részint a bűnvizsgálatnak közegei. E felhivásnak most nem felelek meg. Hanem e helyett elmondok egy esetet, mely velem történt köztisztviselÅ‘i pályám kezdetén. Ez eset élénk emlékezete kisért és kisér engem a közvádlói, a birói, az ügyvédi, sÅ‘t a törvényhozói pályán is folytonosan. Többet tanultam belÅ‘le, mint a mennyire Bentham, Beccaria, Carrara, Mittermayer s általában korunk legnagyob büntetÅ‘jogi irói tanÃthattak. Mert a büntetÅ‘ igazságszolgáltatás elÅ‘készitÅ‘ intézményeinek egyikét oly világosan feltárta ez eset elÅ‘ttem, a mint azt könyv és lángelme nem teheti. Rád bizom: közöld vagy ne közöld lapodban. Azt se bánom, most közlöd vagy máskor. De ha közlöd, add e czÃmet neki: „GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÃTODAT!“ Az eset a következÅ‘: EzelÅ‘tt huszonöt évvel apámtól átvettem Balaton-Füreden egy kis szÅ‘lÅ‘t pinczével s két kis hajlékkal együtt. A szÅ‘lÅ‘t kivágattam s 1866-ban ujra elültettem. Az volt tervem, hogy saját asztalomon saját termésem, saját borom legyen, mÃg élek. E tervemet az utolsó években összerombolta a fillokszera. De ez nem tartozik ide. Kis szÅ‘lÅ‘m szomszédságában van egy kis üres telek. Ezt nagyon szerettem volna megvenni. A tulajdonos Vörös József füredi gazda ember. Értelmes ember, jó szomszéd, gyerekkoromból ismerem magát is, derék feleségét is, elsÅ‘ szülött fiának én vagyok a keresztapja. A telek megér száz forintot, igértem érte kétszázat, de háromra tartotta. Ezt sokaltam, de késÅ‘bb ezt is megajánlottam. Akkor meg négyszázra tartotta s utóbb is kijelenté, hogy nem eladó. Egy kissé bosszantott a dolog, azután megnyugodtam benne. 1867-ik évi áprilisban volt megyei tisztujitásunk. Engem tiszti ügyésznek választottak. Alig voltam két hetes közvádló, egyik nap délutánján, úgy két óra tájban beáll hozzám Vörös József, a füredi szÅ‘lÅ‘szomszéd. – Tekintetes komám uram, – úgymond, – ha délután négy óráig ad nekem kölcsön vagy szerez számomra kétszáz forintot: én azt két hónap mulva köszönettel visszafizetem, a kamatokat is megfizetem s azon kivül ráadásul odaadom azt a kis szÅ‘lÅ‘telket. Erre az ajánlatra nagyot néztem. Nagyon szerettem volna azt a szÅ‘lÅ‘telket, de hogy azt ingyen adja oda nekem füredi gazda ember: e fölött nagyon el kellett bámulnom. A dolog nem volt természetes. Kérdeztem: mire kell a pénz s miért oly hamarosan? Azt nem mondhatja meg, ez volt felelete. Figyelmeztettem, hogy az a pénz rendes úton nem hozhat neki két hónap alatt száz perczentet. BiztosÃtott, hogy neki többet is hoz, ezereket is hoz. Azt mondtam: ilyen üzletet nem csinálok vele, hanem a szÅ‘lÅ‘telket megveszem s árát kifizetem, de csak úgy, ha megmondja, mire kell a pénz. Attól féltettem ugyanis, hogy a pénzt valamely kártyázó kompániának, vagy szédelgÅ‘ embernek akarja adni nagy igéretek fejében. EttÅ‘l akartam megóvni. Kereken kijelenté: nem mondja meg, mire kell a pénz. A dolog gyanússá kezdett válni elÅ‘ttem. Kiváncsiságom, érdeklÅ‘désem mindinkább fokozódott. Elkezdtem faggatni az embert. Végre úgy öt óra tájban megvallotta, hogy két hamisbankó-csináló úr van Füreden, gépük fel van állÃtva, a nyomás tökéletes, de papirosuk még nincs alkalmas, ezt beszerezni kell a kétszáz forint. Kérdeztem, hogy hÃvják azokat az urakat? Az egyiknek neve Bezerédy, a másiké Balogh volt. Ãlneveknek véltem akkor. Kérdeztem: Å‘ maga van-e az ügybe még belebonyolódva, vagy más valaki is? Megvallotta, hogy rajta kivül még a vörös Berecz bodnár is részes, a két úr is ennél van szállva. Kérdeztem: hol van a gép felállÃtva? Azt mondta, hogy az én szÅ‘lÅ‘beli hajlékomat szemelték ki erre. RettentÅ‘ haragba jöttem. Dühösen kérdeztem tÅ‘le: miként jöttek e vakmerÅ‘ gondolatra? Elmondta Å‘szintén, hogy azok az urak az Å‘ pinczéjében (az én szomszédságomban) mulattak s kérdezték: kié a szomszéd hajlék? – Mondták nevemet. Erre azt kérdezték: ki és mi az az úr? – Mondták, hogy én Veszprémvármegye tiszti ügyésze vagyok. Erre Bezerédy örömmel felkiáltott: – No ez jó lesz. Az Å‘ hajlékában dolgozunk a géppel, ott nem fog ránk gyanakodni senki. Az izzadtság vert ki felindulásomban, mÃg e részleteket végig hallgattam. ElÅ‘vettem az embert. Figyelmeztettem a bűnre s annak iszonyú következményeire. Figyelmeztettem vagyonos helyzetére, derék feleségére, kis gyermekeire, kiktÅ‘l mind meg kell válnia, ha e bűntény kitudódik. Az ember megtört. Megbánta – úgymond – a mit tett, szeretne megszabadulni. De miként lehetne az? Tanácsom az volt: Å‘ jelentse fel az esetet nekem s akkor büntetése csekély vagy semmi leend. Erre nem volt hajlandó. Inkább meghal – úgymond – mintsem társait, kik benne bÃztak, feladja, elárulja. Készebb velük szenvedni s velük meghalni. Tárczámból elÅ‘vettem egy forintos bankjegyet. Az akkori jegy barna nyomatos volt, késÅ‘bb jött a piros, még késÅ‘bb a zöld. Az akkori bankjegyre apró betűkkel egy figyelmeztetés volt nyomva, mely Ãgy kezdÅ‘dött: »Die Nachahmung und Verfälschung dieser Noten stb. húsz évi sÅ‘t életfogytiglani büntetéssel sujtatik.« Ezt felolvastam az ember elÅ‘tt s magyarul megmagyaráztam neki. Halálra ijedt, könyezett, de a följelentésre nem volt hajlandó. Végre esti tÃz órakor megtört s hozzám intézett magánlevélben saját keze irásával az esetet följelenté. Elbocsátottam s megnyugtattam. A mint eltávozott: rögtön megtettem a közvádlói elÅ‘terjesztést a vizsgálat, az emberek elfogatása s a gép és hamis bankjegyek elkobzása iránt. Csak törvényszéki ülést kellett tartani. Éjjel volt, tizenegy óra tájban volt az idÅ‘. Nehéznek látszott most törvényszéket tartani. Ha nem csalódom: május nyolczadika volt. Épen akkor megyei állatkiállitás a gróf Zichy-Ferráris Bódog, most Todesco-féle telken. Kimentem oda. Ott megtaláltam az egyik alispánt, Késmárky Józsefet. Közöltem vele az ügyet. Rögtön fölkerestünk két táblabirót és egy jegyzÅ‘t s pontban éjfélkor törvényszéket tartottunk. Egy óra mulva a vármegye egyik lovas katonája vitte a stafétát Zalavármegye balaton-füredi szolgabirájához. A szolgabiró, Mórocza Kálmán jó barátom, eszes, erélyes és humánus ember. Még az igazak álmát aludta, a mikor berobogott hozzá a megyekatona. Rögtön fölkelt, befogatott s hajnali négy órakor a bankjegygép egy csomó félig kész bankjegygyel s a két bűnös emberrel kezében volt. A vizsgálatot úgy vezette, hogy a két füredi ember: Vörös és Berecz, büntetlen maradt, Bezerédyt és Baloghot sok évre elitélték. * * * Ez az eset. Most már tisztelt barátom, te mint jogász, felelj nekem a gyanujelek elméletének alapján erre: én alkudtam Vörös Józseffel a szÅ‘lÅ‘telek megvételére; én elfogadtam (mert tehettem volna) a szÅ‘lÅ‘telket; én adtam a hamis bankjegy készÃtéséhez papÃrra kétszáz forintot; az én szÅ‘lÅ‘hegyi hajlékomban állÃtották fel a gépet s készÃtették a hamis bankjegyet; vajjon kell-e még több arra, hogy száz vizsgálóbiró közül kilenczvenkilencz azonnal elvegye az ekként gyanusÃtott ember szabadságát s a nagy közönség kivétel nélkül elitélje az ekként fogságba helyezett vádlottat? Természetesen mindez nem történhetett meg túlzó óvatosságom miatt, de bizony mondom: ma is komoly megilletÅ‘déssel gondolok e különös esetre. Pedig közel negyedszázad múlt el azóta! Mily hajszálon függ gyakran az ember jó hÃrneve és szabadsága! A HÃRES BAKONY ÉS A HÃRES SOBRI JÓSKA. A Bakony megint rossz hÃrbe jött. Megint azt hiszik országszerte, hogy a Bakony tele van haramiával, emberirtó rablókkal, gyilkosokkal, gyújtogatókkal. A lapok pár hét óta mindig tudnak valamit Renkó bandájáról, utonálló czigányokról, szökevény foglyokról, kik mind a Bakony rengetegeiben tanyáznak s nyúzzák a szegény utasokat. Pedig hát a Bakonynak régen kiÃrtották rengetegeit, Luczenbacher fejszései régen keresztűl-kasúl járnak rajta s a moóri völgytÅ‘l Zala-Egerszegig s a Balatontól Pannonhalmáig hiába keresne az ember négy-öt ezer holdnyi szálas erdÅ‘t egy darabban. A gyönyörű bükkösöket és tölgyeseket szántóföldek, nyÃres legelÅ‘k és fiatal vágások váltották fel; tömérdek helyen nyilvános az erdÅ‘pusztÃtás s most már VeszprémtÅ‘l Pápáig, ZircztÅ‘l Csesznekig, Nagy-VázsonykÅ‘tÅ‘l be Zalába sehol se borÃtja sűrű lombok árnyéka a jól kavicsozott országútakat. A »szegény legények« is megfogytak egészen, csak a »szegény emberek« szaporodtak el rettentÅ‘en. Hanem az igaz, hogy a Bakonynak félelmes rossz hÃre van. Mikor Windischgrätz ránk rontott 1848 deczemberben, táborának szélsÅ‘ szárnya Pápán ment keresztűl: egy osztrák ezredes egész komolysággal mondá: – Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot. – S kitÅ‘l félnek a Bakonyban? – kérdé Bezerédy prefektus. – Hát itt vannak a csikósok, kanászok, pandurok, betyárok és a hÃres Sobri vezér. Bezerédy minden komolysága daczára is elnevette magát. A jó német szentűl azt hitte, hogy csikós, kanász, pandur, betyár mind külön fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami hÃres generális. Sobri akkor már tizenkét év óta porladozott a lápafÅ‘i határ erdÅ‘s domboldalán. De az igaz, hogy a Bakony félelmes hÃrét Sobri Jóska alapÃtotta meg. Hiszen elÅ‘tte is voltak már e századokban hÃres haramiák, még sokkal veszélyesebbek mint Å‘. Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszki, Angyal Bandi; de ezekrÅ‘l még nem Ãrtak akkor a lapok; miután lapok nem is léteztek s különösen nem Ãrtak az osztrák lapok. Sobri föllépése abban az idÅ‘ben, a harminczas évek közepén történt, a mikor már volt bizonyos hÃrlapirodalom nálunk is s a mikor a bécsi kormány és bécsi sajtó mindent elkövetett, hogy nemzetünket rossz hÃrbe keverje a művelt világ közvéleménye elÅ‘tt. A legkisebb kihágásból is rablóhistóriát csinált és Sobrit oly hÃressé tette, mint Rinaldo Rinaldinit. Sobrinak egyébiránt itthon is nagy reklámot csináltak, noha Å‘ arról alig tudott valamit. Kezdetleges lapjaink sokat irtak róla, a népdalok felkapták nevét, népszÃnműben is felhasználták nevét, alakját s képzeletköltötte hÅ‘stetteit. Eredetének homályos volta s örökre eltűnésének villámszerűsége is alkalmas volt arra, hogy nevéhez a népies mesék és legendák egész sorát kössék. A Duna-Tisza közén sokáig hitték és sokan hiszik ma is, hogy egyik Vay gróf volt Sobri voltaképen. Túl a Dunán pedig szentűl meg voltak sokan gyÅ‘zÅ‘dve, hogy Sobri senki se volt más, mint a becsehelyi Csúzy hÃres vagyonos családnak egyik tagja, kinek nagy nemesi telkét ma is Csúzy-háznak hÃvják Pápán. Betyáros modorú, délczeg, bátor, nagyúri alak volt ez. Mint ifjú nem tűrte az apai ház fegyelmét, a huszas évek elején eltűnt hazulról. Sok csavargás után – mint maga mondogatta – csikóssá lett a Bácskában s tÃz évi bújdosás után a negyvenes évek elején jelent meg Pápán s élvezte s érvényesÃté nemesi nevét, jogát és nagy birtokát. S miután eltűnése Sobri szereplésével esett össze: jó barátai és ellenségei egyaránt azt suttogták, hogy Å‘ volt Sobri, senki se más. Vay Józsi gróf pedig szándékosan tréfálta meg a világot azzal, mintha maga is hinné a róla költött meséket, melyek épen azért határozott alakban képzÅ‘dtek ki s maradtak fenn róla. Sobri Jóska pedig nem volt se Vay, se Csúzy, hanem egyedűl csak Sobri, sÅ‘t még ez sem voltaképen. És én most elbeszélem magának és bandájának történetét hÃven és igazán, minden romantika, minden túlzás nélkül. Elbeszélem azért, hogy a sok mesének véget vessek s hogy ifjabb Ãrótársaim ismerjék azokat a viszonyokat, melyek a Sobri-világot szükségképen megteremtették s hasonló körülmények közt megteremtenék most is. Sobri Jóska egy endrédi vasmegyei kanásznak volt fia Baltavár mellett. Apját s Å‘t magát is igazán Pap Józsefnek hÃvták, Sobri neve csak álnév volt, melyet a haramia-élethez választott. A század elején ez közönséges szokás volt legalább túl a Dunán, sÅ‘t a juhászok, kanászok közt a Bakonyban most is szokás. Sobri társai közt például ott voltak: Mógor, Zsidó, Fűmag, Kalarábi, Franczli, Bódai, Virrasztó, Liliom, Csuha, Görhes, Czifra. Ez egy se igazi családi név, ez mind haramia álnév. Társai voltak például: Milfajt, Pap Andor, Király Jancsi, Pityerész Istók. Ezeknek más neveit nem ismerem, de csaknem bizonyosnak tartom, hogy ezek se az igazi nevek. Sok társát csak egyetlen keresztnév után ismerte maga Sobri is. Ilyenek voltak: Ãdám, Peti, Pista, eredetileg mind szökött katonák, dezentorok, mint akkor mondották. SÅ‘t még Sobrinak nevét se tudta minden társa s ez igazán sajátságos. A lápafÅ‘i véres harcz után, melyrÅ‘l késÅ‘bb szólok, elfogtak és Szegzárdra bevittek egy haramiát. A neve volt Varga István. Összevágva, lÅ‘ve, zúzva, törve büszkén vallott a fiú mindent s bátran ment az akasztófa alá. De mikor azt kérdezték tÅ‘le, hogy Sobri elesett-e LápafÅ‘nél, azt felelte: – Nem tudom. Azt se tudom, melyik volt a Sobri. Mi csak úgy ismertük egymást: Pista, Jóska, Ferkó. Én tÅ‘lem sem kérdezték a nevemet, én se kérdeztem senkitÅ‘l. A megyei urak nem hittek neki, pedig igazat mondott. E titkolózásnak meg volt a jó oka akkor is és késÅ‘bb is. Egyszer húsz év elÅ‘tt volt a kezemen egy szegény legény. Ha jól emlékszem, épen annak az Oroszlán Palinak bűntársa, a kit mint megyei fiskus egykor én Ãtéltettem el s a ki most mint szökevény fogoly Renkó Kálmánnal az úrkuti erdÅ‘ben együtt találtatott. Annak a szegény legénynek Hatlábú volt a neve s igaz nevét sehogyse akarta megvallani. Zalamegyei juhász volt s hiába kutattam igaz neve után. Egyszer bejött hozzám a szeretÅ‘je s engedelmet kért, hogy tisztát és ennivalót adhasson be Hatlábúnak s beszélhessen vele. De Å‘ igaz néven nevezte a betyárt, melyet már elfeledtem. SzeretÅ‘je kérelmét teljesÃtém s Hatlábút hivatalszobámba hozattam s ott szemrehányólag mondtam neki, hogy Ãme tudom már igazi nevét ettÅ‘l a leánytól. Hatlábú megütközve s aztán mély szomorúsággal mondta a leánynak: – Szerencsétlen, mennyi keserűséget okoztál te most szegény öreg szüleimnek. És azután hogyan legyek én most becsületes ember valaha, ha mindenki tudja a vidéken, hogy a vármegye kezébe jutottam. Ãme az álnév használatának valódi oka. Gyöngédség a szülék iránt s számÃtás arra, hogy az ifjúság kitomboltával s a büntetés kiszenvedésével valamikor becsületes emberek közé számÃttassék még a haramia is. Sobri apja nagyon istenfélÅ‘, kegyes ember volt. Minden búcsura elment Kis-Czellbe s minden vasárnap térdepelve látták imádkozni a baltavári templomban. Ha mondták neki, hogy üthetett el tÅ‘le fia annyira, azt felelé: – Igaz, hogy rosz gyerek volt s nem is tudom, hol van, talán el is vette már az Isten, de hogy a Sobri az én fiam volna, azt el nem hihetem. Holta napjáig sohase hitte igazán, hogy az Å‘ fia volna ama hires haramia. Sobri nagyon szép fiú volt, nagyon elkényeztették a falúbeli leányok és menyecskék, szeretett szépen öltözködni s a kocsmán mulatni s hogy pénzhez juthasson, disznót lopott. MegcsÃpték, elÃtélték, kiállta a börtönt és botot, de mikor kiszabadúlt: újra lopott. Újra a vármegye kezére került s ott, mint csinos, tiszta és ügyes fiú, börtönbüntetésének vége felé a várnagy konyhájára került pecsenyeforgatónak. Innen megszökött s Fényes Istók nevü bajtársával szövetkezve, kirabolta a kolomposi számadójuhászt. Társát elfogták, felakasztották, Å‘ maga megugrott. Ez történt 1835 évi májusban. EttÅ‘l kezdve lett hajléktalan rabló, erdei haramia. ElsÅ‘ társai: Milfajt, Mógor, Király Jancsi, Pap Andor és Franczli valának. Milfajt Ferkó volt Sobri bandájában a vezér után a legtekintélyesebb legény. Legértelmesebb is volt, iskolába járt, Ãrni, olvasni jól tudott s ponyvairodalmú művekbÅ‘l egy kis kézi könyvgyűjteménye is volt, melyet a bokodi erdÅ‘ben ásott el, mikor megsebesűlt. Valamikor urasági inas volt kanász korában és Sobri legbizalmasabb emberének Å‘t tartották társaik is, a hatóságok is. Közel másfél évig, 1836 Å‘széig Vas-, Sopron- és GyÅ‘rvármegyékben űzték portyázó rablásaikat, leginkább papok, zsidók, birkások ellen. Abban az idÅ‘ben a bérlÅ‘ket nevezték túl a Dunán birkásoknak. Mógor igaz neve Nagy Jancsi volt. Veszprémmegyében Nagy-SzÅ‘llÅ‘sön született, apja Zichy Manó gróf jobbágya volt. Katonafogdosás elÅ‘l ugrott meg s lett duhajjá és Sobri társává. Király Jancsi szökött katona, Pap Andor kanász volt. Származását egyiknek sem tudom. Pap Andor örökre eltünt és senki se tudja bizonyosan, hova lett. Egyike a legérdekesebb mesés alakoknak. Franczli igaz neve Kaufmann Ãgoston volt. Ez két társával, úgymint Babóthi Istókkal és Páli Józseffel, kit haramia néven Bodri Ferkónak neveztek, 1831 évi áprilban szökött meg a fraknai sopronmegyei börtönbÅ‘l és több évi bujdoklás és betyárélet után Sobrihoz csatlakozott. Mikor Sobrit elérte végzete: ez a Franczli két szökött társával, azután Virrasztóval, késÅ‘bb Pap Andorral alkotott külön rablóbandát. Társai lassankint részint elhagyták, részint elvesztek és ekkor Å‘ 1838-ban Nagy Jancsi vezérlete alá szegÅ‘dött, de mikor ezt társai kivégezték, megint Å‘ lett haramiavezérré. Sopronmegye 1836 nyarán megúnta már a rablásokat és Sobri ellen katonát kért, mozgósÃtá egész pandurseregét és népfelkelést is rendezett, kihajtván Sobri üldözésére, mint a megyei végzés mondja, »a föld népét.« Tudniillik a jobbágyságot. Sobri ekkor átvonúlt Veszprém- és GyÅ‘rmegyékbe s végrehajtván a tüskevári és tornai rablásokat, elhatározta, hogy nagy számra felszaporodott seregét két részre osztja. Felének Milfajt vezetése alatt átadja Veszprém-, Fehér- és Komárommegyéket, maga pedig megtartja GyÅ‘rt, Vast és Zalát. MielÅ‘tt azonban e tervét megvalósÃtotta volna, még két feltűnÅ‘ rablást vitt véghez, melyek utóbbika volt végzetes sorsának kezdete. E két rablás volt a kónyi és szolgagyÅ‘ri. Kónyban, GyÅ‘rmegyében az uradalmi számtartót rohanta meg s a gyÅ‘ri káptalan pénztárát vette magához 1836 évi október 10-én. A pénztár nem volt üres, mert a jobbágytized már eladva volt. A pénztáron kÃvül elvitte a kasznár értékesebb ingóit is, fegyvereit, ezüstjét, ékszereit. Mikor mindezt összeszedték, a kasznár neje sÃrásra fakadt. Sobri kérdezte sÃrásának okát. A kasznárné azt mondta, hogy holnap jön ki egyik kanonok GyÅ‘rbÅ‘l a pénztár átvételére s miután Sobri minden ezüstjét elvitte, tisztességesen asztalt se terÃthet az uraságnak. – Egyék a pap – mondá Sobri – fakanállal, Jézus se ezüstkanállal evett. – Hát mi mivel eszünk? kérdi az asszony. – Hányan vannak a familiában, kérdé Sobri. – Heten. Erre Sobri hét pár ezüst evÅ‘eszközt visszaadott a kasznárnénak. Volt a háznál egy felnÅ‘tt fiatal csitri lányka is. Ez is sÃrt a rablási művelet alatt. – Hát maga lányasszony mit siránkozik itt a fülembe? kérdé Sobri. – Hogyne siránkoznám, felelt a lányka, mikor két hete kaptam ujdonatúj aranygyűrűmet és kendtek máris elviszik. – No egy csókért visszaadom, felelte a haramia. A lányka habozott. – Ne viszologj tÅ‘lem babám, rivalt rá hetykén Sobri, ma még se lányt nem csókoltam, se pálinkát nem ittam. Erre a lányka oda ugrott, megfogta a haramia két fülét s hangosan megcsókolta arczát. Aranygyűrűjét azonnal visszakapta. Itt Sobri huszannyolczad magával volt. A fent emlÃtett öt társán kÃvül még vele voltak Fekete Jóska, Ãdám, Hobics Gyuri, Lakat Miska, Recze Marczi, Csuha Anti, Laczi, Liliom, Babóthi, Virrasztó, Nagy Jancsi, Pityerész Istók, Bucs Józsi, Cser Miska, Pista, Czifra Miska, Páli Józsi s még egy pár. A haramia csapat ezután GyÅ‘r-, Veszprém- és Komárom megyék összeszögellÅ‘ határain mulatott s űzte apróbb rablásait hol együtt, hol különválva. Ugyanez év deczember 6-án Milfajt a csapat másik felével Pápa-Teszéren rabolta ki a bérlÅ‘t, ki a falun kÃvül lakott. Itt a haramiának jó kedve kerekedett, a pinczébÅ‘l hozatta fel a bort, a faluból dudást hozatott, a cselédleányokat és menyecskéket berendelte s társaival együtt hajnalig tánczolt. Jó kedvében a bérlÅ‘nek is visszaadta pénzének egy részét, sÅ‘t hajnalban a bérlÅ‘vel váltatott fel egy 25 frtos bankjegyet s minden leánynak öt forintot adott ajándékba. Pár nap mulva maga Sobri, legjobb legényeit véve magához, végrehajtotta Veszprémmegye északi részén a szolgagyÅ‘ri rablást. Ez deczember 8-án este történt. SzolgagyÅ‘r ura Hunkár Antal volt, a legvitézebb inzurgens ezredes az 1809-iki franczia beütés alkalmával. Nagy tekintélyű közbirtokos, több országgyűlésen követ, hÃrneves liberális hazafi, 1848-ban a Batthyány-miniszterium alatt veszprémi fÅ‘ispán, 49-ben Debreczenben fÅ‘rendiházi tag. A kastély a század elején épűlt ódon épület, egyemeletes egy domb tetején, körűlvéve gazdasági épületekkel. Sobri estennen lopózott oda társaival, körülvette a kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel beterelt és összehajtott egy pinczébe s aztán nehány társával bement a kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönt e szóval: – Jó estét tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska, a nevem után tudja már, miért jöttem. Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni. – Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát – szólt Sobri – látja, hogy hozzánk közelebb van a fegyver és aztán úgy se lenne annak semmi haszna. Ha tetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pinczében van megkötözve. Két legényem elkÃséri. Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnÅ‘ nagyon meg van ijedve, láthatóan reszket. Oda ment hozzá. – TÅ‘lem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóska kezén még nincsen másnak vére, nem is lesz, de kérje meg a tekintetes urat, hogy gyorsan végezzünk, mert nekem nincs sok idÅ‘m. Az úrnÅ‘ magához tért s németül oda szólt férjének, hogy adjon oda mindent. Mást tenni úgy sem lehetett. Hunkár nem állott ellent, csak arra kérte a haramiákat, hogy nejét ne bántsák. – Egy hajszála se görbül meg, szólt Sobri. Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüstöt, Hunkár dÃszruháinak lánczait és ékszereit, ezüstsarkantyúit s minden használható fegyverét, ezek közt egy aranynyal kivert damaszkcsövü puskát is. Végül Sobri az úrnÅ‘ kezén gyürüket látván, kezdte lehúzni ezeket is. Hunkár ingerülten szólt: – Hát ez a becsület gyerekek? Nem megigértétek, hogy nÅ‘met nem bántjátok? De Sobri nem tudta legyÅ‘zni rabló természetét. – Nekünk is jó lesz ez tekintetes uram, nekem is van szeretÅ‘m, annak is kell. Hunkárt ez nagyon elkeserÃté. Annál inkább, mert neje a nagy izgatottság miatt sulyosan megbetegedett. E jelenetrÅ‘l Hunkár még aggkorában is nagy keserüséggel nyilatkozott. Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, de elÅ‘bb az uraságra rázárták az ajtókat s keményen elzárták a pinczét is, melyben megkötözve kinlódtak a cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni. Sobri ekkor már árkon-bokron túl volt. De a szolgagyÅ‘ri rablás aztán fordulópontot képez a Sobri világ történetében. Eddig csak papok, zsidók, birkások, pásztorok voltak Sobri áldozatai, de Hunkár nagybirtoku és tekintélyes nemes volt, tagja a szent koronának s az Å‘ esetét most már másként fogták fel a vármegyék és kormányszékek. Hunkár rögtön ment Budára a nádorispánhoz és Bácsbe a királyhoz. Hunkár nem törÅ‘dött téllel, rossz úttal, ott hagyta még a beteg feleségét is és lóhalálában hajtott Bécsbe, hol a kanczelláriánál levÅ‘ barátai segélyével csakhamar kihallgatást nyert az uj királynál Ferdinándnál. Miként terjeszté elé panaszát, azt ma már szórul-szóra senki se tudná, de Hunkár maga nem egyszer beszélte, hogy a királynak többi közt e szavakat is mondá: – Én omló véremmel védelmeztem meg felséged trónját, családját és birodalmát a franczia császár ellen és felséged nem tudná megvédelmezni az én szegény falusi hajlékomat egy haramiabanda ellen? Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetü új király szemmel láthatólag megrezzent, sÅ‘t reszketett ez erÅ‘teljes hangon kiejtett kemény szavakra s akadozva bár, de határozottan megigérte, hogy minden rendelkezést megtétet Sobriék kipusztÃtására. Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádor személyesen is jól ismerte Å‘t nemcsak az országgyülésekbÅ‘l, hanem a gyÅ‘ri csatából is, melyben a felkelÅ‘ nemesi hadsereget maga a nádor vezette s melyben Hunkár bámulatos vakmerÅ‘ vitézséggel kűzdött és sok sebbel maradt a csatatéren s csakis hű lovászának önfeláldozása mentette meg életét. A nádornak ezt mondá: – Én hű vitéze és igaz bajtársa voltam fenségednek, mikor hazánkat és királyunkat együtt védtük és most nemesi hajlékom védelmét kérem fenségedtÅ‘l. A nádor is megigért mindent. A király és nádor igérete nem maradt puszta szó. Mind az udvari kanczelláriától, mind a helytartótanácstól lovas sürgöny gyorsaságával adatták ki a szigorú és megfelelÅ‘ intézkedések a vármegyékhez s a budai katonai parancsnoksághoz, Sobriéknak minden áron és haladéktalanul üldözésére. Sopron, GyÅ‘r, Vas, Veszprém, Zala rögtön felállitotta a statariális biróságot. Ez öt vármegye ötszáz pandurt központosÃtott a rablók bekeritésére. Ezenkivül a szolgabirák közbenjöttével népfelkelés rendeztetett mindenütt, hol a rablóknak nyomait vélték az ifjabb és erÅ‘teljesebb jobbágyokból. A költségeket a vármegyék és uradalmak viselték. Kalandszomjas nemesi ifjak is számosan akadtak, kik fegyvert ragadva, a felkeléshez csatlakoztak. Végre mozgósÃttatott a katonaságtól egy csomó lovasság és gyalogság s a szükséges helyekre vezényeltetett. A Bakonyt csatárlánczokká alakitott tömegek vették körül és nyomról-nyomra kerÃtették be és szorÃtották össze Sobri csapatjait. Az emlÃtett öt vármegyén kivül még Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is bevonatott a müködési tervbe s e kilencz vármegye állapota valóságos hadjárat képében mutatkozott. Mindez azonban abban a korban, a mikor vasútnak és távirdának még hÃre sem volt s a téli zord idÅ‘ben pár nap alatt nem volt foganatosÃtható. De mégis elég gyorsan következett be a siker. A szolgagyÅ‘ri rablás után ismét kétfelé osztá csapatját Sobri Jóska. Milfajt a Vértes felé vonúlt, Sobri pedig a Balatonhoz és Tihanynál átkelve, Somogynak és Tolnának tartott. Milfajt Mogorral, Papp Andorral, Király Jancsival s még vagy tizedmagával deczember 11-ikén a majki korcsmárost rabolta ki Komárommegyében. S szokása szerint az éjjel ugyanabban a korcsmában dÅ‘zsölt és mulatott. Megjegyzem, hogy Milfajt és Pap Andor e vidékrÅ‘l való volt, mert Milfajtnak itt élt neje és két kis leánya, Pap Andornak pedig a közelfekvÅ‘ Kéthely községben volt sógora, Gerhárd András nevű, ugyanekkor törvénybiró. Volt a majki korcsmában, a hol dÅ‘zsöltek, egy oroszláni tót is, ki egy külön asztalnál csendesen iddogált önmagában. ElÅ‘tte az asztalon egy szál fagygyúgyertya égett. Milfajt jó kedvében odament a tót asztalához s elvette elÅ‘le a gyertyát s a maga asztalára tette szó nélkül. Az oroszláni tót, talán kissé ittas is volt, erre felhörkent s a haramiát összeszidta. Milfajt rárÃvalt a tótra s puskáját félkézre kapta s agyával nagyot ütött a tót vállára. A puska agya ketté törött. Erre Milfajt rettentÅ‘ dűhbe jött s puskája csövét két kézre kapva, a tótot agyon akarta csapni. De a tót az ütés elÅ‘l hirtelen az asztal alá bukott, a puska az asztalhoz ütÅ‘dött, elsült s egész töltése Milfajt bal czombján ment keresztül. A töltés sörétbÅ‘l állott, csontot nem tört ugyan, de Milfajt azért leesett lábáról. A seb és vérzés nagy volt. Ez a puska is Hunkártól való volt s a néphit a nemezis kezét látta e balesetben. Hunkárnak nem volt gyermeke, de elhalt testvérjének volt két árvája: Hunkár Miska és Sándor barátim, képviselÅ‘k az utóbbi országgyüléseken, de ekkor még gyermekek. A Milfajt-féle puska ezek tulajdona volt s mikor a rablók ezt is el akarták vinni, Hunkár azt mondá nekik: – Az enyémet vigyétek gyerekek, de azt a puskát ne bántsátok, mert az az árvák tulajdona. – Hejh uram, mi vagyunk az igazi árvák, szólt hetykén Milfajt s elvitte a puskát. – No Ferkó, szólt Hunkár, megjárod azzal a puskával, az árvák istene számon kéri tÅ‘led! És csakugyan a puska lett Milfajtnak veszedelme. A megsebesült haramiát társai felnyalábolták s még ez éjjel a bokodi erdÅ‘re vitték. Faágból, hóhányásból csináltak neki árnyékot s hóval borogatták súlyos sebjét. Ez éjszaka s a következÅ‘ napon itt maradtak. Azonban orvosról és ápolásról kellett gondoskodni s azért a következÅ‘ éjszakán bevitték a sebesültet Kéthelyre, Pap Andor sógorához, a már emlÃtettem Gerhárt András törvénybiróhoz. Ez egy öreg asszonyt rendelt a beteg mellé ápolónak, Å‘ maga pedig hÃrt adott az esetrÅ‘l a járási fÅ‘birónak. A gesztesi járás fÅ‘szolgabirája Thaly Lajos volt, Thaly Kálmán édes apja. Å a hÃr vétele után haladéktalanul mozgósitá pandurjait s egyúttal a komáromi várból katonát rekvirált. Az óvatosság indokoltnak látszott, mert kis erÅ‘vel szemben a haramiák bizonyára megvédelmezték volna sebesült vezéröket. Az elfogatás műveletét maga Thaly vezette esküdtjével, a még most is élÅ‘ öreg Milkovics Zsiga bátyánkkal, ki szintén több országgyülésen át volt balközépi képviselÅ‘. Én az elfogatás körülményeit egy Gangol Mihály nevű egykori német Å‘rmestertÅ‘l hallottam, ki késÅ‘bb falumban volt Matkovich Tivadar ispánja. Ennek kellett katonáival a beteg haramia szobájába törni s Å‘t elfogni. S a jó német Å‘szintén megvallotta, hogy mind Å‘, mind társai reszkettek, mikor a szobába behatoltak, oly rémitÅ‘ hÃre volt már akkor Sobrinak és Milfajtnak a katonák közt is. Pedig elÅ‘ttük egy fájdalmában nyöszörgÅ‘ súlyos beteg feküdt. Igaz, hogy ágya mellett egy széken két töltött pisztoly hevert, de mit használt az már akkor? A rablót Komáromba vitték s az esetrÅ‘l rögtön értesÃtették Veszprémvármegyét. Milfajt kérte, hogy engedjék meg neki, hogy Kisbéren lakó ártatlan feleségével és két kis lányával beszélhessen. Természetesen megengedték. SzÃvrázó volt az utolsó találkozás. Milfajtot 21-én vitték Veszprémbe. Az egész úton mindenütt, de különösen Veszprémben összesereglett a nép, hogy Sobrinak fÅ‘emberét a hÃres Milfajtot láthassa. Magas szélü kerek kalapot viselt. Kalapjának pereme ezüsttel volt szegélyezve és fekete selyem nyakkendÅ‘jén is ezüst rojt volt. – Szép nyakravalód van fiam, mondá neki Micsky Lajos képviselÅ‘ barátom édes apja, akkor megyei fÅ‘számvevÅ‘ Komáromban. – Szebbet ád majd nekem Veszprémmegye nemsokára, felelt nyugodtan a haramia. Testhez álló prémes dolmánya, gyönyörüen kivarrott bakonyi szűr, a hideg tél daczára is egy szál gatya, ezüst sarkantyús kordován csizma s derekán egy értékes szÃnes salikendÅ‘, ebbÅ‘l állott Milfajt öltözete. Egy Bucher Ferencz nevű veszprémi szentkép-festÅ‘ le akarta arczképét festeni. Milfajt ebbe csak oly feltétellel egyezett, hogy a képet összetéphesse, ha neki nem tetszik. Mikor a kép készen volt, sokáig komolyan nézegette a rabló. – Meg van-e kend elégedve? – kérdezé a festÅ‘. – Jól van no, – felelt a haramia – hanem már nekem szebb képeim is voltak. – Mifélék? – Hát Zöld Marczié és Becskerekié, a kiket mindig magammal hordoztam, de most nemrég elástam a bokodi erdÅ‘ben. Minek legyen másé? Deczember 22-én állÃtották a »talponálló« biróság elé, mint a statáriumot akkor nevezték és karácson elÅ‘tti napon 24-én akasztották fel. Hullája éveken át látható volt az akasztófán. Ez után gyorsan következett Sobri társainak pusztulása. Mógor és Király visszamentek a Bakonyba s nehéz bujdoklás után deczember végére Nagy-SzÅ‘llÅ‘sre jutottak a Somlyó alá, Király Jancsi szülÅ‘helyére. A vármegyének hÃres pandurÅ‘rmestere volt akkor Paál Dániel e vidéken. Ez nyomról-nyomra üldözte a két rablót és 1837 évi január 1-én este SzÅ‘ke Péter nagy-szÅ‘llÅ‘si jobbágy házánál megnyomta és elfogta Å‘ket. Kegyetlen szokás volt akkor az elfogottat nyomban mindaddig kinozni, mÃg minden bűnét be nem vallja. Ãgy történt itt is. A két haramia január 3-án állÃttatott a biróság elé s 5-én akasztatott fel Milfajt mellé. Ruhájáról mindkettÅ‘ felismerte Milfajtot. – No lásd, megint csak összekerülünk, szólt társához Mógor. Mógorról azt hallottam még, hogy ez kegyetlen és ravasz ember volt, gyakran nÅ‘i ruhában járt s szegény öreg asszonynak alakjában menekült. Épen Ãgy menekült egyszer Thaly Lajos fÅ‘biró kocsiján is Nagy-Igmánd körül. Pap Andor és a majki kaland többi részese ismét egyesült nehéz bujdoklás után és folytonos üldöztetés közben Sobrival, de Sobri csapatja teljes számban többé sohase jött össze, mert oly nagy számú sereggel mind a menekülés, mind az élelmezés nehéz lett volna vagy épen lehetetlen. Egyesek, sÅ‘t egyes kisebb csapatok külön váltak s Ãgy kisérelték meg a menekülést. Megyei fiskus koromban volt kezem alatt egy szép, erÅ‘teljes betyár: Görhes Jancsi. Máskor talán elbeszélem történetét. Ennek apja szintén társa volt idÅ‘nként Sobrinak Görhes név alatt, mely azonban csak fölvett haramia álneve volt. Mellesleg megjegyzem, hogy fia már talán nem is tudta igazi családnevét. Az öreg Görhes látta, hogy a haramia életnek nemcsak rossz vége lesz, hanem elÅ‘reláthatólag hamar vége is lesz s miután vér nem nyomta lelkiismeretét, nagy dolgot határozott el magában. Bement egyenesen Bezerédy fÅ‘biróhoz, megmondta bizalmasan, hogy Å‘ meg akar javulni és kegyelmet kér a vármegyétÅ‘l. Bezerédy azt mondá, hogy Å‘ szót emel mellette, ha Sobri társai közül legalább kettÅ‘t kézre ad élve. Görhes meggondolta a dolgot. – Élve nem tudom tekintetes uram, – úgy mond – de halva megpróbálom. Görhes kanász volt s a baltavetéshez úgy értett, mint a kinai jongleurök a késhajigáláshoz. Ötven lépés távolságról embernek vagy disznónak le tudta biztosan vágni a fülét. Nem telt bele egy hét, a dabronyi csárdában Sobri két bujdosó társát poharazás közben két fejszecsapással agyon vágta. Az esetet maga jelenté be s a zsákmányolt fegyvereket maga adta a kézhez. A vármegye nem állÃtotta statárium elé, pár hónapot ült Veszprémben s aztán megszabadult. Sobrinak jelentékeny hÃres társa volt a vakmerÅ‘ Fekete Jóska. Ez sárvári, vasmegyei születésü s eredetileg kanász volt; Sobrinak egyik legrégibb társa. Haramia neve egyszer Sipos Józsi, máskor Zsidó Józsi s február 10-ike körül fogatott el a Dobos vidékén. Ez a Dobos a Bakonynak egyik ága Zalában, a birtokviszonyok tekintetében egészen rendezetlen roppant erdÅ‘ség; – már akkor is, késÅ‘bb az én megyei idÅ‘mben is, sÅ‘t még most is valóságos menedéke a »szegény legények«-nek. Fekete Jóskát Sümegen állitották a statárium elé. Bevallotta, hogy résztvett a kónyi, tüskevári, tornai és szolgagyÅ‘ri rablásokban Sobri vezetése alatt. Nála találták meg Hunkár egyik pisztolyát és egy ezüst sarkantyúját. Nyalka gyerek volt, kordován csizmája piros szattyánnal volt kivarrva s bakonyi szürének posztója alig látszott a rávarrt virágtól. Február 16-án akasztották fel. Mikor hámba öltöztetve, felhúzták már az akasztófára, szép beszédet tartott a néphez, intvén különösen az anyákat, hogy jól neveljék gyermekeiket, nehogy az Å‘ szomorú sorsára jussanak. Ez a február 16-ika emlékezetes nap. Ekkor történt a lápafÅ‘i összeütközés is, melyben Sobri elesett. LápafÅ‘ Tolnamegyében fekszik, de egészen a somogyi határon. Hullámos és erdÅ‘s vidék, kivált akkor nagyon erdÅ‘s volt. Sobrit Tamási és Szakcs felÅ‘l szorÃtották oda. Körös-körül nyomában volt nyolczvan pandur, félszázad uhlánus lovasság, a megyék által kirendelt népfelkelés s vagy huszonöt fiatal nemes gyerek önkénytesen. Sobri az akkori hivatalos felfogás szerint heted magával volt. Minden egyes emberére ötven üldözÅ‘ esett legalább. Hogy Sobri azonban nemcsak heted magával volt, az én elÅ‘ttem egészen bizonyos. Hiszen négyen halva maradtak ott, Varga Pistát Szegszárdra vitték be; az pedig bizonyos, hogy Pap Andor, Recze Marczi és Liliom Peti innen is megmenekültek. Ez már összesen nyolcz s menekülhettek még többen is. Azonban ha kétszer heten voltak is, ez még mindig eltünÅ‘ csekélység az üldÅ‘zÅ‘k nagy számához képest. Sobri és minden társa el volt szánva megát meg nem adni, hanem halálig kűzdeni. Sobri nem egyszer mondá: – Az én kezemen más vére soha nem szárad. Én csak egyszer fogok vért ontani. A magáét értette alatta. Egy kis patak van ott a lápafÅ‘i határban, a Magyarád-patakja, melynek egyik oldalán letarolt ritka vágás, másik dombos oldalán ritkás szálas erdÅ‘ volt akkor. Havas és zúzmarás volt az erdÅ‘. Pandurok és felkelÅ‘k messze maradtak, de a lovasság és a lovas csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit. Ez a patak mögé a szálas erdÅ‘k szélére vonúlt társaival s bÃzva abban, hogy a lovasság a gyöngén befagyott patakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mint egy órán át folyton tüzelt a támadókra. A támadók tömeges sortüzelése alatt egyik embere a másik után esett el vagy sebesűlt meg. Végre közelegtek minden oldalról a pandurok is. Ezt az ulánusok bátor kapitánya is észrevette, Å‘ pedig nem szerette volna, hogy a hÃres haramia vezért ne Å‘ kerÃtse birtokába, hanem a pandurok. Megsarkantyúzta tehát lovát s egy közlegény kezébÅ‘l kikapott lándzsával Sobri felé rugtatott s neki ment a pataknak. Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta s a legbiztosabb lÅ‘távolban arczához emelé, hogy a kapitányt lelÅ‘je. Azonban egy pillantással körülnézett üldözÅ‘ik nagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant fel benne, arczhoz emelt puskáját leereszté maga mellett a földre s egy pisztolyt rántván elÅ‘, magát szÃven lÅ‘tte. Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meghalt. Piros vére befesté a havat körülötte. E jelenetet ugyanez a tiszt beszélte el apámnak s hozzátette: – Nem adtam volna magamért egy rossz garast, mikor a ficzkó puskájának csövét láttam. Hanem ez bátor gyerek volt – tette hozzá. Sobri elestével társai megfutamodtak, a kik még épen valának. Négy meg volt halva. Varga Pistát sebesűlten elfogták, Recze Marczi és Liliom Peti gyorsan eltünt az üldözÅ‘k látkörébÅ‘l. Pap Andort még sokáig látták, a mint ment fölfelé a hegynek, s száznál több lövés ment utána eredménytelenűl. Ezzel be volt fejezve Sobri élete. De be volt-e hát? Vajjon Sobri Jóska volt-e valóban az az elszánt legény, a ki ott szÃven lÅ‘tte magát? Ez a kérdés a túladunai körökben, sÅ‘t országszerte is beszéd tárgya volt éveken át és nagyon sokan élnek, a kik ma is hiszik, hogy nem Sobri volt az, a ki ott a lápafÅ‘i erdÅ‘ben meghalt. Nekem nincs semmi kétségem. Igaz, hogy a holtat akkor nem agnoszkálták, nem bonczolták, jegyzÅ‘könyveket nem vettek fel róla, tanúkat nem hallgattak ki s mindenféle hókusz-pókuszszal a hatóságokat nem zaklatták. Hanem eltemették a holtat nyomban ott, a hol vére kiomlott. Hiszen ki is lett volna ott Sobri tanúja. A kik ismerték volna, azok vagy bújdostak, vagy meg voltak halva, vagy messze-messze vidéken laktak túl a Balatonon és Bakonyon. Finom varrású és kelméjű szorosan testhez álló prémes dolmány, igen gazdag hÃmzésű szűr, csizma és gatya volt a hullán. A puska, melylyel lövöldözött, Hunkárnak legszebb, legdrágább aranynyal kivert damaszk fegyvere volt és a szűrkötÅ‘szÃjat Hunkárnak zománczos és drágaköves aranyláncza helyettesÃté. Csak a haramia vezérnek lehetett osztályrésze mindez a szolgagyÅ‘ri zsákmányból. Ez az egyik bizonyÃték arra, hogy a halott nem volt más, mint Sobri. A másik az, hogy ettÅ‘l kezdve Sobri örökre eltünt és élve soha többé senki nem látta. A harmadik az, hogy Sobrit úgy ismerték, mint huszonnégy éves ifjút mintaszerű szép arczczal és termettel s a halott ifjú csakugyan mintaszerű szép alak volt. A negyedik az, hogy Recze Marczi, midÅ‘n késÅ‘bb elfogták, nyilván megvallotta és halálos óráján is megerÅ‘sÃtette, hogy az az ifjú, a ki LápafÅ‘nél agyonlÅ‘tte magát, Sobri volt. – Ãme ez már egyenes és közvetlen tanú. De nekem Kiliti Mózsa Mihály és Basa Szente János, e korszak utolsó öreg betyárjai és Sobrinak jó ismerÅ‘sei határozottan állitották Sobri ottani halálát s állitották oly körülmények közt, melyek nem engedik meg a feltevést, hogy engem félre akartak volna vezetni. Kiliti Mózsa Mihályt, mint a halál révén álló öreget kieresztettem a börtönbÅ‘l s ekkor önkényt száz meg száz leleplezést közölt velem rég elfeledett rettenetes bűntényekrÅ‘l s a betyárvilág ismert és ismeretlen alakjairól. A hány esetben elrendeltem a vizsgálatot, az öreg mindenütt igazolva lett. Miért nem mondott volna ez egyben igazat? SÅ‘t hozzá tette: – Én uram megnéztem Sobri sÃrját másnapon, sokan voltak ott csodájára. Megnéztem egy hét múlva, akkor is sokan voltak ott. Aztán megnéztem két hét mulva, akkor már senkit sem találtam ott, csináltam hát egy keresztet erdei faágból s oda tettem sÃrja fölé. Pedig én kálvinista ember vagyok, de a keresztet, ha sÃrhalomnál van, a kálvinista is tiszteli. Azt gondoltam, legalább legyen a sÃrján egy kereszt, hiszen nem akasztófán halt meg. Az a hit egyébiránt, hogy Sobri nem halt meg LápafÅ‘nél, legnagyobb tápot nyert elfogott társának Varga Pistának vallomásából. Ez 22–23 éves ifjú volt, erÅ‘s, bátor és zord, mint a vas. Bement a vásárra, hogy jegyesének ajándékot vegyen. Épen katonafogdosás ideje volt, ráfogták, hogy kóbor gyerek, elfogták, megkötözték, besorozták egy granátos ezredbe. Onnan megszökött és Vasmegyében csikósnak állt be. KésÅ‘bb itt is felfedezték, innen is megszökött és Sobrihoz állott. A már nagyon is üldözött Sobrihoz épen négy nappal a lápafÅ‘i összeütközés elÅ‘tt csatlakozott. Itt a fiu kapott a fejére két kardvágást, oldalába egy lándsaszúrást, balkezének négy újját levágták, jobb karját keresztűllÅ‘tték, Ãgy azután megnyomták, megkötözték s bevitték Szegzárdra. Az ütközetben úgy harczolt, mint az oroszlán s biráival szemben is oly bátor volt, mint az oroszlán. – Hogy mit felelt a kérdésre: Sobri volt-e az, a ki magát agyonlÅ‘tte, ezt már föntebb közöltem. Feleletének Å‘szinteségét nem hitték s egyik bÃrája azt mondá: – Hazudsz te most is. Varga Pista komor arczczal végig nézte a birót s Ãgy felelt: – Én hazudok? Ezzel a testtel? Mikor holnap úgyis felakasztanak? Nem szégyenli magát az ur? S büszkén elfordult attól a ki a halálra menÅ‘t sérteni tudja. Sobri halálával még korán se lett vége a Sobri láznak túl a Dunán. Az életben maradt társak tovább bujdokoltak, a hajsza még tovább tartott, sÅ‘t tüzesebb volt, mint eddig. Az emberek nem hitték s a hatóságok még kevésbé hitték, hogy Sobri Jóska elveszett, keresték hát nyomát s üldözték nevét és emlékezetét szünet nélkül. A hol egy-két szegény legényt vagy bújdosó szökött katonát együtt láttak, mindenütt Sobrit vélték ott lenni. Akadtak haramiák is, kik Sobri nevében garázdálkodtak. S mert a bakonyi haramiavezér fejére és társaira nagy dÃjak voltak kitűzve, feladó, sÅ‘t árulkodó is elég jelentkezett. Mindez közreműködött arra, hogy Sobri társai oly gyorsan, legalább aránylag gyorsan kiirtattak. Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék összeszögellése, Sümeg, Somlyó, Devecser és Kis-Somlyó köze mindig buja tenyészetű telepe volt az erdei betyároknak. ErdÅ‘k, patakok, erdei legelÅ‘k váltják fel itt egymást nagy területekben. Sok a juhász, sok a kanász, kik egymással versenyezni szoktak a tolvajlás ügyességében. A hogy túl a Dunáról minden lopott lovat hajdan Kis- Kúnságba szoktak átterelni: úgy hét-nyolcz vármegyének minden lopott juh- és disznófalkája e vidékbe szokott tereltetni. S az üldözött szegény legénynek, a menekvÅ‘ bujdosóknak e vidék juhászai és kanászai lehetÅ‘leg segÃtséget, menedéket szoktak nyújtani. Ãgy volt ez az én megyei tisztviselÅ‘sködésem idején is. Ãgy volt ezelÅ‘tt negyed századdal, mikor a Schmerling rendszer Patkóék és Illésék ellen a katonai rögtönitélÅ‘ biróságot állÃtotta föl. Ãgy volt Sobriék korában is. A vármegyék sokat törték fejüket azon, miként lehetne e fészket szétrobbantani. Zalamegye gyűlésén épen a Sobri-korban maga Deák Ferencz is foglalkozott e kérdéssel s Å‘ maga is pártolta a rendek ama határozatát, hogy juhásznak, kanásznak ne legyen szabad se hátas, se hámas lovat tartani. Deák Antal erélyesen ellenzé e törekvést, azt mondván, hogy az állattartás s az ingó-jószág megszerzésének joga oly föltétlen joga minden embernek, hogy e jogot elkobozni semmi indokból nem szabad. S érdekes, hogy Deák Ferencz tekintélyénél e kérdésben nagyobb nyomatéka volt Deák Antal tekintélyének. Hiába vetették ellene, hogyha a pásztoroknak lovuk nem lehet: akkor gyorsan nem menekűlhetnek s akkor jól fogják magukat viselni. Az emberi jognak és az alkotmánynak szentsége mindenek fölött való: mondá Deák Antal. S gyÅ‘zött. A szakadatlan üldözésben Sobri társai szétszóródtak és sokan Sümeg biztos menedékű vidékére vonúltak. De épen ezért idejöttek a legügyesebb csendbiztosok és pandurhadnagyok s ide vezényeltettek a legbátrabb pandurok is. Február 21-én ezek Sobri három társát lepték meg Rigácson, Sümeg mellett. Ezek voltak: Holics Gyuri, Lakat Miska és egy Ãdám nevű katonaszökevény. Ãdámot és Holics Gyurit sikerült elfogni, ezeket rögtön a sümegi talponálló biróság elé állÃtották és 28-án felakasztották. Lakatos Miska elszánt ellenállás és folytonos lövöldözés után itt megmenekűlt, de szakadatlan üldözésben hajszoltatott egész éjjel s a következÅ‘ egész napon. Február 22-én este bevette magát a rendeki erdÅ‘be s két napi harcz, éhség, szomjúság, futás és álmatlanság után testben-lélekben kifáradva s télben hóban megdermedve, egy dÅ‘lt fára leült s lehajtá fejét pihenni. Nehány percz mulva itt is nyomába értek a pandurok. Nehány lövést még váltott velök s azután egy pisztolyt rántott elÅ‘, felállt a dÅ‘lt fára s odakiáltott a pandurokhoz. – No hát kutyák, egyetek meg! E szavakkal szÃven lÅ‘tte magát s holtan esett le a dÅ‘lt fáról a zúzmarás harasztba. Sümeg közelében van Prága, a veszprémi püspökségnek egy kis falucskája. A prágai erdÅ‘ben volt a veszprémi püspöknek egy nyári birka-akla. A zord téli és tavaszelei napokban éjszakánként ez akol árnyékában húzta meg magát Sobri nehány bujdosó társa. Egyszer, márczius végén, a pandurok ötöt leptek meg ott úgy alkonyat táján. Az egyik volt Recze Marczi; haramia nevén hol Fűmagnak, hol Kalarábinak nevezték. A másik volt Csuha Anti. A harmadik Laczi nevü dezentor, családnevét sohase tudta senki. A negyedik volt Czifra Miska, haramia néven Peti. Az ötödik volt Pista. Ennek családi neve is ismeretlen maradt. E két utóbbi tornamegyei volt a BodvavölgybÅ‘l. Kassán fogták el Å‘ket, mint állÃtólag kóbor gyerekeket katonának, hogy a város ezzel is kevesebb ujonczot adjon a maga részérÅ‘l a hadsereghez. A két fiú nem volt kóbor gyerek, csak vásárolni ment be Kassára. ElÅ‘ször könyörögtek, sÃrtak s kérve-kérték a szabadonbocsátást. Ez nem használt. Azután ellenálltak s daczoskodtak. Ekkor lehúzták Å‘ket a deresre. Azután nem szóltak semmit, hanem a legelsÅ‘ alkalommal leütöttek egy káplárt s elmentek világgá. Ãtjöttek túl a Dunára s beálltak Sobrihoz. Elszántabb legénye alig volt Sobrinak, mint e két tornamegyei fiú. A prágai megrohanásnál Recze, Csuha és Laczi megugrott. Czifra Miska és Pista menekűlhetett volna, de úgy látszik, Å‘k már kifáradtak a folytonos üldöztetésben. Megállták a harczot s meglövöldözték a pandurokat. Este lett, besötétedett s a pandurok nem mertek az akolba behatolni. E helyett felgyújtották az aklot s jó távolban körülállták, hogy senki ne menekülhessen. De a két fiú nem is akart menekülni. LÅ‘ttek, mÃg lÅ‘hettek s mikor a tetÅ‘ egyik fele égve lezuhant, Å‘k az izzó zsarátnokba egymást átölelve belefeküdtek. A pandurok megvárták mÃg a csűr leégett, bevárták a reggelt és se embert, se holttestet nem látva, tovább álltak. Recze Marczi vallotta meg május közepén a biróság elÅ‘tt, hogy két társuk ott égett s hogy ki volt e két társuk. A hamut és pörnyét szétszórták s akkor találtak ott két megszenesedett csontvázat. Még akkor is átölelve tartották egymást. Rokonaik talán most is várják hazatérésüket! Recze Marczi vagy másként Fűmag se élt ezen túl már sokáig. Åt Laczival és Csuka Antival együtt május 17-én a padári vágásban szintén Sümeg közelében lepték meg és kerÃtették be a biztosok. Heves ellenállás után Laczi elmenekült, de Fűmag és Csuha kézre kerültek s május 29-én Sümegen fölakasztattak. Fűmag részletesen bevallott mindent. Bevallotta, hogy a lápafÅ‘i összecsapásnál Å‘ is jelen volt s határozottan állÃtotta, hogy maga Sobri Jóska volt az, a ki ott szÃven lÅ‘tte magát. Å fedezte föl, mint emlÃtém, a két tornamegyei fiúnak prágai katasztrófáját is. Egy nagyon elterjedt hÃrt is megczáfolt. Ãltalánosan azt beszélték ugyanis, hogy mikor Sobri VeszprémbÅ‘l és Zalából kiszorÃtva Somogyba menekűlt, a szántódi réven Tihanynál lakodalmas népnek öltözve, pandurok társaságában hajózott át, a révésznek szép leánya kÃsérvén Å‘t, mint állÃtólagos mennyasszonya. Fűmag azt mondá: ebbÅ‘l egy szó se igaz, Å‘k Sobrival a Balaton jegén menekűltek át. Hogy Laczi a padári meglepetés után hova lett: ez soha ki nem tudódott. Többé neve elÅ‘ nem fordul; hÃre, hamva elenyészett. Emlitettem, hogy a lápafÅ‘i vérengzésbÅ‘l megmenekült Liliom is. Ezt keresztnéven hol Petinek, hol Jancsinak nevezték. Ez egy idÅ‘re nyom nélkül eltünt, 1838-ban azonban valamely kisebb bűntény miatt elfogatott és a szegszárdi börtönbe vitetett. Innen szeptemberben megszökött s a hÃres Pap Andorral együtt egy nyolcz fÅ‘bÅ‘l álló bandát alakitott. Leginkább Tolnában űzte a szegénylegénykedését s az erélyes üldözés elÅ‘l gyakran menekült a Dunán át Kis-Kunságba. A túladunai betyárok gyalogszerrel szoktak járni. Ott az erdÅ‘k, szakadékok, hegyek, völgyek miatt a ló használhatlan. Sobri és társai alig ültek lovon valaha. De Liliomnak a Kis-Kunságban lóhoz kellett szokni. Å talán az öreg Petrovics korcsmájában is megfordult. PetÅ‘fi legalább sokat hallhatott róla s hÃres lovas ügyességérÅ‘l. Legalább úgy énekli meg: Emberül megült Å‘ minden Paripa hátán; Le nem vetette volna a Hétfejü sárkány. S a hol vele elvágtatott Gyors paripája. Majd megveszett a falusi Lyánság utána. A költÅ‘ azzal végzi költeményét, hogy Liliom Peti nyakravalója elvégre is hóhér kötele lett. Ez ily értelemben nem felel meg a valóságnak. Liliom Petit 1838. évi márczius 25-én a szabadszállási határban, a városnak Balázsi nevü pusztáján egy tanyai házban szorÃtották meg a pusztázó hadnagyok. Liliom harmad magával volt s az ajtókat eltorlaszolva, kétségbeesetten védte magát. Délutáni 3 órától 7-ig tartott kölcsönösen a lövöldözés s ekkor a sötét este beállván, a hadnagyok a tanyát rágyújtották. Két társa megadta magát rögtön, de Å‘ tovább is ellenállt. Végre a ház feje fölött kezdett égni s füst és zsarátnok majd megfojtották. Ekkor kinyitotta az ablakot s kikiáltott, hogy megadja magát. – Add ki elÅ‘bb fegyvereidet, kiáltották vissza a hadnagyok. Liliom kidobálta a puskáját s pisztolyát. A hadnagyok ekkor kötelet vetettek be hozzá, hogy azzal kötözze meg magát s azt kösse nyakára is. A kétségbeesett s egyébként is megsebesült betyár megtette ezt is, hisz a tűz már égetni kezdte. Mikor a hadnagyok meggyÅ‘zÅ‘dtek, hogy a kötél nyakán van, egyik oda szólt hozzá: – Szép szóra nem akartál kutya kijönni, hát most majd kijösz másként! S a hadnagyok és legények megfogták a kötél végét s a nyomorult sebesültet a kötélnél fogva vad erÅ‘szakkal az ablakon át vonszolták ki. Mire kihúzták: csontjai összetörve, nyaka kificzamodva s maga halva volt. A hatóságok ezért valószinüleg megdicsérték a hadnagyokat. A lapok minden megjegyzés nélkül közölték e hihetetlen kegyetlenséget. A legvadabb haramiák se voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a társadalmi rend hivatalos Å‘rei közül. Sobri fÅ‘bb emberei közül már csak Pap Andor és Franczli voltak életben. Franczli több mint egy éven keresztül rejtÅ‘zött valahol társaival együtt, vagy azoktól külön válva a nélkül, hogy nyomára jöttek volna. Ép oly ügyesek és szerencsések voltak egyelÅ‘re társai is: Babóthi Istók, Bodor Ferkó, Cser Miska, Bucs Józsi, Virrasztó, Pityerész, Nagy Jancsi és a többiek, kiket Sobri maga mellÅ‘l az 1837-ik év elején elszélyesztett, hogy Å‘ is, ezek is könnyebben menekülhessenek. Az 1837-ik év vége felé egyébiránt már a vármegyék tevékenysége is csillapodott. A statáriumokat abbahagyták, a katonaságot visszaküldték, a pandurokat állomásaikra visszahelyezték s rendszeres haramia-banda alakulástól nem tartottak. Csalódtak. A következÅ‘ évben Sobri szétugrasztott legényei ujra veszélyes bandát alakitottak, melynek központja Franczli volt. Tagjait fentebb elÅ‘soroltam. Ezek közül Babóthi Istók nyomtalanúl eltünt. Maga emésztette-e el magát, vagy agyonlÅ‘tték valahol, vagy visszatért a társadalom kebelébe: nem tudom. Franczli és társai, mikor elfogták Å‘ket, nem adtak róla semmi fölvilágosÃtást. Pap Andor is örökre eltünt, mint már többször emlitém. LápafÅ‘nél még látták menekülni; Liliommal együtt volt, de ennek sorsát elkerülte; utoljára Franczlival volt egy társaságban, de elhagyta ezt is idejében. Kiliti Mózsa Mihály azt mondá nekem, hogy élemedett kort élt s úgy halt meg, mint igaz ember. Annyi bizonyos, hogy egyike lÅ‘n a Sobri társaság legmerészebb alakjainak. Virrasztó is eltünt, legalább a vármegye kezére soha nem került. Ez részt vett a lángi rablásban Fehérmegye területén, a gyulakeszi rablásban Zalamegye területén és a dobronyi, sandorkai és peterdi rablásokban Veszprémmegye területén. Azután önként elhagyta a haramia társaságot és életet. Hol élt tovább és miként: nem tudom. Fia az én idÅ‘mben, mint juhász élt s egykor vádlottként állott hatóságom elÅ‘tt. Ezek eltüntével Nagy Jancsi lett a haramia-banda vezére s Franczli is önkényt ennek vezetése alá húzódott. Ez a Nagy Jancsi nyers, vad, kegyetlen s még társaihoz is igazságtalan ember volt. Eredetét s igaz nevét nem ismerem. E banda tettei közt nevezetes a gyulakeszi rablás. Gyula-Keszi Zalamegyében fekszik Csobáncz vára tövében. Az e vidéki lakosság Csobáncz várát is csak gyulakeszi várnak nevezi. Az uradalom az Eszterházy herczegeké s ez idÅ‘ben is bérben volt. A sáskai gulyás a Dabas szélén ellensége volt valami ok miatt a bérlÅ‘nek s azért Nagy Jancsi bandáját a bérlÅ‘re vezette. A bérlÅ‘ idejében észrevette a rablókat, az ajtókat eltorlaszolta elÅ‘ttük s fegyverrel védte magát. Heves lövöldözés fejlÅ‘dött ki közte s a támadók közt. A harcz éjszaka folyt s a lövöldözésre se mert senki a bérlÅ‘ megszabadÃtására sietni. Nejét a rablók agyonlÅ‘tték, Å‘ maga Pityerész Istókot lÅ‘tte mellbe. Végre a rablók behatolni nem tudván, sebesült társukat magukkal vitték s a lakást a bérlÅ‘re rágyújtották. A haramiák a Dobosba vonultak vissza s ott tanácsot tartottak a fölött, hogy mit csináljanak Pityerész Istókkal. Hosszas tanácskozás után azt határozták, hogy sebesült társukat kivégzik, nehogy betegen a hatóság kezébe jutva, esetleg árulkodó vallomást tegyen. A kivégzés módjául a lenyakazást választották s azért fejét fejszével levágták. E műveletet egyik se akarta végrehajtani, mÃg végre a vezér Cser Miskának parancsolta, agyonlövéssel fenyegetvén, ha parancsát végre nem hajtja. Ezután Borbást, haramia néven Máté Miskát és Magyar Jancsit vették magukhoz a bandába. MindkettÅ‘ zalai pásztorgyerek volt. A gyulakeszi rablás után Zalamegye újra mozgósÃtá pandurerejét s a rablókat csakhamar kiszorÃtá a megye területérÅ‘l. Ezek most Veszprém megyébe Zircz tájékára, a magas Bakonyba vonúltak. Néhány napon át nyári idÅ‘ben a borzavári erdÅ‘n ZircztÅ‘l nyugatra tanyáztak. Ekkor már vezérük: Nagy Jancsi sokat vétett ellenük. A rablott zsákmány fölosztásában igazságtalan s társaihoz minduntalan durva és kegyetlen volt. Elhatározták hát, hogy törvényt látnak fölötte s ezt a borzavári erdÅ‘n meg is tették. MindenekelÅ‘tt elvették fegyvereit s forma szerint tanácsot tartottak fölötte. Halálra itélték egyhangúlag. A határozat szerint Bucs Józsi lÅ‘tte agyon s aztán nyakát Cser Miska vágta el fejszével. – Hadd lássa Å‘ maga is, – mondá a haramia – mire tanitott Å‘ engem a Dobosban. Ilyen vérengzés Sobri életében sohase történt se maguk közt, se védtelen emberekkel szemben. Innen a rablók Bakony-Bél és Pápa felé portyáztak, most már megint Franczli vezetése alatt. Szeptember 11-én az iharkúti csárdában mulattak, mikor 8 óra tájban a pandurok Å‘ket megtámadták. A rablók bevonultak a csárdába s nagy elszántsággal védték magukat éjfélig. Török Imre pandurt meglÅ‘tték, de közülÅ‘k is agyonlövetett Cser Miska meg Bodri Ferkó és Bucs Józsi súlyos lövési sebeket kapott. Ekkor Franczli megadta magát. Åt és két sebesült társát másnap Veszprémbe szállÃtották, hol a talponálló biróság elitélte Å‘ket. A halálos itélet szeptember 16-án hajtatott végre. A banda legújabb két tagja Máté Miska és Magyar Jancsi is csakhamar kézre került Bakony-Tamásiban. Ezekre nem bizonyult be, hogy rablásban részt vettek volna, a statárium nem itélte el Å‘ket, hanem átadta a rendes biróságnak. Pár évig raboskodtak s aztán megszabadultak. Ãgy végzÅ‘dött a Sobri-világ. Ãgy vesztek el Sobri és társai. Åk tették rosz hirűvé túl a Duna erdÅ‘s vidékeit s különösen a Bakonyt, melynek többnyire svábokból álló jámbor lakossága csakugyan nem szokott a törvénynek ellene szegülni. A Bakony a Sobri-világnak mind elÅ‘tte, mind utána teljesen biztos volt mind személyre, mind vagyonra. Még a lókötés se volt ott annyira divatban, mint például Fehér- és Tolnamegyében. Juhász, kanász lopott és lop ugyan ma is egyik a másiktól, de az orzásban a duhaj versenyzési vágy legalább is szerepel annyira, mint a szegénység vagy kapzsiság. Ha egy számadótól ügyesen elterelhetnek harmincz-negyven juhot, a fölött valamely búcsún vagy lakodalmon nagyot nevetnek a társak. S a kárvallott bojtár ritkán megy panaszra, önjószántából soha, hanem megkeresi juhait s azok nyomát meg is találja föltétlen biztossággal. S egyéb nem kell neki. A ki juhait megvette, vagy elvásárolta: attól elÅ‘bb-utóbb duplán lopja vissza a magáét. Egyik-másik rajt veszt s a törvény kezébe kerül, de a legtöb esetben sohase nyernek értesülést a hatóságok. A negyvenes és ötvenes években csendes volt a Bakony. Még a Patkó, Illés, Kulicsbandák se az igazi Bakonyban, hanem Somogyban és Zalában garázdálkodtak. Igaz, hogy a hatvanas években borzasztó katonai rögtönitétÅ‘ biróság működött túl a Dunán s vagy száz embert juttatott kötélre, de legalább a veszprémi biróság működése nem bizonyÃt semmit, mert itt a szónak pathologiai értelmében valóságos Å‘rült hadbiró dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált ha magyar – fel akasztani s ki egy akkori fÅ‘ispánt is statárium elé akart állitani s bizony nem rajta múlt, hogy meg nem tette. Még egy megjegyzést. MÃvelt társadalom s rendes állami élet az oly alakokat, minÅ‘k Sobri és társai voltak, meg nem tűrheti kebelében s azokat minden alkalmas módon kiÃrtani törekszik. S ezek akkori társadalmunkban mégis nagy rokonszenvet keltettek föl maguk iránt s felfogásunk minden szigorúsága daczára is a mi részvétünket is megszerezték. Ennek okát akkori törvényeink és intézményeink borzasztóságában kell keresni. Hihetetlenül vad és kegyetlen volt a börtönrendszer és testi bűntetés. Ha a szabadsághoz szokott nyers, de egyeneslelkü pásztorfiú, valamely bár kisebb botlásért a börtönbe került: a vas, a sötét penészes lyuk, melyet börtönnek neveztek, a megszégyenitÅ‘ közmunka, a börtönÅ‘rök hetyke és durva bánásmódja, a rossz élelmezés s különösen a piacz közepén való nyilvános botoztatás negyedévenkint – lelkét örökre elvadÃtották. Å kutyájával és barmával se bánt Ãgy s ha elkeseredve, megszökhetett: alig volt más menedéke, mint földönfutóvá, bujdosóvá s »szegény legény«-nyé lenni. Fennállott a jobbágyság. Az úrnak, sÅ‘t tisztjeinek, de még hajdunak is jogukban állott a jobbágyot felelÅ‘sség nélkül testileg fenyÃteni. Ha nem volt is ez törvény, de százados gyakorlat volt s a jobbágy bántalmazásaért soha az úr vagy tisztje feleletre nem vonatott. Az öreg jobbágy eltűrte rendszerint az oktalan kÃnzást is, de nem tűrte el minden ifjú. Különösen nem tűrte, ha robotmunkán öreg apját, vagy ifjú jegyesét a hajdú vagy ispán ártatlanul botozta – az Å‘ szeme láttára. Lehet-e csodálni, ha leütötte azt a hajdút vagy ispánt? SÅ‘t ha le nem ütötte, ha csak kezét megfogta is; a bűntetés ötven vagy száz bot s egy-két évi börtön nyilvános botoztatással. Mi volt a menedék? Megugrani és Sobrihoz állani, vagy a halál vagy a halálos börtön. Képzeljük el a katona-fogdosást! A katonakötelezettség nem volt általános s az ujonczok összefogdosása oly durván és igazságtalanul hajtatott végre, melybÅ‘l a mai kornak alig van fogalma. S a katonaság egyértelmű volt a társadalomból örökre való kiszakitással. S a szegény pásztorfiú, ha jegyesét vagy az Å‘ két keze után élÅ‘ agg anyját volt kénytelen elhagyni, csodálható-e, ha néha elkeseredett, megvadult, elszökött, erdÅ‘be vette magát s bosszút esküdött a törvénynek és rendnek és ezek Å‘reinek? Csak a 36-iki és 40-iki törvényhozás tudott ez állapotokon kissé segÃteni. De a Sobri-kor e törvényhozás elÅ‘tt támadott. Sobri és társai bizony megérdemelték a »szegény legény«-nevet. E két szóban benne volt halálos végzetük, de egyuttal a jobb és igazságosabb kornak fájdalmas és nemes részvéte is – sorsuk iránt. REJTÉLYES ELTÅ°NÉS. I. Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése eszembe juttat egy bűnvizsgálati esetet, mely megyei tisztviselÅ‘ koromban fordult elÅ‘ Veszprém vármegyében; mely földerÃtve sohasem lett s mely mind maig rejtély elÅ‘ttem, s meglehet, az marad örökre. Ha magam nem vezettem volna a vizsgálatot, ha ifjú embernek egész hevével, egész nagyravágyásával s egész találékonyságával nem törekedtem volna világosságot derÃteni oly körülményekre, melyek – úgy látszik – örökre homályban maradnak: a vizsgálat sikertelenségét hajlandó lettem volna a vizsgálati eljárás lanyhaságának s talán az illetékes egyének gyöngeségének tulajdonÃtani. A sajtó csak akkor szabadult fel igazán nálunk. Akkor még nem volt annyira divatban, mint most, a büntetÅ‘ bÃróságok titkait, a bűntények érdekfeszÃtÅ‘ részleteit, a vizsgálat elÅ‘haladását, a nyilvános tárgyalások menetét napról-napra oly részletesen közzétenni mint most. A sajtó tehát és a nagy közönség érdeklÅ‘dése nem jöhetett segélyére a vizsgáló bÃróságnak, de annak működését nem is zavarhatta örökös közbeszólásával. Legfölebb egy-egy vidéki levélben vagy rövid ujdonságban vettek tudomást a lapok a büntetÅ‘jogilag legfontosabb, legérdekesebb esetekrÅ‘l. Az esetet elmondom azzal a részletességgel, a melyre emlékezÅ‘ tehetségem tizenhat év multával képes. Sok apró mellékes körülmény talán nem jut eszembe, de a lényeges dolgokat érinteni fogom. 1866-ban a karácsonyi ünnep keddre és szerdára esett. Karácsony elÅ‘tt való szombaton a csajági segédtanÃtó átment a szomszéd faluba, BalatonfÅ‘-Kajárra, állÃtólag az ottani tanÃtó látogatására s többé nem jött haza soha. A segédtanÃtó neve Szombathy János volt. Ismertem kis gyermek korától kezdve, mert falumból származott. Szegény özvegy asszonynak, falusi paraszt nÅ‘nek volt – úgy tudom – egyetlen fia, öröme, reménysége. ErÅ‘teljes, szép fiú volt s eltűnésekor lehetett vagy tizenkilencz éves. Több semmi esetre, de kevesebb sem. Elmaradása nem tűnt fel Csajágon, mert ott a lelkész, a tanitó s a lakosok azt hitték, hogy a szomszéd faluból a karácsonyi ünnepekre haza ment édes anyjához. Édes anyjának sem tűnt fel, mert az meg azt hitte, hogy fia Csajágon van, tanÃtói székhelyén. S végre BalatonfÅ‘-Kajáron sem tűnt fel, mert onnan este késÅ‘n eltávozott, különösen nem is érdeklÅ‘dtek utána, mert senkinek se jutott eszébe valamely rejtélyes eltűnésnek vagy bűnös elsikkasztásnak lehetÅ‘sége. Kemény hideg tél volt; tiszta, szép napok, a földön csikorgó hó, a szent ünnepeket mindenki otthon tölté, a három falu lakossága nem igen érintkezett egymással, a segédtanÃtó után tudakozódni senkinek se jutott eszébe hamarjában. Napok, sÅ‘t tán hetek teltek el, mÃg végre a szerencsétlen ifjú után kérdezÅ‘sködni kezdtek s a járásbeli szolgabÃróság az ügyet kezébe vette. A hivatalos nyomozás megindult. Keresték vagy az élÅ‘t, vagy annak holttestét. Több napig eredménytelenül. Az ifjú haza nem ment se anyjához, se Csajágra: ez bizonyos volt. Kajárról eltávozott és pedig kissé boros fÅ‘vel késÅ‘ este s azzal a szóval, hogy Csajágra megy s tényleg a faluból ez irányban el is indult. Kajár és Csajág, a két szomszéd falú nincs messze egymástól, gyalog szerrel se igen több jó félórai útnál – tehát csak kis séta az egész. Farkasok meg nem ehették, mert azon a vidéken nincsenek. El sem igen tévedhetett, meg sem fagyhatott, erdÅ‘n nem vezetett keresztül az út s az ég is tiszta, csillagos, holdvilágos volt. Hova lett hát? A két falu közti út egyik oldalán gyenge emelkedésű hegy van, mely régebben szÅ‘lÅ‘hegy volt, most már szántóföld. De néhány szÅ‘lÅ‘hegyi hajlék s néhány elhagyott kert volt még akkor a dombon. A kutak kámva nélkül, de afféle deszka kunyhó-féle tetÅ‘zettel ellátva, a minÅ‘k mint csÅ‘szkunyhók a budaelÅ‘foki szÅ‘lÅ‘kben láthatók. Azért voltak, hogy a barom a kútba be ne eshessék, de azért a kútból esetleg vizet lehessen merÃtni. Hosszas kutatás után végre a kutak egyikében meg találták a holttestet. Az azonosság iránt semmi kétség se foroghatott fen. A hulla teljesen ép állapotban volt, ruhája is megvolt sértetlenűl. Jegyzet-tárczája oldalzsebjében, tollkése s egyéb apró tárgyai mellényének zsebében valának. Jegyzettárczájában egyik tiszta lapon irónnal a következÅ‘ jegyzet találtatott: »Az utat eltévesztettem, e kútnál leültem pihenni, a kútba beleestem, innen ki nem tudtam menekülni, erÅ‘m elfogyott, a kiáltozásban hangom elveszett.« »Négy napig éltem, akkor elaludtam. Senki se jött mentésemre, itt meghaltam.« ȃdes jó anyám, adjon az isten a te szÃvednek vigasztalást, bocsáss meg szerencsétlen fiadnak, az isten áldjon meg, örökre.« »Örökre…« itt még vonások következtek, de azokat elolvasni már nem lehetett. Az Ãrás kétségen kivül a szerencsétlen ifjú kezeÃrása volt. Legalább látszólagos, felületes megtekintésre mindenki, ki Ãrását jól ismerte, az Å‘ keze Ãrásának tartotta azt. Nem volt okom ezen nekem sem kételkedni, mikor késÅ‘bb vizsgálat alá vettem a kéziratot. A hulla felbonczoltatott. A bonczlelet és orvosi vélemény azt igazolta, hogy az ifjú éhen halt meg. A gyomor és a belek üresek valának, a beleken gyuladás jelenségei. Ezeket az eredményeket mutatta fel a nyomozás és elÅ‘vizsgálat. S miután a jegyzet-tárczában talált szavak a véletlen kútba-esést s az onnan való kimenekülés lehetetlenségét világosan igazolták; miután azon kútnak környékén téli napokban, karácsonyi ünnepekben csakugyan nem szokott járni senki, a ki a segélykiáltást meghallhatta volna; miután a kút a két falú közti úttól akkora távolságra esik, hogy az úton járók a kútból jövÅ‘ segélykiáltás hangjait nem igen hallhatják meg; miután az eltévedés és kútbaesés lehetÅ‘sége ellen a helyszÃni körülmények egyike sem képezett semmi akadályt; miután az orvosi vélemény teljesen megerÅ‘sÃté a tényállásnak mindezen esetlegességét s végre miután semmi más gyanus körülmény az egész nyomozás alatt semmi irányban föl nem merült: mindezen okoknál fogva a járásbeli szolgabÃróság a további vizsgálatot megszüntette s az összes iratokat a zsebekben talált tárgyakkal együtt a vármegye törvényszékéhez fölterjesztette. Ez idÅ‘ alatt én fiskusi állást foglaltam el a közbejött tisztújitáskor a vármegyénél. Az iratok kezembe kerültek; a vizsgálatban némi hézagokat véltem fölfedezni; merültek fel elÅ‘ttem bizonyos körülmények, melyekre – Ãgy hittem – a vizsgálat alkalmával kellÅ‘ súlyt nem fektettek; a kézÃrás szakértÅ‘ileg még nem volt megvizsgálva; az éhhalálnak a hullán talált s az orvosok által megállapÃtott jelenségei én elÅ‘ttem nem egészen kétségteleneknek tűntek fel s egyéb aggályaim is nagy számban merülvén föl, én a további tüzetes vizsgálatot tartottam szükségesnek s az eset rejtélyes volta s nem mindennapi természete arra indÃtott, hogy annak ellenÅ‘rzésére, sÅ‘t vezetésére magam menjek ki a hely szinére. Erre indÃtott ama mély részvét is, melyet bennem a szerencsétlen ifjú anyjának határtalan fájdalma gerjesztett. Az anya eljött apám házához hozzám s mindenre kért engem, ne hagyjam az Å‘ szerencsétlenségét megtorlatlanúl. Nem hiheti Å‘ – úgymond – hogy a jó isten maga szerezte volna egy szegény özvegy asszonynak ezt a nagy bánatot, rossz embernek kellett az Å‘ fiát elemészteni. Haladéktalanul hozzáláttam az eset körülményeinek tanulmányozásához, s megállapÃtottam magamnak ama feltevéseket, melyeknek kisebb vagy nagyobb valószinűsége a vizsgálat eddigi adatai által igazolható volt. Egyik feltevés az öngyilkosság lehetÅ‘ségére irányult. Ez volt legkevésbbé valószinű. Az ifjú tökéletesen egészséges és korához képest tökéletesen szabályos termetű volt. Emlékeztem rá, hogy 12–13 éves korában egyszer Pápán a vÃzben úszkált mezitelenen s egyik tanárommal, Vályi Ferenczczel, épen mellette a hÃdon menvén át, tanárom figyelmeztetett, nézzem csak annak a fiúnak a termetét, ilyennek kell lenni a tökéletes emberalkatnak. Azt is tudtam, hogy meglehetÅ‘s jó tornász volt. Édes anyja biztosÃtott, hogy betegség soha se lepte meg semmiféle alakban. TanÃtófÅ‘nöke s ismerÅ‘sei, kiket kihallgattattam, biztosÃtottak, hogy kitünÅ‘ jókedvű természete volt, semmiféle beteges ábrándozásnak soha semmiféle jelét nem adta, regényeket nem olvasott, nem búslakodott, soha semmi bajáról senkinek nem panaszkodott, a lelket mélyen megrázó és szerencsétlen szerelmi viszonyáról senki se tudott semmit, de az ily értelemben való mély elmerülés már koránál s természeténél fogva sem volt valószinű, a szeszes italokat mértéken túl nem itta, kitünÅ‘ étvágya és alvása: az ily ember öngyilkos nem lehet, kivált ha származásának s családjának társadalmi állásához képest elÅ‘nyös anyagi helyzetben van; már pedig szegény, vagyontalan, tizenkilencz éves paraszt fiúnak jó községben a segédtanÃtói állomás csakugyan nem kedvezÅ‘tlen állás. Az öngyilkosság feltevését csakhamar elejtettem. Másik feltevés volt a baleset, a kútba való véletlen bebukás s abban az éhhalál, a mint saját keze irása, az orvosi vélemény s a helyszÃni körülmények valószinűnek tüntették föl. A kézÃrást szakértÅ‘ileg is megvizsgáltattam; – de megmutattam egyik testi-lelki jó barátjának is, ki az esetrÅ‘l még semmit nem tudott s ki Ãrását kis gyermek korától fogva ismerte. Barátja a kézÃratot elsÅ‘ pillanatra valódinak nyilvánÃtá, valamint a szakértÅ‘k is – kellÅ‘ indokolással. A kézirat valódiságának volt más jelensége is. – A sorok ingadozva következtek egymás után; egyik helyen az egyik sor majdnem tetejébe Ãrva a másiknak, másik helyen pedig a sorok nagy távolságban egymástól. Tehát úgy Ãrva, a hogy Ãrni tudott, de késÅ‘bb megvakult emberek szoktak, vagy a hogy az ember teljes sötétségben szokott Ãrni. Öt öl mély kút fenekén pedig, melybe a nap be nem süthet, meglehetÅ‘s sötétség van. Ãme az orvosi véleményen s a helyszÃni körülményeken kÃvül ezek voltak a véletlen baleset valószinűségét igazoló jelenségek. De a jelenségek, melyek különös ügyességgel elkövetett s egyuttal elleplezett gyilkosságra mutattak, talán még súlyosabbak valának. II. A véletlen balesetnek s kútba zuhanásnak némi igazolásául szolgált az is, hogy a holttest mellényzsebjében talált tollkés tele volt sárral, mi azt mutatá, hogy a szerencsétlen ifjú késével megkisérté a kÅ‘vel ki nem rakott kút oldalfalában lépcsőül szolgáló lyukakat vágni, melyek azonban az agyagfal elázottsága miatt használhatlanok valának s midÅ‘n Å‘ e kisérlet sikertelenségérÅ‘l meggyÅ‘zÅ‘dött: kését azon sárosan, földesen tette vissza zsebjébe. MegjegyzendÅ‘, hogy a kútban a járásbeli szolgabÃró mérései szerint annyi vÃz volt, a mennyi az ifjúnak derékig érhetett. Én a helyszinén rögtön leküldendÅ‘ emberekkel s lámpákkal a kút oldalfalait megakartam vizsgáltatni, hogy vajjon vannak-e ott késsel vájt lyukak vagy ilyenek jelei. Azonban mire én a helyszinére érhettem, a kútat gazdája már betemetteté hetekkel elÅ‘bb. Ezt a kisérletet tehát meg nem tehettem, mert a kút ujra kiásása akként, hogy oldalfala meg ne sértessék s az a betemetés elÅ‘tti állapotban legyen, teljesen lehetetlen volt. A gyilkosságra – mint mondám – súlyos tünetek mutattak. MindenekelÅ‘tt feltünt nekem, hogy az orvosok úgy Ãrták le a hullát, mint a mely az élÅ‘t »jól táplált«-nak mutatá. A ki éhen hal: annak hullája »jól táplált« alakot rendszerint nem mutat. Én ugyan éhen halt embernek hulláját akkor még nem láttam, de a medica forensisre kezemnél levÅ‘ kitünÅ‘ források szerint az éhen halt ember hullája nem kövér, hanem teljesen lesoványodott, kiaszott alakot mutat, a mi természetes. MásrészrÅ‘l azonban meg kellett engednem azt a lehetÅ‘séget, hogy télen, kút fenekén, derékig vÃzben, fiatal, erÅ‘teljes ember elÅ‘bb meghalhat éhen s bizonyos más mellékes heveny betegségben is, mely az éhséghez csatlakozhatik, mintsem teljes csontvázzá lesoványkodhatnék. A másik aggályos tünet az volt, hogy a mely kútban a hullát egy bizonyos napon horoggal megtalálták: ugyanazon kútat pár nappal elÅ‘bb már ugyanazon horoggal s ugyanolyan módon kikutatták a nélkül, hogy benne a hullát felfedezhették volna. Ez fontos körülménynek látszott s arra mutatott, hogy a gyilkosok a kútba akkor dobták a hullát, a mikor azt egyszer már a hatóság gondosan kikutatta s egyáltalán nem számitottak arra, hogy a hatóság annak az egész szÅ‘lÅ‘hegynek minden kútját és pinczéjét még egyszer ismételve át fogja kutatni. Ezen föltevéssel szemközt állott ama lehetÅ‘ségnek megengedése, hátha az elsÅ‘ izbeni kutatás nem volt elég gondos s hátha a hulla már akkor is a kútban volt, csakhogy nem akadtak rá a horoggal. A harmadik aggályos tünet az volt, hogy az ifjú kézirata Ãgy szólt: »Négy napig éltem, akkor elaludtam.« E szavak azt jelenték, hogy miután szombat és vasárnap közti éjjel és pedig, mint egyéb adatokból kitünt, legkorábban éjfél tájon eshetett a kútba: tehát szerdáig, esetleg szerda estéig még ébren, vagy legalább eszméleténél volt. A medica forensis mutat föl eseteket, a melyekben az éhség kÃnjai közt idÅ‘nként elgyengül, sÅ‘t el is vesz az eszmélet, de mutat föl és pedig tán nagyobb számban olyanokat, a mikor az eszmélet, noha halaványan, de folytonosan megvan. Az azonban kétségtelen, hogy az éhség és kimerülés kÃnjai közt is lehet aludni, noha tökéletlenül. Miután a jegyzettárczába Ãrt szavak a tökéletes eszméletnek és öntudatnak minden jelenségét bizonyiták, e szavak, ha valódiak, csak szerdán irattak, tehát a kútba eséstÅ‘l számÃtott nyolczvan-kilenczven óra mulva. A napokat a szerencsétlen ifjú kétségtelenűl biztosan számÃthatá addig – a meddig; – mert bár öt öl mély kút fenekén felülrÅ‘l nézve mindig sötétség látszik lenni, de alulról nézve fölfelé, a nappal és éjszaka teljes biztossággal sÅ‘t pontossággal is felismerhetÅ‘. Következtetni lehet, sÅ‘t kell is tehát, hogy ha a tárczába Ãrt szavak valódiak: akkor az ifjú a kútbaeséstÅ‘l számÃtott nyolczvan-kilenczven óra múlva nemcsak élt, hanem teljes eszméleténél is volt. Ãmde a vizsgálat folyamán kiderült, hogy egy java idejebeli, komoly természetű telekcsÅ‘sz kedden reggel napkölte táján, tehát reggeli nyolcz óra körül ment el a kút mellett közvetlenül, sÅ‘t a reggeli szél lengedezése miatt pipára gyújtani nem tudván, a kútnak kunyhó-eresze alá ment és épen a szerencsétlen ifjú feje fölött s gyufával ott gyújtott pipára. MegjegyzendÅ‘, hogy vele volt kutyája is. Ez történt a vélelmezett kútba eséstÅ‘l számitott 56 óra mulva, tehát az az éh-beteg, a ki még 80–90 óra múlva is teljes eszméleténél volt: 56 óra elteltével nagyon is észrevehette volna, a mi feje fölött öt ölnyire történik. Tegyük föl, hogy a beteg szundikált – mert alvása mélynek nem mondható. Ãmde a fagyos csikorgó havon egész harsogást idéz elÅ‘ a nehéz ember lépése; a csÅ‘sznek a kúteresz alá állása is zajjal járt, az ellobbant gyufa lángja pedig szintén lelátszik a kút fenekére. Mind e körülmény majdnem lehetetlennek tünteti fel, hogy az ifjú, ha szundikált is, föl ne ébredt volna. Ha pedig fölébredt, annyi ereje még mindig volt, hogy jelt adhatott magáról. Ha erÅ‘s hangon kiáltani, mint feltehetÅ‘, nem tudott is, de a vÃznek tenyerével csapkodása s nyöszörgÅ‘ sóhajtásának hangja is elégséges lett volna arra, hogy azt vagy a csÅ‘sz, vagy kutyája észrevegye. De a csÅ‘sz nem vett észre semmit. Mindezekkel szemben csak egy ellenkezÅ‘ lehetÅ‘ség van. Az, hogy épen a csÅ‘sz ottlétének ideje alatt a szerencsétlen ifjú vagy pillanatnyilag eszméleten kivüli állapotban, vagy mély álomban volt. Vagy pedig élve egyáltalán nem volt a kútban és csak hullája dobatott abba. És ez utóbbi véleményt még egy másik igen fontos körülmény is megerÅ‘sité. A hullán ugyanis, mikor a kútból kivették, szokott szűk magyar nadrág és kordován csizma volt, szintén lehetÅ‘leg szűk szabású. Ãmde a magyar nadrág egyik szára szokott módon a lábszárra felhúzva, a másik szára pedig fel nem húzva volt, de azért mindkét lábán rajt volt a szűk magyar csizma, a nadrágon pedig semmi sértés, semmi repedés, valamint a csizmákon se. Itt egy talánynyal állottam szemközt. Elgondoltam, hogy az ifjú, mint ügyes tornász, megkisérté a menekülést a kút oldalain való felmászással. S elgondoltam, hogy ebben Å‘t talán a csizma is, de a szűk magyar nadrág minden esetre akadályozá s ezért annak levetését határozta el. Magyar nadrágot csak úgy lehet egészen levetni, feltéve, hogy elszaggatni nem akarjuk, ha elÅ‘bb a csizma lehuzatik. Fel kell tenni, hogy oly kétes sikerű kisérletre, a minÅ‘ az omló oldalú kút oldalán való felmászás, csak akkor szánja rá magát az ember, a mikor egyéb menekülésre lehetÅ‘ség már nincsen. De minden esetre több percz, sÅ‘t több idÅ‘ kell ahhoz, mÃg a lezuhant, megijedt s ijedésébÅ‘l felocsudó s tán a szenvedett sérülésbÅ‘l is némileg felüdülÅ‘ ember az ilynemű kisérletre s midÅ‘n ebben ruhája akadályul szolgál, a ruha levetésére elhatározza magát. A kordován csizma néhány percz alatt is a vÃzben paczallá ázik. A csizmát ily minÅ‘ségben szűk helyen, kút fenekén, megfogyott erÅ‘vel lehúzni igen nehéz s ha igen szűk a csizma, segitség nélkül majdnem lehetetlen. De ha az ifjú erre képes volt is, a mi elvégre megengedhetÅ‘: annyi bizonyosnak látszott elÅ‘ttem, hogy a paczallá ázott kordován csizmát több óra mulva újra fel nem húzhatá. Å ugyanis – feltevés szerint – teljesen levetkÅ‘zvén, a felmászási kisérleteket minden irányban megtette s midÅ‘n ezek eredménytelenségérÅ‘l meggyÅ‘zÅ‘dött: csakis akkor juthatott eszébe nadrágját és csizmáját újra felhúzni. Igen, de akkor már a kisérletek elÅ‘tt még megvolt izomerÅ‘inek nagy része is elenyészett s Å‘ az újra felöltözés erÅ‘feszitésére képtelenebbé vált. De miért is kellett neki nadrágját és csizmáját újra felhúzni? Azt felelhetjük: fázott, mert hiszen a kút fenekén 12 R. foknyi melegnél nagyobb semmi esetre nem lehetett, sÅ‘t tán annyi sem volt. Ez igaz, de az is igaz, hogy a vÃz legalább oly magas volt, a meddig nadrágja ért. VÃzben pedig semmiféle ruha sem ad, ha az tökéletesen átázik, több meleget, mint a mennyit maga a test meztelenül a vÃzzel szemközt ki tud fejteni. Ez azonban hideg elmének okoskodása, melyre talán nem képes az, a ki ifjú korában véletlenűl irtóztató éhhalál elÅ‘tt áll. A szegény ifjú – feltevés szerint – ösztönszerüleg újra fel akart öltözni, mert fázott a vÃzben. Ãmde, ha nadrágjának egyik szárát felhúzta: miért nem húzta fel a másikat is? Ösztöne és homályosodó elméje egyaránt indÃthatá mindkét ruhadarab felvevésére. Hiszen mindkét csizmáját felhúzta s az a halluczináczió, mely Å‘t erre bÃrta, okvetlenűl mindkét nadrágszár felhúzására is ösztönzé. A dolog azonban valósággal úgy állt, hogy szűk kordován csizmát, mikor az tökéletesen el van ázva s az ember lába is nedves, még teljes erejében levÅ‘ s erejét akadály nélkül kifejthetÅ‘ férfi sem képes felhúzni lábára. Tettem én ezzel kisérletet. Elszakadt a csizma húzója, összeszakadozott maga a bÅ‘r, de a csizma fel nem ment. A szerencsétlen ifjú lábbelije pedig ép volt, valamint nadrágjának lábfejakasztója és szövete is, a mi kizárta annak lehetÅ‘ségét, hogy a nadrágot a csizma levetése nélkül tépte volna le magáról. Igaz, arra nézve nem tettem kisérletet, vajjon derékig vizben állva miként lehet az ázott kordován csizmát fel- és lehuzni. Gondos vizsgálatot teljesÃtettem arra nézve is, nem volt-e az ifjú azon este, mikor utoljára látták, részeg. Nem volt. A mennyi szeszes italt ivott, mert valamelyest ivott, az Å‘t részeggé egyátalán nem tehette. Ha pedig józan elmével volt: miért kellett volna neki a világosan látható s általa igen jól ismert járt útról letévedni, miért kellett volna neki a kút eresze alá menni s miként lehetett volna oly vigyázatlan, hogy a kútba beleessék, holott jól tudta, hogy az ily ereszek alatt kútak vannak? Mind e sok körülmény arra utalt, hogy nem véletlen balesettel, hanem gyilkossággal állok szemközt és pedig olyan gyilkossággal, mely óriási leleményességgel követtetett el. S ez esetben maga a jegyzettárcza kézirata sem valódi, hanem vagy teljesen hamis, vagy páratlan erkölcsi nyomással kényszerÃttetett arra az ifjú. De ki hát a gyilkos? III. Gyilkosságot ok nélkül senki sem követ el. S mihelyt a szerencsétlen ifjú esetében sem az öngyilkosság, sem a véletlen baleset hipothézise teljesen biztosnak tekinthetÅ‘ nem volt, sÅ‘t mindkét hipothézis sok tekintetben valószinűletlennek tűnt fel, s mihelyt én gondolataimban tért engedtem a gyilkosság lehetÅ‘ségének: természetesen ennek indokait kellett kutatnom s a feltett indokok szerint a gyilkosság különbözÅ‘ esélyeinek föltételes képét kellett kirajzolnom, hogy a vizsgálatra a rendelkezésem alatt álló bÃrói és rendÅ‘ri közegeknek útasÃtást és irányt adhassak. Az ifjút rablási vágyból ölték meg: ez volt egyik legközelebb álló ötlet. Ha a gyilkosságnak ez volt indoka: akkor ezt az ifjúnak semmiféle ismerÅ‘se el nem követhette, valamint a két falu lakosai közül se követhette el senki. Hiszen szegény segédtanÃtónak nem szokott pénze lenni, ruhájáért pedig nem tették el láb alól, mert minden ruhája megvolt. TanÃtókat különben sem szoktak kirabolni, ilyen esetrÅ‘l nem volt tudomásom sem addig, sem azóta. Ha mégis rablás kisérlete forgott fenn, azt más, mint ismeretlen csavargó vagy oláh czigányok el nem követték. De még ez is valószinűtlennek tűnt fel, mert afféle emberek legalább kalapját, kabátját vagy csizmáját elvitték volna, a mi pedig nem történt. De éjjel, éjféltájban, csikorgó téli hidegben efféle nép nem szokott az országuton járkálni vagy zsákmány után leskelÅ‘dni. Végre leggondosabb nyomozásaink daczára sem merült föl semmi jelenség, hogy az eltűnés napjaiban e vidéken efféle emberek megfordultak volna. A rablógyilkosság hipothézisét tehát föltétlenűl el kellett ejtenem. A második föltevés a boszu s különösen a szerelmi boszu indokából elkövetett gyilkosságra utalt. Ez volt nézete a tiszti fÅ‘orvosnak, egy nagy tapasztalatu s éles elméjü tudós férfiúnak is, ki az éhhalál orvosi véleményét megállapÃtá. De ez volt nézete az alispánnak is, ki szintén leleményes elméjü tapasztalt férfiú volt, késÅ‘bb képviselÅ‘, majd törvényszéki elnök. Ez a nézet fogamzott meg bennem is. S a lehetÅ‘ség képét úgy alkotám meg, hogy az ifjút valaki nagyon kényes helyzetben feleségénél vagy szeretÅ‘jénél lephette meg s aztán erÅ‘szakkal valamely elhagyatott földpinczébe vagy használatból rég kiment szÅ‘lÅ‘hegyi ó verembe zárta s aztán a bekövetkezett halál után a hullát a kútba dobta. BalatonfÅ‘-Kajár körül ily pincze s ily verem elég van. Vagy pedig az ifjút valami szerelmi vetélytársa csalta s lökte bele vagy az ó verembe, vagy az elhagyott szÅ‘lÅ‘hegyi kutak valamelyikébe. A hullát Å‘ is csak késÅ‘bb vetheté az illetÅ‘ kútba, miután a jegyzettárczába a közlött szavak bevezettettek. Némi elmosódott, halvány nyom mindkét irányban szükségessé tette a vizsgálat arra irányzását. Kerestem, vajon az ifjúnak nem volt-e valami engesztelhetlen ellensége bármely czÃmen. Ilyet nem találtam. Egy falusi segédtanÃtó, egy tizenkilencz éves jókedvű ifjú egyszerű kis magyar falúban kinek állana útjában, kit gátolhatna a pénzszomj vagy a fékezhetlen dicsvágy kielégÃtésében? Egyedül szerelmi viszony s tán nÅ‘i cselszövény lehetÅ‘sége juthatott eszembe. Rájöttem, hogy BalatonfÅ‘-Kajáron volt egy férjes nÅ‘, ki iránt némileg érdeklÅ‘dött, kihez gyakran és szivesen betért beszélgetni s kinek férjével is – egyszerü paraszt emberrel – jó viszonyban volt. Ama végzetes estén, melyet e faluban barátaival borozgatásban töltött, szintén emlÃté barátai elÅ‘tt, hogy e nÅ‘nek ma még, ha késÅ‘n lesz is, egy izenetet kell átadnia. De midÅ‘n barátaitól kilencz és tiz óra közt este elbucsuzott, e nÅ‘höz nem tért be, hanem kiballagott a faluból egyenesen Csajág felé. Föltettem, hogy talán késÅ‘bb az éj folyamában visszatért. NÅ‘ és férj egyaránt kijelenték, hogy nem tért vissza. Szomszédok se vették észre semmi nyomát még kutyaugatásban sem, pedig a nÅ‘ lakása körül tömérdek kutya volt. Mind a nÅ‘, mind a férj oly Å‘szinte, nyilt, egyenes, alig csalható arczczal s a részvétnek oly kétségtelen jeleivel nyilatkoztak, hogy Å‘ket egyszerű feltevésre mint vádlottakat faggatni erkölcsi és jogi lehetetlenség volt. Falusi, egyszerű, mezei gazda nem képes úgy szinlelni, mint fÅ‘városok próbált gonosztevÅ‘je. Aztán, ha a férj – föltevés szerint – kényes helyzetben találta volna is nejével: magyar földmives ember a pillanatnyi fellobbanás és harag uralma alatt áll s oly kikeresett leleményességgel nem követ el gyilkosságot. Vagy ha követ is: elÅ‘bb egyet vagy kettÅ‘t mindenesetre üt a kilobbant szenvedélynek boszuló hevében. A hullán pedig semmi ütésnek vagy egyéb külsÅ‘ sértésnek nyoma nem találtatott. Nagy nehezen rájöttem, hogy egy pár évvel nála idÅ‘sebb ifjú emberrel, lakatossegéddel volt ama végzetes estén utoljára. Ez is csajági lakos volt. Ez is falujába akart haza menni amaz estén s a kajári falú végétÅ‘l együtt indultak hazafelé az országúton. Ez volt életének utolsó tanuja, nála kellett a nyomra vezetÅ‘ fonál kezdÅ‘ végét kézbe vennem. Elrendeltem a lakatossegéd letartóztatását elÅ‘legesen s az épületet, hol elzárva volt, a legmegbÃzhatóbb pandurokkal Å‘riztettem, hogy senkivel semmiképen ne érintkezhessék. S Ãgy kezdtem nyomozni: minÅ‘ viszonyban állhatott Å‘ a szerencsétlen ifjúval. Nyomozásaim eredménye az volt, hogy mindketten egy ifjú leánykának udvaroltak, ki szülÅ‘inél ott lakott a faluban s hogy a szerencsétlen ifjú egykor panaszkodott, hogy a leányka nagyobb figyelemben és kitüntetésben részesiti vetélytársát, mint Å‘t. Megidéztettem a leánykát s apja jelenlétében kérdezém ki a viszony felÅ‘l. A leányka teljesen kifejlett, szép magas és széles termetű hajadon volt. MidÅ‘n évei felÅ‘l kérdezém: tizennégy éves életkort vallott be. Semmiképen se hittem el, hogy csak annyi éves legyen. De csalódtam. KeresztelÅ‘ levele s kifogástalan tanuk vallomása bebizonyÃtá csalódásomat. A leányka vallomása különben semmi felvilágosÃtást nem tartalmazott. Beismeré, hogy Å‘ szivesen beszélgetett mindkét ifjúval, de valami különösen nem tünteté ki egyiket sem. A két ifjú Å‘ elÅ‘tte tréfásan sokat versenygett ugyan Å‘ miatta, de versenygésük a jókedv határait soha se lépte túl. Ugyanekként nyilatkoztak egyebek is. Egy csajági templomszolga vagy egyházfi vagy harangozó azt vallotta, hogy a végzetes estén Å‘ elaludni nem tudott s este úgy tizenegy óra tájban hallotta, a mint a téli éj csendjében a segédtanÃtó és lakatossegéd együtt énekelték azt a dalt: »Télen-nyáron pusztán az én lakásom.« Megjegyezte, hogy a dalolók, mikor ezt dalolták, az úgynevezett Röcsöge hegynél jöhettek. – Ez a Röcsöge nevü hegy, vagy inkább dombocska a Kajár és Csajág közti úton Csajághoz mintegy kétezer lépésnyire fekszik. A dal hangja onnan téli csöndes éjszakán a falu felé lengedezÅ‘ széllel a templomhoz jól elhallatszik. Kérdezém a tanútól, mi alapon tudja azt állÃtani, hogy a két daloló a segédtanÃtó és lakatossegéd volt? Azt felelé: jól ismeri mindkettÅ‘nek hangját a templomból is, de Å‘ is sokszor szokott velük együtt dalolgatni; – a tanÃtónak vékony alt hangja volt, a lakatossegédnek mélyebb, érczesebb, férfiasabb hangja. Ekkor kérdeztem ki a lakatossegédet. FeltünÅ‘ szép ifjú volt, sugár erÅ‘teljes termettel, fehér arczbÅ‘rrel, csinos fekete bajuszszal. Szinte nem csodálkoztam, hogy a leányka – ha igaz volt – elÅ‘nyben részesÃté. Bátor, nyilt, Å‘szinte arczczal állott meg elÅ‘ttem; – látszott, hogy se nem fél, se hetvenkedni nem akar. Komoly, önérzetes ifjú benyomását gyakorolta rám. Nyiltan elmondá, hogy azon az estén hol és mikor találkoztak egymással, miként jöttek haza felé, mirÅ‘l beszélgettek, hol és minÅ‘ dalokat daloltak el. Elmondá, hogy a Röcsöge aljáig jöttek együtt, de onnan a tanÃtó visszafordult azon szóval, hogy neki Kajáron egy nÅ‘nél még üzenetet kell átadni, Å‘ tehát visszamegy. Figyelmezteté – úgymond – hogy Kajár messze van, az idÅ‘ hideg és éjfélre jár, hajnal elÅ‘tt nem jöhet vissza Csajágra, baj érheti útban, de az ifjú minderre nem hallgatott, hanem tényleg visszafordult s Ãgy váltak el egymástól örökre. Kérdeztem: mirÅ‘l tudta, hogy már éjfélre jár az idÅ‘? Azt felelte, hogy kakasszót hallott Csajágról, ennek az elsÅ‘ kakasszónak kellett lenni, tehát akkor már éjjeli tizenegy óra volt kétségtelenűl. Kérdezém: minÅ‘ dalt daloltak Röcsögén. Hamarjába nem jutott eszébe, de aztán némi gondolkodás után elsorolván magában az elmondott dalokat, egész biztossággal kijelenté, hogy a Röcsöge oldalán ezt a dalt: »Télen, nyáron pusztán az én lakásom« énekelték. Kérdezém: miként hagyhatta el barátját oly rideg körülmények között, miért nem fordult vele vissza, ha már Å‘t a hazatérésre nem bÃrhatá. Egész megilletÅ‘déssel felelte: tudja Å‘, hogy ez a gyöngeség nem válik becsületére, eleget búsult Å‘ ezen, de most már nem tud rajta segÃteni. Mondám neki, hogy Å‘t terheli a gyanú s azért, mÃg az egész szomoru rejtély ki nem világosodik, Å‘ le lesz tartóztatva. Nem ütközött meg rajta. Egész komorsággal mondá: »Uram, szivesen várok, pár nap alatt ki kell derülni az igazságnak, olyan biztos vagyok ebben, hogy én addig se nem eszem, se nem iszom, mÃg ártatlanságom ki nem derül.« Nem tarthattam fenn ellene tovább a vádat, de még a gyanut sem. Szabadon bocsátottam. Hogy utolsó együttlétük alkalmával jókedvüleg dalolgattak együtt: ez kétségtelen volt. Hogy Å‘ éjfélre azon este haza ért: ez is be lett bizonyÃtva. Hogy elsÅ‘ kakasszótól, tehát tizenegy órától kezdve a RöcsögétÅ‘l vissza lehessen menni addig a kútig, melyben a hulla volt s onnan ismét éjfélre Csajágra lehessen menni: ezt sebesen nyargaló ló is alig teheti meg, gyalogló ember semmi esetre. Pedig ha Å‘ dobta volna is bele a kútba: ezt küzdésnek s a küzdést odacsalogatásnak kellett volna megelÅ‘zni. Ez esetben reggeli 5–6 óra elÅ‘tt haza nem érhetett volna. S aztán lélektani lehetetlenség, hogy jókedvü dalolás közben jusson ifjú embernek eszébe oly iszonyu bűnt elkövetni. Még ha el akarta volna is követni: akkor teszi azt, a mikor az elhagyott kútak és vermek körül jártak, azok pedig Kajár közelében s RöcsögétÅ‘l messze vannak. Ez az ifjú nem volt gyilkos: ez meggyÅ‘zÅ‘désemmé vált. De ki volt hát? E kérdésre nem tudtam megfelelni. E kérdésnél szürke lett a világ elÅ‘ttünk. Hiszen azt sem tudtuk igazán, az is csak feltevés volt, igaz, hogy súlyos jelenségekkel támogatott föltevés, hogy egyáltalán gyilkosság áldozata lÅ‘n a szerencsétlen ifjú. Elfogyott elÅ‘lem minden nyom, kialudt az elmének minden találgató fénye. Tizenhat év telt el azóta és a rejtély ma is rejtély. Ma sem tudja senki, hogy a szerencsétlen ifjú öngyilkos volt-e, véletlen baleset folytán szenvedett-e éhhalált vagy iszonyu gyilkosságnak lÅ‘n áldozatává. RettentÅ‘ talányok vannak a büntetÅ‘ igazságszolgáltatás mezején. Szerencsés az a bÃró, ki az esetlegességeknek s az emberi lélek működésének megfejthetlen titkai közt kikerülheti azt, hogy ártatlan ember szenvedjen az Å‘ kemény itélete által kemény büntetést. De az az igazság örökké igazság marad: inkább száz bűnös meneküljön meg, mint egy ártatlan szenvedjen büntetést. MEDDIG BORJU A BORJU? Limitáczió volt a vármegye gyűlésén, meg kellett szabnunk a hús árát. Régi eset. Akkor még a vármegye szabta meg: hány krajczár legyen egy font marhahús ára, hány latot szabad csontból, májból, tüdÅ‘bÅ‘l nyomtatéknak adni. Báró Fiáth Ferencz volt a fÅ‘ispán, Å‘ elnökölt. Elmondta pár szóval, hogy a limitáczió jön napirendre. FelhÃvta a második alispánt: terjessze elÅ‘ a kérdést. Mi volt a limitáczió? Az volt, hogy disznóhúst, birkahúst, borjuhúst, vadat, halat, baromfit szabad árban adhatott mindenki, a hogy vették, de a marhahús árát a nemes vármegye szabta meg. Hogy pedig a marhának melyik húsa mennyit ér: azzal a nemes vármegye nem törÅ‘dött. Szegye, felsárja, rostélyosa, bordaköze, vesés fele, nyelve, fartöve, veséje: mindegy volt. Csontot, paczalt, májat nem vett hússzámba a nemes vármegye. VelÅ‘t se. EzekbÅ‘l csak nyomtaték lehetett. De azt azután keményen megszabta, hogy a nyomtatéknak három-négy laton túlterjedni nem lehet. Az alispán, Késmárky József, nem volt bÅ‘beszédű ember. De azért röviden mégis megjegyezte, hogy a közegészségügynek és a magyar embernek javára válik, ha minél több húst eszünk. EttÅ‘l nÅ‘l a gyerek és a virtus. Ha pedig a hús drága: akkor elég húshoz nem juthat, a kinek pénze nincs. Minthogy pedig a szarvasmarha ára leszállt: ennélfogva a nemes vármegye bölcs megfontolása elé terjeszti javaslatát, a mely szerint egy font húsnak az árát húsz krajczárban kell meghatározni. Egyébiránt fölkéri a vármegye tiszti főügyészét: terjeszsze elÅ‘ hivatalos véleményét. Kenessey Károly volt a tiszti főügyész. Becsületes és nagyon szigoru ember. Szerette a nagy szakált és az ékesszólást. Nagy szakálát végig simitotta s aztán ékes szóval elÅ‘adta, hogy minÅ‘ nagy volt Å‘seinknek bölcsesége, mikor a hús árának megszabását a nemes vármegyékre bÃzták s ekként a marhahús élvezését a mészárosok haszonlesésének és nyerészkedési vágyának, e minden közjólétet fenyegetÅ‘ ártalmas szenvedélyeknek veszedelmes karmaiból kiszabadÃtották. És Ãgy tovább. Nagyon szép beszéd volt. Vagy tizenöt piros-pozsgás mészárosmester hallgatta a karok és rendek háta mögött. Valamennyi szerette volna egy kissé megmarkolni a tiszti főügyész szép szürkülÅ‘, hosszú szakálát. A tiszti főügyész egyébként átadta a szót a fÅ‘számvevÅ‘nek. A fÅ‘számvevÅ‘ bódéi Bóday József hatalmas termet, piros arczu, igazi Å‘si mészáros-mesterhez s legalább is atyamesterhez hasonló derék alak. EttÅ‘l már jót vártak a mészárosok. Nem is csalódtak. Elmondta Å‘ okos irásokból a próbavágás eredményét; negyvenhét forint volt a próbatehén, – feje, szarva, bÅ‘re, patája nyomott egy mázsát, – bele, gyomra, tüdeje, szive, mája, paczalja nyomott szintén egy mázsát, maradt tehát húsra, csontra kétszáznegyvenhét font, ha tehát egy fontra 19 74/100 krajczárt számÃtunk: megvan a tehén ára, elég a mészárosnak az esedékhaszon minden font után 26/100-rész krajczár. Egyébként a nemes vármegye bölcseségére bizza az elhatározást. Most már megindult a vita s folyt szent hévvel és nemes hazafiúi lelkesedéssel órákon át. Egyszer csak szóhoz jut Gombás LÅ‘rincz szentgáli birtokos nemes atyánkfia s ellenségriasztó harsány hangon el kezd beszélni: – Mivelhogy a mészárosoknak a borjuhús árát szabad árban lehetséges árulni, ennélfogva nálunk minden húst borjuhús gyanánt mérnek ki, pedig olyan öreg már az a marha, mint a bábaasszony. Hiába határozza el tehát a nemes vármegye, hogy mi legyen a húsnak ára, tessék egyúttal azt is elhatározni, meddig borju a borju? Úgy emlékszem, 1647-ben épült a vármegyeház. Falai két öles vastagok, ágyú ellen várfalnak készültek. Ez volt a szerencse, mert különben nyomban összeomlottak volna arra a harsogó nevetésre, a mi a Gombás LÅ‘rincz szavaira kitört. Elvégre csillapult ugyan a kaczagás, de akkor meg egyhangu lett a felkiáltás: Halljuk a tiszti főügyészt! A tiszti főügyész megÅ‘rizte hivatalos komolyságát. Elmondta, hogy Å‘ a felvetett kérdést érdemes kérdésnek tartja s annak bölcs megoldását a hazai közérdekek szempontjából szükségesnek látja, minthogy azonban erre nézve se a corpus juris, se a tripartitum nem határoz, ellenben pedig itt a fizika, fiziologia, kémia és higiénia, valamint a megyei és községi adminisztráczió szempontjából fontos szakkérdések forognak fenn: erre nézve szakértÅ‘i vélemény beszerzését javasolja s ilyennek adására a megyei fÅ‘fizikust és járási orvosokat, úgy a veszprémi és pápai patikáriusokat kéri utasÃttatni. Hosszú és eleven vita után a tiszti főügyész véleménye fogadtatott el. Nosza lÅ‘n erre nagy keveredés a szakértÅ‘k közt. Mert hát csakugyan ki tudná megmondani azt teljes biztossággal, hogy meddig borju a borju? Tegyük fel, hogy addig borju, a mig szopik. Igen, de hát meddig szopik, ha Å‘ rá magára bizzák? Olyan öreg ember nem volt a vármegyében, a ki látott volna olyan borjut, a melyik önkényt mondott le a szopásról. A borjut erÅ‘szakkal szokták elválasztani. Vagy borjukötélre kötik, hogy anyjához ne férhessen; – vagy pedig vasgerebent kötnek az orrára, hogy anyja ne engedje magához közel se férni. A szarvasmarha természetének törvénye szabhatja csak meg: meddig borju a borju. Ãmde az emberi akarat és erÅ‘szak, mely a borjut anyja emlÅ‘itÅ‘l elválasztja, a szarvasmarha természetét nem helyettesitheti. S azután más természete van a szép fehér magyar marhának, s más a tarkaszÅ‘rü nyugoti marhának. S azután tovább kell szopni a borjunak, ha abból magmarhát akarnak nevelni, mintha azt eladjuk a mészárosnak. S száz szónak is egy a vége, a borju még sokáig borju marad, a mikor már nem szopik is. A szakértÅ‘k egyelÅ‘re azt javasolták, kérdezzük meg a magas kormányt. Fölirtunk a belügyek miniszteréhez. A miniszter azt felelte, hogy a kérdést a marhafajok, éghajlat, táplálkozás minÅ‘sége és helyi szokás figyelembe vételével oldja meg a nemes vármegye maga. Megint a szakértÅ‘k nyakába keritettük a dolgot. Szegény szakértÅ‘k, mind elpusztultak azóta, mindmáiglan be nem adták véleményüket. S azért ma se tudjuk még hitelesen: meddig borju a borju? A KÃLVINISTA KÉTFEJÅ° SAS. Egykor Kaas Ivor irótársamnak egy szép vezérczikke jelent meg a lapok hasábjain, mely Hurbánról s pánszláv irányu ünnepeirÅ‘l szól s melyben mint furcsa dolog emlittetik, hogy Hurbánék egy most épitett és fölszentelt lutheránus templom tornyára a kétfejü sast tették föl. Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajdanában a legnyakasabb tÅ‘sgyökeres magyar kálvinisták is országszerte sok templomuk tornyára oda illesztették az osztrák császári vagyis inkább habsburgi kétfejű sast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinista templom itt-ott, melynek tornya csúcsán a csillag a kétfejü sas nyakára helyezett lándzsahegyen csillog. Az én szülÅ‘falumnak, MezÅ‘szentgyörgynek is szép sudaras kálvinista tornya volt gyermekkoromban, de a kétfejü sas ezen is rajta volt. 1848-ban elhatározta az eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy fehérvári ácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt már mégis sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt határozták, hogy puskával lelövöldözik a torony csúcsáról. Vagy legalább is puskagolyóval úgy kilövöldözik alakjából, hogy senki se ismer rá. Persze nem lett belÅ‘le semmi. Néhány száz golyót rá lÅ‘ttek, de a kétfejü sas észre se vette. Magasan állott, erÅ‘s kalapált vasból készült, a puskagolyó semmit sem ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságot s akkor szabadultunk meg tÅ‘le, mikor ezelÅ‘tt harminczhét esztendÅ‘vel uj tornyot csináltattunk. Komárommegyében is csaknem Ãgy járt egyik kálvinista falu. Már nem jut eszembe a neve, csakhogy ennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert Å‘k ágyúval akarták 1848 áprilisban a kétfejü sast lelÅ‘ni. De sokkal okosabbak még se voltak, mert valami gonosz csont tanácsára a várkormányzótól kértek hozzá ágyut és tüzért. Természetesen huszonöt bot lett a vége, oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha a parancsnok valamikor makai kapitány lett volna. A komáromiakról azt beszélik, hogy 1848-ban ágyukkal lövöldözték le kálvinista tornyukról a kétfejü sast. A gyÅ‘riek különösen megjárták a városi Å‘storony kétfejü sasával. 1848-ban és 1849-ben kétszer levették önkényt, midÅ‘n a magyar sereg itt táborozott s az osztrák sereg kétszer tétette vissza erÅ‘szakos fenyegetéssel. Láttam egy kálvinista templomban fészkelt kétfejü sast is. Egerallyán vagy Adorjánházán a Marczal mellett láttam ezt. A szép fehérre meszelt templom falán és pedig a karzat falán volt fekete szÃnnel fölfestve egy nagy istenadta kétfejü sas. Magassága, szélessége lehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodálkoztam, mert mint mindenki tudja, a kálvinisták semmi faragott vagy festett képet nem tűrnek szentegyházaikban. De a kétfejü sast megtűrték. 48-ban, 49-ben elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedig már nem lehetett tenniök. Most azonban nem hiszem, hogy megvolna már. Jól emlékszem, ez a sas még a régi alaku volt, a minÅ‘t Mária-Terézia és József császár idejébÅ‘l ismerünk. Az a kétfejü sas sokkal soványabb és ritkább tollu, mint a mostani és sokkal jobban hasonlit a mai német császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a mult században az osztrák császárság felállÃtása elÅ‘tt körülbelül egy volt mindakettÅ‘. Nem emlékszem, hogy a kétfejü sast túl a Tiszán vagy a Tisza mellékén láttam volna kálvinista tornyokon. Igaz, hogy e vidéken 48 elÅ‘tt nem jártam. Kakast azonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken, lutheránus templomok tornyain is. S bizonynyal a vén Hurbán, ha már úgy beleszeretett a madárvilágba, jobban teszi, ha kétfejü sas helyett, hitrokonainak Å‘si szokásához ragaszkodva, kakast tétet temploma tornyára. Egyébiránt valamikor ezelÅ‘tt száz évvel a tiszamelléki kálvinistáknál se volt gyöngébb a Habsburgok iránti lojalitás, mint túl a Dunán. József császár 1781. október 19-én adta ki hires rendeletét a vallás szabadságáról, a »christiana tolerantia«-ról, mint az egykoruak nevezték. Ez a rezoluczió deczember 26-án érkezett és publikáltatott Debreczenben s a krónikairó megjegyzi, hogy »e napnál nem ért Debreczen örvendetesebb István-napját«. Ez évnek utolsó és a következÅ‘ évnek elsÅ‘ hónapjaiban az egész országban felharsogott a protestánsok örömének vidám zaja. És az ünneplések, lakomák, hálaadások és áldomások tömegesebbek valának, mint 1848-ban a márcziusi törvények ünneplése. És ez természetes volt. A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része jobbágy volt, igaz, hogy a köznemességé is. 1715-tÅ‘l kezdve is talán ezer protestáns templomot vettek el s az iskolák százait zárták be. Még nagyobb városokban is folyt az okkupálás. Veszprém 1716-ban, Pápa 1752-ben vesztette el kálvinista templomát és iskoláját. A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protestánsok fizetni tartoztak a katholikus papságot, ép úgy, vagy sokkal jobban, mint maguk a katholikusok. EzenkÃvül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat, papjaikat, iskoláikat. Mária Terézia szabályozta az úrbért, József a vallásszabadságot. MindkettÅ‘ tette mindezt a rendek, a nemesség, az országgyülés, a vármegyék ellenére. Bizony természetes volt, hogy a protestáns nép, mely szabadságát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát a Habsburgoktól nyerte: ezek iránt túláradó hálát érzett szivében és demonstrált külsÅ‘leg is, a hogy tudott. Ãgy kerültek a kétfejü sasok a kálvinista templomok csúcsára. – 1781-tÅ‘l a század elejéig száz meg száz kálvinista templom épült s ezek nagy részére hálából odafészkelt a kétfejü sas. Jókai egyik legszebb regényében, az »Elátkozott család«-ban leirt templomépités és templompusztitás is ez idÅ‘re esik. Az eset Komáromban történt s a komáromi kálvinistáknak is megvolt egykor a maguk kétfejü sasuk. A »Gott erhalte«-nak hallása ma például rosszul esik fülünknek. 1849 óta annyi keserü emlék támad fel lelkünkben, a mikor ezt halljuk. De 1848 elÅ‘tt nem Ãgy volt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinista népiskolai tankönyvekre, melyekbÅ‘l naponként tanultuk és énekeltük a »Gott erhalte« szövegét és dalát magyarul e kezdettel: »Isten tartsd meg Ferdinandot«. Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek száz év óta, hogy e hangulatot kiverjék a magyar kálvinista nép szivébÅ‘l! És a kétfejü sast a kálvinista tornyok tetejérÅ‘l. Ezt ugyan kiverték alaposan. AZ ÖREG GULYÃS. Van egy képem a KépzÅ‘művészeti Társulat téli kiállÃtásán. Ott van valahol a tizenkettedik teremben. Nem is én festettem, nem is engem ábrázol, meg se vettem, mégis az én képem. Van egy ifjú, hajadon urnÅ‘, a ki még kis lány, de már nagy művésznÅ‘. Ismerik nevét, a kik ismerik a mai magyar képzÅ‘művészetet.[1] Istenadta lángelmével, sors- és születésadta független vagyonnal a szÃnek költészetének engedi át ábrándozó szellemét. Fölösleges játék serdülÅ‘ lányok részére. Ez a művésznÅ‘ valahol valamikor megpillantotta az én gömbölyü tarfejemet. S jó műtárgyat talált benne. S le is festette volna nagy kedvvel és türelemmel, ha én tudtam volna ȟlni« nagy kedvvel és türelemmel. De kárpótolta magát. Fogott Törtelen egy öreg gulyást, beédesgette műtermébe, megtanÃtotta ȟlni« s lefestette én helyettem. És az én számomra. Ez az én képem. Azt gondolta a művésznÅ‘: mindegy az. Öreg gulyás: öreg politikus. Mindegyik nyájakat terelget. Pedig mégse mindegy. Mert az öreg gulyás nyája szót fogad, még ha bogárzik is. Másként van az öreg politikusnál. Ott gubbaszt az öreg gulyás aranyos rámában a falon. Napsütötte fekete-barna arczán egygyel sincs több redÅ‘, mint a mennyi egy öreg gulyást megillet. Szemeiben még eleven tűz villog, vastag bajusza még ki van fenve keményen. Kalapját már nem vágja félre, de arczát még gondosan borotválja s öreg korára még fogaiból is megtakarÃtott annyit, a mennyi a pörkölthöz szükséges. – Hány éves kend, öreg gulyás? – Találja el kegyelmed. – Hatvan. – Az is voltam valamikor. – Hetven. – Az is voltam már régen. – Nyolczvan. – Tavaly nyáron találkoztam vele künt a legelÅ‘n. Tehát nyolczvanegy éves az öreg gulyás. Szép kor, szép idÅ‘, kivált ha még keményen pödrött bajusz is jár vele. Mosolyog az öreg. Mosolyában jólelküség s egyuttal egy kis ravaszság leskelÅ‘dik ránk. Bámulom a művészt, mikor az arcz szinein és vonalain elém tud állÃtani egy egész lelket, egy egész jellemet a maga ezer indulatával. A hÅ‘snek, az elkeseredettnek, a dühöngÅ‘nek, a kaczagónak, az irigynek, a lelkesülÅ‘nek, a haldoklónak, a részegnek, a nagy indulatok emberének csak egy arcza van. Az arczvonások szövetének egyetlen változata elénk állÃtja azt a jellemet a müvész szÃneinek segélyével. De mit csinál a művész ott, a hol mindennapi egyszerű lelket egymásnak ellenmondó határozott indulatokkal kell egy arcz keretében elénk állÃtania? Az öreg gulyás arczán ravaszság van. Tehát lelkében is ravaszság van. Nyolczvan éves életének egész jellemében ott kell lenni a ravaszságnak. Ha ott nem volna: hol vette volna a művész? Nem az a ravaszság, melyet Csemegi a büntetÅ‘ törvénybe beiktatott. Mely az elÅ‘tte állót, a vele beszélÅ‘t e gondolattal üdvözli: Mid van, a mit elcsaljak tÅ‘led? Az öreg gulyás ravaszsága némán szól, de Ãgy szól: Hátha nem is oly derék legény kegyelmed, a milyennek elsÅ‘ pillanatra látszik? Hátha én nem hiszek el mindjárt mindent, a mit kegyelmed állÃt? Hátha én jól megnézem azt, a mit meg akarok látni? Hátha én nem azt látom, a mit nézek s nem azt nézem, a mit látok? Hátha nekem nem lesz jó a fapénz? Hátha én nem tartom addig a zsákot, mÃg meg nem nézem, mi van felöntve a garatra? – Ne félj, meg nem csallak, de ne is bÃzd el magad, hogy engemet megcsalsz. Ime az öreg gulyás ravaszsága. Harczban a születéssel, harczban az élettel, a nyomorusággal, a betegséggel, harczban az asszony és gyerek éhes gyomrával és meztelen testével, harczban nyolczvan éves korral s öregség súlyával: bizony a vén gulyás régen elpusztult volna ravaszság nélkül. Nagy erÅ‘ és nagy erény van az Å‘ ravaszságában. Mert a ravaszság csúnya dolog, ha valakit megejteni készül, de szép dolog, ha megvédi azt, a mit a sors és a rossz ember el akarnak ragadozni. Okosság és kötelesség ilyenkor a neve. S volt erre a vén gulyásnak alkalma a hosszú életen keresztül. Ime, most vertek ki eléje egy nyolczhetes borjút. Nem legel az istenadta. Csak áll, csak feltartja a fejét, csak elbÅ‘dül egyszer-másszor, csak néz arrafelé, a hova a legrövidebb úton visszakivánkozik. Anyja tejéhez, melyet most vettek el tÅ‘le; kisebb testvérjeihez, kikkel összeszokott; az udvarbeli csatangoláshoz és a szérüskertbeli legelÅ‘höz, mely jobban megfelelt Ãzlésének. Az öreg gulyás elsÅ‘ pillanatra észre veszi, hogy a borjú megugrani készül. Vagy hazafut s Å‘ kap ki miatta, vagy elbódorog s Å‘ ad számot róla. MinÅ‘ körmönfont ravaszsággal kell a borju szándékát megelÅ‘zni s bojtárt, ebet úgy állÃtani, hogy mire a borjú érett megfontolás után elkezdené a futást: akkorra útját állják mindenfelÅ‘l. Mert ha egyszer már megindúl: paripa se vágtat jobban, mint Å‘ kelme. Pedig hát ez csak egy rugott borjú volna, a ki az Å‘ elméjét próbára teszi. Hát még a czeglédi, abonyi, nagy-kÅ‘rösi vásárban mennyi okos emberrel kell megtilódnia, mÃg szűrét, kalapját, dolmányát, csizmáját, minden gönczét beszerzi, tehénkéjét eladja, újat vesz helyette, borját rávallja a mészárosra vagy a pesti zsidóra s asszonynak, gyereknek, lánynak minden vásári dolgát eligazÃtja? Asszony! Hejh, az asszony régen ott porlad már a törteli temetÅ‘ben. SÃrhalmát is elegyengette már az idÅ‘, fejfája is régen elkorhadt, de az öreg gulyás azért odatalálna még éjszaka is. Nagyon jól emlékszik még örökös nyugvóhelyére, pedig bizony ritkán látja. Virágot se hord oda, a pázsitot se öntözgeti, mindenszentek napján lámpát se gyújt az örök alvó fejéhez, de öreg szÃve még nem korhadt el egészen s benne még mindig nyÃlik a halványuló emlékezetnek szerény kis kakukfű virága. Ezt a virágot nagyon szerette a boldogult s ez nyÃlik a sÃrhalma körül is. Tudja jól, mert ha mikor vásárra megy: ott vezet el az út a temetÅ‘ mellett s ha egyszer nem, másszor csak betekint a temetÅ‘be. Dolga ugyan nincs ott, de mégis csak betekint, mintha nógatná valaki. – Hát aztán jó asszony volt-e az Istenben boldogult? – Minden vasárnap tisztát adott, gyereknek, házi jószágnak gondját viselte, szomszédolni nem volt a kenyere, az ebédet meg pontosan kihozta s mÃg fiatalok voltunk, el is idÅ‘zött nálam egy-két óráig mindennap. Most is élne szegény, ha a Berkiné komaasszony virrasztásánál át nem fázott volna. Kolerás idÅ‘ is járt, ágynak esett, nem is kelt fel többé. Azóta is eszembe jutott egyszer-másszor, hogy az abonyi orvosnak mégis meg kellett volna mutatni, de olyan gyorsan elgyalázta a betegség, hogy nem lehetett kocsira tenni. Ãgy volt biz az! Nyugodjék békével! – De kegyelmed más menyecskét is meg-meg nézett hamis szemmel. Az öreg gulyás komoly képet mutat erre a hiábavaló beszédre. Nem is felel rá semmit. Az asszony halála után soha se jutott ilyesmi eszébe. A mi pedig valamikor volt, az meg már nagyon régen volt. Még bojtár-gyerek korában volt, mikor a kocséri Jenei Viczát megkedvelte. Szemre való lány volt, csakhogy nagyon pajkos lány volt. Nem ijedt meg a csintalanságtól, maga is csintalan jó kedvű volt. El is vette volna, ha isten úgy rendelte volna. De egyszer az abonyi vásáron két forintos sali-kendÅ‘t vásárolt. Idres-bodros széle csak úgy röpködött a karcsú derekán. Nyolcz forint volt a bojtárnak esztendei bére: mit csináljon Å‘ sali-kendÅ‘s lánynyal? Beszéltek is utóbb a szép Viczáról Kara-JenÅ‘ben, a hova feleségül vitték. De az öreg gulyás azóta se látta, nem volt arra járója se neki, se a gulyának. Pedig hát akkor még volt a gulyának elég mezeje. TörteltÅ‘l Abony alá lehetett hajtani. De ez még semmi. A Gerje folyásán három egész nap lehetett terelgetni a gulyát arra napnyugat felé. HÃre se volt a tilosnak. A nagy-kÅ‘rösiek pedig a város alól Tetétlenig engedhették a juhot, ökröt, csikót legelni. Nem olyan világ volt akkor, mint most. Most a tinó, ha bogárzik, se futhatja ki magát. Sánczba, garádba, tilosba ütközik azonnal. Nem is hiszem, hogy nem én vagyok ezen a vidéken az utolsó gulyás. Hiszen csak lesz még marha azután is, de gulyás már nem lesz többé én utánam. – Hát ehhez a föstött képhez mit szól kelmed? – Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. A mi jó kisasszonyunk aligha csúffá nem akart engem tenni. Pedig akár a képre nézek, akár a tükörbe nézek, mindegy az. Azt mondta, üljek le elÅ‘tte, majd Å‘ engem leföst. Gondoltam magamban: engem ugyan nem. De szépen is beszélt, rám is parancsolt, egy-egy pohár bor is járta: no hát Isten neki. Valami kenÅ‘csöket addig kevergetett ide-oda, mÃg utóbb magamat láttam a táblán. El nem tudtam gondolni, miért tölti az idejét ilyen hiábavalósággal. Hiszen a kertben sétálhatna, kávét is ihatnék ezalatt. Csak azt röstellem, hogy a kopott kalapomban föstött le. Pedig van énnékem jobb kalapom is. – De kiállÃtják ám kegyelmed képét Budapesten az urak elÅ‘tt! – Hallom. De hiszen én meg nem nézem. Még rám találna ismerni valaki! A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI. Lesz-e még háború? Lesz-e még forradalom? Fölharsan-e még egyszer a függetlenség szilaj szenvedélyének riadója az alföld sÃkjain, a Duna és Tisza völgyén, Erdély bérczei közt s a Bakony rengetegeiben? Lesz-e még hÅ‘s a magyar egykoron? S elszenvedi-e még egyszer a csaták tüzét, hÅ‘sei bukását s üldöztetésének néma kÃnjait? Nem tudom. Az én életemben már nem zúdulnak ránk többé a harcz viharai. Több mint félszázad telt el az utolsó szabadságharcz óta. Én gyerek észszel, de éber és kiváncsi szemekkel láttam az utolsót. Annak is csak azt a kis részét, mely az én szülÅ‘földemen folyt le s melyben az én családom s az én véreim és ismerÅ‘seim vettek részt. Bizony kis rész volt az. S nem is oly véres és nem is oly irtózatos, mint Erdélyben és a Bácskában. És ez is érdekes volt. Nem külsÅ‘ eseményei miatt. Hiszen én elvégre se láttam mást, mint Jellasich bevonulását, Roth és Filippovich táborának fegyverletételét s apámnak egy csapat horváttal való csatározását. Mi ez a nagy csatákhoz képest? De az én családom mindazt átérezte, a mit minden jó magyar átérzett akkor a haza egész területén. A gyász és aggódás keserű napjait, a mikor fegyverünket a bukás fenyegette. A diadal dicsÅ‘ségének hajnalderűjét, mikor az ellenség megfutamodott. A kétségbeesés sötétségét, mikor északnak számlálhatlan csapatai ránk hömpölyögtek. – S aztán jöttek a szolgaságnak, ez elnyomatásnak, az üldöztetésnek szomoru évei. Az én kis köröm érzésének és gondolkodásának változatairól akarok néhány kis korrajzban számot adni. Alakjaim mintha most is elÅ‘ttem állanának. A kálvinista pap, a ki perbe száll saját istenével is, ha az elhagyná magyar népét. A czigány, a ki sebesülten jön haza a piskii csatából s világgyÅ‘zelmek hirét hozza messze földrÅ‘l. A hÅ‘s, a kit szegény öreg német jobbágyok mentenek meg a moóri csatatéren. A lázadó rácz, a ki megbánja fajának bűneit. A börtönbÅ‘l hazatérÅ‘ fÅ‘ur, a kit romba dÅ‘lt várában nem vár és nem fogad senki, de a kihez leszáll a felhÅ‘bÅ‘l az erdei sas, hogy Å‘t üdvözölje. A kétségbeesett törvényhozó, a ki kioltja saját életét, de még akkor is rágondol arra a virágra, melyet egykor gyÅ‘zelmes harcz után a csatatéren gyöngéd nÅ‘i kéz nyujtott neki elismerésül. És még sokan, a kik már nem élnek s a kik mind rokonaim vagy jó ismerÅ‘seim és barátaim voltak. Mindannyinak története nem e könyvben van együtt. De együtt van és együtt lesz összes műveimben. Bizonyosan akad ifjú lélek, a ki szent gyönyörűséget talál visszaemlékezéseim tarlózatán. EGY SZILVESZTER-ESTI TÃRSASÃG 1832-BEN. Az 1832-ik évi országgyülés az év végére, deczember 16-ára hivatott össze. Åsi szokás szerint az elsÅ‘ három nap gyülekezésre volt szánva, tehát csak 19-én lehetett tartani az elsÅ‘ nyilvános ülést. Karácsony ünnepe elÅ‘tt még két ülés volt és azután a karácsonyi és uj évi ünnepek czÃmén elnapoltatott az országgyülés 1833-ik évi január hó 10-ig. Akkor még nem vasuton, nem is gÅ‘zhajón, hanem közönséges utazó kocsin vagy forsponton jártak a megyei követ urak az országgyülésre. A máramarosi, szatmári és temesi követeknek rossz úttal és rossz idÅ‘vel jó két hét kellett, mig felértek Pozsonyba. Arra tehát a távolabb lakó követek nem is gondolhattak, hogy a húsz napra terjedÅ‘ szünet alatt egyet haza tekintsenek. Egyébként se siettek haza. Kedélyes, vidám életet éltek Pozsonyban. Sok követnek ott volt felesége, családja; a barátságos és tömeges vendéglátás, a mennyire a hivatalos szállás engedte, divatban volt. Bor, kártya és szép asszonyok csevegése jobb mulatság volt, mint a sárban, hóban, fergetegben való utazgatás ide-oda. Néhány követ összebeszélt, hogy együtt töltik a Szilveszter-estét egyik alkalmas vendéglÅ‘ben. Különösen Siskovics József baranyai követ és elsÅ‘ alispán buzgólkodott egy jó társaság összehivásán. Buzgólkodása sikerre vezetett. Összejöttek Deák Antal, Kölcsey Ferencz, Niczky vasi követ, Sárközy Albert somogyi, Kocsi-Horváth Sámuel veszprémi, Balogh János barsi, Beöthy Ödön bihari követek s még vagy tÃzen-tizenketten. SÅ‘t a mágnások közül is megjelent az estélyen báró Wesselényi Miklós és báró Perényi Zsigmond. A társaság nagyobb része, mint látszik, nÅ‘tlenekbÅ‘l állott. A vacsora szokott kedélyes, vidám zajjal folyt le. A leghangosabb társalgást természetesen Wesselényi, Beöthy, Balogh János folytatták: az ellenzék legifjabb és leglángolóbb tagjai. Deák Antal ült az asztalfÅ‘n. Å komoly, sÅ‘t komor volt ez estén és kevés beszédű, mint rendesen szokott lenni. Nem messze ült tÅ‘le Kölcsey, az álmadozó költÅ‘ és szónok, kit a zajos társalgásban alig vettek észre. Šép oly szótalan volt, mint Deák. Vacsora után nem ültek kártyához, mint a hogy különben a követek általános szokása volt, ha nÅ‘k nem voltak jelen. Hanem kártya helyett mély politikai eszmecserébe bocsátkoztak és sok reményt, nagy vÃvmányokat, a haza felvirágzását s nemzetünk megerÅ‘södését kötötték az épen most megnyilt országgyüléshez. A társalgás leggyakoribb tárgyai a juliusi forradalom, a felvidéki lázadás és Széchenyi nagy röpiratai valának. Wesselényi a maga ifjui tetterejét és elszántságát látta feléledni az ujra ébredt nemzetben. Csak Bécscsel kell – mondá – megküzdenünk, erre pedig elég erÅ‘nk és akaratunk, s a nemzetet nagygyá és boldoggá teszszük, a milyen nem volt Mohács óta. Beöthy Ödön megjegyzé, hogy van még más ellenség is, nemcsak Bécs. Ez ellenség a fÅ‘papság, mely szövetkezni fog Bécscsel, egymás ellen uszÃtja a felekezeteket s a nemzet figyelmét és lelkességét átkos felekezeti harczban fogja kifárasztani. Balogh János hozzátette, hogy se Bécs, se a fÅ‘papság nem oly veszélyes, mint a mágnások. Ezeket leszorÃtani, az igazi demokrácziát megalapÃtani s a szabadságot és nemzeti jellemet ez alapon kifejteni: ez a mi feladatunk. A három pont közül folyt az élénk eszmecsere. Kölcsey lehunyta ép szemét, Deák Antal néha megsimogatta vastag, lecsüngÅ‘ bajuszát: úgy hallgatta ez üde szellemek érdekes nyilatkozatait. Végül megszólalt Deák Antal: – Se BécstÅ‘l és az udvartól, se a fÅ‘papságtól, se a mágnásoktól nem tartok annyira – úgymond – mint saját gyengeségünktÅ‘l. Meg tudnánk mi küzdeni mind a hárommal külön is, együttvéve is, ha igazán meg akarnánk küzdeni. De én akaratunk komolyságában és kitartásában kételkedem. Sok bennünk a hivalkodás s azok, kiknek elÅ‘l kell járni, hamar megunják a vezetést s vagy nyugalomra térnek, vagy a kormány édes szavaira és kecsegtetÅ‘ igéreteire elhallgatnak, sÅ‘t a nemzet ellen állanak pártot. Ez aggaszt engem. – Kit sujt ez a vád? – kérdé Wesselényi. – A nemzetet-e vagy az országgyülést? – Minket, a nemzet választottjait – felelte nyugodtan Deák Antal. – Emlékszem a tÃz év elÅ‘tti nagy alkotmányos küzdelmekre s az 1825-iki országgyülés dolgaira. Mily nagy reményeket kötöttünk Barthalhoz, Plattyhoz Szerencsyhez, Somssich Pongráczhoz s ma már valamennyien a kormány árnyékába huzódtak és csöndes emberek, sÅ‘t az udvar igyekezetét támogatják. Vay Ãbrahámtól sokat vártam s egy nyomorult grófságért lemondott szép nemzeti szerepérÅ‘l. Mit gondoltok: ha Nagy Pál, ha Ragályi, Bernáth, Pázmándy, Borsiczky s még néhányan a vezetÅ‘k közül megadnák magukat az udvarnak: mi lesz akkor nemzetünk ügyébÅ‘l? – Itt leszünk mi, – dörgé Wesselényi. – Mi meg nem ingadozunk, – kiáltá tüzesen Beöthy. – Elhiszem, mond Deák Antal, hogy titeket és még igen sokat az édes szó és kecsegtetÅ‘ igéret el nem tántorit, de vajh meg tudtok-e állani az ármány, erÅ‘szak, meghurczoltatás és vérpad elÅ‘tt is s példátokat követni fogja-e majdan a sokaság? Mert héroszok nem tesznek nagygyá nemzetet, hanem csak oly nemzet lesz nagygyá, mely héroszait nemcsak megszüli, hanem azokhoz hű is marad. Viharos szóváltás következett ez után. Csaknem mindnyájan megegyeztek abban, hogy az udvarnak és kormánynak régi eszközei; ranggal, hivatallal, adományokkal széditeni el a nemzet vezetÅ‘it, többé nem lesz sikeres. A vita hevében Kölcsey oda ment Deák Antalhoz s lassan mondá neki: – Nagyon tisztelt barátom, az én hitem nagyobb mint a tiéd, pedig az én hitem is gyenge. – Az én gyenge hitemmel – úgymond Deák Antal – nem is szabad nekem itt maradnom. Azért, mihelyt lehet, megyek haza birtokomra, vigyék az ország dolgát az erÅ‘sebb hitüek, rám mint hű közlegényre mindig bizton számithattok. Balogh János felugrott egy székre s férfias szépségének s érczes hangjának egész teljességével kiáltá: – A fölserkent nemzetet se az erÅ‘szak vérebei, se az udvari vesztegetések mérgei, se a kormánynak nemzettagadó ármányai, se saját hitetlenségünk gyöngeségei meg nem rontják többé. Esküdjünk meg barátim, hogy mi kitartók leszünk! Felkapta poharát; tüze elragadt társaira, mindenki poharához nyult, még Deák, még Kölcsey is s lelkesülten fogadták meg, hogy egyetértÅ‘k és szilárdak lesznek szegény magyar nemzetünk igaz ügyeinek védelmében. * * * Deák és Kölcsey már negyed év mulva nem voltak az országgyülésen. Amaz önkényt, emez kényszerÃtve távozott el, de Å‘k hÃvek maradtak. Niczky vasi és Kocsi-Horváth veszprémi követek nemsokára meghunyászkodtak a kormány elÅ‘tt. Wesselényi agyonüldözve, Beöthy számkivetésben, báró Perényi bitófán végezte életét. Balogh János pedig mint remete, elvonulva a Zoborhegyi kamalduli zárda romjai közé, öregen, koldusan, szeme világától megfosztva, Ãrta egykori jó barátjához, Sembery Imréhez, e levelet: »Kedves jó régi Barátom.« . . . . . . . . . . . . . . . . . »Te jól ismered múltamat minden részleteivel. Jól tudod, hogy én is egyik részese valék ama dicsÅ‘ségnek, minÅ‘t a Nemzet választottjainak osztogat; hiszen Veled egy elvért küzdöttem több éveken át: a hon szabadsága és függetlenségeért.« »Azonban mi lÅ‘n mindennek vége rám nézve? Åsz, kopár homlokomról a babérlevelek mind elhulltak, csillagom elhomályosult, eltünt; múlt életem rózsaágairól a virágok elfonnyadtak, csak tövisei maradtak… Nihil durabile sub sole!« »… Ha én nem áldoztam, nem vesztettem, nem szenvedtem volna annyit a hazáért; ha a hon méhkasában here lettem volna, ki mitsem dolgozik, csak henyélve élvez: nem panaszkodnám. De isten és a magyar világ tudja, hogy én serdülÅ‘ korom óta minden leheletemet a haza közügyeinek szenteltem, megtéve, megmozdÃtva érettük mindent, mit csekély tehetségem engedett.« »Szerencsétlenül végzett szabadságharczunk után a természet ösztönét követve, életemet megmentendÅ‘, egy istennel s egy köntössel kivándoroltam és midÅ‘n tÃz évi mesés viszontagságok után a honvágy leirhatatlan kÃnjaitól üzetve, felsÅ‘bb engedelem nélkül visszatértem in laribus paternis, még csak annyit se találtam, a mennyi kis ujjam körme alá férne. Hova lett hátrahagyott, elkobzott vagyonom?«… * * * Balogh János barátai alamizsnájából élve, nyomorban halt meg. Azok pedig, kik a hon méhkasában here módra henyélve élveznek: élvezik a föld minden örömeit s élvezeteik tÃz éves tartamát országos zajjal jubilálják. Most már senki sincs életben azok közül, kik 1832-ben a pozsonyi Szilveszter-estén hazájuk javára, a legnemesebb harczra megesküdtek. A kik megszegték esküjüket: azok boldogultak. A kik hűk maradtak a haza igaz ügyéhez: azok száműzve, börtönben, koldulva vagy bitófán végezték az életet. De ezeknek utolsó szava is áldás volt az imádott hazára. Amazok pedig nem áldják, csak élvezik a hazát. De nincs és nem is lesz áldás nevükön, hanem eltemeti Å‘ket a feledékenység. A hÅ‘sök pedig, a lánglelkek, a koldusok, a bitónak és számüzetésnek áldozatai áldva lesznek örökké – nemzedékrÅ‘l nemzedékre, mÃg lesz e földön magyar. S lesz addig, mÃg ily fiai lesznek. II. Az elÅ‘zÅ‘ sorokban megemlékeztem Balogh Jánosról s érintém életének keserü viszontagságait. Erre nézve Nagy Nepomuk János úr valamely lapban erÅ‘s birálatot indit rám. Nem hagyhatom szó nélkül birálatát. Egy kis országgyülési reminiszczencziát akartam én közölni az elÅ‘zÅ‘ sorokban. A mivel azt bizonyÃtám, hogy a hatalom és a sors még mindig üldözi azokat, kik szegény nemzetünk igaz ügye mellett elszántan, alku nélkül küzdenek s hogy kényelmes jólétben dobzódnak azok, kik elvük árán s a nép bizalmának kijátszásával a hatalom vak eszközeivé ajánlják fel magukat. Közleményem czime volt: »Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben«. Ebben szó volt Balogh Jánosról is, a hires barsmegyei ellenzéki követrÅ‘l, a késÅ‘bbi forradalmi férfiuról, a bujdosóról, az ismét hazatért hazafiról, ki vakon, koldusul, remete módra élt a zoborhegyi, egykor kamalduli zárdában s barátai alamizsnái által is segÃtve, szegényül halt meg. Ennyit állÃtottam s nem többet és nem kevesebbet. ÃllÃtásomra ily szavakat használni felhatalmazott engem a poézis és a stilisztika s kitüzött czélomnak nemessége. Azonban Nagy Nepomuk János reám támadott s kimondá, hogy állÃtásaim a történeti hűségnek nem felelnek meg s azon kÃvül sértÅ‘k a most élÅ‘ rokonokra is. Czáfolatát alapÃtja az igazságra és történeti hűségre. Elismerem, hogy az igazság és történeti hűség mindenek felett való s hogy ezeket megsérteni nem jogosÃt fel se poézis, se stilisztika, se semmiféle czél nemessége. De határozottan állÃtom, hogy minden szavam teljesen hű a történethez és igazsághoz s hogy Nagy Nepomuk János teljesen téved mindabban, a mit ellenem czáfolatul hoz fel. Igazságomat Balogh János saját szavaival bizonyÃtom. Egy levelében, mely Érsekujvárott 1871 decz. 10-én kelt, valamely egy év elÅ‘tt történt dologra való hivatkozás után szóról szóra Ãgy Ãr: »– – Az óta nagy változás történt rajtam, igen is nagy változás, de nem jobbra, hanem rosszabbra, mert akkor csak gyengélkedÅ‘ szemeim világát jelenleg végkép elvesztve, merÅ‘ vak lettem.« »Voltam ugyan a múlt nyár közepén Bécsben a világhÃrü szemorvosnál, dr. Arlnál, ki is szemeimet szorgosan megvizsgálván, egy pontosan használandó szemkenÅ‘cscsel és azon biztatással bocsátott el magától, hogy rövid idÅ‘ múlva visszanyerendem szemeim világának legalább is egy jó részét.« »Azonban ember tervez, isten végez. A szem-mágusz reám nézve arany szavai nem teljesültek, jóslata nem lÅ‘n incarnálva és Ãgy eddigelé szemeim nemcsak hogy fel nem épültek, de végkép elhomályosultak.« »No de még engem mindig táplál az az édes remény, hogy még egykor barátaimat és e szép világot meglátandom stb.« Ez édes remény nem teljesült. Tehát igazságot Ãrtam, midÅ‘n a boldogúlt hazafit vaknak állÃtám. * * * ÃllÃtám azt is, hogy barátainak alamizsnái is segÃtették Å‘t. Egy levélben egyik barátjához Ãgy Ãr a fentebb érintett dátum alatt: »Ha emlékezetem nem csal, most folyt le körülbelül egy éve, hogy szives valál baráti kérelmemre jóltévÅ‘ jobbodat felém kinyujtani. Fogadd e szivességért már akkor is mélyen érzett, de úgy hiszem, tÅ‘led nagylelküleg elengedett szóbeli köszönetem manifesztáczióját stb.« Módomban állana e hű barátot megnevezni s tényét részletesen is közölni, de Å‘ még él és gyöngéd érzelmeit sérteném vele. Hadd maradjon tehát ez és egyéb adatom jegyzeteim közt a késÅ‘bbi jövendÅ‘nek. Tehát ez az állÃtásom is megfelel a legszorosabb történeti igazságnak. * * * ÃllÃtám zoborhegyi remeteéletét. ErrÅ‘l Å‘ egy barátjának a következÅ‘leg Ãr: »Zoboron. Aug. 6. 1870. Kedves jó régi barátom! Elevenen képzelem, mikép csodálkozol, midÅ‘n tÅ‘lem, ki a nagy világtól elvonúlva, itt, Zobor hegyén, az egykori kamalduli szerzetesek zárdája romjai közt lézengve éldegélek, e sorokat olvasod; azonban… quis contra torrentem?« Ezek a dicsőült hazafi szavai. S Å‘ valószinüleg jobban ismerte saját helyzetét, mint Nagy Nepomuk János. * * * ÃllÃtám és saját levelével igazolám, hogy javait a hatalom 1849-ben konfiskálta. Ezt az Å‘ levelén kÃvül, ha ez birtokomban nem volna is, be tudnám Barsmegye levéltárának adataiból bizonyÃtani. Hogy e javakat rokonai, gyermekei miként vették ki (s jól tették, hogy kivették) – a kormány kezébÅ‘l: errÅ‘l semmit se szóltam. Nem szólok ama magánjogi kérdésrÅ‘l sem, melyet Nagy Nepomuk János fölvet, hogy e javak körül kik voltak az illetékes örökösök s mire alapÃták örökjogukat. Ezt vitatni vagy csak érinteni is nem az én feladatom. A boldogult hazafi rokonait igen is fájdalmasan érinthetné, noha Å‘ket akkor se sérteném, ha a nálam levÅ‘ leveleket egész terjedelmükben nyilvánosságra hoznám. S ehhez az általános felfogás szerint s kivált Nagy Nepomuk János támadása után volna is jogom. Azonban az én jogi felfogásom szigorubb az általános felfogásnál. Érzem azt, hogy bármily jogosult birtokosa legyek a leveleknek, nincs jogom fájdalmat okozni a hű rokonoknak, kik elvégre kötelességszerűen, de szivesen is segélyezték erejükhöz képest a rég elhunyt kiváló hazafit. * * * Hanem Nagy Nepomuk János, ha már oly nagy kedve van a czáfolgatáshoz, sokkal méltóbb s talán sokkal alaposabb tért találna maga elÅ‘tt, ha gondosan gyűjtött adatokból sikerülne megczáfolni azt, mit Horváth Mihály állit »Huszonöt év stb.« czimű történelmi munkájában Balogh Jánosról. Én ismertem koszorús történetirónk ez állÃtását s ez igazán fájdalmas s ha valótlan, sértÅ‘ is lehet a hű rokonokra, de én Balogh Jánosról életének nagy tragikuma után más képet alkottam magamnak, mint Horváth Mihály. És magasztos képet, mint elÅ‘zÅ‘ soraim igazolják. Benne én a hazafiság vértanuját látom. Nem a legnagyobbat, de olyat, a ki mély tiszteletünkre méltó. * * * Megjegyzem végül, hogy állÃtásaim igazolására hivatkozhatnám Sembery Imrére, az elhunytnak nemeslelkü barátjára, ki vele együtt volt már az 1825-iki országgyülésen. A nálam levÅ‘ leveleket pedig illetékes férfiaknak szivesen megmutatom. A KÉPVISELÅI NAPIDIJ 1848-BAN. I. Jegyzeteim közt néhány érdekes dolgot találok a napidijakról, melyek fölött nemcsak 1848-ban, hanem 1848 elÅ‘tt is folyt már vita nem egyszer. Folyt az országgyülésen, de folyt különösen a vármegyéken 1834 óta, a mikor egész komolysággal vitatták a vármegyék nemesi rendei, hogy az illendÅ‘ség azt hozná magával, hogy a vármegyék követeit ne a házi pénztárból fizessék, hanem azok fizetését egyedül a nemesség vállalja magára. Mindenki tudja, hogy a nemes ember adót nem fizetett s a békés idÅ‘k közterheit nem hordozta. És azt is tudja mindenki, hogy az úgynevezett »házi pénztár« – domestica cassa – a jobbágyokra és úrbéres telkekre kirótt közadókból telt meg. És végül az sem titok senki elÅ‘tt, hogy a haladás szabadelvü bajnokai már Széchenyi elsÅ‘ irodalmi föllépése óta arra törekedtek, hogy a közteherviselés alkotmányunkba behozassék s a nemesség »szűz vállai« is viseljék aránylag a közterheket. A bécsi udvar konokul ellenezte az efféle javitást. Å minden áron országgyülési többséget akart a követek tábláján is s arra számitott, hogy a »nem adózunk« kecsegtetÅ‘ jelszava alatt a nemesség átalában az udvar törekvéseit támogatja, mert hiszen követválasztási joggal csak a nemes ember birt. Az ország jobbjai két javaslattal törekedtek a közteherviselésnek legalább elvét elfogadtatni. Az egyik volt a budapesti lánczhid épitése akként, hogy ennél a nemes ember is köteles legyen hidpénzt fizetni. A másik volt a napidij kérdése, melynél a politikai tisztesség, sÅ‘t egyéni illendÅ‘ség is azt parancsolta, hogy miután más nem lehetett megyei követ, csak nemes ember, s másnak nem is volt követválasztási joga, csak nemes embernek: tehát a nemes által választott nemes követnek legalább napidiját ne a »szegény adózó nép« fizesse, hanem maga a nemesség. Hiszen egyéb illetményei még igy is a jobbágyság és városi polgárság nyakába estek, ezek közterheit növelték. Minden követ mellé adtak tiszti hivatalszolgát, úgynevezett megyei katonát. Ennek dÃszes ruházata, utazási, élelmezési és lakásköltséggel ellátása a jobbágyság filléreibÅ‘l került ki. És minden követ mellett volt egy iródeák, rendszerint jurátus fiatal ember, kit házi pénztárából szintén a vármegye fizetett. Végül az a város, legtöbbször Pozsony városa, hol az országgyülés tartatott, köteles volt ingyen lakást adni a követeknek s az országgyülés egyéb tagjainak. E terhet a városi polgárság viselte. E teher pedig nem volt kicsiny. Lássuk csak a számitást. A nádor számára kellett ötven szoba. Az ország birája és a személynök számára külön-külön húsz szoba. Az országgyülés egyéb tagjai számára külön-külön négy szobás lakás konyhával és fakamarával. A nádornak hat konyha, tÃz kamara, három pincze, hat fakamara, tizenkét kocsiszin s negyven lóra való istálló. Az országgyülés tagjai közül a távollevÅ‘k követei nem kaptak ingyen szállást. De a többi mind kapott. Ezek száma pedig nagy volt. Az utolsó rendi országgyülésen volt huszonöt egyházi fÅ‘rendü, kilencz zászlós ur, harminczkét fÅ‘ispán, százkilenczven világi fÅ‘rendü, egy horvát fÅ‘rendü, huszonhárom királyi táblabiró, két horvát táblai követ, harminczöt egyházi követ, százhárom megyei, hét kerületi és hetvenkét szabad királyi városi követ. Mindez összesen vagy ötszáz ember, ugyanannyi külön lakással s a nádori, országbirói és személynöki szobákat is ideszámitva, legalább kétezerkilenczven szobával. A szoba pedig nem lehetett csak akármilyen. A fÅ‘lovászmester válogatta meg a lakásokat s minthogy a rossz lakásokért ugyancsak sokat kellett hallania, tehát elég szigoru volt a válogatásban. Az 1848-iki országgyülés Pozsonyban ugyan nem tartott sokáig s ekkor már mérsékelt lakbért fizettek is a törvényhozók, de már az 1832–36-iki országgyülés öt éven át tartott s el lehet képzelni a pozsonyi jó városatyák keserveit, kiket négy-öt éven át megszokott kényelmes lakásukból ingyen kizavartak. Igaz azonban, hogy a legtöbb fÅ‘rendü és sok megyei követ önkényt és szivességbÅ‘l fizetett némi lakbért a magáéból, sokan pedig épen nem vették igénybe a városi polgárok lakásait. Nos hát a napidij kérdése a harminczas évektÅ‘l kezdve a nemesi elÅ‘jogok megszüntetésének, a rendi alkotmány megifjÃtásának s demokratikus alapon való korszerű átalakÃtásának kérdése volt. A bécsi udvar s az ifjodó magyar nemzet a fölött is vÃvta azt a harczot, mely a 48-iki törvények meghozatalával végzÅ‘dött. Kossuth és elvbarátai 1848. márcziusban szerkesztették meg az »országgyülési követeknek népképviselet alapján választásokról« szóló törvényjavaslatot. Ennek 56. §-a rendeli azt, hogy ezentúl minden követ öt pengÅ‘ forint napi dijat s negyven pengÅ‘ forint évi lakbért kapjon az állam pénztárából. Ez óriási fontosságu javaslat a márczius 28., 29. és 30-iki kerületi ülésekben vitattatott meg. Hatalmas vita volt ez. Részletei mind máig nem látták meg a sajtó napvilágát. E vitában a konzervativ udvari párt tagjai szélesebb alapra törekedtek fektetni a választói jogosultságot, mint maga Kossuth. De indokaik se tiszták, se nemesek nem valának. Boszu és demagóg számitás vezette Å‘ket. Nem ide tartozik e vita részleteit ismertetnem. A napidij kérdése nem támasztott nagyobb vitát. Nem arról volt szó, hogy a napidij akár behozassék, akár emeltessék. Hiszen a megyei követek túlnyomó részének akkor egyéb illetményen túl hat pengÅ‘ forint volt napidijuk. A törvényjavaslat inkább leszállÃtá az akkori fizetést. Hanem arról volt szó, hogy ezentul ne a vármegyék, kerületek és szabad királyi városok külön, hanem az ország kincstárából egyenlÅ‘en fizessék a napidijakat. Ezt ellenezni lehetetlen volt, mert hiszen azon túl nem a megyék mint olyanok küldötték a követeket. Az alsó tábla márczius 31-én tárgyalta s fogadta el a törvényjavaslatot alig egy óra alatt. A napidij kérdésében senki fel sem szólalt. Nem, még Somssich és Paczolay sem, a kik pedig a kerületi ülésben ugyancsak kemény harczot folytattak egyéb kérdések fölött Kossuthtal. A fÅ‘rendek másként viselték magukat. Negyvenkét beszédet tartottak e kérdésben. Lappangó haragjuknak itt engedték meg az ádáz kitörését a szabadelvüség, magyarság és demokráczia összes vivmányai ellen. De egyúttal nagy tájékozatlanságot is árultak el. Inditványaik sokfélesége bizonyÃtja ezt. Az egyik inditványt gróf Zichy József tette. Å minden napidijat és szálláspénzt el akart törölni. Åt támogatták a tisztavérü föltétlen aulikusok: báró Bánffy Pál, gróf Széchen Antal, gróf Pálffy József, gróf Forgách Antal, gróf Zichy Henrik mosonyi fÅ‘ispán, gróf Cziráky János, gróf Andrássy György sárosi és Ãœrményi József tolnai fÅ‘ispán, gróf Barkóczy János és báró Sennyey Pál. A vita kezdetén gróf Pálffy József azt inditványozta s a mellett bizonykodott, hogy a követek két forint napidijat kapjanak. E miatt gróf Batthyány Kázmér, de mások is keményen megtámadták. Batthyány azt mondta, hogy ily napidij csak béresnek vagy inasnak való. Gróf Pálffy Móricz akként érvelt a két forint mellett, hogy ha a követ vagyonos, akkor öt forintra nem szorul: ha pedig szegény: akkor érje be két forinttal. A másik inditvány volt gróf Batthyány Kázméré, ki a törvényjavaslat szerinti öt forint napidijt és négyszáz forint lakbért helyeselte. Még szebben s igazán magas politikai érvekkel támogatta ez inditványt gróf Károlyi György, békési fÅ‘ispán s némi habozás után gróf Teleky László. Ez inditvány mellé sorakoztak: báró Vay Miklós koronaÅ‘r, báró Majthényi László barsi s Hertelendy Ignácz torontáli és Marczibányi Antal trencsényi fÅ‘ispán is. Utóbbi azt a furcsa módositást tette, hogy a választók maguk fizessék a képviselÅ‘ napidiját és lakbérét. A harmadik inditvány volt ifju Majláth György baranyai fÅ‘ispáné, ki azt kivánta, hogy az alsó táblát figyelmeztessék a javaslott összeg magas voltára s minden összeg megjelölése nélkül követeljék annak leszállÃtását. Hozzá csatlakoztak br. Perényi Zsigmond, gróf Pálffy Móricz, gróf Haller Ferencz, báró Wenckheim Béla, gróf Károlyi Lajos nyitrai fÅ‘ispán, báró Majthényi Antal liptai fÅ‘ispán, báró Jeszenák János, gróf Péchy Manó, gróf Batthyány Imre fÅ‘lovászmester s id. Majláth György országbiró. Egyik-másik szónok kétszer, sÅ‘t háromszor is felszólalt s oly hevesen folyt a szóváltás, hogy gróf Batthyány Lajosnak, akkor már megbizott miniszterelnöknek, a fÅ‘rendek csillapÃtására föl kellett szólalni. Alig érthetÅ‘, hogy oly kiváló szabadelvü férfiak, mint Perényi, Jeszenák, Wenckheim a napidij eltörlését vagy leszállÃtását javasolhatták. Elvégre is gyÅ‘zÅ‘tt ifj. Majláth György inditványa s ez a következÅ‘ izenetben közöltetett az alsó táblával: »A méltóságos fÅ‘rendek, tekintve más alkotmányos országoknak példáját s a parlamentáris kormányzási rendszernek természetét, legczélszerűbbnek látnák, hogy az országgyülési követek semmi dijjal se láttassanak el; azon esetre pedig, ha a t. rendek a hazánkban jelenleg fenforgó körülmények közt elfogadhatónak nem tartanák, a napidijaknak s lakbérnek javaslatba tett mennyiségét – tekintve az országos pénztárra háromló tehernek tetemesebb voltát – aránylag nagynak vélik s ezért lejebb szállÃttatni kivánják.« II. A fÅ‘rendek többségének azon terve, hogy a képviselÅ‘ktÅ‘l a napidij elvonassék, mindenesetre feltünÅ‘ volt az akkori napokban. Hiszen a megyei, kerületi és horvátországi követek akkor sok egyéb illetményen felül hat pengÅ‘ forint napidijat s a városi követek is három-négy-öt pengÅ‘ forintot kaptak. A távollevÅ‘k követei nem tekintettek a törvényhozás valódi tagjainak. Kerületi ülésekben nagynéha felszólalt egyik-másik távollevÅ‘ követ, de nyilt országos ülésben a gyakorlat mind a szót, mind a szavazatot megvonta tÅ‘lük. Ezeknek nem volt napidijuk. Szabály szerint ezek is húztak valami javadalmat megbizóiktól, melynek mértéke magánalku tárgya volt. Sokan maguk költségén voltak ott, mint például gróf Andrássy Aladár, ki édes anyját özv. gróf Andrássy Károlynét, vagy például Szlávy József, ki gróf Almássy ErnÅ‘t képviselte, kik tehát csak jogczÃmet akartak szerezni arra, hogy az országgyülésnek tagjai lehessenek. Ezek példája nem vezethette a fÅ‘rendeket, mert hiszen ezen intézményt a javaslott népképviseleti rendszer úgy is örökre eltörölte, valamint eltörölte a királyi tábla tagjainak országgyülési jelenlétét, a társas káptalanok követküldési jogát s a kir. adományos apátságok közvetlen törvényhozói jogát is. De hiszen ezek se voltak dij nélkül. A székeskáptalanok maguk fizették követjeiket. A királyi tábla tagjai az országos pénztárból rendes fizetésükön felül külön napidijat húztak. A bakonybéli, dömölki, szentgotthárdi, lekéri, telki, tihanyi és zirczi apátok s a csornai stb. konvent prépostja pedig elég nagy javadalommal birtak, melynek egyik rendeltetése az alsó táblai személyes jelenlét költségeinek viselése is volt. Történelmi tény az, hogy a fÅ‘rendek sem az Å‘siség megszüntetése, sem az úrbéri szolgálmányok eltörlése, sem a papi tized elejtése miatt akkora s oly keserű vitát nem folytattak, mint a képviselÅ‘k napidija miatt. Pedig amott csak maguk a fÅ‘rendek legalább ezer millió forintnyi értéket vesztettek, holott a napidijaknál veszteségrÅ‘l szó nem lehetett. Egyébiránt lelkük bensejére nyiltan felhozott indokaik vetnek világot. Meg kell jegyeznem, hogy márczius 31-én mind gróf Batthyány Imre fÅ‘lovászmesternél, mind gróf Pálffy Józsefnél a Pálffy-palotában összejött vagy ötven fÅ‘rendü a törvényjavaslat elÅ‘zetes megbeszélésére, de mindkét helyen csupán a képviselÅ‘k napidijairól volt szó s annak ellenzését mindkét helyen csaknem egyhangulag megállapÃtották. A csanádi püspök, Lonovics József, csak arra kérte a fÅ‘rendeket, ne kivánják, hogy e kérdésben a fÅ‘papok is felszólaljanak, mert bár Å‘k egyházi tizedeikrÅ‘l nagylelkűen lemondanak, de mégis oly tetemes javadalmuk marad, hogy hozzájuk nem lenne illÅ‘ a képviselÅ‘k szerény öt-forintos napidiját ostromolni. Ezt belátták a fÅ‘rendek is. Egyik indokuk, melyet fÅ‘leg báró Bánffy Pál és gróf Pálffy József hangsulyozott, az volt, hogy az öt forint napidij s egyátalán minden napidij keresetmóddá tenné a képviselÅ‘séget, a mit kerülni kell. Bánffy különösen hangsulyozá, hogy Erdélyben az erdélyi követek korábban csak öt váltó forint napidijat kaptak s napidijuk most is csak hat váltó forint, a mi nem több két frt negyven kr. pengÅ‘ pénznél, de Å‘ még ezt is sokallja. Lakbérre is elég kétszáz forint, mert Å‘ közvetlen tapasztalásból tudja, hogy Pesten kétszáz forint bér mellett egész esztendÅ‘re lehet kapni két-három szobás lakást, ily lakás pedig untig elég egy népképviselÅ‘nek. Gróf Pálffy az országnak nagy terheltetését emlegette. Szerinte háromszázhetvennyolcz követ öt forint napidij mellett négy ötszázezer forintba kerülne az országnak, a mi pedig – miként Å‘ vélekedik – aránytalanul nagy kiadás. Az a felfogás, melynek gróf Zichy József adott kifejezést, mindenesetre eredeti. Å azt mondá, hogy mig a követi utasitás fennállott, addig megengedhetÅ‘ volt a napidij, mert a követ nem a maga nézetét, hanem választói nézetét tolmácsolta. De most, a mikor az utasitás megszünik s a követ a maga nézetét képviseli, elégedjék meg a népnek közbizalmával. Legáltalánosabb volt az a vélemény, hogy képviselÅ‘nek csak gazdag ember való, nem pedig szegény ember. Gróf Haller Ferencz kifejti, hogy csak gazdag ember élhet a követi dÃszhez illÅ‘leg, Ãœrményi József, valamint gróf Pálffy József is nyiltan kijelenté, hogy ha tetszik követnek a szegény ember, adjon neki fizetést az a párt, mely követté megválasztja. A kérdés ezen részét meglehetÅ‘sen ledér felfogással érintették. Báró Perényi Zsigmond s báró Majthényi Antal s különösen (a nem rég elhunyt) gróf Zichy Henrik akkor mosonyi fÅ‘ispán azt a nézetet állitották fel, hogy »a népképviseleti rendszerrel nem fér össze a képviselÅ‘k napi dijazása.« Hogy miért nem fér össze? Erre feleletet, okokkal ellátott feleletet adni meg se kisértették. Csak egyszerűen hivatkoztak az angol és franczia példára. Gróf Zichy azt mondá: ha már behozzuk a parlamentárizmust, tegyük azt egészen, csináljunk tiszta munkát, ne adjunk semmi napidijat. Arra az ellenvetésre, hogy a dijazatlan képviselÅ‘k majd hivatalok után kapkodnak, azt felelték, hogy a napidij ezen nem segÃt; a napidijas képviselÅ‘k is hivatalba jutni törekednek. E nézet minden egyoldalusága mellett is tartalmas. De akkor még nem jutott a fÅ‘rendeknek eszébe az, a minek késÅ‘bb nem egy példáját láttuk, hogy a hivatalok után való kapkodásnál is rosszabb az üzletek után a kormány segélyével való kapkodás. De e nézet a mi viszonyaink közt sehogyse képezhetett érvet a parlamentárizmus és népképviselet ellen. Hiszen 1848 elÅ‘tt szó se lehetett parlamentárizmusról és népképviseletrÅ‘l, mégis a nemzeti ellenzéknek fölötte sok és kitünÅ‘ vezértagját hivatallal sikerült elnémÃtani. A bécsi udvari kormány ehhez csakugyan jobban értett mint a népképviselet. A napidij ellen egyéb érvet, mint a melyet érintettem, hiába keres akárki abban a huszonöt-harmincz beszédben, mely a javaslott diurnum ellen elhangzott. Ez érvek pedig nyiltan bebizonyÃtják, hogy az 1848-ik év márcziusának és áprilisának uj korszakkezdÅ‘ mozgalmas napjaiban ily aránylag kis kérdésnél nem az érvek, legalább nem ezen érvek sulya vezette a fÅ‘rendek többségének nézetét, hanem egészen más. Vezette a kicsinyes bosszú s a keserüség, melynek érzetét a nagy átalakulások rohamossága keltette föl. De azért a követek nagy részénél fájdalmas, sÅ‘t bosszus visszahatást szült a fÅ‘rendek e vitája. Kocsi Sebestyén Gábor, Veszprémmegye már agguló, de mindig szellemes követe a konzervativ táborhoz tartozott s egyénileg is nyugodt természetü ember volt, nem is gondolt arra, hogy követnek ujra megválasztassék s mégis keserüséggel beszélt a fÅ‘rendek magaviseletérÅ‘l. SÅ‘t Ãrt is még az napon, 1848. ápril 1-én egy szatirizáló verset, mely kéziratban kézrÅ‘l-kézre járt a követek közt. E gyönge, de azért hangulatára nézve jellemzÅ‘ versecske Ãgy hangzik: A DIURNUM KÉRDÉSÉNEK VITATÃSA. Ékességes dolog követségbe menni, Dicséretre méltó hon atyának lenni. Elhagyni az asszonyt és a gazdaságot, BoldogÃtani a népet és országot, Négy, ötezer voksnak viselni a képét, Követválasztásnak szapora költségét. Czivakodni lent a magyar pártossággal, Ide fönt pediglen a német ármánynyal. Mind ezért ne számits semmi szánalomra, Se ott lenn, se itt fönn semmi jutalomra. Diurnumot ne várj, maradj nemes ember, Nem vagy te se kocsis, se lovász, se kellner. Nézz be a lelkednek kellÅ‘ közepébe: Hazafiságodnak ott lakik a bére. Gyomroddal ne törÅ‘dj, ha rád jön az éhség: Jóllakhatol azzal, hogy szeret a népség. Gyüjtsd össze magadnak a közbizodalmat S ha száraz a torkod: azzal űzd el szomjad. A mit otthon nyertél, a rendek vivátját, Hozd el és ha fázol, fütsd be azzal kályhád, S ha üres a zsebed, a mentéd elfoszlott, Jószágod, mint a füst, szanaszéjjel oszlott, Gyereked elzüllött, magad elavultál, S a nép kegyébÅ‘l is elvégre kibuktál, Mindened oda lett, magad földön fekszel; Még se ess kétségbe, vigasztalódj ezzel: Hogy hiszen megmaradt czinczár, zsidó pénze, Mágnás uradalma, német dicsÅ‘sége! Bizony ennél hangzatosabb versek is készültek akkor már, de hiszen az öreg Sebestyén Gábor a huszas és harminczas évek verselÅ‘i s fÅ‘leg csak országgyülési verselÅ‘i közé tartozott. Egyébiránt nem volt ok e busongó keserűségre. A fÅ‘rendek kisebbsége elég erélylyel, sÅ‘t eléggé hatalmasan érvelt a napidijak megszavazása mellett. Gróf Batthyány Kázmér kifejté, hogy a fukarkodás ily dologban nem illik nemzetünkhöz s hogy háromszázhetvennyolcz független vagyonos ember s alkalmas törvényhozó alig akad, ki dij nélkül követséget vállaljon. MeglepÅ‘ érvet alkalmazott gróf Pálffy Móricz. Furcsa lenne – úgymond – hogy mÃg csak az adómentes nemes ember volt a követ, addig adtunk hat forint napidijat, most pedig, mikor az adózó nem-nemes is lehetne képviselÅ‘: akkor ne adjunk semmi dijat. Gróf Teleky László nagy politikai indokot hangsulyozott, azt mondván, hogy az lenne a választói jognak legcsunyább megszoritása s a czenzusnak legrosszabb neme, ha a választók csupán gazdag embert választhatnának képviselőül. A békési fÅ‘ispán, gróf Károlyi György, találón jellemzé az angol és franczia viszonyokat. Francziaországban – úgymond – nem volt napidij s a parlamentben kétszáz hivatalnok s ugyanannyi hivatalra vágyó volt a képviselÅ‘, a parlament tehát mindenben vakon teljesÃtette a kormány kivánságát. S mi lett az eredmény? Az, hogy a parlamentet szétverték, a királyt elkergették s a képviselÅ‘knek nyolcz pengÅ‘ forint napidijat szavaztak meg. Gróf Zay Károly azt mondá: »Ha az elmebeli tehetség s a honszeretet arányban állana a vagyonnal: akkor Å‘ se adna napidijat, de minthogy gyakorlatilag többnyire megfordÃtva áll a dolog: ennél fogva megszavazza a napidijat.« A fÅ‘rendek elutasÃtó izenetét ápril negyedikén tartott kerületi ülésében tárgyalta a követek táblája Makkay Sándor krassómegyei követ elnöklete alatt. Nagy kedvetlenség vagy viharos szemrehányás nem nyilvánult a fÅ‘rendek ellen. A fÅ‘rendek izenetét nem támogatta ugyan komolyan senki, de nem is érveltek sokat az izenet ellen. A fÅ‘rendek ellenállásának se sikerétÅ‘l, se komolyságától senki nem tartott. Makkay mint elnök kész rezolucziót terjesztett elÅ‘, Deák, Sebestyén, gróf Széchenyi, Kossuth csak pár szóval, röviden tettek megjegyzést. Legélesebb volt Madarász László, kit csak pár héttel elÅ‘bb küldött fel Somogymegye. Azt mondá: úgy látszik, hogy a mint voltak huszasos mágnások, most a fÅ‘rendek azt akarnák, hogy legyenek »huszasos« követek. Tudni kell, hogy az 1839-iki országgyülésen »huszasos« mágnásoknak csúfolták a fÅ‘rendiház ama szegényebb mágnástagjait, kiket a kormány behivott s állitólag fizetett azért, hogy a fÅ‘rendi táblán föltétlenül a kormánynyal szavazzanak. A viszonüzenet következÅ‘ lett: »Az 56. §-ban meghatározott napidijakat már csak azon tekintetnél fogva is megállapitandóknak vélik a karok és rendek, mivel az országgyülési képviselÅ‘ség elvállalását szegényebb sorsú, de értelmi képzettséggel biró egyénekre nézve lehetetlenné tenni nem akarják, másfelÅ‘l pedig alkalmat nem kivánnak nyujtani arra, hogy a mindennapi szükség aggodalmai közt igen nehezen fentartható függetlenség, mely a törvényhozásnak egyik fÅ‘kelléke, a megvesztegetésnek áldozatul essék.« Ezt az ápril 5-iki országos ülésben minden vita, sÅ‘t minden szó nélkül fogadták el a követi tábla tagjai. Ghyczy Kálmán nádori itélÅ‘mester nyomban átvitte a fÅ‘rendekhez, kik ugyanez napon déli tizenkét órakor megkezdették a tanácskozást. A napidijak kérdéséhez nem szólt senki. Ezt ellenezni egyetlen fÅ‘rendü sem vélte czélszerűnek. Elfogadták szó nélkül. A ZENDÃœLÉS. Mikor a 48-iki törvényeket Pozsonyban meghozták, s különösen az úrbéri szolgálmányokat eltörölték, s a jobbágyságot felszabadÃtották: a nemesség nálunk Veszprémvármegyében is aggodalommal volt eltelve, vajjon a szabadság nem idéz-e elÅ‘ pórlázadást? Voltaképen nem az uj törvényektÅ‘l s nem is a szabadságtól félt a mi nemességünk. Hanem még nem volt távol az idÅ‘, a mikor Galicziában a kormány által fellázÃtott tudatlan nép rettenetes vérengzést követett el a lengyel nemesek ellen. E vérengzés egyes részleteirÅ‘l iszonyu szinekben, túlozva beszéltek mi nálunk is s itt is eszébe jutott sok embernek, hogy ugyanazon osztrák kormány nálunk is megkisérthetné ugyanazt, a mi oly jól sikerült Galicziában – az ellenzék leöletését vagy megrémitését. S e fölött annyival többet tünÅ‘dtek, mert apám is, ki a zalavármegyei tisztujitásokban és követválasztásokban is folyton részt vett, szentül hitte, hogy például a Deák Ferencz elleni véres jelenetek, melyeket Forintos vezetett, egyenesen a bécsi kormány pénzébÅ‘l és sugalmazásából eredtek. De volt az aggodalomnak másik, igen sajátságos oka is. Akárhogy és akármint történt, nálunk a szegényebb kis nemességnél, melyhez apám is tartozott, a 48-ik év elején sem Kossuth, sem PetÅ‘fi nem volt valami nagyon népszerű név. Pedig a mi nemességünk a szabadelvü ellenzékhez tartozott, minden fegyverbiró tagja el is ment honvédnek s késÅ‘bb rajongott Kossuthért úgy, mint csak az ország bármely vidékén. Hanem hát kezdetben nem volt ez Ãgy. Különösen PetÅ‘fit és Táncsicsot nem szerették. PetÅ‘finek az »urak« viszketÅ‘ nyakáról szóló költeménye s Táncsicsnak kommunisztikus és földosztó iratai közkézen forogtak s bizony e dolgokban a nemes atyafiak nem nagy gyönyörüséget találtak. De azért mi mezÅ‘szentgyörgyiek ott a MezÅ‘föld közepén legkevésbbé féltünk. S bátorságunk oka abban állott, hogy mi volt jobbágyainkat már 1842-tÅ‘l fogva rendesen elvittük a tisztujitásokra és követválasztásokra, csak úgy, mintha nemesek lettek volna. Veszprémvármegyében kisebbségben volt a liberális ellenzék. A bakonyvidéki és mezÅ‘földi nemesség ellen mindig gyÅ‘zött az a nemesség, melyet gróf Eszterházy Károly tolnai fÅ‘ispán, gróf Zichy Domokos veszprémi püspök és a gyÅ‘ri püspökség aulikus érdekben vezetett és pénzelt. Mi tehát úgy akartunk magunkon segiteni, hogy a hol lehetett, a szebb, vagyonosabb, értelmesebb jobbágyokat felvettük soraink közé s a tömeges szavazásnál igen jó hasznukat vettük. Csak arra kellett vigyázni, hogy valahogy a kormánypárti nemesség fel ne ismerje Å‘ket, mert akkor bizony jaj lett volna ártatlan fejüknek. A mezÅ‘szentgyörgyi jobbágyok között különösen sok volt az ily lappangó nemes szavazat. Öregeink hat éven át együtt mulatva és restaurálva velük, lehetetlennek tartották, hogy most, épen most, mikor a jobbágyság különben is eltöröltetett, épen ezek fellázadjanak s volt földesuraikat és úgyszólván nemes társaikat megrohanják. Becsületes, értelmes és vagyonos magyar emberekrÅ‘l ezt fel nem tehették. Baj nem is történt, hanem azért valami mégis történt. Egy szép, napfényes, áprilisi vasárnap reggelen egy nemes atyafi lélekszakadva átizen apámhoz, hogy a nép korcsma elÅ‘tt, házak elÅ‘tt, templom elÅ‘tt gyanusan csoportosul s különösen apám nevét gyakran emlegeti; vigyázni kell, mert különben baj lehet. Apám átmegy a nemes atyafihoz s ott megtudja, hogy cselédek hozták a kósza hÃrt. Apám valami családi tisztviselÅ‘je volt a nemességnek s a hÃrre rögtön összehivja a falu házához az összes nemeseket. Mire ezek összegyülekeztek a falu házánál, akkorra a jobbágyok is összegyültek a templom elÅ‘tt. Egyik vezetÅ‘jük, a hosszu nyaku Szente Péter, nagy tűzzel magyarázott nekik valamit s gyakran mutogatott a falu háza felé, hol a nemesség nem ugyan megrettenve, hanem azért egész komolysággal tanácskozott a netaláni összeütközés esélyei felett. Fegyvereik ugyan voltak, de épen arról volt a szó, hogy baj esetén miként lehetne a fegyver használatát elkerülni. Tanácskozás közben gyakran ki-kimentek a falu háza elé, nézték a csoportosulást s hallgatták az oda vetÅ‘dÅ‘ hangokat. A templom a falu házától alig volt kétszáz ölnyire, a hang tehát áthallatszott. De az áthallatszó hangból leginkább apám nevét lehetett kivenni. Apám elgondolkodott. Végig gondolt a múlt napokon és éveken s keresett valamely esetet, hogy egyik vagy másik jobbágyot mikor, mivel bánthatta meg s esetleg miként haragÃthatta magára. Olyan esetet nem talált. Az ugyan eszébe jutott, hogy Szalay János nevű jobbágyának fülét hosszu fuvar alkalmával gyakran megránczigálta, mert annak az a furcsa szokása volt, hogy úton lovait megitatni nem szerette s a nyomorult pára lovak majd eldÅ‘ltek a szomjuságtól s gyakran, ha kutat láttak úton vagy útfélen, még a kocsit is készek voltak feldönteni, hogy oda rohanjanak. Egy alkalommal apámat csakugyan fel is döntötték. Ezért és ilyenért szokta fülét megránczigálni. És Szalay János uram szintén a templom elÅ‘tt, a zendülÅ‘k közt volt és szintén nagy hangon beszélgetett. De apám azért nem ijedt meg, sÅ‘t inkább azt mondá a nemes atyafiaknak, hogy Å‘ egyedül, egy maga oda megy a tömegbe a templom elé; ha az Å‘ nevét emlegetik, Å‘ majd megkérdi, kinek mi baja van vele. A nemes atyafiak aztán ám segÃtsék, ha netalán baj lesz. Az atyafiak istenre és mindenre kérték, ne menjen a tömegbe s utóbb azt is kijelenték, hogy Å‘k ugyan még segitségére sem mennek, nehogy a falu elpusztuljon. Apám gondolkodott. Java idejebeli, erÅ‘s férfi volt: Tolna-, Veszprém- és Zala-vármegyében minden restaurácziónál gyakorolta jogát tÃz év óta; sok ártatlan nemes ember halálát szinrÅ‘l-szinre látta, a politikai szenvedély sok viharos kitörésének szemtanuja volt: Å‘ csak megmaradt a mellett, hogy elmegy a templom elé, de Å‘ miatta a nemességnek baja ne legyen. Azt az engedményt azonban megadta magának is, a nemes atyafiaknak is, hogy kézi fokosát letette kezébÅ‘l és puszta kézzel indult el a »zendülÅ‘k« felé. A »zendülÅ‘k« lehettek vagy háromszázan s midÅ‘n látták, hogy apám feléjük megy, valamennyi arra nézett s a tanakodást is abban hagyták. Apám bátran, de nem kihivólag közelÃtett feléjük, s midÅ‘n két lépésre volt már, szokott hangján mondá: – Jó reggelt és jó munkát kivánok atyafiak! – Adjon isten az úrnak is. – Ãgy fogadták el a köszönést egész tisztességgel. De azután kiugrott a tömegbÅ‘l saját jobbágya, Szalay János uram s oda állva orra elé, nagy önérzettel elkiáltá: – Tudja-e az úr, hogy most szabadság van? – Tudom ám hejh, te nem is tanÃtasz engem arra. – Tudja-e az úr, hogy az úr nekem nem parancsol? – Azt is tudom János, mi kifogásod ellene? – De hát azt tudja-e az úr, hogy most már akkor itatom meg a lovaimat, mikor nekem tetszik? – Tudom ám, de azt is látom, hogy te János most is csak olyan bolond ember vagy mint eddig voltál. – De az már igaz! szólt közbe a hosszu nyaku Szente Péter s megfogván Szalay János uram dolmányának gallérját, elhúzta Å‘t apám elÅ‘l. De ekkor már hangosan nevetett az egész zendülÅ‘ tömeg. A nemes atyafiak csak ekkor vettek nyugodt lélegzetet a falu házánál. Azonban Szente Péter állt apám elé s komoly erÅ‘s hangon mondá: – Hanem nekünk van egy szavunk az úrhoz. – Meghallgatom Szente Péter, mi lesz az? – Oda adja-e nekünk az úr azt a zászlót békességgel? – Micsoda zászlót? – Azt a zászlót, a mi ott van az úrnál az elsÅ‘ szobában, a mit Kossuth Lajos küldött, de nem az úrnak, hanem nekünk. Csakugyan volt a házunknál egy zászló. Gyönyörü fehér atlasz-selyem, vastag aranybetűkkel ráhÃmezve: »Ipar: Nemzeti Jóllét: Szabadság.« Ez a zászló védegyleti zászló volt, nem is volt benne nemzeti szÃn több, csakis két boklyója. Ez volt házunknál, mert apám vidéki kis védegyletet akart alapÃtani, ezért szerzé a zászlót. – Hallja kend Szente Péter, azt a zászlót nem Kossuth Lajos küldte kelmeteknek, hanem magam szereztem harmincz ezüst forinton. Mit akarnak azzal a zászlóval? – Ki akarjuk tűzni a toronyba, mert most szabadság van! – No ezért odaadom, jÅ‘jjenek kendtek velem! Elindult az egész zendülÅ‘ tömeg. Az öregek komoly arczczal, a fiatalok éltetve Kossuth Lajost és a szabadságot. Oda jöttek udvarunkra, anyámnak egyik-másik fiatal ember kezet is csókolt; néhány percz alatt oda hÃvták a muzsikus czigányokat s zeneszóval elvitték a zászlót s kitűzték a torony ablakába. MinÅ‘ igaz öröme volt ez annak a jó népnek. Hat-hét éves gyermek voltam, de élénken emlékszem e jelenetre. A zendülésnek vége lett. Igazi magyar nem tudja azt bántani, a ki Å‘t nem bántotta. Bár volna ridegebb, boszúállóbb, igazi ellenségéhez engesztelhetlenebb! Azt a zászlót késÅ‘bb, a katona-uralom és üldözés éveiben, el kellett dugdosnunk. IdÅ‘, nedvesség, penész, csak rongyait hagyta meg. De e rongyokat, mint becses emléket, kegyelettel Å‘rzöm. A MI KARÃCSONYUNK 1848-BAN. Nem történet az, a mit elbeszélek. Nincs abban semmi, a mi ország figyelmére méltó, jövendÅ‘ elÅ‘tt megörökitésre érdemes. Szerény falusi háznak, szerény magyar családnak ünnepi hangulata az, a mint keresztül tör rajta a véres harczát vivó nemzet jajkiáltása. Mint mikor estalkonyon a nyugovó nap enyhe fényét égÅ‘ házak piros lángja s fekete füstje zavarja meg. Sok nem él már azok közül, a kik alkották azt a családot, a kik együtt voltak annak az ünnepnek napjaiban. Régen volt, gyermek voltam akkor, harminczhárom évnek ködös multján keresztül csak úgy csillog át az emlékezet, mint pisla mécs a messzeségbÅ‘l. Nagy volt az a korszak s én legkisebb emlékét is meggyüjtöm magamnak. Még azt is, a mi csak az én családomnak emléke. Vastag hó, csikorgó hideg, fényes téli nap köszöntött be hozzánk karácsony elsÅ‘ ünnepére. Mi gyermekek reggeli után szedtük elÅ‘ szánkóinkat, hogy megyünk ki a tópartra szánkázni. Apánk nem engedte. »Ma nem szánkáztok gyerekek« – mondá. Templomba kellett mennünk. Az isteni tisztelet kivételesen rövid ideig tartott. Minket még nem eresztettek az úr asztalához, apám pedig az napon nem vette magához az úrvacsorát. Korán haza mentünk. Zálogos házban laktunk akkor. Az Å‘si kúria szemközt feküdt, de még nem volt rá ház épitve. De gyümölcsöst már alapitott rá apám a múlt évben. A kuria közepe szép, fiatal oltoványokkal volt tele. Alig értünk haza: a szomszédságból átjött hozzánk a községi jegyzÅ‘. Jó komája volt apámnak s gyakori vendég nálunk. Egykor katonaviselt ember, huszár strázsamester, iskolákat végzett, de azért hatalmasan értett a káromkodáshoz. Gregoricsnak hÃvták, szerb származásu volt, sohase tudtam meg, hogy vetÅ‘dött mi hozzánk, lelkesült hÃve volt a magyar ügynek; óra számra el tudta szidni a németet s lázadó szerb atyafiait. Mi gyermekek szájtátva hallgattuk. Most sántitott. MidÅ‘n szeptember végén Jellasich seregébÅ‘l egy küldöncz csapatot apám vezetése mellett megsemmisitettek: Å‘ is részt vett a véres összeütközésben s egy horvát golyó furódott át czombján. Kigyógyult belÅ‘le, de kissé sánta maradt. Valami fontos mondani valója lehetett, hogy karácsony elsÅ‘ ünnepének délelÅ‘ttjén is átjött hozzánk. – Komám, – szólt apámhoz, – az éjjel nem csufitották-e meg a nyulak az oltoványokat? – Nem tudom, komám, ma még nem néztem meg. – No hát nézzük meg. Kimentek a gyümölcsösbe, én utánok. Valószinüleg azért mentek ki, hogy a háznép ne hallja beszélgetésüket. Rám még akkor természetesen nem hederitettek semmit. – Komám, – mondá a jegyzÅ‘, – kutya világot érünk. Jön a német, már GyÅ‘rnél jár, ma beszélte a pandur, a ki VeszprémbÅ‘l jött az este. Veszprémben az a hÃr is jár, hogy az országgyülés szétfutott, Kossuth pedig elszökött. Nincs már magyar sereg. Nem volt ez mind igaz. De akkor még a faluvégen se a vasút, se a távirda nem mozgott. Zsidó, czigány, ökörhajtsár, ezek voltak akkor a gyors hÃrhordók. A hirek pedig támadtak özönnel. Apám kedélye e napokban mindig a végleteken mozgott. Vagy túlcsapongó reménynyel, vagy szomoru kétségbeeséssel nézte a nemzeti ügy változásait. Most is kezdett már a kétségbeeséshez hajlani, de azért még nem mondott le minden reményrÅ‘l. – Dehogy nincs, – felelte, – van még komám magyar sereg, ott van Perczel Mór tábora, útját állja az még Windischgrätznek. – Nem az komám, tudom én azt már jól, bele ütött már ebbe az országba, noha tél van, a mennydörgÅ‘s ménkü. Ãgy folytatták a beszédet jó darabig. Egyszer aztán azt mondá a jegyzÅ‘: – Van egy kérésem is komám. Ha majd a horvátok miatt inquiziczió jön ellenünk: engemet vesznek legkeményebben, mint afféle katonaviselt ember. Ha sebemet megvizsgálják és kisütik, hogy golyótól kaptam, legyen tanu édes komám, hogy én azt a sebet vadászaton kaptam. – Ha ezzel segÃthetünk magunkon: majd meglássuk. De hiszen a vármegye talán nem teszi azt. – Mit a vármegye? Hát még komám azt gondolja, hogy lesz ebben a mi életünkben vármegye? Hát nem tudja azt komám, hogy császári biztos van a vármegyében és hogy vasas németek kisérték be Veszprémbe? Hajh édes komám, a hová a német beteszi a lábát: nem parancsol ott többé a vármegye. Apám a fejét csóválta. Azért-e, hogy nem hitte e beszédet, vagy azért, mert elfogta a keserűség. A jegyzÅ‘ ujra kezdte a beszélgetést. – Van-e komám még a háznál Jellasich-proklamáczió? A mi nekem volt, azt az asszony már mind elfütötte, most pedig ugyancsak jó lenne, ha volna. – Talán lesz, de mire lenne az jó? – Hjah komám, mindenre gondolni kell. Ha ide jön a német, a falu táblájára jó elÅ‘re kiragasztok egyet s a tanácsasztalra is teszek egynéhányat. Ãgy talán majd nem pusztÃtják el a falut. Ez volt az a proklamáczió, melyet gróf Zichy Eugénnál megtaláltak, s melyért a grófot felakasztatta Görgey. Nálunk ebbÅ‘l csomagszámra volt a padláson. Maga Jellasics adta apámnak személyesen. Az eset úgy történt, mint másutt bÅ‘vebben elbeszélem, hogy a mikor Jellasich a szomszéd faluban, Lepsényben ütötte fel fÅ‘hadiszállását, s a mikor a mi falunk is el volt árasztva horvát katonasággal, falunk nemessége apámmal együtt deputácziót küldött Jellasichhoz megkérni Å‘t, hogy rablást, gyilkosságot, gyujtogatást ne engedjen meg katonáinak. Jellasich jó hangulatban volt, épen Kossuth Hirlapját olvasta, a küldöttséggel magyar nyelven kedélyesen beszélgetett, megigért mindent s a mennyire katonáinak fegyelmezettsége engedé, igéretét meg is tartotta. De a mikor a küldöttség elbucsúzott s menni készült, egy nagy köteg proklamácziót adott a küldöttségnek, hogy azt vigyék haza s oszszák el a nép között. E proklamáczió apámhoz került, ki annak szétosztását természetesen meg nem engedte. Talán most is van még belÅ‘le a padláson. E proklamácziót tartotta a mi jó jegyzÅ‘nk erÅ‘s védbástyának a német haragja ellen. Miként telt el a nap: arra már nem emlékszem, de hogy miként telt el az este, arra már jól emlékszem. Sokan jöttek össze nálunk rokonok, jó barátok. Ott volt tanitónk is; lelkes, derék ifju akkor, – hajlott koru, derék lelkész most. Å tanitott engem Ãrni és olvasni s úgy szerettem, hogy egy-két elÅ‘adását most is el tudnám mondani csaknem szórul-szóra. Könyvek vásárlása, szépirodalmi lapok olvasása akkor a mi kis falunkban nem volt divatban. Nem volt még községi könyvtárunk sem s Vörösmarty és PetÅ‘fi verseit csak kéziratban olvashattuk. A mi jó tanitónk a legszebb költeményeket leÃrta annyi példányban, hogy minden elÅ‘kelÅ‘bb háznak jusson egy. Jutott nekünk is. A költemények közt legelsÅ‘ volt Vörösmarty Szózata. Nekünk gyermekeknek ezt különösen, de a többit is könyv nélkül meg kellett tanulnunk. A kis füzet aztán folyton öregbedett. MidÅ‘n vége lett a harcznak, midÅ‘n vérbe fojtották a szabadságot és igába verték a nemzetet: jó tanitónk akkor is elhozá a honfibánat titkos költeményeit. Szegény apám nem is igen szerette Å‘ket olvasni. ErÅ‘s, életedzett, kemény ember volt, lelkét a mindennapi élet gondjai is elfoglalták, de ha e kis kéziratfüzetet kezébe vette s kivált ha elolvasá azt a verset, melynek refrainje ez: »Tánczoljatok Magyarhon leányi!« mindig mély izgatottság fogta el s könnyei kicsordultak. Akkor nem értettem ezt a dolgot, a pipafüstnek tulajdonitám, hogy szemeit törölgette. Most már elképzelem, minÅ‘ érzelem lehetett az, midÅ‘n Pestnek hölgyei – vajjon kik lehettek azok? – a vértanuk sÃrhalmai közt tánczvigalmat tudtak tartani. Ezt a kis füzetet pár évvel ezelÅ‘tt megtaláltam korán elhunyt Lajos öcsém iratai közt. Å, a ki akkor még csecsemÅ‘ volt, Å‘ mentette meg. Vacsora után sokáig beszélgettek vendégeink. Beszélgetésük tárgya a nemzeti ügy szomorú bukása volt. 1848 karácsonyán végkép elveszettnek hitték az ügyet túl a Dunán. A ki Windischgrätz herczeg hatalmas hadseregét látta, mely leverte Prágát, leverte Bécset, s mely elÅ‘l a magyar hadsereg megfutamodott, az lehetetlennek tartá, hogy ennek útját állja valaki. S aztán egyik rémhÃr a másikat kergette. Beszélgetés közben tanitónk elÅ‘szólÃtott engem, hogy szavaljam el a Szózatot. Kiálltam a pikétre, a beszélgetÅ‘k elhallgattak s én kis gyerek módjára el kezdtem hadarni azt a fenséges költeményt. – Lassan fiam, csak lassan mondd! – szólt hozzám egyik is, másik is. MidÅ‘n azt a versszakot elmondtam: »Az nem lehet, hogy annyi szÃv – Hiába onta vért – S keservben annyi hű kebel – Szakadt meg a honért«; midÅ‘n ezt elvégezém és tovább akartam mondani: egy rokonunk, Kovács Antal ráütött az asztalra, felugrott mellÅ‘le s iszonyú hangon rám rivallt: – Megállj kölyök, ne mond tovább, ne mondd tovább! Én ijedten elhallgattam s néztem meredt szemekkel, – mit akar velem az a haragos bácsi. Az a haragos bácsi pedig nem akart velem semmit, hanem ujra leült az asztalhoz, két kezére hajtá fejét és elkezdett zokogni keserüen. És vele együtt zokogott az egész társaság. Ez volt a mi karácsonyunk 1848-ban. Pár nap múlva megtörtént a moóri csata, a hol Perczel tábora megsemmisült. E csatáról csak annyit tudok, hogy az emberek mondták egymásnak aggodalmas arczczal: ni, hogy ide hallszik az ágyuzás! És hogy jobban hallják az ágyuszót, sokan lefeküdtek a földre s fülüket a fagyos göröngyre fektették. Mi gyermekek is ugyanazt tettük utánuk. Úgy tetszett, mintha egy-egy kemény lábdobbanást hallottunk volna a távolból. Másnap reggel vagy negyven-ötven huszár állott meg falunkban. Lovuk átszakadva, maguk elfáradva, menekülve egész éjjel irtóztató hidegben, melyhez hasonlót azóta sem értünk. A lovak hófehérek a dértÅ‘l, az emberek bajuszán és szemöldökén jégcsap és zuzmara. Württemberg-huszárok valának, a szétvert magyar seregnek elszakadt, menekülÅ‘ foszlányai. Megálltak és kérdezték: micsoda falu ez s merre járnak Å‘k? A feleletet megkapták s vele együtt boldog, boldogtalan sietett hozzájuk: hÃvni be Å‘ket, lesegÃteni a lóról s vinni nekik meleg és hideg ételt, bort, sültet és kalácsot, maguknak és elfáradt, elgémberedett lovaiknak. Az asszonynépség sÃrva rajzotta Å‘ket körül. Azt hitte, halottaikból támadtak föl, hiszen az a hÃr járt már, hogy a magyar sereg egy lábig elveszett. ElsÅ‘ pillanatra apám se ismerte fel a vastag dér alatt az ezredet. Egy öreg, vastag bajuszu legénytÅ‘l kérdezé: – Micsoda ezred ez fiam? – A Württemberg-ezred. – Hála isten, azt beszélték már, az egész ezred el van fogva. A vén huszár komoly szemekkel nézett le a lóról és csendes, nyugodt, kevély hangon azt felelé: – Nem lehet ezt föltenni a Württemberg-huszárról! * * * Sok gyász, sok szomoruság volt abban az idÅ‘ben. De annak az idÅ‘nek gyásza is fényesebb és szomorusága is vÃgasztalóbb volt, mint mostani napjainknak minden dicsÅ‘sége. SZILVESZTER REGGELÉN. Ötszörös erÅ‘vel jött ránk a büszke ellenség. Elfoglalta már Sopront, GyÅ‘rt, Tatát, Pápát, Veszprémet s a Vértesnek és Bakonynak szakadékos völgyén keresztül közelgetett a fÅ‘város felé. A moóri halmokon megállott elÅ‘tte Perczel Mór, a vakmerÅ‘, a rettenthetetlen honvédtábornok. Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyuja s jött ellene huszonkétezer ember és hatvan ágyu. S az Å‘ serege fázott és napok óta hátrált s ellenfele gyÅ‘zÅ‘ volt és büszke. Neki volt hat század lovassága s ellenfelének harmadfél ezrede. A csatát elveszté, el kellett vesztenie. Ezer honvéd maradt holtan és sebesülten a sziklává fagyott havon. Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghatta volna az egész honvédtábort a visszavonulásnál. * * * Mikor a visszavonulás megkezdÅ‘dött: az utóseregnél egy csapatban állott Moórtól észak felé pár század huszár. Fiatal fÅ‘hadnagy volt a parancsnoka. A fÅ‘hadnagynak Kun Béla volt neve. Tizennyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a veszprémi alispánnak. A csata elÅ‘tti éjszakán Moórott egy Schmidt nevű svábnál volt elszállásolva. Az öreg sváb asszony egész este fejét czirógatta, meleg étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tÃzszer kicsordultak könyei, midÅ‘n arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona s hogy még csatába is kell neki menni, a hol baj érheti. A szegény sváb jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy úr, mint egy alispán, hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét. – Ãgy parancsolta az ország – mondá a fÅ‘hadnagy a sváb asszonynak. – Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna az ország egy alispánnak! Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek fejénél és sÃrva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni. Reggel csatára készültek. A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta, hogy maradjon nála, elrejti a szénás pajtába a csata elÅ‘l s másnap elviszi haza Veszprémbe édes anyjához. A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azért mielÅ‘tt lovára ült volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt. – Estére visszajövök, – szólt s kiugratott legényeihez. * * * Elmondtam másutt már egyszer a fiu történetét. Csak röviden ismétlem most. Csak föltámadásának csodáját beszélem el. Ez a fÅ‘hadnagy volt a csata után ama alig pár száz huszárnak parancsnoka. Fölebbvalói már akkor itt-ott elhullottak. Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenség nagy gyorsasággal fejté ki lovasságát az üldözésre. A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótól csillogó levegÅ‘n át az ellenség mozdulatait. S észrevette, a mint egy egész ezred vasas fejlÅ‘dött ki széles hadsorra, üldözni, bekerÃteni és elfogni a menekülÅ‘ honvédsereget. – Fiaim, – szólt huszárjaihoz, – ezt a vasas ezredet nekünk fel kell tartóztatnunk. Az ezred állott ezer jó katonából s a huszárok lehettek tán másfélszázan. Egy vén huszár megcsóválta fejét. – FÅ‘hadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk. E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást s állják meg a tért, különben elvész minden. A gyermek legényei elÅ‘tt megállott s kardjával a közelgÅ‘ ellenségre mutatott. – Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. ElÅ‘re! A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az. Már zúgott feléjük az ellenséges lovasság tömegének rettentÅ‘ robogása. A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, belelÅ‘tt a huszárok sorába s azután elhajÃtá kezébÅ‘l. S harsány hangon rivallta hozzájuk: – No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni. Baljával összerántá a kantárszárat és sarkantyuit belevágta a ló oldalába, villogó karddal, mint a vihar rohant neki az ellenségnek. Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotsche volt az, vitéz katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a gyÅ‘zedelmes ezred. S szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek. Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja ketté hasÃtá az óriás ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett le lováról. A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a szégyen, a hÅ‘si kötelesség föltámadt bennük s vadállat bÅ‘szült haragjával ordÃtva rohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentsék a gyermeket, az Å‘ fÅ‘hadnagyukat. KésÅ‘ volt. A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S keresztül robogott rajta az egész ezred. A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvankettÅ‘ menekült meg. Valamennyi: sebbel. S midÅ‘n a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche holttestéhez oda ment egy hű szolgája és sÃrva fakadva holt ura fölött, midÅ‘n e mellett meglátta a gyermeket, kirántá pisztolyát s a gyermek mellébe lÅ‘tt. – Ez a kutya ölte meg – szólt – az én uramat. A gyermek nem hallotta e szót s nem érezte a lövést. Piros vére rózsákat festett a fehér hóra. * * * Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az utczaajtóba s ott lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár, az Å‘ vendégjük. ElÅ‘ttük menekült el az egész tábor, gyalogosok, tüzérek, lovasok, az egész táborkar, maga a vezér is. Az Å‘ vendégjük nem jött. A sváb asszony sÃrva kérdezett meg minden futó honvédet, hova lett a veszprémi alispán fia. Nem felelt neki egy se. Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettÅ‘, egymás után, véresen, foszlott ruhával, szakadozottan. A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimánkodott. Egy huszár meghallotta s kardjával a város vége felé mutatott a csatatérre. A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeresse a gyermeket. Alig ért a város közepére, már a vasas ezred jött rá szemközt tömegben, gyÅ‘zve, trombitahang rivallgása mellett. Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezek közt nem lesz már az Å‘ vendége. Haza tántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sÃrt, másszor imádkozott. Hogy az a gyerek meghalt volna, el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol a hóban rejtÅ‘zik, bizonyosan meghül, megbetegszik, fel kell azt keresni. Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a város végére s elment a csatatérre. Megnéztek minden holtat, a gyermeket nem találták. A csikorgó hidegben mentek tovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a hold is világÃtott, a csillagok is fénylettek. Végre két holtat találtak egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte, hogy az Å‘ vendégje az egyik. De még akkor se hitte, hogy meghalt. Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybeliért. Å maga addig melengette, ápolgatta, siratgatta. Haza vitték s levetkÅ‘ztették a meleg szobában. Irtóztató volt arra ránézni. Az a gyönge termet hogy össze volt zúzva, az a gyermekarcz hogy össze volt vágva! De a meleg szobában vérezni kezdettek a sebek. Orvost hivtak rögtön s az bekötözte a sebeket. Künt az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai. Ezért nem vérzett el a gyermek. A sváb asszony kezén magához jött s szemeit felnyitotta épen Szilveszter reggelén. * * * Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nem tudott, de azért végig harczolta a függetlenség harczát. Tizenöt esztendÅ‘ mulva jöhetett haza Olaszországból s elsÅ‘ útja volt a vén svábot és feleségét fölkeresni. Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon, a temetÅ‘ben. Még sÃrjukat se találta meg. HUSVÉTI ÃœNNEP 1849-BEN. 1849-ben husvétkor apámmal nem mentünk atyafilátogatóba sehova, a 49-iki husvétot tehát otthon vártuk, otthon ünnepeltük, hogy a messze földrÅ‘l látogató rokonok otthon találjanak. Jöttek is nem egy vidékrÅ‘l. Szilasról a Kenessey, Boda, Laszly, Várady családokból többen, VasmegyébÅ‘l Záborszky, KomárommegyébÅ‘l Takó, Somogyból Hodossy, Zalából Ujhelyi. Megtelt a ház. Közel rokon, osztályos atyafi, kis- és közép-nemes nemzetség maradéka, szegényebb és gazdagabb vegyesen. Azután a helybeli atyafiság. Az én falum nemessége két részbÅ‘l állott. A nemesség kétharmada volt az öregrész, egyharmada volt az aprórész. Az öregrészen voltak a nagyobb birtokosok, szám szerint kevesebben; az aprórészen voltak a kisebb birtokosok, szám szerint többen. Az aprórésziek közt már voltak katholikusok is majdnem feles számmal. Valamikor egy család volt mind a két rész, mert egy Å‘s birtokán osztozott. Apám az öregrésznek volt inspektora. AzonkÃvül a negyvenes évek nagy megyei harczaiban a Deák–Kossuth-párti mezÅ‘földi nemességnek gazdája. Mai napság az efféle hivatalt háznagynak vagy minek neveznék. Fizetéssel nem járt, hanem munkával, felelÅ‘sséggel annál inkább. Ha pedig a pecsovicsokkal össze kellet verekedni: az ellentábornak abban tellett legnagyobb gyönyörüsége, ha a háznagyot agyonüthette. Apámmal ugyan ez nem történt meg, de egy vagy két alkalommal nem is volt messze tÅ‘le. No de mindez most nem tartozik ide. A husvéti ünnepre természetesen a helyben lakó nemes atyafiak is átjöttek, ki az elsÅ‘, ki a második ünnepen, ki ebédre, ki vacsorára. Nagy társaság volt együtt. Alvásról nem igen lehetett szó, pedig se a kártya, se a czigány nem szólt. A forradalmi események elbeszélése elég ok volt arra, hogy az urak egy pár éjjelen át hajnalig eltöltsék az idÅ‘t jó balatonfüredi bor és pipaszó mellett. Apám nemzetÅ‘ri fÅ‘hadnagy is volt, vagy talán százados is, harczban is állott, ellenséget is pusztitott, de ezzel nem dicsekedett, sÅ‘t inkább nagyon is nyomta ez eset a lelkét. Becsületes és nyÃlt volt a harcz. Fegyverrel álltak szemben. A horvátok tizennyolczan, apám tizenötöd magával. A horvát elesett mind, apám csapatjából is súlyos sebet kaptak ketten. Szemrehányást Å‘ maga ebbÅ‘l magának nem csinálhatott. Hanem csinálhatott az osztrák. Windischgrätz még Budán volt. A tuladunai városokban és megyékben még mindenütt az osztrák parancsolt. A Tisza és Pest körüli harczok hÃre csak nagyon szakadozottan érkezett hozzánk. A komárommegyei atyafi tudta, hogy Komárom még körül van véve. A somogymegyei atyafi tudta, hogy a horvátok ott a Dráva körül ugyancsak fenekednek. A vasmegyei atyafi pedig szentül állÃtotta, hogy minden harcz hiábavaló, eltipor bennünket a német elÅ‘bb-utóbb. SÅ‘t már el is tiport. Valami nagy lelkesülés nem volt a társaságban. Valami nagy bizalommal senki se volt a nemzet véggyÅ‘zedelméhez. Apám a vérmes emberek közé tartozott. Mikor Jellasich Pákozd alól elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük az egész világot. Mikor pedig elveszett a moóri csata s Windischgrätz elfoglalta Budát, akkor meg azt mondta: jó éjszakát! Ha pedig végkép gyÅ‘z a német: akkor a tizennyolcz horvát katona bÅ‘rét rajta fogják keresni s annyit tudott a számtanból, hogy tizennyolcz katona bÅ‘réért egy ember bÅ‘re még nem is lesz igen sok. S ismerte annyira az osztrákot is, hogy az nem fogja mentÅ‘ körülménynek tekinteni, hogy az a tizennyolcz katona ellenségként jött ránk, mi pedig csak a hazát és az alkotmányt védtük. Mert hiszen épen csak az volt a baj, hogy a hazát és az alkotmányt védtük. Máskor husvéti szent ünnepen délelÅ‘tt az egész család az összes vendégekkel együtt elment a szentegyházba s részesült az úrvacsorában is. Délután az ólak, lovak, ökrök, egyéb lábas jószág s a vetések megtekintése vette el az idÅ‘t. Mivel mással mulassa magát ötven-száz-kétszáz holdas ember? Most ez mind elmaradt. Templomnál, vetésnél, lábas jószágnál fontosabb volt az ország ügye. Ezt kellett tárgyalni. De bár a hangulat vidám nem volt: azért akadt vidám adoma is. A moóri csata után Perczel Mórtól azt kérdezte Csapó József fehérmegyei alispán: – El kellett ezt a csatát veszteni barátom? – El bizony pajtás! Ha a határhoz ily közel verjük meg a németet, mindjárt hazafut. De ha becsalogatjuk az ország közepébe: onnan egy se menekül. Ez már világos! Mikor a piskii hÃdtól viaszaverték az osztrákot, akkor báró Kemény Farkas azt mondta Bemnek: – Tudja-e tábornok, mit fogunk most csinálni? – Mit? – Uj mappát csinálunk Európának. Ez már önbizalom! Mikor Windischgrätz jött ellenünk, jobb szárnya Pápán vonúlt keresztül és egy Hännel nevű Å‘rnagy Bezerédy Ferencz jószágigazgatónál volt elszállásolva. Ebéd alatt az Å‘rnagy egyebet se tett, csak a honvédsereget gyalázta. – Egy becsületes csatában se lehet megverni ezt a nyúllábú sereget. Csak fut, csak fut, sehol meg nem áll. Darabig csak hallgatta az öreg Bezerédy ezt a gyalázó beszédet. Nagy pecsovics volt, de jó magyar. Egyszer aztán nagyot ütött öklével az asztalra s oda kiált a németnek: – Addig imádkozzál az istenhez német, mÃg a magyar meg nem áll, mert ha egyszer meg talál állni: no hiszen futsz te majd vissza lelked szakadtáig. Mind felugráltak a német tisztek erre a szóra s kardjuk után kapkodtak, hogy az öreg házi gazdát összekaszabolják. Az pedig fölemelte poharát s kegyetlen humorral oda szólt: – Hanem a mikor majd retirálnak az urak: Pápát akkor is útba ejtsék s vendégeimül akkor még szÃvesebben látom az urakat. Búfelejtőül ilyen adomák röpködtek az asztal körül. Két váratlan vendége is jött apámnak ezen a husvéti ünnepen. Az egyik a mi czigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolczvan éves öreg nyugdÃjas honvéd. Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle ostobaságot meg akart tanúlni az én idÅ‘mben. A mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Vettem egy akkora fekete szÃnű gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában néhány jó magyar dalt kisérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam oktatgatott. De a Ferkó czigányunk is gordonkás volt s egyszer vakácziókor egy lakodalomra elkérte tÅ‘lem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szivesen. Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendÅ‘be kötve. Lakodalom után a czigányok összevesztek az osztozásnál s a Ferkó az én gordonkámmal agyonvert valami öt czigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze, hogy egy czigánynak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarrja. Újat venni nem volt kedvem s Ãgy az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre. Nos hát a Ferkó czigány épen husvétra jött haza. Ott volt a piskii harcznál s egy napon nagyon megszomjult. A vÃz be volt fagyva keményen. Mit csináljon már most? – Igyál havat. – Vizet se örömest. De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii hÃd mellé a jeget beverni és sapkája segélyével vizet inni. A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy az osztrákok czélba lövöldöztek arra, a ki lement a mederbe jeget törni, vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó mégis összetörte puskaagyát is, a balkarját is. Mikor kigyógyult, mint harczképtelen sebesült hazajött s épen husvétra jelentkezett apámnál. Nagy szÃves üdvözléssel fogadták s ezer kérdést intéztek hozzá: Mi ujság ott a Dunán túl, Tiszán túl, Királyhágón túl? Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláht, muszkát, szászt, – hÃrmondót se hagyott belÅ‘lük, most százezer emberrel Pestnek jön, hogy Windischgrätzet hátas tarisznyába tegye. Å ott hagyta el Debreczennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott. Ez már jó hÃr volt, akár hitték, akár nem. Jött azonban egy másik váratlan vendég is. Ez egy Tómics nevű rácz volt valahonnan Kalocsa vagy Baja vidékérÅ‘l. Åseim RáczkevébÅ‘l származnak, nagy rokonságom pedig Dunaszentgyörgyön bÃr a Duna mellett. Ez a körülmény hozta magával, hogy nagyapám idejében még családom egy csomó rácz családdal ismeretségben állott. Ilyen volt a Tómics család is Budán, Pest- és Bácsmegyében. Ez a látogató ugyan apámat nem ismerte, de Dunaszentgyörgyön ismerte a rokonságot s annak ajánlatára egész bátran hozzánk szállott. Útja volt felénk; abban az idÅ‘ben a ráczokat nagyon könnyen agyonverhették a mi vidékünkön, mert kegyetlenkedésük rossz hÃrbe hozta Å‘ket, kapva-kapott tehát az alkalmon, hogy nálunk éjszakára biztos menhelyet találjon. Ez a Tómics épen Szent-Tamáson volt, mikor ott az erÅ‘döket Perczel Mór ostrommal elfoglalta. Ötven év elÅ‘tt ápril nyolczadikára esett husvét s ekkorra épen hozzánk ért el. Ez azután jó hÃreket hozott. – Elvesztünk mi szerbek – úgymond – egészen. Zsivány volt az, a ki minket a magyarok ellen felbújtogatott. Nem birunk mi azokkal. Én magam láttam Å‘ket, a mikor a mi sánczainkat bevették. Nem is emberek voltak, hanem ördögök. Most aztán itt vagyunk. Egy sógoromat Perczel generális Deszpot-Szentivánon saját kapujára akasztatta fel, pedig pap volt a szegény. Ott Szent-Tamásnál leöltek tÃzezer szerbet, magam is alig menekültem. Most pedig kihajtanak bennünket egész Bácskából és Bánátból. Istentelenség az, a mit a német mivelünk kezdett. Én magam is szerb vagyok, de kimondom nyiltan, hogy én ezentúl a magyarsággal tartok. Könnyei hullottak a rácznak, mÃg ezt hosszan, részletesen elbeszélte. De a rokonok husvéti társaságát ott apám házánál ez a Tómics úgy felvillanyozta, hogy mindenki poharat emelt s harsányon kiáltott éljent Tómicsra és a magyar-szerb békességre. Erre még jobban elérzékenyedett a vad rácz. – Hej az isten áldjon meg benneteket jó urak, egy unokatestvérem halt meg Esztergomban mag nélkül, oda igyekszem. De én azt hittem, hogy útközben mégis csak agyonvernek a magyarok valahol. És ime milyen jó szÃvvel fogadnak. De bizony nem verték agyon. Még az örökségét is biztosÃthatta Esztergomban s visszajövet is ellátogatott hozzánk. Egy csomó pénzt is vitt magával. Hogy e miatt aztán otthon nem verték-e agyon, ezt már csakugyan nem tudom. A következÅ‘ évben apám engem felhozott Budára s a szerb nyelvet megtanúlni ennek a Tómicsnak egy rokonához, Tómics nevű gazdag szűcshöz adott. TanÃtott is engem lelkiismeretesen s nagy szeretettel. Ott volt háza a Gellérthegy alatt, nem messze a SárosfürdÅ‘tÅ‘l. Óriási pinczeraktára volt a hegy alatt. S ebben ötvenháromezer új ködmen egy rakáson. Sohase születik többé ember a föld kerekén, a ki egy csopron lásson ennyi ködment. A Tómics házának ma már nyoma sincs. Családja is kihalt végképen. De kihalt az én szerb tudományom is. Egy aszu bodzafabokor él ott, a hol egykor szerbül tanultam, de tudományomból is csak egy szó maradt meg. Ez a szó: zbogom. Magyarul azt teszi: isten velünk! A MI PÃœNKÖSDÃœNK 1849-BEN. Jött a muszka. Régóta szállongott már a hÃr, hogy jön a muszka ellenünk. Hitte, a ki hitte. A pecsovicsok szentül hitték, az aggódó hazafiak mindig féltek tÅ‘le, a vérmes hazafiak mindig tagadták, a rajongó hazafiak pedig egyenesen várták. Hadd jÅ‘jjön a muszka: agyonverjük azt is, mint az osztrákot. Nem is rajtuk múlt, hogy nem úgy történt. Apám az aggódó hazafiak közé tartozott. Egy csomó horvát-osztrák katona halála nyomta a lelkét. Ha jön a muszka: hátha számon kérik. Becsületes harczban gyÅ‘zte le Å‘ket, de hát az osztrák mikor ismerte el a mi harczunkat becsületes harcznak? Pünkösd szombatján bement Veszprémbe, a megye székhelyére, megkérdezni az alispántól, Szentkirályszabadjai Rosos Istvántól, hogy csakugyan jön-e hát a muszka? Az alispán mutatja a nyomtatott manifesztumot, mely május 12-én kelt. Ebben a vérengzÅ‘ Schwarzenberg osztrák miniszter ily szavakat ad Ferencz József uralkodó szájába: »Egyesült velünk fenséges szövetséges társunk, az orosz czár Å‘ felsége.« »Az Å‘ hadi seregei a mi kivánságunkra és velünk tökéletes egyetértésben jelennek meg Magyarországon.« »Ne tekintsétek azokat hazátok ellenségeinek, Å‘k királytoknak barátai.« Apám egy példányt zsebjébe tett s hajtott haza egyenesen. Még azon az estén összehÃvta a nemességet s megmutatta a Manifesztumot. Tehát jön a muszka. Négy-öt nappal azelÅ‘tt égi öröm tombolt a honfilelkekben, hogy bevettük Budavárát. * * * A nemesség gyűlésére meghÃvta a lelkészt is, Bózsa Lászlót. Kemény hazafit s fegyvertársát a harczban. Szigoru, komoly arczczal hallgatta a lelkész apám jelentését s olvasta el a császári Manifesztumot. Akkor Å‘ szólt: – Most pedig urak, én adom elÅ‘ jelentésemet. Én is megkaptam egyházi fölebbvalómtól a mai napon a nemzeti kormány utasitását DebreczenbÅ‘l. »Hogy a holnapi naptól kezdve minden ünnepnapon és minden csütörtöki napon egyházi könyörgést bocsássunk az egek urához.« »Hogy a jövÅ‘ hónap hatodik napján szent bÅ‘jtöt tartsunk; ételtÅ‘l, italtól óvakodjunk.« »Hogy naponként kétszer minden templomban minden harang megszólaljon.« »Hogy fölkeljen és fegyvert fogjon a magyar nemzet.« »Hogy a lelkész oda menjen a nép közé s papi öltözetében a népet a halált szenvedett Megváltó nevében hÅ‘si harczra buzdÃtsa.« – Ãgy szól, nemes urak, az utasitás. És itt van az imádság is, melyet a vallási és közoktatási miniszter küldött, hogy ekként imádkozzunk. A nemes urak közül senki se szólt. Utóbb apám szólt a papnak: – Talán olvasná fel komám uram azt az imádságot. A pap felolvasta. Ott volt a nemesség közt Bárdossy József is, mezÅ‘szentgyörgyi nemes, birtokos, de katholikus vallásu. Sógora a fehérvári püspöknek. A mint az imádság felolvasása bevégzÅ‘dött, a szakállába dörmögte e szavakat: – No püspök-sógor, most az egyszer megtérdellek, most nem szabadulsz. Többen nevetni kezdtek a furcsa eszü öreg nemes bolond megjegyzésén. De elmúlt a nevetés, a mint a pap, Bózsa László kemény képpel közbe szólt: – Én mindent megteszek, a mit az én nemzetem kormánya parancsol, de ezt az imádságot a holnapi szent ünnepen megtoldom a magam imádságával. * * * Derüs szép nyári nap volt nálunk ötven év elÅ‘tt Pünkösd napja. Ragyogott ránk a napsugár, mint istennek szerelme. Mindenki ott volt az úrnak szentegyházában, még a beteg is. Én is ott voltam az iskolás gyerekekkel mint köztük való. A pap a hazáról tartott szent beszédet. DicsÅ‘ multról, dicsÅ‘ jÅ‘vendÅ‘rÅ‘l, sok kegyetlen ellenségrÅ‘l, sok nagy szenvedésrÅ‘l. Azután elmondta: jön a muszka. Azután elmondta, mit rendel a nemzetnek kormánya. Azután elmondta a szent imádságot, a melyet küldtek DebreczenbÅ‘l. Utolsó pontja Ãgy szólt: »Isten, ki a jóságnak és igazságnak istene vagy, ki a jókat kegyelmeiddel tetézvén, a bűnösöknek is kész vagy megbocsátani, ha hozzád folyamodnak, hallgasd meg fohászunkat, hallgasd meg könyörgésünket! Mentsd meg hazánkat a vad ellenségtÅ‘l, áldd meg, mint eddig megáldád, fegyvereinket gyÅ‘zelemmel, hogy messze űzvén Å‘ket hazánk határaiból, szelÃd béke boldogitó kebelén áldjuk és magasztaljuk szent nevedet. – Hallgass meg atyánk, mindenható szent istenünk, a te szent fiad, a mi urunk Jézus Krisztus által! Ãmen!« E szavakat lassu hangon, majdnem zokogó hangon mondotta el a pap. Akkor egy perczig elnémult, lehajtotta fejét s imára kulcsolt két kezét rátette a szent-irásra. De fölkapta fejét azonnal, belenézett mereven az égbe s imára kulcsolt két kezét magasra emelte. Hangja zúgott, dörgött, harsogott, a mikor szólni kezdett: – Isten, ki örökkévaló vagy és mindenható vagy, hallgasd meg most az én imádságomat is. Lelkem keserüségébÅ‘l és tisztaságából fohászkodom hozzád én is. A te bölcs akaratod a te szent igédnek szolgájává tett engem. Méltatlan szolgád vagyok, mert ki is lehetne méltó a te szent igédhez? De azért hÃven törekedtem teljesÃteni parancsodat Uram és Istenem. DicsÅ‘ségedet hirdettem minden idÅ‘ben s elvezéreltem hozzád az erÅ‘tlen és fájdalmas sziveket. Szent házad falai közül és titkos kamarámból éjjel és nappal elküldtem hozzád fohászomat, hogy a te végtelen hatalmad és kegyelmed mentsen meg minket kárhozattól, dögvésztÅ‘l, pusztulástól, égnek-földnek ránk szakadásától. Most uj ellenség rohan ránk bÅ‘szen, mint a fenevad, hogy széttépjen bennünket. Ha te elpusztulni engeded ezt a mi hazánkat, ha te kiirtani engeded ezt a mi magyar nemzetünket: az én ajakam akkor megnémul örökre s az én szivem bezáródik. Akkor én hozzád többé nem fohászkodom, hadd jÅ‘jjön rám a kárhozat és dögvész, a pusztulás és égnek-földnek rám szakadása. Porszem vagyok, egyetlen lehelleted elfú engem a semmiségbe. Bocsásd rám lehelletedet, ha én elvesztem hazámat és nemzetemet!…« Szava elhalt a zokogástól. Vele sÃrt a szent gyülekezet örege, apraja. Akkori tanitónk, most egresi lelkész, úgy tudom, ma is élÅ‘ ember, Ãrta le ezt minden iskolás fiú és leány számára. Azután még sok tiltott szót leÃrt apám számára is. * * * Farkas Imre volt a székesfehérvári püspök. Kegyes és derék ember. NÅ‘vére volt Bárdossy József felesége, a ki nemestársunk és birtokostársunk volt MezÅ‘-Szent-Györgyön. Ãmbár katholikus, mégis eljött Pünkösd elsÅ‘ napján templomunkba s meghallgatta Bózsa László rettenetes imádságát. A második ünnepen korán befogatott s bement Fehérvárra püspök sógorához, a ki atyafiságos szivességgel fogadta. Szótlanul ette meg az öreg Bárdossy az ebédet, melynél néhány városi és megyei úr s pár kanonok is jelen volt. Ebéd után azonban a jelenvoltak elÅ‘tt azt mondotta a püspöknek: – Tudod-e, püspök-sógor, miért jöttem most hozzád? – Tudom. AtyafiszeretetbÅ‘l. – Nemcsak azért, hanem azért is, hogy megmondjam neked, hogy most vágd már földhöz a bibliádat. Mindenki elképedt, bár ismerték az öreg hóbortos eszejárását. Csak várták mit mond még. – Csak vágd a földhöz. Beleütött már a mennydörgÅ‘ ménkÅ‘ ebbe a mi szegény, jó hazánkba. A kormány azt rendeli, imádkozzatok érte. Csak a haldoklóért szokás imádkozni. S ha már egyéb mentségünk nincs, mint az imádság: akkor már nincs mentségünk! * * * AlÃg várta be a pogány szavakért a megérdemlett szemrehányást. Haza jött s otthon nyomban elmondotta: – No most igazán megtérdeltem püspök-sógoromat. A SEGESVÃRI POLGÃRMESTER. 1849-bÅ‘l szól a történet. A mint Szebent bevették, oroszt, németet, Heydtét, Urbánt, Skariatint pokolba kergették, gróf Haller Ferencz ujra elfoglalta kormányzói székét Segesvártt és FelsÅ‘-Fejérvármegyében. Fejéregyházi vára volt rezidencziája. Egy napon tagbaszakadt oláh sihedert hoztak eléje. Megkinzott, kirabolt egy falusi magyar nemes özvegy asszonyságot. Halálra kellett itélni, fel kellett akasztani. Éppen kihirdette gróf Haller a halálos itéletet s éppen térdre hullva könyörgött a siheder kegyelemért, mikor bejelentik a segesvári polgármestert, a ki jött egy csomó tanácsbelivel tisztelkedni, a grófot valami alkalomból üdvözölni. Igazi szászok voltak az istenadták, most már másodszor, harmadszor öntik ki szivök hazafias érzelmeit, felváltva magyar kormányzó, osztrák generális, oláh tribun, orosz hadvezér elÅ‘tt. A gróf rögtön beereszté a küldöttséget. A siheder akkor is térdelt, akkor is könyörgött. A segesvári polgármester dÃszruhában elmondotta üdvözlÅ‘ beszédét. Csak ugy duzzadt magyarságtól, hazafiságtól, szabadságnak, függetlenségnek forró szerelmétÅ‘l az a beszéd. A gróf meghallgatta türelemmel s elbocsátotta az urakat kegyesen. Mikor az ajtót betették maguk után, a gróf odaszólt a várnagyhoz, a sihederre mutatva: – Vigyétek! A törvényes idÅ‘ alatt akaszszátok föl. A törvényes idÅ‘ két órai siralomház. Két óra nagy idÅ‘. Segesvár közel van. Két óra alatt meg lehet fordulni Segesvárról s közben meg is lehet reggelizni. Az oláh gondolt egyet, föltápászkodott térdérÅ‘l s a grófhoz fordult. – Nagyságos uram! Mikor ezt a várat az Å‘szszel kirabolták, elvittek ám innen minden ékszert, aranyat, ezüstöt. – El ám! Honnan tudod te ezt? – Hogyne tudnám, mikor magam is vittem. – Ejnye gazember, hogy merted te ezt megcselekedni? – Hogyne mertem volna, mikor a segesvári polgármester ur rendelt ide fosztogatni s adott is öt forintot jutalomképen. – Ejnye gazember, kétszer akasztatlak föl, ha be nem tudod bizonyitani, a mivel ilyen derék, elÅ‘kelÅ‘ urat vádolsz. – Hogyne tudnám, mikor minden ékszert, aranyat, ezüstöt az Å‘ belsÅ‘ pinczéjébe vittünk, ott egy falba befalaztunk s eléje egy száz ejteles hordót hengerÃtettünk. Ott van az még most is valamennyi. Rá tudom én arra vezetni a várnagy urat. Hanem egyet kérek, nagyságos uram! Nem bánom, ha kétszer felakasztanak, csak az elsÅ‘ akasztás maradjon el mindig. A gróf hitte, nem hitte a siheder szavát, de azért a várnagygyal és nyolcz hajduval azonnal beküldte Segesvárra a polgármester pinczéjét megvizsgálni. Hát bizony csak megtalálták ott a fejéregyházi várból elrablott összes ékszert, aranyat, ezüstöt. Ahogy a siheder mondta. A polgármesternél! A ki egy órával elÅ‘bb diszruhában biztosÃtotta a grófot hazafiságáról s tisztes polgári erényeirÅ‘l s mély tiszteletérÅ‘l – fényes küldöttséggel, ünnepélyes üdvözlÅ‘ beszédben. KÉT SZOMORU KÖNYV. Az osztrák hadsereg nemcsak fegyverrel harczolt ellenünk 1848-ban és 1849-ben, hanem tollal is. Több proklamácziót sütött el, mint ágyut; több nyomtatott Ãvet küldött a levegÅ‘be, mint golyót; minden vesztett csatája után tÃz manifesztumot s minden nyert csatája után ötvenet bocsátott ki. Ezt a kórságot eltanulták utóbb az oroszok is és Paskievics herczeg Oroszországból s Lüders tábornok Oláhországból már magyar nyelvü proklamácziókat küldtek be az országba, mielÅ‘tt egyetlen orosz is átlépte volna a határokat. Vajjon az összes felhivások, oktatások, rendeletek, nyilatkozmányok, utasitások, proklamácziók és manifesztumok gyűjteménye megvan-e valakinek minden hiány nélkül? E kérdésre alig lehetne igenlÅ‘leg felelni. S ennek egyszerű oka van. A mint gróf Zichy Ödönt Görgey szeptember 30-án 1848-ban felakasztatta s köztudomásra jutott, hogy az ellene emelt vádak közt legsúlyosabb az volt, hogy Å‘ báró Jellasich proklamáczióit rejtegette, attól kezdve minden osztrák nyomtatványt kiki sietett megsemmisÃteni, ha közelgett a magyar sereg. S viszont a magyar nyomtatványok, Kossuth lángszavai, manifesztumai hasonló sorsban részesültek mindenütt, a hol csak az osztrák vagy orosz sereg megjelent. De a függetlenségi harcz hivatalos irodalma egyébként is felette csonkán lehet csak összegyűjtve egyeseknél. Az erdélyi vagy tiszavidéki proklamácziókat nem igen kaphatták meg a dunántúliak és felvidékiek s megforditva is Ãgy állt a dolog. A legszenvedélyesebb gyűjtÅ‘knek is lehetetlen volt minden nyomtatványhoz hozzáférni, kivált ha elgondoljuk, hogy az utánkérdezÅ‘sködés, keresgélés, postán vagy futár általi küldözgetés egyesekre nézve veszélylyel járt. Néha maga az ember is alig tudta elgondolni, hogy juthat valamely veszélyes nyomtatványhoz. Csak egy példát a sok közül. MidÅ‘n Jellasich báró bevonult Magyarországba s a Balatont már elhagyá: szeptember közepén egy napon Lepsényben ütötte fel fÅ‘hadiszállását. Lakást gróf Nádasdy Lipót lepsényi földszintes, s akkor még, ha jól emlékszem, nádfedeles kastélyában vett vagy rendelt magának. A szomszéd falu, MezÅ‘-Szentgyörgy, alig van oda pár puskalövésnyire s a falu közbirtokossági nemes község volt. A horvát tábort megelÅ‘zte rossz hÃre s a nép rémülten beszélte, hogy a horvátok, határÅ‘rök gyujtogatnak, ölnek, rabolnak, nÅ‘ket gyaláznak s mindenféle gonoszságot elkövetnek. Volt ijedelem a mezÅ‘szentgyörgyiek közt is. MidÅ‘n a horvát elÅ‘csapatok már oda értek, a szentgyörgyiek tanácsot ültek s elhatározták, hogy deputácziót küldenek Jellasichhoz, megkérni a »kedves« bánt, hogy tartson rendet katonái között s a falvakat ne engedje kirabolni. Apám is, mint egyszerü nemes s akkor még nemzetÅ‘ri fÅ‘hadnagy, a deputáczió tagjául választatott. A deputáczió átment Lepsénybe tisztes magyar ruhában kardosan és panyókával, a hogy a nemes ember szokta, ha nagy úrhoz ment tisztelegni. Az Å‘rök mindenütt akadálytalanul áteresztették Å‘ket, mÃg végre oda jutottak a generális elé. A deputáczió szónoka a szentgyörgyi kálvinista lelkész lett volna, annál az egyszerü oknál fogva, mert az egész faluban körülbelÅ‘l csak Å‘ tudott valami gyöngén németül beszélni. A vitéz bán épen jó kedvében volt. Félpongyolában a pamlagon üldögélve s Kossuth hirlapját olvasgatva fogadta a küldöttséget. A küldöttség mindjárt bátrabb lett, a mint Kossuth lapját látta s a mint abból meggyÅ‘zÅ‘dött, hogy Jellasich legalább is érti a magyar nyelvet. A szónok elÅ‘adta küldetését MezÅ‘szentgyörgy szabad nemes községének nevében s elÅ‘terjeszté a lakosság kérelmét. A bán, kezében a hirlappal, mosolyogva hallgatta a kérelmet. – No lássák – szólt Jellasich – jól nézzenek meg, én vagyok az a rettenetes horvát bán, a kivel Kossuth úgy ijeszti a nemzetet. Hát van én rajtam valami ijesztÅ‘? A küldöttség persze nem mondta meg világosan, a mit e kérdésre mondhatott volna, hanem azért a küldetésnek lett sikere, mert ott legalább a horvát csapatok rendszeres kihágásokat nem követtek el s egyesek kihágása is többé-kevésbbé büntettetett. MidÅ‘n az ünnepélyes kihallgatásnak vége lett, Jellasich lenyult a pamlag mellé. Ott volt egy rakás proklamáczió, melyet Å‘ nyomatott Bécsben, abból felvett egy nyalábot s a küldöttség minden tagjának kezébe nyomott egy csomót. – Ime itt van, ez az én szózatom, láthatják ebbÅ‘l, hogy szándékom jó, oszszák ki és terjeszszék ezt a nép között. Lett hát proklamáczió özönnel. De lett még másnap is. Jellasich nyitott hintón ülve vonult el a Szentgyörgy fölött elnyuló fehérvári országúton. Mellette egyik tisztje ült s az előülés tele volt proklamáczióval. A falu lakosai, férfiak, asszonyok, gyerekek kimentek az országút mellé katonát látni s valamennyien nagy tisztességtudással jó reggelt köszöntek az elÅ‘ttük elhaladó generálisnak. Jellasichnak nagyon megtetszett ez a »lelkesült« fogadtatás s háláját akként tünteté ki, hogy maga is és tisztje is nyalábszámra szórta ki az asszonyok és gyermekek közé a proklamácziót. – Netek fiaim, – mondá – vigyétek haza, meglátjátok ebbÅ‘l, hogy én jó ember vagyok. Ãgy lett tele falunk Jellasich-féle proklamáczióval. Talán még most is van belÅ‘le valahol, padlásokon, szemét között, rag alatt, ha az egér harminczegy év alatt meg nem Å‘rölte. MidÅ‘n az osztrák és orosz fegyver elvégezte már a maga dolgát s Magyarország le volt igázva, vérébe volt fojtva s a legnemesebb szellemek sÃrban, börtönben vagy számüzetésben voltak: Haynaunak eszébe jutott a két éves korszak válogatott proklamácziónak gyűjteményét összeszedetni és külön kötetekben kiadni. Mint most a kezdÅ‘ póéta válogat költeményeiben, mint a vadkörtében s mire bajuszát ki tudja pödörni: akkorra már néhány kötet gyűjteménynyel tud előállani: úgy tett Haynau. Két tisztességes vastagságu kötetben adta ki elÅ‘ször a szózatokat: »Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsÅ‘bb manifesztumok- és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg-fÅ‘parancsnok által Magyarországban kiadott hirdetményeknek«. Ez a könyvnek czÃme. Megjelent két füzetben, magyar és német nyelven. Az elsÅ‘ füzet magában foglalja az 1848. évi szeptember 22-tÅ‘l 1849. évi julius 31-ig terjedÅ‘ idÅ‘szakot; a második füzet pedig az 1849. julius 28-tól ugyanazon év deczember 31-ig terjedÅ‘ idÅ‘szakot. A két füzet összesen 175 különféle nyomtatványt, felhivást, utasÃtást, szózatot, oktatást, alkotmányt és rendeletet foglal magában. Gyakran szomorú, néha komikus, de mindig érdekes olvasmány. Persze, hogy ezek közt egyetlen egy sincs azok közül, melyeket a magyar kormány, a magyar hadvezérek vagy kormánybiztosok bocsátottak ki. Ezek az én tudtommal rendszeres, gyűjteményes kiadásban soha sem jelentek meg. De az osztrák és orosz proklamácziók gyűjteménye sem teljes. Legalább tÃzszer annyi az egyes Ãvekben kibocsátott nyomtatványok száma, mint a mennyi a két kötetben fel van véve. E két kötet csak szemelvényeket tartalmaz. Egy jó bátyám, Mórocza Dániel veszprémmegyei öreg táblabiró mondá elÅ‘ttem: – Három rendeletet olvastam már, melyben a Rákóczy-induló huzatása meg van tiltva, pedig még egyetlen egy sem adatott ki, melyben meg lett volna engedve. Ilyen bolond ám, öcsém, a német! Valahány csapatparancsnok egy-egy városban megjelent: mindannyi adott ki a városnak vagy vidéknek vagy vármegyének lakosságához egy-egy vagy néha több proklamácziót. Hát a császári biztosok, a kik Windischgrätz herczeg, vagy a kik Haynau és Paskievics hadserege mellé neveztettek ki, mennyi kiáltványra pazarolták Å‘k a papirt és nyomdafestéket – ki tudná azt megmondani? Mind ez nincs benne abban a két kötetben. Könyvészeink megmondhatnák: vajjon Varsóban jelent-e meg orosz szerzÅ‘tÅ‘l valaha valamely magyar nyomtatvány. Mert Haynau gyűjteményében ilyen is van. Paskievics beszél ebben a magyar nemzethez. »Magyarország lakói!« Ãgy kezdi beszédét. »Törvényes uralkodótok felhÃvására, ki legmagasb uram segÃtségét igénybe vette, a fÅ‘parancsnokságom alatt álló sereg az osztrák hadsereggel egyesült, helyreállÃtandó a törvényes rendet, mely honotokban a lázadás fegyverei által erÅ‘szakosan felforgattatott.« »– A császár, az én uram, nem hiheti, hogy a nemzet többsége Å‘si erényét, királya családjához való vele született hű ragaszkodását eltagadhatta volna.« »Az orosz hadsereg országtokba nem mint ellenség lép fel, hanem királytok által hivatva vonul be. Ha ti aztat mint ellenséget fogadnátok, ily merénylet következményeit megérezenditek.« »Vajha intéseim benneteket bánatra és megadástokra bÃrhatnának és Ãgy egy véres háború szörnyeit tÅ‘letek elhárÃthatnák. Felséges uramnak ez legbensÅ‘bb kivánsága.« Varsó, május 23-án (junius 4-én) 1849. Varsói herczeg, eriváni gróf Paskievics tábornagy és Å‘ felsége az oroszok császára hadseregének fÅ‘parancsnoka.« Kevés kihagyással Ãgy szól a varsói magyar kiáltvány. Vajjon ki fogalmazhatta azt magyarul, vagy ki fordÃthatta azt le magyarra Varsóban 1849-ben? De ha Varsóban valaha jelenhetett is meg magyar nyelvü okirat, Predeálban, a mai Romániában valószinüleg sohase jelent meg. Csak 1849-ben junius 19-én. Itt és ekkor keltezi Lüders gyalogsági tábornok és a császári ötödik orosz hadtest parancsnoka azt a proklamácziót, melyet »Erdély lakosaihoz« intézett. Ez már magyar nyelven is németül beszél. »Valamint én, – úgymond – most szent kötelességemmé teendem minden józanoknak menedéket nyujtani, – úgy ellenben a szemtelen csendháborÃtó és gonosztévÅ‘, ki a rendrei felhivást gúnyolni merészli, reszkessen a büntetéstÅ‘l, mely keményen és borzasztólag utolérendi Å‘t.« Ilyen hangon beszéltek Magyarország függetlenségének hÅ‘seihez abban az idÅ‘ben! De ne feledjük, hogy Lüders, noha orosz generális, de német születésü volt. Csak a német értett akkor ehhez a nyelvhez. A Haynau-féle gyűjtemény elsÅ‘ kötetében mintegy húsz darab fejedelmi kiáltvány van felvéve. Ezek közül hét darab Ferdinánd király nevében adatott ki, egyet Ferdinánd és Ferencz József kettÅ‘s és közös aláirással bocsátottak ki, a többi tizenkettÅ‘ mind Ferencz József nevében lÅ‘n kibocsátva. A miniszteri ellenjegyzés e fejedelmi manifesztumok legnagyobb részén teljességgel hiányzik. Magyar miniszter ellenjegyzésével csakis azon fejedelmi rendelet van ellátva, mely Bécsben, illetÅ‘leg Schönbrunnban 1848. október 3-án kelt. Ezt Récsey Ãdám magyar miniszterelnök irta alá. Ki volt ez a Récsey Ãdám? Mikor, miért, miként s meddig lett és volt ez magyar miniszterelnök? MidÅ‘n rendelete Budapestre, az együtt volt országgyülésre megérkezett: a képviselÅ‘k közül senki sem tudta, hogy ki légyen ez az úr. Kossuth rettenetes humorral tette tönkre ennek a jámbor és ismeretlen embernek még ismeretlenebb tekintélyét. Hogy az országgyülés nem fogadott neki szót, az természetes. Hanem azért a képviselÅ‘ket felette érdekelte ennek az embernek kiléte s honnan való származása. A képviselÅ‘k találkozásánál, házban, folyosókon, ebédnél egy délután csak errÅ‘l folyt a szó. Gróf Batthyány Lajos és egész kabinete ugyan lemondott már, de miután még uj kabinetet alakitani nem lehetett, törvény és alkotmány szerint és parlamenti gyakorlat szerint gróf Batthyány volt a törvényes miniszterelnök. Schönbrunnban is, Pesten is, az országban is, az udvarnál s a képviselÅ‘k is Å‘t tartották miniszterelnöknek, s ime egy szép napon csak előáll Récsey, mint berekbÅ‘l a róka, s kinevezi magát a magyar kabinet elnökének, holott magyar kabinet épen akkor nem is volt. Deák FerencztÅ‘l egész naivsággal kérdé Vermes Illés pápai képviselÅ‘, hogy lehetett Récseyt ilyen méltóságra kinevezni. – Gondold csak meg, – mondá Deák – hogy olyan együgyü ember is van a világon, a ki kihuzott rossz fogát nem dobja el, hanem elteszi és magával hordozza a zsebjében; mikor aztán valakivel fogad, hogy neki még minden foga megvan, azt hiszi, megnyerte a fogadását, ha a zsebjében levÅ‘ fogat is fogai közé számÃthatja. – Én pedig fogadnék rá – kiáltott fel Ãnyós István, a zirczi követ, – hogy Illés barátom zsebjében is van vagy kettÅ‘. Igaza volt s lÅ‘n rettentÅ‘ kaczagás. A 48-iki nemzetgyülés tagjai gyakran kaczagva néztek a vihar elé, mely elsöpörni fenyegette mindazt, a mi nemes és drága volt. De gyakran és válságos pillanatokban e kaczaj tartá fenn a nemzet számára a bátorságot, a bizalmat, az önérzetet. Pedig ezekre bizony igen sokszor nagy szükség volt. Ferdinánd elsÅ‘ manifesztuma, mely Haynau gyüjteményébe felvétetett, szeptember 22-én kelt Schönbrunnban. Miniszteri ellenjegyzés nincs rajta. Ez napvilágot nem igen látott s a képviselÅ‘knek nem is volt róla tudomásuk. Valószinüleg Deák Ferencz sem tudott errÅ‘l, mert Lustkandl elleni művében e fejedelmi nyilatkozatra nem hivatkozik, pedig ebben még a bécsi kamarilla is nyiltan, világosan, határozottan elismeri a 48-ki törvényeknek közjogi érvényét és alkotmányos hatályosságát. Azon rendelet, mely gróf Lamberget nevezi ki Magyarország kormányzójává, szeptember 25-én kelt. Két nap mulva Lamberg a hajóhidon megöletett s kinevezési rendelete is csak esetleg jutott az országgyülés tudomására. KésÅ‘bb október 20-iki rendeletében keservesen panaszkodik Ferdinánd, hogy gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Lamberg kinevezési rendeletét semmiképen nem Ãrta alá. A bécsi kamarilla urai tehát ezt óhajtották volna! Ãltalában sok komikum, rettentÅ‘ komikum van a kinevezési rendeletekben. Lamberget kinevezik szeptember 25-én s a nép megöli Å‘t szeptember 27-én. Báró Jellasichot kinevezik október 3-án, a mikor már futott hadseregével együtt Bécs felé, miután négy nappal elÅ‘bb Pákozdnál megveretett. Windischgrätz herczeget kinevezik október 16-án s Å‘ elveszti az egész hadjáratot. Utána 1849. ápril 12-én kinevezik Weldent s ennek hadseregét nyomban agyonverik Nagy-Sarlónál. Haynau május 30-án katonai teljhatalmu kormányzóvá s Géringer-Oderberg junius 4-én polgári kormányzóvá neveztetett ki. Mindakét kinevezési okmányt Schwarzenberg herczeg kontraszignálta, az a gonosz miniszter, a kit Széchenyi »Rückblick« czimü művében »vérszagu«-nak nevezett. Rendeletek vannak a gyüjtemény elsÅ‘ kötetében WindischgrätztÅ‘l, Haynautól, Jellasichtól, Wrbnától, KempentÅ‘l, WeldentÅ‘l, GerstnertÅ‘l, HeyntzetÅ‘l, PaskievicstÅ‘l és LüderstÅ‘l. Gyászos emlékü barbár nevek, melyeknek egyikérÅ‘l, másikáról alig tudjuk, hogy a világon volt-e valaha. Legtöbb rendelet van természetesen WindischgrätztÅ‘l és Haynautól. Åk ketten hatalmaskodtak Magyarországban legtöbb ideig. Gróf Wrbna altábornagy és hadtestparancsnok volt. Cseh származás, valóságos véreb természettel. A mint lábát betette Magyarországba 1848. deczember közepén, azonnal ostromállapotba helyezte Pozsonyt, mind a várost, mind a vármegyét. A házmester-rendÅ‘rséget, melyet most Szentpétervárott a nihilisták ellen alkalmaznak, Å‘ találta fel elÅ‘ször és Å‘ alkalmazta az orosznál is gonoszabb módon. Å a háziurakat tette rendÅ‘rré s a kinek házában gyanus egyén megfordult, azt hadi törvényszék elé állÃtá. 1849. január 7-én Budát és Pestet, Pest-, Esztergom- és Fehérmegyét s a Jász-Kun kerületeket; február 12-én pedig Hont- és Nógrádmegyét helyezte ostromállapotba. Rendeleteiben mindenütt különös gondot fordÃtott a háziurakra. De a sipkákra is. Január 31-én kiadott itt a fÅ‘városban egy rendeletet, melyben szóról-szóra azt mondja, hogy a magyar harczi szellem fÅ‘leg a sipkának, vörös tollnak és fekete szalagnak viselésében nyilatkozik; a ki tehát ezentúl ilyes valamit viselni merészel, az rang- és életkorkülönbség nélkül befogattassék a legközelebbi katonai szállÃtással elvitessék s valamennyien egy haditestbe soroztassanak. UgyanÅ‘ ápril 7-én elrendeli, hogy Budán és Pesten kocsira ülni és az utczán kocsizni szorosan tiltatik, s a ki kocsizni akar, annak a katonai hatóságoktól engedélyt kell kérni. Nem volt kivétel még az orvosokra sem. Ezzel a fiakker-rendÅ‘rséget akarta felállÃtani. Kempen altábornagy már szelidebb megbizásokat teljesÃtett. Å 1848. deczember 31-én Pozsonyban kiadott rendeletével az osztrák katonák által elkövetett károk megtéritését igéri meg, 1849. márczius 17-én kiadott rendeletében azt mondja, hogy a ki fegyverét a katonai hatósághoz be nem adja, azt ugyan hadi törvényszék elé kell állÃtani, de Å‘ azt eddig nem tette és ezután sem teszi, de ha valaki a fegyvert és lÅ‘szert be nem szállÃtaná, az ellen mégis a rögtönitélet szigorát fogja alkalmazni; végül pedig Nagyszombat, Bazin és Szent-György városok részére dicsérÅ‘ oklevelet állÃt ki, amiért ezek az osztrák hadsereg részére önként ujonczokat adtak s ugyan ily fajta érdemekért megdicséri Mosonyvármegyét is s különösen annak alispánját, Kroner Lajost, »a fejedelem iránt, mind azon incselkedések mellett, melyeket a lázadó párt részérÅ‘l tűrnie kellett, bebizonyÃtott rendületlen hűségeért.« Gerstner és Heyntzel generálisok a budapesti katonai parancsnoksághoz tartoztak s Å‘k különösen azok ellen folytattak hadjáratot, kik a plakátokat a falakról letépik. Elnevezik Å‘ket garázda embereknek, a kiknek a tisztességrÅ‘l s a császár iránti tiszteletrÅ‘l rossz fogalmaik vannak s fenyegetik Å‘ket mindenféle veszedelemmel és szigoru büntetéssel. Windischgrätznek egyik legérdekesebb kiáltványa az, mely márczius hó 11-én kelt. Ebben szóról-szóra azt mondja: »Az ügy, melyért a pártütÅ‘k küzdenek, sem az országé, sem a nemzetiségé. A pártütÅ‘k nyiltan a fölforgatás és kommunizmus bajnokai. S ezért oly emberek harczolnak, kik Európának minden országaiból számüzettek.« »Az emberi nemnek ezen söpredékét a pártütÅ‘ Kossuth a haza áldott földjére gyüjtötte. A fÅ‘vezérek, egynehányat kivéve, mind külföldiek. Száz fogoly közt legalább hatvan különféle nemzetbÅ‘l való egyén, a többi negyven magyar nyelvünek legalább fele erÅ‘ltetve szolgál. A munkás földmivelÅ‘, a szorgalmas polgár s a nemességnek többsége mit sem akar tudni a pártütésrÅ‘l.« Erre mondá ifj. Pázmándy Dénes Windischgrätznek, kivel épen ez idÅ‘ben gyakori találkozása és érintkezése volt a kremziéri alkotmány megbeszélése tárgyában, a következÅ‘ szavakat: – Herczegséged helyén én azt a proklamácziót ki nem adtam volna. Ha az a szedett-vedett, csÅ‘cselék nép is itt-amott megveri az osztrák seregeket: mi történnék akkor, ha a magyar nemzetnek szÃne-java fogna fegyvert. – Hiszen az fogott fegyvert, – felelt Windischgrätz, – csakhogy Bécsben mindig egy csomó prókátort tukmálnak rám proklamácziót készÃteni. Nem ér ez semmit, csak az hódol meg elÅ‘ttem, a kit meghódÃtok; kard és golyó világosÃtja fel ezt a népet, nem a proklamáczió. E párbeszédet én Deák FerencztÅ‘l hallottam, kinek maga Pázmándy Dénes beszélte el. Mulatságos Haynaunak a nagy-igmándi fÅ‘hadiszálláson kiadott ama »hÃradás«-a, melyben a csatatereken talált golyók árát szabja meg. Hat fontos ágyugolyó öt krajczár; tizenkét fontos tÃz kr. – hét fontos granát tizenöt kr. – tÃz fontos bomba tizennyolcz kr. – harmincz fontos bomba harmincz kr. – hatvan fontos bomba hatvan kr. Minden ezüst pénzben számÃttatott. Zsidók megkisértették a golyók beszállitását, de miután az igért pénzt nem kapták meg, Å‘k is abban hagyták. A zsidókra különösen haragudott Windischgrätz is, Haynau is. Amaz elrendelé, hogy zsidóknak levelet szállÃtani, hÃrt hordani, félelmet és bizalmatlanságot gerjeszteni, statáriális akasztófa büntetés mellett eltiltatik; ha pedig egy zsidó elitéltetik, az illetÅ‘ zsidóközség, melyhez tartozott, huszezer pengÅ‘ birsággal büntettetik. Tehát ép úgy, mint Khinában. Haynau pedig az óbudai és pesti zsidókra »ismételt gyalázatos és törvényellenes lázadó magaviseletükért« azt a hadi sarczot rótta, hogy ingyen tartoznak adni: negyvennyolczezer köpenyeget, hetvenhatezer nadrágot, kilenczvenötezer pár csizmát, százhuszezer inget, gatyát; harminczhatezer nyakravalót, negyvenhatezer rÅ‘f posztót, ezerötszáz mázsa csizmának való bÅ‘rt egy hónap alatt, továbbá száz lovat, harminczkét pár lószerszámot, százkilenczvenhat kumetet és harminczöt nyerget négy nap alatt. Szegény zsidók! No hiszen volt lótás-futás e pár nap alatt, hogy a sarczot kiteremthessék. Természetesen kész pénzen kellett megváltaniok a sarcz legnagyobb részét. AGGODALMAS NAPOK. I. A forradalom zaja elnémult. Eltompult már a nagy fájdalom is, melyet vértanuink kegyetlen halála idézett föl. A fÅ‘város rémnapokat élt, a kényuralom dühe még egész erejével tombolt itt, Haynau még ura volt a helyzetnek s minden hazafi életének s minden magyar család boldogságának, de a vidék kis falvaiban már, ha nem is teljes nyugalom, legalább a kedélyek csöndessége vissza kezdett térni. A mi kis falunk novemberben látta az utolsó vasas németet. Talán az elsÅ‘t is. Villogó fegyverüket, fénylÅ‘ taréjos sisakjaikat és mellvértjüket mi gyermekek megbámultuk, öregeink azonban kerülték a velük való találkozást. Vége volt már a harcznak, földön feküdött a nemzet, korlátlanul parancsolt a gyÅ‘zÅ‘, hiában való lett volna minden dacz, minden vitézkedés. Aztán csakhamar elmentek nyakunkról a vértesek s a mi falunkba többé nem tette be német a lábát. Vége lett a szomorú évnek s következett az 1850-ik év, melyben a kényuralom telepedett meg Magyarországon. Mi kÃvül estünk minden nagy vonalon, melyen egy nemzet történetének sorskereke végig döczög vagy végig robog, falunk nem pusztúlt el, házaink le nem égtek, halottaink se voltak nagy számmal, néhány ifjú volt besorozva s olasz földre elhajszolva, de ezek távolléte se tünt fel valami nagyon, midÅ‘n oly sok nemes élet kioltása, oly sok nemzeti szerencsétlenség lehetett a mindennapi beszéd tárgya. Társadalmi életünk az 1849 és 50 közti télen csaknem úgy folyt le, mint az elÅ‘bbi években. Ugyanazon rokonok és jó barátok összejöttek esténként, kedvük ki nem tört, mint máskor; czigány nem húzta a nótát, a felköszöntÅ‘k nem voltak oly harsányak, a nemzet bujdosó nagyjairól csak halkan emlékezénk meg, de azért régi társaságaink külsÅ‘ alakja nem változott. Még csak túlságos aggodalomban se valánk. A magyar pénzt eldugtuk az eresz alá, a honvédfegyvereket, kardokat, puskákat eltemettük a kutak fenekére s itt-ott a föld alá; zászlóinkat összeszabdaltuk, a rájuk hÃmzett jelszavakat kibontottuk, megsemmisÃtettük, a nemzeti kormány szózatait, kiáltványait régi kutyabÅ‘rbe kötött papi könyvek táblái alá rejtettük s a könyveket padláson pusztÃtá az egér; nem igen féltünk a vizsgálattól sem, mert nem volt okunk félni kémektÅ‘l, feladóktól, árulóktól. Csak a holtak lehettek árulóink. A kiket Jellasich hadseregébÅ‘l nyilt csetepatéban megtámadtunk s leöldösénk: azok csontjai ott porladoztak a határban szanaszét. Ha jönne vizsgálat ellenünk, ha megtalálná e csontokat, ha ráismerne az elejtett vitézekre: csak ebbÅ‘l támadhatna veszedelem. De apám a nemzeti harcz utolsó napjaiban még az Å‘szön ezeket is összeszedette s bizalmas emberek segélyével jól elrejtett helyre, a bozótba temettette el. Ott már elnyelte Å‘ket az iszap, megállt felettük a vÃz, összeborúlt a nádas, jég- és hó-kérget vont föléjük a tél; ki kereshette, ki találhatta volna meg a földnek, viznek, hónak és jégnek fenekén pihenÅ‘ holtakat? Megyei tisztviselÅ‘ink maradtak a régiek. Csodálatos ábránd tölté el honfigondtól terhes elméjüket. Lehetetlennek tartották, hogy legyen földi hatalom, mely az Å‘si alkotmányt véglegesen eltörölhesse. Azt hitték; legföljebb egy évig, két évig tart a zimankós idÅ‘ s addig kötelessége a vármegye minden tisztviselÅ‘jének kitartani; a mit lehet, minden jót megtenni, s a mennyire lehet, minden rosszat elhárÃtani. TÃz évvel késÅ‘bb ugyan a vármegyeház termében az volt a jelszó, hogy »meghalt«, a ki »szolgált«, de 1850-ben még nem Ãgy gondolkodtak öregjeink. S jól tették. Sok jó hazafi életét és szabadságát mentették meg. De azt is jól tették, hogy a mikor ez az ábrándjuk szétfoszlott s az önkényuralom véglegesen megtelepedett: ott hagyták a szolgálatot s hazamentek szántani, vetni. A kik ezentúl is ott maradtak: azok maguk készÃték maguk számára a politikai halált. A szolgabiró apámnak jó ismerÅ‘se s távoli rokona, az esküdt jó barátja, jó komája volt. Bent a megyei központban is derék férfiak, rokonok, jó barátok vezették az ügyeket; tÅ‘lük félni nem lehetett okunk. Arra természetesen nem igen számÃtottunk, hogy zsandár is van a világon s hogy esetenként a legutolsó zsandárnak is több hatalom lesz kezében, mint egykor a legelsÅ‘ alispánnak. Közelgettek a husvéti szent ünnepek. S minél több idÅ‘ telt el az októberi véres napok után, annál nyugodtabbak valánk. Egy esÅ‘s, havas, szeles, barátságtalan, sötét éjszakán kopogtatnak ablakunkon. Mind aludtunk már, de apám rögtön fölébredt s ajtót nyitott. A járási központból jött egy levélhordó ember, levelet hozott apámnak az esküdtÅ‘l. A levélben ez volt: ȃdes komám! Baj van; a zsandárfÅ‘hadnagy keresi a horvátokat, holnap idejében künt lesz az egész komissió, hozzon rendbe mindent, mert különben elvesztünk. Egyébiránt maradtam atyafiságos szeretettel. Fodor László.« Természetesen az esküdt is csak olyan bűnös volt, mint apám. Apám rögtön felöltözött, a levélhordónak adott egy ital bort s elküldte az istállóba a cselédek közé, hogy fekügyék le. Megnézte az órát, az épen éjfélt mutatott. Kezébe vette fokosát s elindult fölverni legjobb barátait és rokonait a fekete éjszakában. Tizenöten voltak azok, kik Jellasichnak egy fontos depessel ellátott küldönczcsapatját, tizennyolcz emberét megtámadták s nyilt mezei duellumban lekaszabolták. Ezt a tizennégy bajtársat kereste fel, maga volt a tizenötödik, a vezetÅ‘. Mind a tizennégy nyugodtan aludt ágyában s valamennyinek megmondá, hogy rögtön keljenek föl, öt-hat-tÃz szomszédját mindenki értesÃtse s hajnali három órára a falu minden férfia ott legyen a templomban. Ott is volt. Nemes, paraszt, pápista, kálvinista, zsidó, czigány, öreg és ifjú egy csomóban. Csak az asszonyok és gyerekek nem voltak ott. Apám közlé, mi fog történni a mai napon s minÅ‘ veszély fenyegeti a falut, ha a vizsgálat sikerrel működik. A lelkész, egyike a legbátrabb és leglelkesebb férfiaknak, maga is családapa sok gyermekkel s Å‘ is részes a horvátok leverésében, gyönyörű beszédet tartott, melyben kifejté, minÅ‘ undok bűn az árulás és árulkodás s minÅ‘ szép volna az, mire Å‘ bizton számÃt, ha falunkban nem találkoznék áruló. Az együtt levÅ‘ gyülekezet erÅ‘s hittel kiáltott föl, kiáltása zúgássá vált, hogy falunkban nem lesz áruló. – Ha pedig lesz, – kiáltá egyik – se neki, se fiainak nem lesz nálunk maradása, kiirtjuk utolsó iziglen. Szétmentek. Ezen a hajnalon a kis gyermekeken kÃvül nem aludt a faluban senki. Reggelre, mikor a vizsgáló küldöttség a faluba ért, minden ember, minden asszony és minden cseléd tudta, hogy mit feleljen s mit ne feleljen, ha kérdezik. Hanem azért nyugodt volt a falu s a küldöttségnek még bámulója se akadt végig a hosszu utczán. Pedig a hegyes sisaku, vállrojtos, fényes kiállitásu zsandárokat oly tömegben ekkor látta elÅ‘ször a falu népe. Köztük legfényesebb a zsandárfÅ‘hadnagy, egy félig magyar, félig német férfiu, de a ki engesztelhetlenül gyűlöli a magyart s ha rajta állott volna: kiÃrtja fajunkat egy lábig. Folyt a vizsgálat egész nap. Ki lett hallgatva száz ember. Egy se tudott a harczról semmit, egy se látta a horvátokat se élve, se halva. Dél felé már a zsandárfÅ‘hadnagy fele bajuszát elrágta dühében. A kihallgatásokat a szolgabiró maga vezette. A fÅ‘hadnagy minden kihallgatásnál jelen volt s folyton keményebb rendszabályra nógatá a szolgabirót. KÃnoztatni akará az embereket. Kezében volt valami névtelen följelentésben az egész tényállás s látta, hogy mindenki kisiklik kezébÅ‘l. Dél felé végre azt mondá a szolgabirónak, hogy ha keményebben nem veszi a dolgot, maga fogja szolgabiró nélkül a vizsgálatot teljesÃteni. A szolgabiró azt mondá: – Nohát majd keményebben veszem. Épen egy Å‘sz, roskadt, öreg embernek, a nyolczvan éves Baditz Péternek kihallgatásán volt a sor. A szolgabiró vad nyerseséggel kiáltott rá: – Hát kend mit tud? Beszéljen szaporán. Az Å‘sz, roskadt ember kiegyenesedett a »kend« szóra. Nemes ember volt s 1790 óta minden tiszujitásnak és követválasztásnak szereplÅ‘je. – Ha én kend, akkor kend is kend, szolgabiró uram! S aztán nagy méltatlankodva odafordult a jelen volt községi és küldöttségi tagokhoz s Ãgy folytatá: – Ebadta kölyke, apját, öregapját, de még magát is én választottam szolgabirónak és mégis csak »kend«. A szolgabiró is nyakas ember volt. Egyike a legbüszkébb, legelÅ‘kelÅ‘bb s legvagyonosabb dunántúli és dunáninneni köznemesi családoknak. Felpattanó hangon mondá az Å‘sz embernek: – Megfogja kend a nyelvét, vén gazember, mert különben ötven botot veretek kendre. Ez irtózatos fenyegetésre megtántorodott a vén nemes. Ajkai reszkettek, de a nagy indulat megülte szivét s szólni nem tudott. Végre könyei elÅ‘törtek s azt mondá a körülállókhoz: – Fiaim, én már rokkant ember vagyok, de legöregebb vagyok köztetek, eltűritek ti ezt szó nélkül? Embereink közt fájdalmas és haragos zúgás hangja kezdett emelkedni. A zsandárfÅ‘hadnagy végig nézett a népen s látta, hogy itt és most az Å‘ zsandárerejével nem lesz tanácsos e néppel végletekig vinni a dolgot. Azt mondá a szolgabirónak, hogy Å‘ maga fogja az öreget kihallgatni. S aztán oda fordult hozzá: – Ön Baditz úr nincs vádolva semmivel, nem is lesz semmi bántódása, ön már koránál fogva sem vehetett részt Å‘ felsége a császár vitéz katonáinak legyilkolásában, öntÅ‘l ennélfogva is megvárom, hogy a mit hallott, a mit tud: azt itt a biróság elÅ‘tt hÃven el fogja mondani. – Nem mondok semmit, – mondá daczosan az öreg. – De hát ön mindent hallott, mindent tud. – Mindent tudok, de nem mondok semmit. Fölugrott a zsandárfÅ‘hadnagy s rárivallt: – Akkor elÅ‘ttem is csak »kend« s én kendet vason vitetem be Veszprémbe. – Teheti. A fÅ‘hadnagy úr mondhat engem kendnek, ez nem haragÃt meg, mert a fÅ‘hadnagy úr csak egy zsandár, de ez itt ni – s ekkor rámutatott a szolgabiróra – csak oly igaz nemes ember volna, ha volna, mint magam. Szégyen, gyalázat. A fÅ‘hadnagy oda fordult a szolgabiróhoz és németül mondá neki: – Ilyen kutya néppel még nem találkoztam, hanem majd kiverem én ebbÅ‘l a nemességet is, a titoktartást is. Szerencse, hogy rég elmúlt már ekkor dél s hogy az ebédre hÃvták a küldöttséget. Ebéd alatt és után arra a meggyÅ‘zÅ‘désre jutott a fÅ‘hadnagy, hogy ez alkalommal hiábavaló minden kisérlet, jobb lesz a vizsgálatot abban hagyni s más alkalommal s jobb készülettel kijönni. Kapva kapott ez ürügyön a szolgabiró is s a küldöttség valamennyi zsandárjával, úgy a hogy jött, délután visszament a járási székhelyre. A nép megint nem bámulta Å‘ket, csak a kutyák ugatták meg a katonás rendben kivonuló zsandárcsapatot. Mivelhogy ilyet Å‘k is most láttak legelÅ‘ször. A második vizsgálat már sokkal részletesebb volt, mint az elsÅ‘. De nem sikeresebb. II. Az elsÅ‘ kihallgatás után több idÅ‘, körülbelül pár hónap telt el a nélkül, hogy a vizsgálat folytatásáról bármi is hozzánk kiszivárgott volna. Már-már azt hittük, nem lesz az egészbÅ‘l semmi. Egyébiránt bÃztunk az esküdtben, sÅ‘t minden látszólagos durvasága daczára bÃztunk a szolgabiróban is. Hiszen magyar ember s atyafi volt Å‘ is. IdÅ‘közben apám valami névnapra átrándult egyik rokonunkhoz, egyik távolabb esÅ‘ faluba. Sokan voltak együtt a névnapi köszöntÅ‘n, egész éjjel folyt a mulatság, túlnyomólag rokonok és ismerÅ‘sök voltak jelen. Természetesen nem egyszer elÅ‘jött a szó a szent-györgyi vizsgálatról s a horvátok leöletésérÅ‘l is, melyrÅ‘l ott abban a bizalmas társaságban is mesésnél-mesésebb hÃrek és hallomások merültek föl. Apám könnyen érthetÅ‘ óvatossággal hallgatott az ügyrÅ‘l és sehogyse volt hajlandó arról részletesen nyilatkozni. Hallgatagságában azonban nem maradhatott meg. KésÅ‘bb oly sokan, oly következetesen s oly rohamosan ostromolták, hogy mondja el a horvátok lekonczolásának történetét, hogy a társaság tagjai iránti sértÅ‘ bizalmatlanság kitüntetése nélkül lehetetlen volt a hallgatás. Hosszú és erÅ‘szakos nógatásra elmondta tehát apám az egész esetet. Hiszen erkölcsi lehetetlenség volt feltennie, hogy abban a társaságban áruló vagy ostoba fecsegÅ‘ lehessen. És mégis volt. Alig egy hét mulva nálunk termett a vizsgáló küldöttség s apám elbeszélése meglehetÅ‘s hűséggel irásban meg volt a zsandárfÅ‘hadnagynál. Magával hozta a küldöttség a megyei fÅ‘orvost is. Az esküdt a vizsgálat napján eleve megsúgta apámnak, hogy a zsandár mindent tud s hogy ha valaha, most lesz szükség óvatosságra és ügyességre. Különben a halálos veszély, melyet már elháritottnak hittünk, nyakunkra bekövetkezik. A falubeli emberek megbÃzhatóságában egyébiránt nem volt okunk most sem kételkedni s e tekintetben a helyzet nem volt rosszabb. A kihallgatásokat most is a szolgabiró vezette s azok élét néhány mit sem mondó tanu kikérdezése után apám ellen irányozta. A zsandárfÅ‘hadnagy feszülten figyelt minden szóra és a kezében volt tényállással veté egybe apám minden szavát. A szolgabiró kemény, pattogó hangon mindenekelÅ‘tt az elkövetett bűntény iszonyuságára figyelmezteté apámat. – Tudja-e ön – mondá – hogy ama tizennyolcz vitéz, Handits Milivoj hadnagygyal élén, báró Jellasich üzenetét s depeseit vitte Roth hadseregéhez. Tudja-e, hogy e csapat leölése miatt Roth hadserege nem nyert értesülést, nem csatlakozhatott b. Jellasich hadseregéhez s ennélfogva Å‘ felségének, legkegyelmesebb császárunknak e hadsereghez kötött czélja meghiusult, sÅ‘t Roth hadserege kapituláczióra kényszerittetett. A tényállás földeritésével tehát nemcsak egy orgyilkos ténynek, hanem egyuttal egy vakmerÅ‘ felségárulási ténynek tettesei is az igazságszolgáltatás kezébe jutnak s magas kormányunk abban a helyzetben lesz, hogy a trón és nemzet ellen elkövetett ezen rettenetes tényt illÅ‘képen megtorolhatja. Úgy beszélt a szolgabiró, mint egy zsandártiszt, vagy egy Haynau-vérbirósági auditor. A zsandárfÅ‘hadnagy megvolt elégedve a beszéddel. Apám csak a fejével intett, mintegy mutatván, hogy Å‘ mind e nagy dolgot jól tudja. – Beszélje el tehát, a mit tud; hogy történt az eset s kik voltak a tettesei. – Nem tudom elmondani, – felelte apám. – Miért? – Nem tudom minden részletét, mende-monda kósza beszéd után pedig nem akarok semmit se mondani. – Gondolja meg, hogy szabadsága és élete forog koczkán. Apám nem felelt. Ekkor felugrott a zsandárfÅ‘hadnagy s azt mondá a szolgabirónak: – Most majd én veszem az ügyet a kezembe. S oda állva apám elé, kezében a névnapi elbeszélés részleteivel egy papiron, nyersen kérdezé: – Hol volt ön 1848-ik évi szeptember 28-án, midÅ‘n Handits Milivoj hadcsapata Lepsény és MezÅ‘-Szent-György közt felkonczoltatott? – Útban voltam Balaton-Füred felé. – Mit keresett ott? – Családomhoz mentem, melyet a horvát tábor elÅ‘l oda vittem. – Kivel tudja ezt bizonyÃtani? – Hivatkozhatom-e helybeli tanukra és cselédeimre? – Nem ér semmit. Apám gondolkodott. Csodálatosan éles emlékezÅ‘ tehetsége nem hagyta cserben. – Én – mondá – azon a napon kilencz és tÃz óra közben mentem Balaton-FÅ‘-Kajáron keresztül. A községháza elÅ‘tt vezet el az országút s a községháza tornáczában állt Kenessey Dániel, Cserki Mihály, Tóth Ferencz. Åk megszólitottak, kocsimmal megálltam, kérdezték: hová megyek s mi ujság nálunk. Beszélgettem velük s elmondám, hogy egy csapat horvát katonát a lepsényi fogadónál láttam, midÅ‘n reggel ott elkocsiztam. Ezek tanuim lehetnek. Megjegyzem, hogy apám ezen elÅ‘adása tökéletesen igaz volt. MidÅ‘n már Kajárt a Füred felé vezetÅ‘ útban elhagyta: akkor jutott eszébe, hogy jó lenne a Lepsényben látott horvát csapatot elfogni, lefegyverezni s a nála levÅ‘ leveleket kézbekeriteni. Innen fordult s hajtott vissza lóhalálában, de ezt már nevezett tanui nem látták. MidÅ‘n a zsandárfÅ‘hadnagy ez elbeszélést s a tanuk neveit meghallotta, oda fordult a szolgabiróhoz: – Szolgabiró úr, ezt az urat Å‘rizet alá teszem, mig én magam személyesen a megnevezett tanukat kihallgatom. Apám ott maradt a község házánál a küldöttség elÅ‘tt néhány zsandárral, a fÅ‘hadnagy pedig rögtön kocsira ült s pár legényével hajtott Kajárra. Szigoru figyelemmel maga hallgatta ki a megnevezett tanukat, kik utolsó betűig helyeselték s igazolták apám elÅ‘adását. Délután érkezett vissza nagy bosszusan. Haragosan kérdezé apámat, nagyot ütve a kezében volt papirokra: – Hát mit beszélt ön a küngösi névnapon itt és itt, ekkor és ekkor? Részletesen elmondá a besúgás tartalmát. Apám alig tarthatta vissza magát a mosolygástól, felelé: – Mulattattam a társaságot. A fÅ‘hadnagy káromkodott, mint a jégesÅ‘, s oda fordulva a község házában s háza körül ácsorgókhoz, felkiáltott: – Hát nincs e komisz faluban már egyetlen becsületes ember se? E szóra sunyi arczczal előállott egy V. Ferencz nevü uri ember, helybeli birtokos, okleveles ügyvéd s azt mondá: – Én megmutatom a fÅ‘hadnagy úrnak, hol vannak a megölt horvátok eltemetve, mert én becsületes ember vagyok. E szóra a zsandár majd megmeredt örömében. A mi embereink közé pedig mintha menykÅ‘ ütött volna. Iszonyu megütközés, sÅ‘t ijedtség fogta el Å‘ket. Ez a V. Ferencz olyan fajta ember volt, a ki teljes életében mindig és mindenütt azon törte a fejét, kinek miként mondhat vagy tehet minél nagyobb kellemetlenséget. Elment mindenüvé, kidobták mindenünnen, megverték mindenütt, minden csontja össze volt törve, kocsmában, névnapon, szÅ‘lÅ‘hegyen, tisztujitásoknál, általa kezdett verekedések közben. Most se mondhatott le arról, hogy kellemetlenséget csináljon a falunak. De inkább a bolond emberek egyike volt, mint a gonoszaké. Az eszébe se jutott, hogy otromba leleplezései miatt akasztófára kerülhet húsz-harmincz derék magyar ember. A fÅ‘hadnagy oda ment hozzá, vállára vert, megölelte, kezet szoritott vele s mondá: – Vezessen uram. Ön az egyetlen derék, becsületes ember a világon. Ment az árulkodóval egész csapat ember. Biró, orvos, zsandár, tanu, napszámos. Apám némileg megnyugodott, midÅ‘n megtudta, hova vezeti V. F. a küldöttséget. Ott igenis voltak horvátok a föld alatt, de azok onnan az Å‘ tudomása szerint fel lettek szedve s máshova eltemetve. Ezt pedig a hóbortos V. F. nem igen tudhatá. Azonban reményében mégis csalódott. Hogy és hogy nem történt, egy hullának csontvázát csakugyan megtalálták az árulkodó által megjelölt helyen. S e csontvázat nagy diadallal hozta be a fÅ‘hadnagy a faluházhoz. – Várjatok gazemberek – szólt a községi lakosokhoz, kik jelenvoltak – kezemben vagytok most. Ekkor már estefelé járt az idÅ‘. A fÅ‘orvos azt a javaslatot tette, hogy a hullavizsgálat a következÅ‘ napra halasztassék, miután esti szürkületben vagy gyertyafénynél ezt sikerrel megszemlélni nem lehet. Úgy lett. A vizsgáló küldöttség a további vizsgálatot elhalasztá addig, mig a fÅ‘orvos véleményt ad. A fÅ‘orvosi vélemény pedig tovább késett hat hétnél. De a mikor készen lett: akkor csakugyan véget vetett minden vizsgálatnak s az egész ügy minden komolyságának. A fÅ‘orvos igen eszes, tanult, hatalmas humoru ember, s jó hazafi volt s véleménye mind e jellemvonásának megfelel. Kimondá, hogy a talált csontváz férfinak csontváza, a ki lehetett harmincz éves, de lehetett hetven éves is. Hosszasan bizonyÃtá a tudomány egész komolyságával, hogy a csontváz sem azt nem igazolja, hogy az élÅ‘ ember katona volt, se azt, hogy horvát volt, miután a tudomány mai állásában a csontok a nemzetiségi kérdésben érvet nem nyujthatnak s a polgári foglalkozásra róluk biztos következtetést vonni nem lehet. Végre kimondá, hogy az az ember, kitÅ‘l a váz ered, ezelÅ‘tt tÃz évvel is meghalhatott, noha az sincs kizárva, hogy két év elÅ‘tt halt meg. A fÅ‘hadnagy dühösebb lett az orvosra, mint a szentgyörgyi emberekre. Nem is jött ki ellenünk többé s nem is láttuk többé soha. Nemsokára áthelyeztetett megyénkbÅ‘l s meg is halt. Nevét nem irom ki, mert utódai jó hazafiak. Nem irom ki a szolgabiróét sem. Å sem él már. Az öreg nemes, kit úgy megsértett, soha se tudott neki megbocsátani. Az öreg nemes esetét megtudta az egész vármegye és ezért a szolgabiró sohase tudta régi jó hÃrnevét visszaszerezni a vármegyében. Pedig az önkényuralom végleges bekövetkeztével visszalépett Å‘ is s lÅ‘n gazdálkodó és renitens magyar ember, mint a többi. Egyházának kiváló férfia volt, a protestáns kűzdelemben derék szerepet töltött be, a katonaexekucziók korában országos lett jó hÃrneve, egykori esküdtjével együtt. De azt az egy tényét nem tudták neki elfelejteni. Húsz év mulva egyszer kérdém tÅ‘le egy megyei gyülésen: – Miért tetted azt akkor, bátyám? – Ha én azt nem teszem, öcsém, apádat akasztatta volna fel a német legelÅ‘ször. Mert úgy tettem: csak azért bÃzták rám az egész ügyet. Ezt felelte. S én szentül hiszem, hogy igazán beszélt. A FEJÉREGYHÃZI SAS. Gróf Haller Ferencz nagy részt vett a függetlenségi harczban. Mint katona: karddal, mint kormányzó: észszel, erélylyel, hazafisággal. A legjobbak közé tartozott. A harcz után elfogták, bilincsbe verték, elhurczolták, börtön fenekére zárták. Egykor, régen, fiatal korában jó barátságban élt Ottinger osztrák tábornokkal, ennek közbenjárására 1854-ben megszabadult és sietett hazafelé, – uradalmába, fejéregyházi várába. Uradalmát elkobozták. Vára elpusztult. Birtokait jöttment idegenek, az önkény odaküldött emberei pusztÃtották. Nem volt cseléd, nem volt igavonó, nem volt rideg jószág, földek vetetlenek, erdÅ‘k letarolva, szÅ‘lÅ‘k avarban. A KüküllÅ‘ folyik vára közelében, azon volt egy jövedelmes malma. Az a malom is leégett; falromok, füstös csonka törzsek álltak a malom helyén. Gátak, malomfej omladozóban. Gyalog ért haza a gróf. Pénze nem volt kocsira. ElsÅ‘ dolga volt megnézni várát. A sánczárkok megvoltak, tele nÅ‘ve iszalaggal. A felvonó hÃd le volt eresztve, de csak gerendái álltak. A vár falain semmi tetÅ‘. A mint leégett, úgy maradt. A várudvar gazzal tele. A földszinten a téli lovagló teremnek se ajtaja, se ablakja. Úgy volt az udvarbiró, lovászok, szolgák, szegÅ‘dvényesek, várhajduk minden lakása. Az emeletre vezetÅ‘ lépcsÅ‘k elpusztulva. A nagy kerekpalota boltozata összerepedezve. A boltozaton körül freskó-festményekben volt egykor megörökÃtve száz nemes Å‘snek arczképe. Az asszonyoknak bajuszt festett, minden arczképbe belelövöldözött a pusztÃtó ellenség. A KüküllÅ‘ völgye felé nézÅ‘ lakószobák s a hegy felé nézÅ‘ vendégszobák romba dÅ‘lve. Baglyok, denevérek tanyája. A várban nem volt mit keresni. Lassankint elterjedt a hÃre: megjött az uraság. Régi udvarbirája elékerült valahonnan s kezet csókolt a grófnak. Ez is vagy félt, vagy hamis volt, vagy hű maradt, vagy jutalmat várt. Miért csókolt volna kezet másért? Lement a gróf a KüküllÅ‘höz. Puszta helye a régi jó malomnak. A régi udvarbiró újra felajánlotta szolgálatát. – Köszönöm barátom, nem fogadhatom el szolgálatodat, fizetni nem tudlak; magam se tudom, mibÅ‘l élek. Leült egy égett csonka törzsökre, fáradt fejét kezére hajtá s szomorún nézett végig várán gazdaságán, messzeségbe nyúló uradalmán. – Eladom birtokom, nincs mivel gazdálkodjam. Pénzt nem kapok, adósságot nem akarok csinálni. Minden hatalom és minden hatóság ellenségem. RombadÅ‘lt vár, puszta birtok, sok adósság, mindenütt ellenség, pár év alatt úgy is megölne. Eladom birtokom. Kibujdosom, elköltözöm Amerikába, szabad földre, szabad hazába. Egy sas kerengett fönt a magasban. Rekedt hangján kiabált a levegÅ‘-égbe. Volt a fejéregyházi várnak egy régi sasa. Még 1814-ben szoktatta meg a gróf öreganyja, Toldalaghy Krisztina grófné. Hűségesen ott telelt, ott nyaralt a kerek palota tornyán s el nem hagyta helyét két nemzedék óta. Néha egy-két napra ellátogatott a havasokra, de mindig visszajött. Ez jutott eszébe a grófnak, mikor a magasban kerengÅ‘ vad madarat látta. – Hát a mi sasunk hova lett? – kérdi az udvarbirót. – Elment örökre. Mikor a vár leégett, az napon ment el s 1849 óta sohase láttuk. Mit is keresne itt? E pillanatban a magasságból lerebbent a sas s egy korhadt fűzágra odaszállt a gróf közelébe. Szárnyát libegtette s durva hangján oda szólt a grófhoz. Mintha mondta volna: »Isten hozott jó uram, régi barátom.« Megismerték. Ez volt a régi sas. Már Nagy-Enyed körül megismerte régi jó gazdáját s fönt a magasból kisérte Å‘t. Haza jött a rengetegbÅ‘l a nagy pusztulás óta, hosszu évek múlva. Hűségesen. Fölszállt a fűzágról, átröpült a kerek palota romfalára, egyet-kettÅ‘t ott is kiáltott s megint visszajött, de most oda szállt a gróf lábaihoz s hatalmas csÅ‘rével szeliden kopogtatta térdeit: A gróf szemeibÅ‘l kicsordult a köny. Örömét és fájdalmát nem tudta szive magába tartani. Fölállt. – Nem. Nem megyek Amerikába. Itthon maradok, küzdök, dolgozom. Ha ez a sas, e vad madár ott hagyta a rengeteget s visszaszállott leégett Å‘si tanyájába: hát én akkor hogy hagyhatnám el leigázott, elpusztult, imádott hazámat! Itthon maradt s dolgozott. – – Én még láttam ezt a sast 1875-ben. Él-e még, mikor halt meg: nem tudom. A gróf – nemes barátom egykor – rég alszik már Å‘seinek sÃrboltjában. CHAMAECIPARIS. Kilenczedik már a mai szent karácsony, a mióta nem láttam Simonyi ErnÅ‘t. Mert nyolcz karácsony telt el azóta, a mikor Å‘t a Kerepesi-temetÅ‘be kivittük s tÅ‘le örökre elbúcsuztunk. Beteg volt már régen. Rég nem hallotta már hangját az országgyülés. Zordan köszöntött be a kora tél s Å‘ a tél elÅ‘l elköltözött az enyhe Abbáziába. Utána mentem, hogy meglátogassam. Nálunk förgeteges, havas, kemény tél uralkodott; az Adrián, a tengerre nézÅ‘ lejtÅ‘kön szelid, langyos meleg, vidám napsugár. Egy napig Fiuméban voltam, hogy az utat kipihenjem s a város nevezetességeit megszemléljem. Másnap kora reggel akartam hozzá menni s már este a kocsit megrendeltem. Este beborult és esni kezdett, éjjel ránk jött a kegyetlen Bóra s reggelre havas volt a tengerpartok csúcsa. Havas volt az út is, melyen Voloska és Abbázia felé koczogtunk. Egy villája volt még akkor Abbáziának, de telelÅ‘ betegjei már akkor is sokan valának. A kertek magánházaiban, szegény tengerészek egyszerű, de csinos lakásában huzódtak meg. Ily lakása volt Simonyi ErnÅ‘ barátomnak is. Tágas kert közepén, mely ritka lombu fákkal és cserjékkel volt tele, állott egy kis emeletes villaszerű épület. A bemenetnél jobbról-balra cziprusfa. Az út mellett rózsák. Alattuk hó volt, levelük is havas volt, de a rózsák teljes virágzásban voltak. Sohase láttam még eddig nyiló piros rózsát hóesés közben. Igazán meglepett a nyiló rózsa a hófuvat tetején. Fölmentem Simonyi ErnÅ‘höz. Már akkor fenn volt, hálókabátban a szobában maradásra öltözködve. A kandalló elÅ‘tt üldögélt, melyet a fűtést nem ismerÅ‘ lakásba Å‘ készittetett. A kandallóban vÃgan lobogott a tűz. Mikor meglátott, egy kis vidámság sugározta be fonnyadó beteg arczát. Fölkelt, karon fogott, üdvözölt s rendes ülÅ‘helye mellett a kandallónál egy karosszéket mutatott ki számomra. – Nagyon örülök, – úgymond, – hogy meglátogattál, senki sem jön hozzám. Messze vagyok, hiába. Lassu hangon, nehezen beszélt, mintha rettenetes testi munka után teljesen ki volna fáradva. A kor és a betegség együtt okozta a nagy erÅ‘tlenséget. – Lásd, már Ãrni akartam neked, – folytatá – egy dolgot akartam rád bÃzni, valamire meg akartalak kérni. – Ugyan mi lehet az? – Ha haza mégysz, menj föl lakásomba, keresd össze irományaimat, azok közt találsz egy papirban egy chamaeciparist és egy aster alpinust, küld el ezeket nekem gondosan, de úgy, hogy össze ne törjenek. – Megkeresem és elküldöm, légy nyugodt. De hiszen, majd haza jösz te, miért küldjem én azokat ide az idegen földre? – Csak tedd meg te az én kérésem. Mikor megyek haza, én nem tudhatom. Addig nem megyek, mÃg egészségem teljesen vissza nem tér s ujra erÅ‘höz nem jutok. Nem lehet ez a késÅ‘ tavasz elÅ‘tt. S nekem becsületbeli kötelességem azokat a virágokat rendeltetésük helyére juttatni. Most tudtam meg, hogy az a chamaeciparis egy virág. Azt gondoltam, valami tengeri kagyló. Nem egyszer hallottam barátomtól, hogy Å‘, mikor bujdosó volt s Angliában tartózkodott, egy szép és gazdag gyüjteményt állÃtott össze kagylókból. Mikor haza jött, egyelÅ‘re ott hagyta becsomagolva egy jólelkű angol családnál, hogy Å‘rizzék csak, majd egyszer eljön érte s haza hozza Magyarországba. Az a jólelkű család talán most is Å‘rzi, talán ezentúl is Å‘rzi, de a szegény magyar bujdosó nem megy el többé azért Angliába. Ott pihen már nyolcz év óta a temetÅ‘ben. Nem kérdezÅ‘sködtem tovább, átmentünk egyéb tárgyra. Pártról, politikáról, a sötét jelenrÅ‘l és a fényes jövendÅ‘rÅ‘l beszélgettünk. De mikor már a villásreggeli ideje eljött, elméje megint csak visszatért a chamaeciparisra. – Lásd pajtás, én egy nagy mulasztást követtem el. Feledékeny ember vagyok, de ebben én magamra nézve nem találok egész mentséget. Sok esztendÅ‘ mulva ez a dolog most jutott eszembe. Nekem ezt a mulasztást minél elÅ‘bb helyre kell hoznom. Úgy sem tudom már egészen helyrehozni. Csak arra kérlek, mihelyt Budapestre mégysz, azonnal tedd meg nekem ezt a szivességet. Határozottan megigértem, mihelyt hazamegyek, azonnal felforgatom minden irományát s kikeresem s elküldöm neki azt a két virágot. El nem gondolhattam, miért okoz ez néki oly nagy nyugtalanságot. Ismét beszélgettünk egyéb tárgyról. Nagy terveket alkotánk, hogy ha majd Å‘ egészséges lesz és hazajöhet, összefogva mily nagy dolgokat viszünk mi véghez. Alkonyat felé vissza akartam menni Fiuméba. Mikor készülÅ‘désemet észrevette, ujra visszatért a két virágra. Ujra lelkemre kötötte, hogy megbizását el ne felejtsem. De már ekkor bántott a kiváncsiság s megkérdeztem Å‘t aggodalmaskodásának oka iránt. – Lásd barátom, – felelé, – bolondság az egész. Mindenesetre nagy kicsiség. El ne itélj érte, ha megtudod, de azért mégis elmondom neked. Az én lelkemet rideggé tette már a sors, de ily dologban még tudok érezni s tudom más érzését méltányolni. S alig pihegÅ‘ tüdÅ‘vel elkezdett beszélni. – Ismerted Dietrich Ignácz barátunkat. Tüzes lelkü jó hazafi volt s igazi ellenzéki ember. Mikor ezelÅ‘tt tizenkét, tizenhárom évvel a birósági törvényjavaslatot tárgyaltuk, Å‘ használatra elkérte Vidacs Jánostól ennek Corpus Jurisát s ez egy parlamenti szolgát egy levélkével haza küldött s a Corpus Jurist azonnal elküldötte, a nélkül, hogy látta volna, Dietrichhez. – Ditrich nem sokáig élt ezután, mikor az a betegség rájött, mely halálát okozta, engem elhivatott magához s ekkor tudatta velem, hogy Å‘ Vidacs könyvében két száraz emlékvirágot talált, hátha kedves tárgyai Vidacsnak, én azokat vegyem át s adjam oda barátunknak. Én babonás sejtelmet láttam ebben, vigasztaltam Dietrichet és rábeszéltem, hogy csak tartsa magánál a virágokat, majd ha meggyógyul és fölkel, adja át személyesen. Úgy illik az. – Rábeszélésem meggyÅ‘zte s talán megnyugtatta Å‘t. De bizony meghalt nemsokára. De halála elÅ‘tt két nappal a virágokat egy papirkuvertbe tette s elküldötte lakásomra. Akkor a »Nádor« vendéglÅ‘ben laktam. Vidacscsal nem találkozhattam hamarjában. KésÅ‘bb más lakásba költözködtem s a málházás közben a papircsomag elkeveredett és utóbb én az egészet elfelejtettem. – Szegény Vidacs barátunk nyolcz év elÅ‘tt meghalt. Legszebb, legerÅ‘teljesebb férfikorában önmaga oltotta ki életét. De sötét elhatározása elÅ‘tt három nappal lázasan kérdezÅ‘sködött Dietrich örökösei után. Egy kedves emléktárgyat szeretne – úgy mondá – visszakapni. Bizonyára azt akarta, hogy sÃrjába tegyék hideg szive fölé. – Ezt is csak késÅ‘bb tudtam meg. Leirhatlan fájdalmat és szemrehányást éreztem, hogy az én mulasztásom minÅ‘ gyötrelmet okozott a haldoklónak. Talán ha látta volna azt a két hervadt virágot, elrepült volna agyából az a sötét elhatározás s még most is élne, örülne és küzdene velünk együtt. – Mikor megyek haza, – fordult ekkor hozzám, – nem tudom. De te vedd magadhoz azt az emléket s küldd el nekem. Barátunk már elporladott, de hátha én megtalálom azt a nÅ‘t, kinek nemes szive s gyöngéd kezei egykor megajándékozák ezzel barátunkat. Mátul fogva keresni fogom s legalább neki visszaadom. Kereste-e: nem tudom. Megtalálta-e: nem tudom. De nem is hiszem. Oly beteg volt már, hogy pár nap mulva ágynak esett s mielÅ‘tt a szép tavasz igazán beköszöntött volna: át kellett Å‘t adnunk a sÃrnak. Az emléket én késÅ‘bb megtaláltam. Egy száraz, halvány sárga aster alpinus virágboga az egyik. Még megvan minden szirma, de illata már nincs meg. Egy örökzöld chamaeciparis ágának két száraz tört darabja a másik. Amaz talán a vidám barátságnak, emez talán egy szomoru, de jól megérdemelt dicsÅ‘ségnek a szimboluma. S egy fehér atlaszra gyönyörüen hÃmzett két szÅ‘lÅ‘levél s két babérlevél a harmadik. A három együtt alkotja az emléktárgyat. Egy szép és ifju lelkes hölgy adta egykor ezeket Vidacsnak, egy diadalmas honvédütközet után örök emlékül. A csatában sebet kapott s a sebet ez az édes és gyöngéd figyelem gyógyitá meg. Hogyne nyugodott volna meg zaklatott szive ott a sÃrban, ha ez édes és dicsÅ‘ kis emléket oda temetik vele a koporsóba. Most már a száraz virág ott porlad az én gyüjteményemben. Mind elköltöztek már azok, kiknek egykor joguk volt hozzá. Most már az én örökségem, én nem adhatom senkinek. DEÃK FERENCZ. Sokáig tünÅ‘dtem, fölvegyem-e gyüjteményes művembe ama kisded czikkeket, a melyek e czim alatt olvashatók. E czikkek a hirlapok hasábjain Deák halála óta mindig alkalmilag jelentek meg. Megjelenésük alkalmi volta kényszeritett arra, hogy Å‘ket azzal a repülÅ‘ gyorsasággal irjam meg, a melylyel a napok és a hirlapok születnek és élnek. Ha fel nem veszem gyüjteményes műveimbe: az örökkévaló feledés a sorsuk. Még magam is elfeledtem s elfeledném Å‘ket végkép. Mint a hogy mindenki elfeledi a hirlapok közleményeit. Szerencséjükre azoknak, a kik a hirlapokat irják. Mégis arra szántam el magam, hogy összegyüjtöm Å‘ket. Ime itt van tÃz kisebb-nagyobb közlemény. Méltónak tartom az elolvasásra. Nem az iró miatt. Nem is a miatt, a hogy megirvák. Hanem a miatt, mert Deák FerenczrÅ‘l szólanak. Gyermek voltam még, jól elmult annak már félszázada, a mikor én Deák Ferenczet elÅ‘ször láttam. Nemzetünk történetének dicsÅ‘ alakja volt Å‘ akkor is. Már az is régen volt, a mikor Å‘ engem méltónak tartott arra, hogy velem szóba álljon. Fél emberélet mult el azóta is. Azután voltam vele együtt képviselÅ‘, voltam az Å‘ táborában törvényhozó s mindig áhitattal hallgattam szavait, a mikor szerét ejthettem. Ki csodálkoznék s ki ne hinné el, hogy én a mélyen figyelÅ‘ emberi lélek teljes tudatosságával vigyáztam minden szavára, minden mozdulatára, arczának és szemeinek minden változására? Igazán tiszteltem s igazán szerettem Å‘t. Elméjének működése s szivének nagysága egyaránt vonzott. És azután történelmi alak volt Å‘ már hetven év elÅ‘tt is s minden vitán és kétségen tul emelkedÅ‘ dicsÅ‘ségünk az idÅ‘k végeig. Az én kis czikkeim nem a haza bölcsérÅ‘l, nem a nagy államférfiról, nem az Å‘ nagy alkotásairól, nem is nemzetünknek az Å‘ életében lefolyt dolgairól szólanak. Könyveket kell ezekrÅ‘l irni, nem apró elbeszéléseket. Én az emberrÅ‘l, az egyéniségrÅ‘l akartam apró jellemvonásokat gyüjteni. Olvasóim elé az embert akartam oda állitani. Százszor annyit irhattam volna, mint a mennyit itt közlök. Hiszen mi ez Deák egyéniségéhez képest? De én komolyan sohase készültem iróvá válni. Nálam az irás mindig csak mellékes foglalkozás volt s ha tollat fogtam kezembe, mindig külsÅ‘ ösztönzésre tettem. Vannak nemes és jó barátaim, de egy se akadt köztük, a ki ellenállhatlan erkölcsi erÅ‘vel hajszolt volna az irásra. Ez oka a kis eredménynek. És mégis most, a mint végig nézem e rég megirt közleményeket, ugy látom, kár lenne ezeket a feledés sötétségébe temetni. Ezekben is meg van örökitve Deák FerenczrÅ‘l nehány emberi és egyéni igaz vonás. S ezekben is van itt-ott egy sugár, mely születésére, gyermekkorára s gondolkozásának néhány vidékére egy-egy világot vet. Ha élünk: talán még többet is tehetünk. Egyéb gyüjteményes müveimben Deák egyéni életének talán sokkal gazdagabb és egységesebb rajzát készithetem el. KEHIDA. A Balaton délnyugoti vége gazdag nádas bozótokban vész el, csak egy keskeny folyócska az égszinkék vÃztükörnek szelid folytatása. De e folyócska már nem égszinkék és igen gyakran nem is szelid. A szeszélyes Zala ez, mely néha szelid morajjal csatangol medrében – de gyakran haragra gerjed s iszapos sárga hullámokkal borÃtja az egész Zala völgyét s a völgynek gyönyörü erdÅ‘ségeit. Mert a Zala völgyét helylyel-közzel vad Å‘s rengeteg borÃtja, tele óriás magasságu égerfával, melynek apály idején még gyökerei is kiállnak a talajból. Sok helyütt az egymásra dÅ‘lt fák, korhadó gyökerek s szétágazó törzsek labyrintján át sem vad, sem ember keresztül hatolni nem képes. E folyam völgyében és ennek partján fekszik Kehida. Régi fészek, mely állitólag 1266-ban, tehát még az Ãrpádok korában épült és települt meg. Mondják, hogy néhány évtizeddel ez elÅ‘tt még meg volt a kehidai várkastély udvarán az a márványlap, melyre az elsÅ‘ alapÃtás éve, 1266 vésve volt s melyet azon kivül a Kanizsay család czÃmere ékesÃtett. Történetbuvárok úgy mondják, hogy e birtok egykor a gróf Kanizsay család birtoka volt s ott, hol ma Deák Ferencz egykori háza áll, egy vár állott, kÅ‘bÅ‘l szilárdan épÃtve és vÃzárokkal körülvéve. Annyi bizonyos, hogy a kastély homlokzata elÅ‘tt a régi vár árkai most is biztosan felismerhetÅ‘k s mutatják az udvarban azt a régi épületet is, melyben egykor egy partialis országgyűlést tartottak a török ellen a túladunai, szlavon és horvát vármegyék rendei. Ez az épület jó karban van s most istállónak használják. A Kanizsay család kezérÅ‘l a Harshágyi család kezére, majd innen a Hertelendy, ma is virágzó zalamegyei család birtokába jutott Kehida. Neve tulajdonkép nem is Kehida, hanem Kéthida volt azon okból, mert itt, hogy a várnak a folyón túli összeköttetése biztos legyen, két hÃddal volt megnyergelve a Zala vize. A vár sorsa különben török-tatár-német alatt ugyanaz volt, a mi a közelfekvÅ‘ Nagy-Kanizsáé. EttÅ‘l északra már nem igen hódoltatott a török; Tátika, Gyula-Keszi, Sümegh már inkább megóvták magukat hatalma ellen. A mint Nagy-Kanizsa a töröktÅ‘l a tizenhetedik század végén visszavétetett, Kehida is régi urainak birtokába került. De nem volt betelepÃtve. Népsége, jobbágysága ki tudja hova züllött szélyel. Mondják, hogy régi lakossága visszajövén, Kehidára telepedni nem mert, hanem felvette magát a gesztenye erdÅ‘k magaslataira, s ott épÃté Pusztafalut, melybÅ‘l csak 1470-ben költözött át a mai Kehidára. Annyi bizonyos, hogy a falu ekkor tájt épült ujra templomával és kastélyával együtt. A mostani kastélyt Hertelendy Gáspár épitette föl a régi kehidai vár helyére és annak romjaiból. Ennek egyetlen leányát, Hertelendy Annát, Deák Gábor vette el s Ãgy került Kehida a Deák-család kezére. A birtok körülbelÅ‘l kétezer hold, melynek fele gyönyörü erdÅ‘ volt a magaslatokon. SzÅ‘lÅ‘hegye a kastélyra mosolyog, ennek homlokzatáról pedig gyönyörü kilátás nyÃlik a Zala völgyére, melyben buja rétek és legelÅ‘k termékeny szántóföldekkel váltakoznak. A gazdaság kezelésének gondját egész haláláig, 1844-ig Deák Antal, Ferencznek testvérbátyja viselte, a közös jövedelemben azonban soha meg nem zavart testvéri szeretettel részeltette Ferencz öcscsét. Ide rontott be 1843-ban a felizgatott Forintos-párt garázda csÅ‘cseléke; ide jött az 1844-iki országgyülésrÅ‘l Batthyány, Eötvös, Klauzál, Wenckheim és Bónis, hogy a hazának otthon maradt bölcsét a válaszfelirat iránt megkérdezzék, s itt történt az a jelenet, mely oly óriási válaszfalat von a holtáig rabszolgákkal dolgoztató Washington és Deák Ferencz jelleme közt. A mint Deák Antalt eltemették, Deák Ferencz a kastély udvarára összehÃvta jobbágyait és zselléreit. »Fiaim, úgymond, én földesuratok vagyok és ti jobbágyaim vagytok. A törvény megszabja az én jogaimat fölöttetek és a ti kötelességeiteket én irántam. De én jogaimmal élni nem akarok és titeket kötelességtek teljesÃtésére nem kényszerÃtlek erÅ‘vel. Ha azonban jószántatokból eljöttök gazdaságomban segÃteni, szivességteket megköszönöm s a becsületes munkát megjutalmazom.« SÃrtak jobbágyai a földesúri szavakra, s bár Deák szavát tartá, jobbágyai még nagyobb hűséggel teljesiték nála a munkát, mint elÅ‘bb. Forradalom után itt vigasztalá vérzÅ‘ szivét a nemzet bölcse. A szép természet és a vendégek soha nem apadó serege volt öröme. Vendégei között nagy számmal voltak a rokonok, jó barátok, megyei tisztviselÅ‘k, kikkel a házigazda szivesen eladomázgatott. Ha országos nevezetességek látogatták meg: azokkal természetesen az országos politika járta. Végre gróf Széchenyi, hogy Deák Ferenczet Kehidáról kimozdÃtsa s az ország központjába kényszerÃtse, azt az ajánlatot tevé neki, hogy a birtokot megveszi százhuszonöt ezer forintért. Sokáig tünÅ‘dött Deák, de végre az alkuba beleegyezett. A vételárnak közel fele terhek kifizetésére lÅ‘n fordÃtva, a másik felébÅ‘l, ugy tudom, mintegy húsz ezer forintot Deák készpénzben vett föl, a vétel ár többi része pedig évjáradékra lett megállapÃtva. A hetvenes években a legnagyobb magyar egyik örököse, gróf Széchenyi Ödön, a birtokot az évjáradéki kötelezettséggel Baranyi keszthelyi lakosnak adta el, kinek apjával Deák Ferencz apja már ismeretségben volt. Az épület egy főépületbÅ‘l s két szárnyból áll. A homlokzatnak völgy felÅ‘li részén volt Deák Ferencz kezén két könyvtárszoba, egy nagy ebédlÅ‘ s két más kisebb szoba. Az udvar felÅ‘li részén voltak a vendégszobák. A kastély és szobái most is épen úgy állanak, a mint ezelÅ‘tt huszonegy évvel azokat a legnagyobb hazafi elhagyá. Elismerésünk érte a mostani birtokosnak. DEÃK FERENCZ MINT TANULÓ. Deák Ferencz ma már a történelemé s nemsokára a néphagyományé is lesz egyszersmind. Alakjának nagyságát s egyéniségének varázsát nem csökkenté az élÅ‘nek szinrÅ‘l-szinre ismerete, de mérhetlen arányokban fogja növelni az emlékezet, a mint az a népnek szeretete s kegyeletes fantáziája által évrÅ‘l-évre gazdagabbá leend. De hogy Å‘ folytonosan oly magasságban álljon az utókor elÅ‘tt, a mily magasra az élÅ‘t a nemzet köztisztelete s az elhunytat a nemzet fájdalma helyezé: ahhoz nem szükséges a költÅ‘ lantja, nem szükséges a szónok dicsérete, nem szükségesek a hagyománynak ábrándos visiói. Ahhoz elég, ha följegyezzük szigoru hűséggel mindazt, a mit róla vagy általa tudunk, a mit tÅ‘le vagy általa nyerénk. Életének nagy cselekményei a nemzet történelmének képezik dicsÅ‘ részleteit. Ezeket följegyzendi a történetÃró. Az államférfit, a törvényhozót, a bölcset, a publiczistát ismerni fogják utódaink a história örök lapjairól. Az embert és közpolgárt megörökÃteni a mi feladatunk. A miénk, kik láttuk az Å‘ jóságos és dicsÅ‘ arczát, kik hallhattuk az Å‘ egyszerű és bölcs szavait, kiknek megengedé, hogy az Å‘ nagy lelkének melegénél melegedhessünk s kik sirattuk és siratjuk Å‘t halottaiban. Összegyűjteni róla mindazt, a mit összegyűjthetünk: ez a kötelesség, mely reánk hárul. Én a kötelességet szintén teljesÃteni akarom. Nagynak tartám, mÃg személyesen nem ismerém s midÅ‘n hozzá közelebb juthaték, úgy éreztem magam mindig, mintha oltár elÅ‘tt álltam volna. Én nem tudom, más is úgy volt-e vele, én csak saját érzelmeimrÅ‘l adok számot. Lestem arczvonásait s figyeltem minden szavára. Föl is jegyezgettem egyet s mást és törekedtem multjában és multjának részleteiben is megismerni Å‘t. A mit tudok róla: abból hadd álljon itt egyelÅ‘re e rövidke közlemény. * * * Csaknem minden lap megjegyezte az utóbbi napokban, hogy Deák Ferencz a gimnáziális tanfolyam egy részét KÅ‘szegen végezte. E közlemény tudomásom szerint valótlan. A kÅ‘szegi gimnázium tanulói között az Å‘ neve nem található. Igenis tanult két Deák KÅ‘szegen, tudniillik Deák György és Deák József, de ezek Deák József tárnoki földbirtokos gyermekei valának s tudtommal Deák Ferencznek csak oldalági rokonai. Több év elÅ‘tt KÅ‘szegen egy Koller nevű öreg tanitó gyakran szeretett azzal dicsekedni, hogy Deák Ferenczet Ãrni és olvasni Å‘ tanÃtotta. A kÅ‘szegiek hitelt adtak a jó öreg tanitónak s midÅ‘n 1871-ben a törvényszékek fogdosása napirenden volt, KÅ‘szeg városa Deák Ferenczhez is kérelemmel járult, hogy Å‘ pártolná a városnak törvényszék iránti kérvényét a miniszteriumnál. A kérelem indokául Deák Ferencznek azon város iránti kegyelete is felhozatott, melyben Å‘ elsÅ‘ kiképeztetését nyerte. De a kérelem ezen indokára Deák Ferencz kijelenté, hogy Å‘ KÅ‘szegen soha se járt iskolába. Tarányi (Oszterhuber) Ferencz veszprémi kanonok, ki Deák Ferenczczel másodizigleni sógorsági viszonyban állott s kit Deák néhányszor látogatásával is megtisztelt, azt állÃtja, hogy Deák a gimnáziális tanfolyam egy részét Nagy-Kanizsán, a kegyesrendü szerzetesek kezén levÅ‘ gimnáziumban végezte. Ez állÃtásnak minden esetre hitelt adhatunk, annyival inkább, mert a gyÅ‘ri akadémia beirási és osztálykönyveiben is meg van jegyezve, hogy Deák Ferencz oda Nagy-Kanizsáról ment. Remélhetjük, hogy a kegyesrendüek nagy-kanizsai fÅ‘nöke mindent, mi Deák Ferenczre vonatkozólag rendjének iskolai évkönyveiben föltalálható, összegyűjt s köztudomásra hozand. Deák Ferencz négy éven át tanult Nagy-Kanizsán, úgymint az 1813/4-ik tanévtÅ‘l kezdve az 1816/7-ik tanév bezártáig. Itteni iskolai elÅ‘haladásáról s élményeirÅ‘l semmit sem tudok. Az 1812/3-ik tanévet Deák a pápai királyi algimnáziumban végezte. E gimnázium második grammatikai osztályának elsÅ‘ félévi informatiójában hetedik szám alatt Deák ekként van (latin nyelven) bevezetve: »Deák Ferencz, tÃz éves, római katholikus, magyarországi, Kehidáról, ZalamegyébÅ‘l való. Gyámja: Deák Antal alszolgabiró, lakik ugyanott.« Mellesleg megjegyzem, hogy a mint e közleménybÅ‘l is látszik, ekkor már Deáknak édes apja s valószinüleg édes anyja sem élt. Pápán tanára volt: Stajkó Ignácz, ha jól vélem, benczésrendű szerzetes. Szigoru tanárnak kellett lennie, mert az elsÅ‘ félévben harminczegy tanÃtvány közül csak két eminenst, a második félévben már csak huszonnyolcz tanÃtvány közül négy eminenst osztályozott. Deák mind az elsÅ‘, mind a második félévben úgy az erkölcs- és vallástanból, mint a többi tudományból classis primae-t, elsÅ‘ osztályzatot kapott de az eminensek között nem foglalt helyet. Egy évi tartózkodása alatt Pápán Deák Ferencz egy özvegy kasznárnénál a Rozmaring-utczában s azon házban volt elszállásolva s nyert élelmezést is, mely most Morvai-féle ház néven ismeretes. Az özvegy kasznárné nevére már nem emlékezik Kéler József pápai lakos öreg úr, kinek emlékezÅ‘ tehetsége Å‘rizte meg e kis adatot. GyÅ‘rbe a nagy-kanizsai tanfolyam bevégezte után az 1817-ik év Å‘szén ment Deák Ferencz s a következÅ‘ négy tanévet, mint logikus, phisikus, primi és secundi anni (elsÅ‘, másod éves) jogász itt végezte. Tanárai voltak 1817/8-ban: a vallástanból: Mollik Tóbiás világi pap és hitszónok; a történelembÅ‘l: Berta György világi; a szám- és mértanból: Brestyenszky Adalbert benczésrendü szerzetes, ki késÅ‘bben tihanyi apát lett, s mint ilyen 1850-ben halt meg. Ez kedves tanára lehetett Deák Ferencznek, mert én elÅ‘ttem 1873-ban két izben is nagy kegyelettel emlékezett róla. Ezen tanévben Deák mind az elsÅ‘, mind a második féléven az összes tantárgyakban eminens, még pedig kevés kivétellel elsÅ‘ eminens volt. Erkölcsi magaviselete classis primae-vel jegyeztetett, tudnivaló levén, hogy ebbÅ‘l eminens-t adni nem volt szokásban. Physikus korában 1818/9-ben tanárai voltak: a magyar nyelvbÅ‘l Fessel Zsigmond világi s a physikából GrÅ‘ber Laurent szintén világi. Ezeken kivül Berta, Vernei és Brestyenszky ama tudományokban, melyekben az elÅ‘zÅ‘ év folyamán át. Ez évben nyert osztályzatai szerint második eminens. Kivevén a magyar nyelvet, melybÅ‘l classis secundae octavus-t (másodosztályt a nyolczadik helyen) nyert, a mely osztályzat bizony a legrosszabbak egyike. Tanára tót ember volt e tantárgyból s alig törte a magyar nyelvet és ez szekundázta meg Deák Ferenczet a magyar nyelvbÅ‘l. Valami kedves egyéniség e tanár mások elÅ‘tt sem lehetett, mert a midÅ‘n ez adatokat közli velem Sárkány Miklós bakonybéli apát s Deák egykoruja s egy éven át tanulótársa, igy sóhajt föl Deákra és tanárjára czélozva levelében: »Hová nyomta a magyarul alig tudó tót ember a nemes magyar ifjat!« ElsÅ‘ évi jogász korában, 1819/20-ban statistikából tanára volt: Kmethy András, ha nem csalódom, a 48-ki honvédtábornoknak nagybátyja; a római és nemzetközi jogból pedig Szibenliszt Mihály. Másodévi jogász korában a hazai jogot Bognár JózseftÅ‘l, a politikai tudományokat pedig Beke Wolfgangtól hallgatta. Az egyházi jogot valószinüleg Pendl Alajos benczés szerzetes adta elÅ‘, ki ugyanekkor akadémiai hitszónok (exhortator) volt. Mint jogász már mindenütt elsÅ‘ eminensként nyert osztályzatot. Ez idÅ‘tájt a gyÅ‘ri királyi akadémia az egy Brestyenszky kivételével, világiak kezelése alatt állott. A fundus studiorum, illetÅ‘leg a helytartótanács nem sok gondot forditott sem a tanárok megválogatására, sem a kellÅ‘ taneszközök beszerzésére. GrÅ‘ber Laurent, a physika tanára csak ugy kongott a physicum muzeumban, mely majdnem egészen üresen állott s egyáltalán alkalmatlan volt a kellÅ‘ kisérletek megtételére s az elméleti oktatás megvilágitására. GrÅ‘ber tehát, ki észrevette a tehetséget Deákban, azt tanácsolta ennek, hogy a physikai elÅ‘adásokat a Benczés-rendü szerzetesek kezén levÅ‘ gyÅ‘ri lyceumban hallgassa, mint a melynek kisérleti eszközei elég bÅ‘ven vannak beszerezve. Deák szivesen megfogadta a jó tanácsot. Egyik kedvelt tanulótársával, nágocsi Zichy Jánossal (Zichy Mihály és Antal testvérek apjával) az 1818/19-dik tanévben csakugyan átment a benczések lyceumába hallgatni a természettani elÅ‘adásokat. Itt a physika tanára akkor Czinár Mór volt, ki késÅ‘bb Pannonhalmára az országos hirü könyvtár rendezése czéljából visszavonult. Deák nagyon szerette e különben is kedves modorú és mÃvelt szerzetest, elÅ‘ttem is többször s mindig kegyelettel emlékezett róla, soha sem nevezvén másként, mint »Maurus Czinár,« a hogy t. i. még tanuló korában szokta nevezni. Halála, mely a mult évben 1875-ben következett be, bizonyára fájdalommal érintette Deákot. De Czinár is büszke volt egykori tanitványára. Még az ország alig ismeré s a »haza bölcsének« nem nevezé Deákot, már az öreg Czinár – mint késÅ‘bb önérzettel mondogatá – megjósolta, hogy Deák FerenczbÅ‘l minÅ‘ nagy ember lesz egykoron. Å mondá egykor Deáknak és tanulótársainak: »Nem az a valódi tudomány, a mit jól megtanultok, hanem az, a mit jól meggondoltok; a ki az iskolában komolyan és alaposan gondolkodni megtanul, az végezte jól az iskolát.« E szavakat különbözÅ‘ alkalmazásban nem egyszer hallottuk Deák Ferencz szájából is a magán társalgások folyamában. Tanulótársai közül fölemlitem Faiszi Ãnyos István veszprémmegyei elÅ‘kelÅ‘ birtokost, megyéjének egykori fÅ‘biráját s a zirczi kerületnek három országgyülésen át országgyülési képviselÅ‘jét. E nyers modorú, de egyenes, Å‘szinte jellemű táblabirót Deák mindig kedvelte. Szeretett vele – mint másokkal is – gyakran tréfálkozni, mit Ãnyos, a ki pedig nagyon hamar komolyan szembe nézett a tréfálkozókkal, az »öreg ur«-nak rendesen megengedett. Tanulótársai voltak még a többi között Bretzenheim Ferdinánd herczeg és Rohonczy Ignácz. Amaz nagyon is herczeg volt ahhoz, hogy Deák valami bizalmas baráti viszonyban állhatott volna vele, emezt kedvelte régebben, de késÅ‘bb, miután ez az Apponyi-regime szolgálatába szegÅ‘dött s a Bach-rendszer alatt is elÅ‘kelÅ‘ hivatalokban volt, elhidegedett tÅ‘le. Ghyczy Kálmán, bár több izben állitották, nem volt tanulótársa Deáknak, nem is egy idÅ‘ben hallgatták az elÅ‘adásokat. Ghyczy csak az 1821/22-ik tanévben jött a gyÅ‘ri akadémiára, Deák ekkor már – végezvén ott a kurzust – onnan eltávozott. Volt azonban még egy tanulótársa, kit emlitetlenül nem hagyhatok. Ez Sárkány Miklós hittudor s bakonybéli apát, a negyvenes évek politikai küzdelmeinek a konzervativ táborban egyik érdekes alakja, ki nem egyszer nevezetes csatákat vivott a gyÅ‘rmegyei ellenzékkel. Sárkány Miklós a gyÅ‘ri lyceumnak volt hallgatója s vele Deák akkor ismerkedett meg, mikor GrÅ‘ber tanácsára a lyceumba ment physikát hallgatni. Sárkány, bár Å‘ Deák pártjához 48 elÅ‘tt nem tartozott, mindig egyik legnagyobb tisztelÅ‘je volt Deáknak, még akkor is, mikor a vegyes házasságok kérdése oly igen elmérgesité a kedélyeket. De maga Deák is úgy nyilatkozott elÅ‘ttem, ha jól emlékszem, ezelÅ‘tt két évvel, Sárkányról: »Åszinte, becsületes ember, meggyÅ‘zÅ‘dése vezérelte a politikai küzdelmekben, bár minden pártfele olyan lett volna, mint Å‘; esze és tudománya is helyén van.« Sárkány Miklós volt az, ki aggkora és a tél zordonsága daczára is kérelmem folytán szives volt a Deák tanulói korára vonatkozó adatokat összegyüjteni s velem közölni. Deák GyÅ‘rben tartózkodásának egész ideje alatt Jósa Józsefnél, ennek házában volt szálláson. Házi gazdája a gyÅ‘ri püspöki javak praefektusa volt, tekintélyes és eléggé értelmes ember. Ugyane házban lakott Fejér György is, mint gyÅ‘ri tankerületi fÅ‘igazgató s ekkor már a »Codex diplomaticus« fáradhatatlan gyüjtÅ‘je. E körülménybÅ‘l sokan azt következtették s Dunán túl ma is hiszik, hogy Deák Fehér Györgynél lett volna szálláson s a vele való társalgás folytán szerezte volna közjogunk történetének mélységes ismeretét. E hit azonban alaptalan, ámbár könnyen hihetÅ‘, hogy az élénk szellemű s vidám kedélyü, de a mellett tanulni szeretÅ‘ ifjú Deák már ekkor is ismeretségben állott Fejérrel. Annyit biztosan tudok, hogy késÅ‘bb, midÅ‘n már Fejér György a pesti egyetemhez került, Deák vele gyakran és szivesen érintkezett s társalgott történelmi dolgokról. Jósa József házát Deák ott tartózkodásának emlékére a gyÅ‘ri polgárság kegyelete már több év elÅ‘tt márvány emléktáblával látta el. Deák Ferencz külsÅ‘ modora már tanulóifjú korában is oly igénytelen és egyszerü volt, mint késÅ‘bb. Tarányi Ferencz kanonok állitja, hogy kora fiatalságában ruháját elhanyagolta s a külsÅ‘ségekkel keveset törÅ‘dött. Ez állitást, ismervén Deákot, én egész nyugalommal elhiszem. Hogy már tanuló korában is bizonyos tekintély környezé nemcsak tanulótársai, hanem tanárai szemében is, abból a körülménybÅ‘l magyarázható, hogy Nagy-Kanizsán, mikor a poétikát végezte, tanárja nyugodtan bizta rá az elÅ‘adást és az iskola feletti felügyeletet, ha néhány órára vagy napra neki az iskolától távol kellett maradnia. Ekkor pedig Deák nem volt több tizennégy éves gyerkÅ‘cznél. Hogy ily esetnek kellett történni, azt onnan merem állitani, mert ezt képviselÅ‘i körökben 48 elÅ‘tt Deák tudtával s az Å‘ ellenmondása nélkül széltében beszélték s én is egy 48-iki követtársától hallottam. Deák életének utolsó szakában elméleti olvasmányokkal keveset látszott foglalkozni. De ez nem mindig volt igy. Å készen állott elÅ‘ az 1832-iki országgyülésen, mint Minerváról, a bölcseség istenasszonyáról beszéli a hitrege, de e nagy varázsnak elÅ‘föltétele minden esetre hosszas és mély tanulmányozás volt. Könyvtára legalább, melyet 1844 végén Kerkapoly Károly használt s részben rendezett Kehidán, ezt bizonyitja, ha minden más bizonyiték hiányoznék is. AZ IFJU DEÃK FERENCZ. A mai nemzedék keveset tud már arról, milyen volt az »öreg ur«, mikor még »ifju ur«-nak hivták, s mikor még megérdemelte az »ifju« nevet. Harmincz esztendÅ‘ óta, a függetlenségi harcznak lezajlása óta, az Å‘ neve bizalmas körben sohase volt más, csak a kedélyes »öreg ur«. Országgyülési és képviselÅ‘i körökben még most is állandó divat, hogy törvényhozók, miniszterek, képviselÅ‘k egymást »per tu« szólitják. De vajjon hogy szólitották Deák Ferenczet, kinek tekintélye határtalan volt; ki elÅ‘tt mindenki meghajolt, kit két császár látogatott meg szegényes szobájában, az osztrák császár és a braziliai császár; kinek nagyobb hatalma volt, mint minden közös és nemközös miniszternek összevéve, kihez tanácsért és pártolásért jártak magyar miniszterek, kihez lélekszakadva jöttek az osztrák államférfiak, Giskra és Demel és mások 1871-ben, hogy mentse meg Å‘ket Hohenwarth-tól és a csehektÅ‘l és a pánszlávoktól; ki koronát adott a királynak és királynénak. Vajjon hogy szólitották Å‘t, az Å‘sz államférfit, ki ifju korától kezdve minden napját és minden erejét a közügyeknek szentelte? Hogy szólitották Å‘t kortársai és képviselÅ‘társai, a kik között akárhány szeleburdi ifjoncz, fiatal mágnás és ifju szolgabiró volt, a ki az embert a szerint mérte meg, hány forint volt a tárczájában, hány hold földje van neki otthon, hány kalandnak hÅ‘se fürdÅ‘n, szinházban, kaszinóban, rókahajsznál, lóversenytéren? Bizony öregek és fiatalok, komoly férfiak és könnyüvérü emberek, saját pártjabeliek és ellenzékek egyforma kegyelettel járultak hozzá. Åt, egyedül Å‘t nem neveztük, nem szólitottuk pertunak. Nem azért, mintha Å‘ azt rossz néven vette volna. Istenért se. Hiszen egyszerübb, szivesebb, kedélyesebb ember sohase volt, mint Å‘. Ãmbár tagja volt a Batthyány miniszteriumnak, mindamellett Å‘ az egyszerü »tekintetes ur« maradt minden rend, rang, czim és czafrang nélkül. Bár a »nagyságos« czimet idegenektÅ‘l nem utasitá el, hiszen mindennap százan mentek hozzá kérvényezÅ‘k, mint a királyhoz s ezekkel a czimezés miatt nem perlekedhetett, mindamellett Å‘ a czimekre nem adott semmit. Gyulai Pál, mikor Vörösmarty életét irta, levélben fordult valamiért Deák Ferenczhez s Å‘t »nagyságos ur«-nak szólitá, de egyuttal bocsánatot kérve azt kérdezé tÅ‘le, irja meg, mi az igazi czime? Deák azt felelte: »Czimezzen a minek tetszik, legjobban szeretem, ha barátjának czimez.« Pedig bizony akkor még Gyulai Pál kicsike kis emberke volt. A király »Deák ur«-nak, a királyné egy alkalommal a koronázás után szemtül-szembe »Deák bácsi«-nak szólitotta. Ekként szólitá Å‘t a fÅ‘városban és vidéken minden szép asszony és minden ifju lányka, kinek alkalma volt vele bizalmasan beszélni. Néhány idÅ‘sb képviselÅ‘, kikkel sok országgyülésen volt már együtt, tegezték Å‘t s »Feri« néven szólitották. Az öreg Justh, Zsedényi, Szentiványi, Kállay Ödön, Pulszky Ferencz, s még néhányan ekként szóltak hozzá még a legutóbbi években is. Mindenki más ez egyszerü névvel közeledett hozzá: »bátyám«. Mintha mindenkinek vér szerinti rokona, édes apja lett volna. Az igaz, hogy olyan jó is volt mindenkihez, mintha édes apja lett volna. * * * Hogy fogadták Deák Ferenczet a legelsÅ‘ országgyülésen, melyen megjelent? Ezt már igen sokszor, igen sok ember megirta, noha Deák Antalról, ki Ferencz öcscsét maga után felküldé követnek s Ferencz elsÅ‘ szereplésérÅ‘l kevés adat látott napvilágot. Deák Antal sokkal idÅ‘sebb volt, mint Ferencz öcscse. Mikor Ferencz még csak tiz éves volt s tanuló az elsÅ‘ gimnaziumi osztályban: Antal bátyja már akkor szolgabiró s tekintélyes férfiu volt a vármegyében s egyuttal gyámja és gondnoka Ferencznek. Épen huszonkét évvel volt idÅ‘sebb, mint emez. Az 1832-iki országgyülésen Deák Antal közkedvességü ember volt. Hire megelÅ‘zte már Å‘t is. Gróf Amade Ferencz zalamegyei fÅ‘ispán ellenében rettenthetlen bátorsággal lépett fel az alkotmányellenes ujonczozás és adószedési ügyben s Amadét arra kényszerité, hogy Zala-Egerszeget elhagyja, sÅ‘t a fÅ‘ispánságot is letegye. Pedig mikor Deák Antal oly erélylyel lépett fel: akkor Egerszegen két dragonyos osztály volt felállitva a megye táblabiráinak s tisztviselÅ‘inek megrettentésére. Deák Antal olyanforma magasságu termettel birt, mint öcscse Ferencz, csakhogy sem oly széles, sem oly erÅ‘s nem volt. Szakált az sem viselt, tömött bajusza ugy csüngött lefelé, mint Laudon generálisé, noha nem volt olyan hosszu. Legjobb barátai voltak: felsÅ‘bükki Nagy Pál, id. Pázmándy Dénes, Marczibányi, Ócskay, Rohonczy János és Kocsi Horváth. Utóbbiak Veszprémmegye követei s Deák Antallal már ifju korból ismerÅ‘sek. Szerette Kölcsey Ferenczet is, kivel azonban sok tekintetben nem értett egyet. Kölcsey nemcsak Bécscsel szemközt, hanem a jobbágyok iránt is szabadelvü volt, mig Deák Antal Bécscsel szemközt engesztelhetlen, de a jobbágyok felszabaditásáról hallani sem akart. Voltaképen ez volt egyik oka, a miért lemondott a követségrÅ‘l s öcscsének helyet adott. – Nem vagyok még vén ember, – mondá Palóczynak és Kocsi Horváthnak, – de közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, Å‘ is olyan hóbortos, mint ti vagytok. A »hóbortos« alatt azokat az ábrándozókat értette, a kik a jobbágyokat felszabaditani s ezzel – szerinte – a nemességet tönkre tenni akarták. El is ment, ott hagyta az országgyülést. Hanem elÅ‘bb feldicsérte öcscsét annyira, hogy mindenki a fejét csóválta, vagy mosolygott. Id. Pázmándy Dénes sehogy se hitte, hogy a fiatal, harmincz éves Deák Ferencz oly kitünÅ‘ ember legyen, sÅ‘t késÅ‘bb is sok ideig, mikor már Deák Ferencz hatalmas szerepre vergÅ‘dött, az öreg Pázmándy csak ugy félvállról beszélt vele és róla – egy darabig. * * * Öreg emberek, kik Deák Ferenczet harmincz éves korában ismerték, azt állitják, hogy arcza az idÅ‘tÅ‘l kezdve nem változott. Valamivel kövérebbé vált, de haja, szemei, bajusza s egész arczjellege ugyanazok maradtak. Az országgyülésen élczeirÅ‘l és anekdotáiról elÅ‘bb ismerték s elÅ‘bb megismerték, mint nyilvános beszédjeirÅ‘l. Akkori anekdotái közül fölemlitem a következÅ‘t: Kocsi Horváth Sámuel veszprémi követ nagyon békesség szeretÅ‘ ember lévén a magán társalgásban is, mindig mindenkinek igazat adott s mint alispán is minden peres felet kibékitett. Az országgyülésre is utána ment az az adoma, hogy egyszer bement hozzá a felperes s baját elpanaszlá, mire Å‘ mint alispán azt felelé: »Fiam, neked teljesen igazad van«, – de ugyanakkor odamenvén az alperes is s baját az is elpanaszolván, annak is azt felelé: »Fiam, neked is teljesen igazad van«; – mikor pedig ezt az ott jelen volt Rohonczy János elsÅ‘ alispán meghallotta s azt mondá: »Bolond vagy te Samu, mindakettÅ‘nek csak nem lehet igaza«, – erre azt felelé: »Neked is teljesen igazad van János.« Ez a Kocsi Horváth Sámuel az országgyülésen is ilyenformán viselte magát. Hol az aulikusokkal szavazott, hol a liberálisokkal, csakhogy meg ne haragudjék rá egyik se. Egyszer aztán Beöthy Ödön és Balogh János keményen megtámadták Kocsi Horváthot a pozsonyi ligetben Deák Ferencz jelenlétében. Deák mosolyogva hallgatta Beöthy és Balogh szemrehányásait s mosolyogva nézte Kocsi Horváth kellemetlen helyzetét. MidÅ‘n már a vita kissé élessé kezdett válni, Deák közbeszólt: – Olyanformán gondolkodik az én Sámuel barátom, mint az egyszeri szentgróti menyecske. Az is egy kissé hűtelen lett az urához s beleszeretett a szomszédban lakó csizmadia czéhmester fiába. A menyecske ura nem nézvén jó szemmel a dolgot s pörlekedése se használván, elment a plébánushoz panaszra, hogy az hÃvja meg a feleségét magához s téritse istenes útra. A plébánus meghivatja a menyecskét, lelkére beszél istenesen s megmondja neki, hogy isteni és emberi törvények szerint az asszonynak hűségesnek kell lenni törvényes urához és senki másra még csak gondolni sem szabad, hanem meg kell maradni egyetlen egy férfi mellett. »Jaj édes tisztelendÅ‘ uram, igy felel a menyecske, könnyü a gazdagnak, de az olyan szegény asszonynak, mint én vagyok, mindegyik jó, nekem nem illik válogatósnak lenni.« Ez anekdotára hatalmas kaczagás lett a felelet s ez naptól fogva Kocsi Horváth Sámuel nem válogatott a két párt között, hanem megmaradt – aulikusnak. * * * A pozsonyi országgyülések a pozsonyi országház nagy termében tartattak. Ez a terem egyszerü pajta volt oldalablakokkal, kÅ‘boltozattal minden festés vagy ékesség nélkül egyszerü fehér meszeléssel volt ellátva. A terem belsÅ‘ végén volt egy emelvény deszkából, melyre három lépcsÅ‘n kellett felmenni. Ez emelvény le volt teritve pokróczczal s ez emelvényen volt egy hosszu asztal keresztben, ez le volt teritve zöld posztóval. Ez asztal közepén ült a királyi személynök, az alsó tábla elnöke. Mellette jobbról a királyi tábla tagjai és a protonotáriusok, balról pedig a káptalanok követei, az alsó táblai prelátusok. Ez emelvényhez támasztva három hosszu asztal volt a terem hosszában, zöld posztóval bevonva. E három asztal mellett egymással szemközt ültek a vármegyék követei, párosával egymás mellett. Azok, kik a középsÅ‘ asztal mellett ültek, természetesen a hátuk mögötti sorokra nem is nézhettek. Mint valami nagy vendéglÅ‘i étterem: ugy volt berendezve az országgyülés helyisége. Karzat csak egy oldalon volt, a baloldalon. A követek nejei onnan szokták a gyüléseket végig hallgatni. Az országgyülési ifjúság, a juratusok lent a követek mögött álltak kardosan, kalpagosan, fekete magyar ruhában. Deák Ferencz a középsÅ‘ asztalnál, a királyi személynökkel egy vonalban a kilenczedik széken foglalt helyet. Fekete franczia nadrág, fehér mellény, fekete átilla, s oldalán vaskos Å‘si kard: ebbÅ‘l állott öltönye. Szűz beszéde nem keltett nagy figyelmet. Igaz, hogy a vitakérdés nem is volt valami fontos. Mindössze is a fölött tanácskoztak egy hónapig, hogy az urbéri kérdésen vagy a kereskedelmi kérdésen kezdjék-e a tanácskozást. Azonban következett a lengyel kérdés. Szegény Lengyelországot akkor osztották fel utoljára s a magyar közvélemény ép ugy lelkesült a lengyelek mellett, mint negyvenöt év mulva a törökök mellett. Ép úgy hiába. Deák Ferencz felállt. Szokott ruhájába volt öltözve. Egyik térdét feltette a székre, melyrÅ‘l fölkelt. Kardját is a székre állitá s balkezében kardjának markolatát fogva, tartá azt a beszédet, mely elsÅ‘ beszédje volt valósággal. Azóta közel ötven év telt el s most már a tizenegyedik országgyülés folyik, de ennél szebb beszédet alig tartott. E naptól kezdve vezére volt a nemzeti pártnak. * * * MinÅ‘ magas tekintélye volt Zalavármegyében Deák Ferencznek mint harminczhárom éves ifjúnak: arra csak egy példát. 1836-ik évi junius 22-én és 23-án tartották a megye rendei azt a gyülést, melyen követeik, Deák és Hertelendy, beszámoltak. Deák fogadtatását lelkesültnek nevezi Kossuth Lajos akkor, a mikor még a hirlapok nem beszéltek superlativusban, mert a világon se voltak. Ugyanekkor fÅ‘ispáni beiktatás is volt s a fÅ‘ispánnak le kellett tenni az esküt. Az esküformát Å‘s idÅ‘ktÅ‘l fogva alkotmányos gyakorlat alapján mindig egyházi férfiú szokta elÅ‘olvasni. De a rendek felkiáltottak, hogy Deák Ferencz olvassa fel. »Az tekintetes követ ur szájából akarjuk hallani istennek igéjét«, kiáltott fel egy kÅ‘vágó-eörsi nemes. Pedig jelen volt két apát is. »Aligha nem ez volt az elsÅ‘ eset, hogy hivatal nélküli polgári személy esketett fel fÅ‘ispánt magyarul« – irja e jelenetrÅ‘l Kossuth Lajos. DEÃK FERENCZ MAGÃN KÖRBEN. Deák Ferencz, mikor még állandóan Kehidán lakott, minden év nyarán Balaton-Füreden szokott néhány hetet tölteni. Lakása, étkezése, ruházata, társalgása oly egyszerü, oly igénytelen, oly feltünés nélküli volt, hogy aki egyébként nem tudta, ki Å‘, el nem találta volna, hogy Å‘ nemzetünknek és korunknak egyik legnagyobb államférfia s a világtörténetnek egyik legnemesebb alakja. Hogy azokat, kik az emberi lélek nagyságának jellemvonásait észlelni és fölismerni nem szokták, mennyire csalódásba ejté Deák egyszerüsége, erre furcsa, de jó példát tudok saját ismerÅ‘seim körébÅ‘l. Volt egy jó tiszttársam és kedélyes keresztkomám a vármegyénél. Mérnök és fÅ‘számvevÅ‘. Ország, nemzet, politika, emberi vagy államférfiui nagyság, művészet, irodalom, hirlap, ismeretlen dolgok voltak elÅ‘tte. A numeruson, restauráczión, jó ételen, italon és vadászaton kivül más munkát vagy élvezetet nem ismert. Az ötvenes évek elején mint ifju mérnöksegéd Kehidát és vidékét mérte. Deáknak volt ingyen lakója s Deák asztalának mindennapos vendége. Ha rokon vagy látogató nem volt Kehidán, az öreg úr csak vele, a kasznárral és a plébánossal szokott társalogni, enyelegni és csak nekik adomázni. Jött 1861. Deák ujra a nemzet vezére lÅ‘n. A lapok csak róla Ãrtak, a nemzet csak róla beszélt. Lehetetlen volt, hogy az én jó keresztkomám is meg ne hallja, hogy milyen hires, nevezetes ember az a Deák Ferencz. Meghallotta s egyszer, mikor Deákról beszéltünk, Ãgy szólt hozzám: – Én is ismertem pajtás egy Deák Ferencz nevű embert. Mikor Kehidát mértem, három fertály esztendeig laktam és étkeztem nála mindennap. Csöndes, jó ember volt, nem fogadott el tÅ‘lem semmi fizetést, hanem se mulatni, se vadászni nem lehetett vele. Nincs ez valami atyafiságban ezzel a hires Deák Ferenczczel? Azt mondják, ez is zalai ember. Ime minÅ‘ csalódás! Az igaz, hogy az én jó keresztkomám nem valami lumen, de nem is épen tökfilkó. Mikor az együgyü beszéd miatt a társaság rárontott és majd megette, vállát vonva felelt: – Csak nem vagyok bolond, hogy én Kehidán keressek olyan hires embert. Csak olyanformán beszélt az mindig, mint akármelyikünk. Deák Ferencz ott Balaton-Füreden is szivesen felvette társaságába még az olyan embereket is, kik boldog egyszerüségükben szentül meg voltak gyÅ‘zÅ‘dve, hogy Deák is csak épen olyan kicsiny vagy épen olyan nagy ember, mint Å‘k maguk. Volt vármegyénknek egy Tuba nevű esküdtje. Jó kedélyű, élemedett ember, régen meghalt, hiszen még 48 elÅ‘tt szolgálta a vármegyét. Balaton-Füred közelébÅ‘l, Szent-István-Király-Szabadja nevű veszprémmegyei faluból való volt s Füredre nyaranta gyakran ellátogatott. Å is oda csatlakozott Deák társaságához s az öreg úr szivesen látta az önérzetes öreg esküdtet, ki elanekdotázni és találós kérdésekre furcsa feleleteket adni nagyon szeretett. Különösen meg volt elégedve kálvinista hitvallásával. Egyszer azt kérdi tÅ‘le Deák: – Ismeri-e barátom a kálomista varjút? – Hogyne ismerném, domine spektábilis. Szürke gubája, fekete gatyája, mint a veszprémi panduroknak. – Hát azt megtudná-e mondani barátom, hogy hÃvták a kálomista varjút, mikor még kálomisták nem voltak a világon? Tudja-e ezt? Gondolkozik az öreg Tuba, de hiába. Egyszer oda fordul Deákhoz. – Én nem tudom, hanem hát mondja meg domine spektábilis, hogy hÃvták? – Bizony ezt magam sem tudom, – felelt Deák mosolyogva. – No tessék, – pattant fel az öreg Tuba. – De ne tessék rossz néven venni domine spektábilis, de ilyenek ám a deputátus urak ott a diétán. Hány kérdést fölvetnek, a mire maguk se tudnak megfelelni. Deák jóizűen és hangosan felkaczagott: – Ebben – úgymond – igaza van barátom! Ha Deák Ferencz gyermekek vagy földmivesek, vagy ifjak, vagy politikusok, vagy nagyszabású államférfiak közt volt: modora és társalgása mindig olyan volt, hogy a társaság tagjai azt hitték, hogy Å‘ épen csak olyan ember, mint Å‘k maguk. Azt hitték még a gyermekek is. E tekintetben senki se hasonlitott hozzá nagyjaink közül. Nála hiányoztak a szellemi nagyság kicsinységei. S mégis voltak pillanatok, a mikor látszólag önkénytelenül tört ki belÅ‘le az eszméknek és érzelmeknek fensége. Emlékszem egy ily pillanatra füredi társalgásából. Régen volt, kis gyermek voltam, de jól emlékszem. Még új volt a Kisfaludy-szobor. Nem ez a mostani, hanem a régi, az a vastag, meredt nyakú. Deák a szobor közelében sétált társaival s a társaság Kisfaludy működésérÅ‘l emlékezve, magasabb eszméket vont a beszélgetés körébe. Nemzetünk nagyságáról, jövendÅ‘jérÅ‘l volt szó. Egyszer Deák ezt mondá: – Úgy látszik, minden nagy nemzetnek különös rendeltetése van az emberiség történetében, mely biztosÃtja fenmaradását. A görög nemzet a művészetet, a római a jogot és állami szilárdságot szolgálta és fejtette ki. A mi idÅ‘nkben is az angol a világkereskedésnek és a mÃveletlen földrészek polgárositásának nagy munkáját végzi, a franczia szabadságra, egyenlÅ‘ségre és dicsÅ‘ségre törekszik, a német a tudományt mÃveli különösen, s az orosz világbirodalmi nagyságért lelkesül. Sokat gondolkodtam, hogy a mi nemzetünknek mi lehet missziója. S úgy láttam történeteinkbÅ‘l, s úgy látom mostani helyzetünkbÅ‘l, hogy nekünk az igazságért kell élnünk és küzdenünk, s a vallási, nemzetiségi és társadalmi osztályok közt az igazságot kell diadalra juttatnunk. S fenmaradunk, sÅ‘t szép jövÅ‘ áll elÅ‘ttünk, ha mi rendeltetésünkhöz, az igazság szolgálatához hÃvek maradunk! Ime Deák ideálja! DEÃK FERENCZ BESZÉDEI. I. Kónyi Manó nagy munkát végzett, nagy hálára kötelezte maga iránt a nemzetet s a magyar irodalom barátait s nagy szolgálatot tett történetiróinknak is, kik a tizenkilenczedik század Magyarországának történetét megÃrni lesznek hivatva. S mindezt azzal, hogy Deák beszédeit összegyüjtötte. E munka sem nem oly kicsiny, sem nem oly egyszerü, mint a minÅ‘nek elsÅ‘ pillanatra látszik. Deák Ferencz nyilvános szereplése kora ifjuságától, 1822-tÅ‘l kezdÅ‘dik s tart ötvennégy éven keresztül 1876-ban bekövetkezett haláláig. Ránk maradt elsÅ‘ beszédét 1828-ban tartotta. Ez törvényszéki védÅ‘beszéd volt. 1833-tól kezdve már mint törvényhozó s mint a nagy nemzeti szabadelvü-pártnak elismert vezére szól a közpolitikai kérdésekhez az országgyülésnek s a vármegyének tanácskozó termében. S nemcsak szól, hanem Ãr is, nyilvánosságra szánt alakban ugyan keveset, de magánleveleiben eléggé gyakran. S beszédei és iratai s nyilt és bizalmas közleményei egyaránt szépek s hangulat, nyelv, irály, tartalom, felfogás tekintetében teljesen összhangzók. Senki sincs közférfiaink közt, kinek egyénisége s nyilt, közérdekü és magán cselekvése s nyilatkozatai közt oly teljes összhang volna, mint Deáknál. Kónyi Manó azt tűzte ki feladatául, hogy Deák minden nyilvános beszédét s minden közérdekü, de magán természetü iratát, levelét összegyüjti s egyelÅ‘re legalább beszédeit rendszeres gyüjteményben kiadandja. 48 elÅ‘tt a sajtó nem volt szabad s a gyorsÃrás csak csecsemÅ‘ napjait élte. Deák nem szokta beszédeit megÃrni sem elÅ‘bb, sem utólag. Ime az okok, melyek a gyüjtés munkáját fáradalmassá tették. Megvannak a rendi országgyülések naplói és jegyzÅ‘könyvei s ezekben a követek beszédei és iratai. De mily keserves dolog ezekbÅ‘l egyes emberek beszédeit hiány nélkül összekeresgélni, ezt csak az tudja, ki valósággal megkisérlette. A régi kormányok nem szerették, hogy a követek beszédei szó szerint megörökÃttessenek. Az alsó tábla elnökei, a királyi személynökök különösen ügyeltek arra, hogy az ellenzék vezérférfiainak beszédei csakis a leghalványabb kivonatban tétessenek bele a diáriumba. S Deákért épen nem tettek kivételt. Rend szerint a naplókban elÅ‘ sem fordul, hogy személy szerint ki tartotta a beszédet, csak az van mondva: Zala, Somogy, Békés megye stb. követe ezt és ezt feleli. S miután minden vármegyének két követe volt, gyakran lehetetlen megmondani, hogy a kettÅ‘ közül melyik tartá ezt vagy amazt a beszédet. Deák mint harmincz éves fiatal ember rögtön feltünt s pár hó alatt pártvezérül fogadtatott el az országgyülésen. E miatt nagyobb figyelmet fordÃtottak beszédeire, de nem mindig ezek elÅ‘nyére. Nem egy beszéde, mint az is, melyben a hétszemélyes-tábla szervilizmusát ostorozá a politikai perekben, épen e miatt csak nagyon is csonkán s halvány töredékes kivonatban láthatott napvilágot s maradhatott ránk. Szerencse, hogy az országgyülési ifjak Deák beszédeinek nagy részét kéziratban lehetÅ‘ hÃven Å‘rizték meg. Kónyi páratlan szorgalommal és gondossággal búvárolta át a régi országgyülések iratait s a 48 elÅ‘tti publiczistika összes sajtótermékét Deák beszédei végett. Ezen kivül utazásokat tett Zalavármegyébe Deák ifjukori barátaihoz, tisztelÅ‘ihez, rokonaihoz s egykori tiszttársaihoz, kik Deák sok beszédét, nyilatkozatát, magán levelét ereklyeként Å‘rizték. Részint személyesen, részint levélben fölkereste Deák szereplÅ‘ egykoru társai közül az élÅ‘ket s az elhunytak örököseit, hogy a birtokukban levÅ‘ adatokat engedjék át. Éveket töltött el e fáradozások közben. MidÅ‘n a beszédek gyültek: akkor eszébe jutott, hogy minden beszéd csak akkor lesz egész, akkor teljesen érthetÅ‘ és élvezhetÅ‘, ha egy kis elÅ‘szóban minden beszédnek történetét s minden alkalmi eseményt és érvet, melyre a beszéd vonatkozik, összeállit s lehetÅ‘ rövidséggel, de a szükséges teljességgel megszerkeszt. S ez szerfölött nehezÃté a munkát. Deák beszédei a szó igaz értelmében mind alakilag, mind tartalmilag igen becses s nagy részükben valósággal remek beszédek, a magyar politikai nyelvnek s a specziális magyar észjárásnak páratlan alkotásai. Azonban Deák azért, hogy beszédet tartson s hatalmas elméjét és ékesszólását ragyogtassa, soha nem beszélt s minden beszéde az alkalmi szükségnek, a szükséges czélszerüségnek szüleménye. Épen ezért volt helyes, sÅ‘t szükséges Kónyi terve, hogy minden beszédnek történetét is megÃrja. A legtöbb beszéd megkezdett vagy bevégzett cselekmény jelentÅ‘ségével és súlyával bÃr s a legkisebb és legjelentéktelenebb nyilatkozat is Deáktól a kor jellemének megértésére nagy becsű. Ãm egy beszéd történetének, valódi indokának s hű elÅ‘zményének megÃrása nem könnyü dolog. Meg kell ismerni a kérdést magát; életre kelteni azokat, kik abban felszólaltak; rámutatni az érdekekre és szenvedélyekre, melyek a kérdés körül kifejlÅ‘dtek vagy azt felszÃnre hozták: mindez elengedhetlenül szükséges. De az érdeklÅ‘dÅ‘k közül esetleg ma is élnek talán többen is; Kónyi pedig nem akarta, hogy akár a beszéd, akár annak története felszólalás, ellenzés vagy politikai czáfolgatás tárgyává tétessék s ezért minden fontosabb beszédnél az összes érdeklÅ‘dÅ‘k s közvetlenül érdekeltek nézetét s véleményét is elÅ‘zetesen megismerni s egyúttal tájékozni is törekedett. Czéljául tűzte ki az emberileg elérhetÅ‘ legtökéletesebb tárgyilagosságot és történeti hűséget s e végbÅ‘l egy vagy két esetben, a hol szükséges volt, Ferencz József király tanuságtételét is korrekt alkotmányos módon megszerezte. E nagy gondosságnak s a Kónyit jellemzÅ‘ e skrupulózitásnak némi árnyoldalai is valának, melyeket a nagy közönség ugyan alig vesz észre, de a melyeket egy késÅ‘bbi kiadásnak el kell távoztatni. A mit Kónyi gyüjteménye ad, az mind becses és történetileg teljesen igaz és hű; de épen e nagy skrupolózitás miatt Kónyi gyüjteménye nem ad sok dolgot, melyet adni kellene s mely nélkül Deák mint szónok, mint államférfi s mint korát vezérlÅ‘ hatalmas egyéniség csak hézagosan áll elÅ‘ttünk. Merültek fel egyéb nehézségek is, melyek közül csak egyet emlÃtek fel. Ez a beszédek váriánsai. Deáknak nem egy 48 elÅ‘tti beszéde egymástól sokszor jelentékenyen eltérÅ‘ több szerkezetben maradt meg tisztelÅ‘inél. A költÅ‘k verseinek minden váriánsa becses s hÃven megÅ‘rizendÅ‘, mert minden váriánst maguk a költÅ‘k irtak. De Deák a beszédet csak egyszer s egy szerkezetben tartotta, s azért a váriánsok egyike vagy másika, esetleg mindegyike lehet hamis vagy helytelen. Kónyi szerencsésen választott ezek közt, de alig hihetÅ‘ gond, utánjárás és tanulmány elÅ‘zte meg minden választását. Kónyi gyüjteményének elsÅ‘ kötete Deák nyilvános életébÅ‘l 20 évet ölel fel s 1828-tól 1847 végeig tartott beszédeit közli. A második kötet 1848 elejétÅ‘l 1861 márcziusig terjed s a 61-iki országgyülésre már nem terjeszkedik ki. Közli Deák 48-iki pozsonyi követségét, igazságügyminiszteri szereplését s néhány e korból eredt nagybecsü magánlevelét. Közöl némelyeket az ötvenes évek abszolutizmusából, az akadémia uj szervezkedésérÅ‘l, az októberi diploma és februári pátens elÅ‘zményeirÅ‘l, az országbirói értekezletrÅ‘l s végül közli Deáknak Zágrábmegye körlevelére Ãrt 1861-iki feleletét. MindezekrÅ‘l el fogjuk mondani véleményünket. A mi a gyüjtemény szerkesztését illeti, e második kötet jelentékenyen különbözik az elsÅ‘tÅ‘l és pedig elÅ‘nyösen. Ebben ugyanis Kónyi már sokkal bÅ‘vebben közli s használja fel Deák magán leveleit, mint az elsÅ‘ kötetben. Úgy látszik, gyüjteményének szélesebb keretet akar adni, azt bÅ‘vebbé és tartalmasabbá akarja tenni, mint eredetileg terve volt s mint az elsÅ‘ kötetnél tette. Mondanom sem kell, hogy ezért csak köszönettel tartozunk neki s hogy ez a könyvet érdekesebbé s Deák egész alakját fényesebbé és világosabbá teszi s ezzel történetirásunknak is gazdagabb anyagot bocsát rendelkezésére. Azonban meg kell jegyeznem, hogy e kötetnek mégis nagy hiányai vannak. Az elsÅ‘ kötetnél is nagy hiánynak tartom, hogy abból Deák kodifikátori működése csak nagyon kevéssé tünik ki s különösen a büntetÅ‘ kodex körüli 43-iki működése csaknem egészen hiányzik. Igaz, hogy akkor még Kónyi csak a beszédek közlésére fekteté a súlyt s kevéssé a levelekre és egyéb munkálatokra. Deák a 43-iki büntetÅ‘ törvény javaslatánál s annak mellékleteinél nem egy igen becses munkálatot készitett s Mittermayerrel is sűrűn levelezett. A második kötetben érzékeny hiányok vannak. Csak néhányat emlitek itt fel. Függetlenségi harczunknak érdekes és fontos epizódja Deák békekövetsége Windischgrätz herczegnél. EbbÅ‘l Kónyi csak Deák két parlamenti beszédét s két hivatalos jelentését közli. De maga a követségi eljárás is rendkivül érdekes és fontos, mert – a többek közt – ez lÅ‘n végzetes gróf Batthyány Lajosra nézve, ki, ha Deák tanácsát elfogadja, könnyen megmenekülhetett volna. Ezt Deák 1869-ban lediktálta Csengery Antalnak, magam is szerencsés voltam Deáktól hallani; Csengery feljegyzése legalább is helyén lett volna a második kötetben annyira, mint Somssich Pál vagy gr. Dessewffy Emil emlékiratai. Érdekes levélváltás folyt Deák és gróf Széchenyi István közt a kehidai birtok megvétele tárgyában. Fontos dolog ez, mert ez bÃrta Deákot arra, hogy Pestre jÅ‘jjön s a nemzeti közvéleménynek központjává legyen. Deák 1855 végén és 1856 elején közel száz levelet Ãrt Vörösmarty családja érdekében barátaihoz. Ezek közt vannak olyanok – például a gróf Mikó Imréhez irott – melyeknél szebbet és tartalmasabbat magyar nyelven alig Ãrt még valaki. Ezekben fejti ki, hogy mivel tartozik nagy költÅ‘jének és szépirodalmának a magyar nemzet. Nagy kár, hogy ezeket Kónyinak valamely ok miatt ki kellett hagynia. A második kiadásban ezeket fel kell venni múlhatlanul. Azt hiszem, Deák társalgó szobájáról s a forradalomra törÅ‘ férfiakkal való passziv érintkezésérÅ‘l is – 1860 és 61-bÅ‘l – lehetett volna Ãrni egy fejezetet. II. Deák Ferencz nem vállalt mandátumot az 1843-iki országgyülésre. Hogy ez országgyülés oly eredménytelenül oszlott el: ezt Deák távollétének rótta fel a nemzeti közvélemény. Ãgy nyilatkoztak az országgyülésen Beöthy Ödön és mások; igy vélekedett Majláth kanczellár; Ãgy Ãrtak a lapok, Ãgy volt meggyÅ‘zÅ‘dve Zalavármegye s ama többi vármegye is, mely Deáknak felajánlotta a mandátumot. Hogy Deák más irányba tudta volna-e terelni a sors kerekét: oly kérdés, mely meg nem oldható soha, Somssich azt mondja Kónyi gyüjteményében, hogy 1844-ben már Deák se tudta volna kiegyenlÃteni a nagy ellentéteket, melyek a bécsi kormány és a nemzet közt kifejlÅ‘dtek. Annyi bizonyos, hogy 1848-ban már nem tudta, de 1840-ben még ki tudta egyenliteni, pedig 1839–40-ben legalább is volt akkora távolság Bécs és a magyar nemzeti párt közt, mint 1844-ben. Tény az, hogy 1841 és 1847 közt a reformokra léhán telt el hat-hét drága év s hogy a 48-iki rázkódás semmi esetre se lett volna oly nagy, ha 44-ben legalább a belpolitikai kérdések nagy része egészséges alkotásokban megoldást nyert volna. S az is valószinü, hogy amaz egyetemes bizalom, mely Deákot a nemzet részérÅ‘l s ama nagy tisztelet, mely a konzervativek részérÅ‘l 44-ig kisérte, Deákot 44-ben is nagy dolgok elvégzésére tette volna képessé. Deákot mint embert sohasem vezérelték magasztosabb indokok, mint 43-ban, mikor a követséget visszautasÃtá, de Deák mint államférfi ezzel végzetes mulasztást követett el. Érezé ezt maga Deák is, mind 1848-ban, mind 1861-ben s nyiltan megvallá barátainak, hogy a kibontakozásra ugyan semmi reménye nincs, sÅ‘t a jövÅ‘t felette komornak és veszélyesnek látja: mind a mellett elvállalja a követséget, nehogy a bekövetkezendÅ‘ rossz fordulatot az Å‘ kimaradásának tulajdonÃtsák. (1861. január 9-én Pesten kelt levele.) Deák az 1847-iki országgyülés kezdetén betegen s komor lélekkel ült kehidai birtokán, visszautasÃtva megyéjének a követválasztáskor fölajánlott bizalmát. Okul betegségét s reményeinek a közel jövÅ‘re való elenyésztét hozván fel. Tétlensége nem a haragvó Akhillesé s nem is a száműzött Belizáré, hanem a felelÅ‘sségét mélyen érzÅ‘ bölcs hazafié volt, ki nem akart oly munkára vállalkozni, mely erejét túlhaladá s mely temperamentumának meg nem felelt. Miért vállalkozott mégis? Sajátságos kérdés ez, de Deák magas erkölcsi gondolkozásának természete szükségessé teszi a kérdést. A 48-iki márcziusi napokban Kossuth vezeté az országgyülést s a közvéleményt. MindkettÅ‘ a birtokkérdések gyökeres megoldását, az államjogi önállást s a teljes alkotmányosságot követelé s mindezeknek elengedhetlen föltétele gyanánt a felelÅ‘s miniszteriumot tekintette. A miniszterium elnöke rendes viszonyok közt csak Kossuth lehetett volna, de a tényleges viszonyok gróf Batthyányt kényszerÃtették a kabinet élére. Batthyány pedig a kabinet alakÃtásába fogni Deák nélkül nem akart. Hogy mik voltak erre legközelebbi indokai, ezt fejtegetni nem akarom. Tény az, hogy nem akart. Márczius 13-án kiüt a bécsi forradalom. Márczius 14-én rövid, de tartalmas manifesztumban állapodik meg Pozsonyban a követek kara. Ugyanez napon gróf Batthyány, a kijelölt miniszterelnök, Tolnay Károlyt és Wenckheim Bélát küldi Kehidára azzal a kéréssel, hogy Deák menjen fel Pozsonyba. Ugyane czélból a fÅ‘rendek és a követek nagy serege levelet Ãrt Deákhoz. Nagyon rövidet, melynek végpontja ez: »Szükségünk van rád s bizton várjuk minél elÅ‘bbi jelenlétedet.« Márczius 16-án Zalavármegye közgyülést tart s ott Horváth kamarás elÅ‘adja Tolnay Károly követ hivatalos levelét, mely szerint »az összegyült országos rendek pártszinezet nélkül, a mágnások s maga az ország fenséges nádora közakarattal Deák Ferencz urnak az országgyülésen leendÅ‘ megjelenését óhajtják, a körülmények szüksége pedig ezt parancsolja.« A közgyülés nagy választmányt alakÃt, mely az alispán vezetése alatt Kehidára menjen Deákot a követségre felkérni. Márczius 17-én Zala mindkét követe lemond, hogy Deáknak helyet engedjenek. Márczius 18-án Batthyány kijelenti, hogy Deákot megvárja, addig a független, felelÅ‘s miniszteriumot nem alakÃtja meg. A »Pesti Hirlap« márczius 21-én ezt Ãrja: »Deák Ferencz Pozsonyba megérkezett. Megnyugvással és bizalommal van függesztve reá a közönség szeme, mely a legközelebbi napok villámzó eseményei közt káprázni és tévedezni kezdett.« Ime a külsÅ‘ körülmények, melyek Deákot arra birták, hogy követséget és miniszterséget vállaljon. Vállaljon annak daczára, hogy hite és bizalma nem volt a jövÅ‘ben. Annyira nem volt, hogy Pozsonyba érkezte után egy hét mulva márczius 28-án, midÅ‘n az egész nemzet örömmámorban úszott s lelkesült bizalommal ment a jövÅ‘ elé, azt Ãrta sógorának: »Hazánk talán nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket vagy ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarchia: ezt csak Isten tudja!« Halandó embernek nem adatott élesebben és biztosabban látni a jövendÅ‘t. Miniszterré lÅ‘n s miniszter maradt a Batthyány-kabinet végeig és jelen volt az országgyülésen az évnek végeig Pozsonyban és Pesten. Debreczenbe nem ment kezdetben azért, mert nem tudott s késÅ‘bb mert nem akart menni. Bár semmi adat sincs arra, Deák vérmérséklete kétségtelenné teszi, hogy ápril 14-dike után nem maradt volna Debreczenben s nem ment volna oda semmi esetre. Arra azonban van adat, noha nem Kónyi gyüjteményében, hogy Å‘ Kossuthot semmi esetre se akarta volna gátolni abban a fenséges munkában, mely folyt a csaták mezején elÅ‘ször az alkotmányért, azután a nemzeti becsületért. De mi szerepet töltött be hát Deák Pozsonyban és Pesten? Oly kérdés, melyet e kornak s e kor történetének mélyebb búvárlója mindenesetre fölvet. Egészen furcsa, mai napság alig érthetÅ‘ jelenségek állanak elÅ‘ttünk Kónyi könyvében, melyek a parlament ingadozását bizonyÃtják egész az év végeig – a fölött, vajjon Kossuth iránya fogadtassék-e el vagy Deák iránya. Az udvarhoz és a fÅ‘herczegekhez Deák megy a törvényjavaslatok elfogadásának kieszközlésére. Az osztrák birodalmi gyüléshez követül Å‘t küldi a parlament. Európához manifesztumot küldeni Å‘t kérik fel. A néphez proklamácziót intézni Å‘t akarják kényszerÃteni. Windischgrätz herczeghez, ki gyÅ‘zelmes hadak élén jön az ország fÅ‘városát elfoglalni, Å‘t küldi az országgyülés békekövetségbe általános felhatalmazással s minden részletes utasÃtás nélkül. Felszólalásainak mindig enged a többség s nyugodt, de erélyes szavával mindig le tudja fegyverezni egy pillanatra a parlament forradalmi elemeit. Kossuth mindent fényesen keresztül visz a parlamentben, a mit akar s Deák mellé is mindig oda áll a többség, valahányszor felszólal. Kossuth és Deák soha nyiltan összeütközésbe nem jönnek; egyiket vagy másikat elejteni a parlamentnek soha sincs alkalma; a két férfiu se nem követi egymást, se nem mérkÅ‘zik egymással. A mi bizonyÃtja, hogy girondi és montagnard egyik se volt s a hazafiságban mindakettÅ‘ magyar volt egészen. Minden fény, minden dicsÅ‘ség s a korszakokra szóló nagy tettek minden emléke Kossuth nevéhez és működéséhez van kötve s méltán, de azért Deák is nagy dolgokat mÃvelt, melyekre azonban a véres lázadások s a nagy függetlenségi harczok idején a nemzetnek nem lehetett figyelni. Bizonyosnak látszik, hogy néhány nagy államjogi alaptörvényt Bécsben nem fogadtak volna el Deák befolyása nélkül s az úgynevezett kamarilla elÅ‘bb megrohanta volna a rendes hadsereggel hazánkat s a szervezkedésre alig engedett volna annyi idÅ‘t is. Az pedig egészen bizonyos, hogy a parlament szélsÅ‘ ellenzéki elemei a nemesi középosztálynak óriási károkat okoztak s az egyházat is súlyosan megtámadták volna, ha Deák a maga erélyével és megingathatlan elmeerejével útjukat nem állja. Nagyon szép és nagyon tanulságos az a több mint tÃz beszéd, melyet Deák a legviharosabb napokban a magyar középosztály s az egyház védelmére teljes sikerrel tartott. S ki tagadhatná, hogy függetlenségi harczunk erejének nagy részét tette a nemességnek lelkes csatlakozása s az egyháznak legalább is jóakaró semlegessége? S a nemesség nagy része nem kergettetett volna-e Ausztria karjaiba s nem követte volna-e a pozsonyi konventikulum fÅ‘urait, ha vele úgy bánnak a parlamentben, mint a hogy néhány rajongó akart a franczia nagy forradalom mintájára? Magánjogunk s alkotmányunk történetének búvárai egykor felismerik s kimutatandják Deák érdemeit, melyeket e férfiu, kiben egy csepp forradalmi vér sem volt, még a forradalom lázában is szerezni tudott. Kónyi gyüjteményének második nagy része az októberi diploma történetével foglalkozik. Ebben Deáknak nem volt szerepe. De óriási szerepe volt igazságszolgáltatásunk érdekeinek s a nép bensÅ‘ nyugalmának megvédelmezése körül 1860-ban, 1861-ben. MeglehetÅ‘sen elfelejtett nagyon becses beszédeket hoz itt Kónyi napvilágra. A FELIRATOK. _(Országgyülési visszaemlékezés.)_ I. Az ujabb alkotmányos korszak óta, ide értve az 1861-iki kisérletet is, kilencz felirat jutott el a képviselÅ‘háztól a királyhoz. A tizedik a mostani, melyet Jókai Mór szerkesztett. A kilencz közül ötöt egyenesen Deák Ferencz szerkesztett, részint sajátkezüleg Ãrva, részint másoknak tollba mondva, kettÅ‘t pedig, ugymint az 1869-ikit és 1872-ikit, Å‘ sugalmazott s egyenesen helybenhagyott. Csakis két s a mostanival, az 1881-ikivel együtt három felirat az, melyhez Deák már nem szólhatott. Az 1861-iki elsÅ‘ felirat sorsa viszontagságteljes volt s ehhez egy nagyon szomoru emlék is van kapcsolva, melyet azonban kevesen tudnak vagy rég elfelejtettek már. Ezt a feliratot egész terjedelmében Deák Ferencz Ãrta saját kezével. Irta pedig az 1861-ik év ápril utolsó s május elsÅ‘ napjaiban. Deák legbensÅ‘bb tanácsát ekkor Szalay László és báró Kemény Zsigmond képezék. Olyan fontos dolognál, minÅ‘ akkor a felirat volt, ezekkel közlé nézetét s mielÅ‘tt a megszerkesztett művet annak idején nyilvánosságra hozta volna, azt ezeknek megmutatá. Nyilván azért, hogy észrevételeiket meghallgassa s netalán helyes megjegyzéseiket elfogadja. De észrevételek és megjegyzések rendszerint nem voltak, ha voltak is, a művet helyeselték. A hatvanegyediki feliratot Deák eleintén beszédnek szánta. Beszédeit ugyan Å‘ elÅ‘re megirni nem szokta, de most szükségesnek látta a kivételes eljárást. Tudta, hogy az országgyülés nagy része s esetleg a többség Å‘ utána megy, Å‘ rá hallgat; tudta, hogy Bécsben és az udvarnál a magyar alkotmány alapjára áttérni még nem hajlandók, Schmerling már akkor megkészÃté a februári alkotmányt, mely Magyarországot is a Reichsrathba akarta terelni, tehát Deák minden általa kiejtett szót kétszeresen fontosnak tartott, nehogy a bekövetkezendÅ‘ s elÅ‘re látható ujabb szakitásért Európa elÅ‘tt Magyarország tétessék felelÅ‘ssé. De más oka is volt arra, hogy felirati indÃtványnyal s már megszerkesztett felirati javaslattal elÅ‘ ne álljon. Ugyanis az országgyülésen nem az Å‘ pártja volt többségben, hanem a határozati párt, melynek vezére gróf Teleky László volt. A feliratok készÃtése erre kiküldött bizottságok által szokott történni s a képviselÅ‘háznak a javaslat külön jelentés mellett bemutattatni. Deák maga legkevésbbé tért volna el e szokástól, melyet az 1848-ik gyakorlat is szentesÃtett. S aztán a határozati párt feliratot küldeni s Ferencz József császárral szóba állani nem is akart. Hogy állott volna tehát elÅ‘ Deák kész felirati javaslattal, midÅ‘n egyáltalán nem volt bizonyos, hogy a képviselÅ‘ház általában akar-e feliratot, sÅ‘t elÅ‘reláthatólag azt lehetett bizonyosnak tartani, hogy a világos többség megmarad a határozatnál. Ezért készÃtett Deák pusztán csak beszédet. Május 3-án szokatlan idÅ‘ben kereste fel Deákot gróf Teleky László. Olyan idÅ‘ben, korán reggel, a mikor biztos volt arról, hogy Deáknál nincs látogató. – Mutasd meg nekem Feri, – mondá Deáknak – minÅ‘ beszéddel akarod te a tárgyalást megkezdeni? Deák és Teleky contemporaneusok valának, ifjukori barátok s egymással teljes bizalmas lábon. Deák minden vonakodás nélkül szokott kedélyes szivességével megmutatá kész beszédét Telekynek. Teleky az asztalra könyökölve, komor arczczal hallgatá végig. Nem mozgott, nem sétált, szokott idegességének semmi jelensége se mutatkozott. Mikor a felolvasásnak vége lett: Teleky még több ideig hallgatott és gondolkodott. Végre azt mondá székérÅ‘l felkelve Deáknak: – Feri, mondanék én neked valamit; ne a magad nevében mondd el ezt a beszédet, hanem valamennyiünk nevében terjeszd elÅ‘, mint felirati javaslatot. Az Ȏn« helyett tedd oda ezt a szót: »mi«. Egyebet nem kell rajta változtatni. Deák nagyot nézett. Komor, fenséges arczával rábámult Telekyre. Meg nem foghatá, miért tanácsolja ezt épen Teleky, ki semmiféle feliratot nem akar s a határozati pártnak vezére. Teleky maga is észrevette Deák kételyét s nagy komolysággal mondá: – Nem ok nélkül mondom ezt, megfontoltam jól. – Jól van, – mondá Deák, – meggondolom a dolgot magam is, de ha elfogadom is javaslatodat, itt-amott némi változtatást kell tenni a beszéden. Teleky ekkor elhagyta Deákot s pár napig nem találkoztak egymással. Másnap, május 4-én volt egy néhány perczig tartó képviselÅ‘házi ülés, de aztán 7-ig nyilvános ülés nem tartatott. E három nap alatt Teleky sötét sejtelmeket és még sötétebb szándékot forgatott agyában. Sajátságos búskomorsággal búcsúzott el barátaitól és rokonaitól, kikkel ez idÅ‘ alatt találkozott. A 7-iki ülés elÅ‘tt találkozott Deákkal s kérdé tÅ‘le: – Tehát csakugyan felirati javaslatként fogod elÅ‘terjeszteni beszédedet? – Úgy. – Holnap? – Holnap, – felelte Deák. Teleky melegen és erÅ‘sen megrázta Deák kezét s szó nélkül elváltak. A bekövetkezÅ‘ éjszakán gróf Teleky László agyonlÅ‘tte magát s másnap reggel Deák Ferencz reszketÅ‘ ajakkal s fátyolozott hangon nagy megindulással mondá, hogy: »A haza veszteségén kivül Å‘ egy ifjukori hű barátot vesztett s a fájdalom elsÅ‘ rohama alatt neki lehetetlen tanácskozni.« A tárgyalás elnapoltatott. A nagy hazafit temette a haza. Deák csak május 13-án terjesztheté elÅ‘ felirati javaslatát. Negyven napig folyt e fölött a felirati vita. A felirat a többségben levÅ‘ ellenzék módosÃtványaival küldetett fel Bécsbe junius 25-én. Öt napig az udvar a fölött tanácskozott: elfogadhatja-e a fejedelem a feliratot. Az lett a határozat, hogy nem fogadja el. Gróf Apponyi György országbiró és Ghyczy Kálmán felbontatlanul hozták vissza. A képviselÅ‘ház julius 5-én Hunkár Antalnak, a legvitézebb inzurgensnek indÃtványára azt határozta, hogy Deák eredeti felirati javaslatát küldjék fel a fejedelemhez. Ez az, melyet még gróf Teleky László is látott. E felirat csakugyan elfogadtatott a fejedelem által. Sikere, mint tudjuk, nem lett. A Deák és Teleky közti titkos beszélgetés történetét maga Deák Ferencz beszélte el két évvel késÅ‘bb Németh Albertnek. Annak igazságában tehát kételkedni nem lehet. Az 1861-iki országgyülés második felirata óriási mű, mind tartalmára mind terjedelmére nézve. Mióta alkotmány van és feliratok vannak, ily terjedelmes feliratot egyetlen parlament se intézett fejedelemhez. Az igaz, hogy hasonló viszonyok nem is fordultak elÅ‘ nálunk s talán másutt sem. A leirat az elsÅ‘ feliratra kelt julius 21-én s kihirdettetett a képviselÅ‘házban 22-én. A julius 6-ika és 21-ike közti idÅ‘ben báró Vay Miklós lemondott a kanczellárságról, mert a februári pátens kötelezÅ‘ voltát Magyarországra nézve elismerni nem akarta. Helyére gróf Forgách Antal jött. A leiratot már nem Vay és Zsedényi, hanem Forgách és Beke ellenjegyezték. A leiratot 23-án kapta kezébe Deák s a felirati javaslat készÃtését 25-én kezdte meg. És dolgozott e művön szakadatlanul tizenhárom napig, majdnem két hétig. Augusztus 6-án lett vele készen. E mű, mint akkor valaki kiszámÃtá: 99,170 betübÅ‘l áll s terjedelmére nézve akkora, mint politikai napilapjaink szokott vezérczikkeibÅ‘l 25–30 darab összevéve. E mű úgy van megÃrva, hogy ezt egyszeri felolvasása után az egész képviselÅ‘ház egyetlen felkiáltással elfogadta s nem találkozott képviselÅ‘ sem a szélsÅ‘ jobbon, sem a szélsÅ‘ balon, a ki egyetlen szava ellen felszólalt volna. Deák ugyan páratlan könnyüséggel és soha senki által felül nem mult szabatossággal fogalmazott, de ily nagy államokiratot oly gondosan megfogalmazni mégis csak nagy munkával és sok idÅ‘vel járt. Beszélték akkor, hogy az alaki szerkesztést Szalay László végezte, valamint késÅ‘bb beszélték Deák néhány művérÅ‘l, hogy azt Csengery Antal szerkeszté. A mit Deák szerkesztett, azt Szalay és Csengery művével összetéveszteni nem lehet. Deák irálya, valamint beszéde is egészen sajátságos, mely mindenki irályától és beszédétÅ‘l könnyen megkülönböztethetÅ‘. A második felirat szerkesztésének külsÅ‘ körülményeirÅ‘l elmondom azt, a mit tudok. Kicsiny dolgok ugyan, de a mainál nagyobb idÅ‘k és nagyobb férfiak jellemvonásai. S azok a kicsinységek gyakran szebbek, mint napjaink nagyságai. Deák az Angol királynÅ‘ vendéglÅ‘ben, szokott szobájában lakott. Ott készité művét. Julius és augusztus éktelen forró napokkal köszöntött be, de azért fürdÅ‘zni természetesen nem lehetett. Künt a vármegyéken tatár módra ment a katonai adóvégrehajtás, Olaszországban dicsÅ‘séges harczokat vÃvtak menekültjeink az olasz egységért, Kossuth és társai európai szövetséget készÃtettek Ausztria ellen, Bécsben Magyarország uj divatu bekeblezését csinálták, az országgyüléssel végezni kellett gyorsan. Ãgy akarta az udvar is, de nem bánta a nemzet sem, ha vége lesz a meddÅ‘ tanácskozásnak. Deák magához rendelt egy-egy országgyülési elnöki titkárt. Többnyire Juraszek Ferencz barátom s késÅ‘bb volt képviselÅ‘társam volt ott, ki akkor Ghyczy Kálmán elnök mellett fungált. Deák maga Ãrta művének legnagyobb részét, de ha elunta az Ãrást, toll alá diktálta az oda rendelt elnöki titkárnak. A reggeli séta után Deák nyolcz, néha fél kilencz órakor rögtön a dologhoz látott. S dolgozott egyfolytában délig. Akkor lement ebédelni. Ebédnél barátaival beszélgetett. Délután három órakor ismét munkához ült s dolgozott esti hét-nyolcz óráig. Ekkor ment ki sétálni. Természetesen szivarfüstnél folyt a munka. Az Å‘ szájában a szivar soha sem aludt ki. Kellett füstölni a titkárnak is. Ott volt a szivar nyaláb számra skatulyában. Deák rendesen két harmadát szivta el szivarjának szivó nélkül, akkor félretette, de nyomban ujra gyujtott. A nyári forróság igen nagy volt. A nagy meleg iránt Deák nem volt érzéketlen, se közönyös. De a titkár nem feszélyezte Å‘t. Letette kabátját, mellényét és vastag fekete selyem nyakkendÅ‘jét. Egy-rét ingben dolgozott, természetesen bezárt ajtóknál. Ha egyszer ajtaját bezárta, kopogtathatott ott a magyar birodalom legnagyobb ura vagy legelsÅ‘ államférfia, az »öreg ur« Ãrt vagy diktált tovább, néha hangosabban, mint szokott, de azért az ajtó meg nem nyilott. BensÅ‘ barátainak mindamellett tett némi engedményt. Megengedte ugyanis, hogy ebéd után felmenjenek hozzá lakására s délután három óráig nála társalogjanak. Ekkor Å‘ is anekdotázott. A feliratról beszélni nem engedett, sem maga nem beszélt semmit. Leggyakrabban látogatták zalai követtársain s néhány kisebb nevü férfiun kivül Szalay László, báró Kemény Zsigmond, Klauzál Gábor, Szentiványi Károly, gróf Andrássy Gyula, Lónyay Gábor és Menyhért, Bittó, Csengery, báró Eötvös József, Gorove, Kazinczy Gábor, Bónis Samu, Ghyczy, Justh József, Somssich Pál, Trefort, Bezerédy László, az öreg Bernáth Zsigmond, Hunkár Antal és többen. Egy délután a következÅ‘ mulatságos jelenet történt. Pontban három órakor Deák órájára nézett s a titkárnak szólt. Ez volt a jeladás arra, hogy az uraknak távozni kell. Azok el is siettek s egy percz alatt üres volt a társalgó terem. Deák nyugodtan leült asztalához és Ãrt. A mint egyszer gondolataiba mélyedve a legnagyobb buzgalommal dolgozik, szobájának egy sarkából rettenetes hortyogás üté meg fülét. Oda néz haragos szemöldökkel s látja, hogy a kényelmes karos székben Klauzál Gábor ül és aluszik. Feje hátraszegve, jóságos komoly arcza a plafont felé fordulva, hortyog hatalmasan. Å bizony még akkor aludt el a nagy melegben, mikor ott volt a társaság s mikor az »öreg ur« kizárta barátait, Å‘ észrevétlenül ott maradt a sarokban s aludt tovább. Deáknak egy futó mosoly vonult el ajkai körül. Fölkelt, odament Klauzálhoz, forradalmi minisztertársához, megfogta vállát, megrázta becsületesen s midÅ‘n Klauzál fölébredt, ezt mondá neki: – No eredj Gábor te is a többi után, orgona kiséret mellett nem szokás feliratot készÃteni. Augusztus 6-án kész lett a felirat. 7-én Deák közölte barátaival. 8-án felolvasta a képviselÅ‘házban. A felolvasás negyedfél órán át tartott szakadatlanul. Felolvasás közben Deákot két izben Szalay László váltotta fel. De több mint kétharmadát Deák olvasta, Szalayra alig jutott egyharmada. Hol vannak e felirati javaslatok kéziratai? Az elsőé, mely egészben Deák sajátkezü kézirata, Dániel Pál barátom birtokában van. Deák maga adta neki e szavakkal: – Ne Pali, neked adom, nálad bizonyosan nem hányódik el, mint nálam. Majd ha kérem, add vissza. Sohase kérte vissza. A második felirat kézirata talán a 61-iki országgyülés iratai közt feltalálható. E kézirat némely részben másnak s leginkább Juraszek Ferencznek keze irása. II. Az 1865-iki országgyülés koronázó országgyülés volt. De mielÅ‘tt a koronázásra rá került volna a sor: elÅ‘bb még a porosz-olasz szövetség ellen végig kellett harczolni a háborut, el kellett veszteni a königgräczi ütközetet, sÅ‘t a magyar emigrácziónak is egy betörÅ‘ hadcsapatát Klapka vezérlete alatt látnunk kellett az ország határszélein. A koronázás elÅ‘tt három feliratot kellett a képviselÅ‘háznak felküldeni. Miniszterium nem volt. E helyett Majláth mint korlátnok, Sennyey mint tárnokmester képezték a kormányt. Erdély és Horvátország s Fiume és a HatárÅ‘rvidék nem volt jelen az országgyülésen. Az ország abban az állapotban vala, melyben Bach és Schmerling hagyta. Az 1861-iki feliratoknak az az eredményük volt a 65-iki választásoknál, hogy tizenöt-húsz képviselÅ‘t kivéve, csaknem minden jelölt azzal a világos programmal lépett föl, hogy Å‘ Deákot fogja követni. De azért az országgyülés elején mindjárt négy párt alakult. A szélsÅ‘bal, mely Magyarország és függetlenségét Ãrta zászlójára, melyben az emigráczió tagjai: Simonyi ErnÅ‘, Irányi Dániel, Helfy stb. még nem vehettek részt, s melyet Kállay Ödön, Madarász József és Böszörményi László vezettek. Továbbá a szélsÅ‘ jobb, az akkori kormánypárt, gróf Apponyival az élén, harmincz-harminczöt tagból állva. Ez a fÅ‘rendiházban oly erÅ‘s volt, hogy Deák egyik felirata csakis négy szótöbbséggel gyÅ‘zhetett. Továbbá a valódi Deákpárt, melyet jobbközépnek is neveztek, végre a balközép, élén Tiszával, Ghyczyvel, Nyáry Pállal, Bónis Samuval. Ezt tigrispártnak nevezte el 1866. januárban Ludasi Gans Mór az Apponyi-párt lapjában, a »Magyar Világ«-ban s e név a koronázásig rajta maradt. A tigrispárt mintegy kilenczven tagból, a Deákpárt mintegy száznyolczvan tagból állott. Az országgyülés deczember 10-re volt összehÃva. Alakuló pártgyülését a Deákpárt 1866. január 22-én tartá az Európa vendéglÅ‘ben. Pártelnökké Klauzál Gábor választatott. Ezután a tagok összeirták magukat. Voltak 181-en. Bánó József azt jelenté, hogy egy társaságban 20 balközépi férfiu kijelenté, hogy Å‘ is idejönne, ha meghivnák Å‘ket, egy másik képviselÅ‘ kijelenté, hogy Ghyczy Kálmán is hajlandó volna meghivásra idejönni. Deák azt mondá e kijelentésekre: – Nem vendégséget tartunk mi, hova meghivásra kell megjelenni, e kör nem zárt kör, ide mindenki bejöhet s ha Å‘szintén hozzánk csatlakozik: szivesen fogadjuk. Ugyanezen az értekezleten indÃtványozta Deák, hogy egy felirati bizottság alakÃttassék. E bizottság harmincz tagból volt összeállÃtandó, kik közé tizenkilencz deákpárti, kilencz balközépi és két szélsÅ‘jobb indÃtványoztatott. A szélsÅ‘jobbról gróf Apponyi György és Bartal György voltak a jelöltek. Két nap mulva, január 24-én, a balközép is alakuló gyülést tartott a Tigris vendéglÅ‘ben. A 30-as bizottságot Å‘k is elfogadták, a pártarányt e bizottságban Å‘k is helyeselték, de a Deákpárt kijelölt emberei közül csak 9-et fogadtak el, a többire nézve kinek-kinek szabad elhatározására bizatott a szavazás. Szavazhattak a kijelöltekre vagy másokra. A szélsÅ‘ jobbot egészen kihagyták s báró Kemény Zsigmond ellen, továbbá Fest Imre, gróf Csáky László és Kandó Kálmán ellen nagy agitácziót csináltak. Mindamellett az Európa vendéglÅ‘beli lajstrom nyert többséget január 27-én. Legkevesebb szavazatot Jókai Mór nyert, mert a Deákpárt meg Å‘ rajta akart báró Keményért boszut állani. A felirati bizottság már megalakult s működését meg is kezdé, mikor Å‘ felségeik január 29-én Budapestre jöttek. Épen uri bál volt az Európa nagytermében. A császárné kiséretébÅ‘l többen óhajtottak volna ott megjelenni s a császárné fÅ‘udvarmestere ezt közlé a rendezÅ‘séggel. A rendezÅ‘ség néhány tagja azonban kijelenté, hogy udvari emberekkel és katonatisztekkel Å‘k együtt nem mulatnak s igazi honleányok nem tánczolnak. MegjegyzendÅ‘, hogy az Almássy összeesküvés áldozatai akkor még a börtönt szenvedék. No hiszen, lett erre az udvarnál rettenetes riadalom. Az udvari személyzet nem akart kevesebbet, mint hogy a fölségek rögtön pakoljanak s menjenek Bécsbe, a magyar rebelliseket pedig vasra kell verni. MidÅ‘n a császárné megtudta e báli botrányt, mint a bécsi lapok nevezték, kezét tördelve Ãgy kiáltott fel: »Mein Gott, was werden die Herren Erzherzoge dazu sagen?« (Istenem, mit mondanak ehhez a fÅ‘herczegek.) A felirati bizottság az akadémiában tanácskozott. Elnöke volt gróf Andrássy Gyula, elÅ‘adója: Csengery Antal. A felirati javaslatot készen Deák Ferencz terjeszté elÅ‘. Ezt minden tag számára lelitografálták, de minden tag becsületére fogadta, hogy a bizottság tárgyalásait s a felirat szövegét titokban tartja s a hirlapoknak oda nem adja. MidÅ‘n e miatt egykor valaki a deákpárti körben zugolódott, azt felelé Andrássy gróf: – A titoktartást megfogadtuk, meg is álljuk; ki szeretné a nyulpecsenyét, ha akkor hoznák az asztalra, mikor a nyulat nyúzzák? A felirati javaslat egészen Deák műve. Néhány lényegtelen módosÃtással elfogadta a bizottság, február 8-án elÅ‘terjesztetett a képviselÅ‘házban s tárgyalása 15-re kitüzetett. ElÅ‘adója a házban Csengery volt. Érdekes és izgalmas napok voltak ezek is. A felirati bizottságban egy kÃnos jelenet történt egyszer. Deák Ferencznek és gróf Apponyi Györgynek rettenetes összeütközése. Apponyi a bizottságban egy hosszabb módosÃtványt adott elÅ‘, mely elburkoltan az októberi diploma elfogadását s Magyarország alkotmányának erre alapÃtását tartalmazta. Kemény Zsigmond felszólÃtá Apponyit, hogy ne beszéljen ilyen burkoltan s adja elÅ‘ nézetét világosan. Apponyi aztán elÅ‘adá, nézete szerint az októberi diploma a legnagyobb vivmány, melyet elérhetünk s melyre számÃthatunk. Deák erre rettentÅ‘ haraggal fölállott s tartott egy olyan beszédet, a minÅ‘t Å‘ se tartott soha. Elszámlálta a konzervativ párt bűneit s összetörte Apponyit, az egykori alkanczellárt úgy, hogy az többé Magyarország politikai közéletében nem szerepelt. Azt mondá a többek közt, hogy a magyar nemzet ellen sem magyar, sem idegen ezer év óta nagyobb bűnt nem követett el, mint azok, kik az illir mozgalmat felszÃtották s a 48-iki eseményeket, tudva, szándékosan elÅ‘készÃtették. S most – úgymond – mikor a nemzet és fejedelem ujra azon az úton van, hogy egymást megértse, most ismét előállanak azok a férfiak, hogy útját állják az üdvös közeledésnek. Engesztelhetlen haragja s a legsúlyosabb érvek özöne borÃtá el szavai alatt a konzervativ párt férfiait. Tartott vagy egy óráig a beszéd. A jelenlevÅ‘k elképedve hallgatták. Apponyi reszketve, halotthalványan ült székén. Deák után sokáig senki se szólt. KésÅ‘bb Apponyi fölkelt s távozni készült. Távozás közben mondá: – Félek, hogy gyönyörü csikóimnak, miket a koronázásra tanittattam be, nem vehetem már hasznukat. Deáknak e beszédét a világ legnagyobb és legszebb szónoki művének mondák a jelenvoltak. A beszéd nincs meg. GyorsÃró nem volt jelen. Jókainak, ki jelen volt, csak késÅ‘bb jutott eszébe jegyezgetni. A legszebb részeket Å‘ sem jegyezheté fel. De azért az Å‘ jegyzetei némi halvány képet nyujtanak a beszédrÅ‘l. Abban az idÅ‘ben – jól emlékszem rá – szájról-szájra menve a beszéd sok része köztudomásuvá vált. Másnap mondá Jókai, czélozván arra a körülményre, hogy Apponyiék lapja mindig a tigris-pártot – a balközépet – támadá: – Apponyiék addig kerülgették a tigriseket, mÃg rábukkantak az oroszlánra. Valóban úgy is történt. A felirati általános vita február 20-ig tartatott, a részletes 24-ig. Február 22-én a részletes vitánál tartá Deák legnagyobb és legszebb beszédét azok közt, melyek ránk maradtak. A beszédnek óriási hatása volt. E beszéd volt a konzervativ pártnak akkor halotti beszéde. EttÅ‘l kezdve az Apponyi-párt örökre megszünt. Tagjai elszéledtek, a parlament tárgyalásaiban többé részt nem vettek s még a koronázás után a következÅ‘ országgyülésre se vállaltak mandátumot. – E beszéd után, – mondá nékem Ãœrményi Miksa késÅ‘bb, – e beszéd után csak mi ketten, gróf Zichy Nándor és én maradtunk a parlamentben s vállaltunk mandátumot, hogy legyen mégis hÃrmondó az egykor oly hatalmas konzervativ pártból. Báró Sennyey bejött ugyan a parlamentbe 1872 Å‘szén, de külön pártot nem alakÃtott. A külön konzervativ párt csakis 1875 tavaszán, a fuzió után, alakult meg, a 66-iki feloszlástól épen kilencz esztendÅ‘re. De három év mulva ez is meghalt a nélkül, hogy e három év alatt is élt volna. 1878-ban egyesült a középsÅ‘ ellenzék elemeivel s alkotá az egyesült ellenzéket. A 65-iki országgyülés elsÅ‘ felirata tehát a konzervativ párt megszünésérÅ‘l nevezetes. De e felirat részletes tárgyalása alatt még egy más érdekes dolog is történt, mely azonban sokkal kevésbbé maradt emlékezetben. Erdélynek külön országgyülése volt 1865-ben. A 48-iki törvényekkel ugyan ez ellenkezett, de az udvar a 48-iki törvényeket épen nem akarta úgy egyszerüen végrehajtani. Az Erdélylyel való uniót is csak az esetben volt hajlandó megszivlelni, ha azt még egy országgyülés, mely képviseleti alapon jön össze, helyben fogja hagyni. Helyben is hagyta s most már nem volt tettleges akadály abban, hogy az erdélyi képviselÅ‘k is Budapestre jÅ‘jjenek. 1848. óta elÅ‘ször! Tizennyolcz esztendÅ‘ óta nem látott Budapest erdélyi képviselÅ‘t. 1866. évi február 22-én jelent meg az elsÅ‘. Épen Deák nagy beszédének napján. Gyula-Fehérvár egyik képviselÅ‘je volt ez. Fiatal ember, középmagas termettel, kopaszodó homlokkal, de mosolygó arczczal. Egyszerü fekete dÃszben jelent meg ott a Nemzeti Muzeum dÃsztermében, a hol akkor a gyülések tartattak. De megjelenése harsogó éljenzésre ragadta a házat. Sok képviselÅ‘ fölemelkedett helyérÅ‘l, úgy adott hangot kitörÅ‘ érzelmeinek. E mosolygó férfiu, ez ifju törvényhozó pedig nem volt más, mint báró Kemény Gábor, a késÅ‘bbi közgazdasági miniszter. Sohase kapott többé oly egyetemes, dörgÅ‘ éljent. DEÃK UTOLSÓ BÉCSI ÚTJA. _(Visszaemlékezés 1867-re s az elsÅ‘ nagy egyházpolitikai kérdésre.)_ A kiegyezési tárgyalások alatt a hazai fÅ‘papság szenvedÅ‘legesen viselte magát. Nem vélte idÅ‘szerűnek kifogásait érvényesÃteni az 1848-ik évi törvények ellen, melyek az egyház és iskola kormányzati ügyeinek vezetését is parlamenti felelÅ‘s miniszterre bÃzták s a parlament interkonfesszionális ellenÅ‘rzése alá helyezték. Az egész nemzetnek pártkülönbség által meg nem zavart egyetlen kivánalma volt a 48-iki törvények visszaállÃtása. Restitutio in integrum: ez volt a jelszó. A fÅ‘papság elég hazafias és elég eszélyes volt az Å‘ külön álláspontját nem hangsúlyozni. A bibornokprimás, Szcitovszky agg volt és beteges. A kiegyezés létrejöttét nem érheté meg, az országgyülés elején meghalt. A fÅ‘papság nélkülözte szokott vezetÅ‘jét. Különben a konzervativ Apponyi-párttal tartott, de mikor ez Deák heves támadásai alatt széttöredezett, a fÅ‘papság is hallgatag maradt. De nézetérÅ‘l – mint a következés megmutatta – nem mondott le. A kanczellár Mailáth György volt, ki, valamint báró Sennyey Pál tárnokmester is, a konzervativekkel tartott. Mailáth ismerte és helyeselte a fÅ‘papság külön nézetét. A mit csak kanczellárságának utolsó napjaiban árult el az esztergomi primás kinevezésével. Ãmbár, s ezt itt hangsúlyoznunk kell, maga Mailáth nem erÅ‘ltette a dolgot s egyáltalán nem exponálta magát a magas klérus programmja mellett. 1867. januárban már odáig érlelÅ‘dtek a viszonyok, hogy a magyar felelÅ‘s miniszterium kinevezésére került a sor. Belcredi állása meg volt ingatva s a korona Beust báró támogatása mellett is el volt határozva az alkotmányi és államjogi viszályt Deák Ferencz javaslatai szerint megoldani s az ország kormányát Deáknak és társainak adni át. E helyzetben egészen természetesnek, a politikai ildom követelményeivel egészen összeférÅ‘nek volt tekinthetÅ‘ az üresedésben levÅ‘ esztergomi érseki és primási állás betöltésével néhány napig várakozni s ily magas méltóságnak, ily nagy közjogi hatalomnak s ily nagy javadalomnak adományozását a néhány nap múlva kinevezendÅ‘ törvényes kormányra hagyni s ennek engedni át. Mindamellett Mailáth György a korona elé terjeszté, hogy Simor János gyÅ‘ri püspök az esztergomi primási székre sürgÅ‘sen neveztessék ki. A korona elfogadta a tanácsot s 1867. január 20-án aláÃrta a kinevezési okiratot. ErrÅ‘l elÅ‘zÅ‘leg se Deák Ferencz, ki otthon az ügyeket vezette, se gróf Andrássy Gyula, ki miniszterelnök leendett, se báró Eötvös József, ki a kultuszminiszteri tárczát volt átveendÅ‘, nem bÃrt tudomással. Bécsi jól értesült lapok hozták a hÃrt január 22-ikén. MegjegyzendÅ‘, hogy a hivatalos lapok mind Bécsben, mind Pesten mélyen hallgattak a kinevezésrÅ‘l. A kinevezés hÃre a Deák-párt köreiben nagy visszatetszést szült. Deák maga helytelennek mondá bizalmas körökben. Andrássy gróf épen nem csinált titkot neheztelÅ‘ érzelmeibÅ‘l. Vérmesebb deákpárti politikusok a klubban és a képviselÅ‘ház folyosóin kijátszásról, meglepetésekrÅ‘l beszéltek. Készen volt a fulmináns hÃrlapi czikk, melylyel a Deák-párt fÅ‘lapjában támadtatott volna meg a Mailáth-Sennyey-kormány e tapintatlanságért. A czikket azonban Deák Ferencz nem engedte közzé tenni s általában tiltá, hogy ebbÅ‘l zajt üssenek, sérelmet formáljanak. A dolgon, mint mondá, úgy sem lehet változtatni, tehát csak kárral járna, ha mind a korona, mind az uj primás elkedvetlenÃttetnék. Simor János kineveztetése csak tizennégy nap mulva, január 31-én tétetett közzé a bécsi hivatalos »Wiener Zeitung«-ban. Itthon Deák Ferencz lapja agyonhallgatta a kinevezést, nem szólt róla se jót, se rosszat, csak az ujdonságokban vett róla két sornyi tudomást. Simor János püspök eleve már Bécsbe hivatott. Mint akkor kiszivárgott a hÃr, neki nem nagy kedve volt a primási széket elfoglalni s csakis Å‘ felsége hangsúlyozott kivánságára nyugodott bele a kinevezésbe. De a midÅ‘n már belenyugodott, nem késett a magyarországi róm. kath. egyház sérelmeit a 48-iki törvényekben instituált kultuszminiszteri állás ellen formulázni. Már január utolján átnyujtott Å‘ felségének egy errÅ‘l szóló, gondosan kidolgozott promemoriát. Az ebben kifejtett nézet s annak indokolása teljesen azonos azzal, melyet Schlauch LÅ‘rincz szatmári püspök a 80-as évek elején terjesztett elÅ‘ a Szent László-társulat egyik ülésén. Eszmemenete legszűkebb vázlatban a következÅ‘: A magyar király a magyarországi római kath. egyháznak legfÅ‘bb kegyura s mint ilyen, mint supremus patronus gyakorolja ez egyház fölött a fölségjogokat: a püspöki kinevezéseket, az egyházi javadalmak adományozását, az alapok, alapÃtványok és iskolák feletti legfÅ‘bb felügyeletet, a legfÅ‘bb fegyelmi jogot stb. Ãmde a legfÅ‘bb patronátusi jogot az egyház ruházta a magyar királyra, de nem mint puszta államfÅ‘re, hanem mint »apostoli király«-ra. A minden más felekezet fölötti legfÅ‘bb patronátus csak a rex apostolicus-t illeti. Ez oly jelleg, mely specziális; oly jog, melyet a fölség nem gyakorolhat egy esetleg más vallásu miniszter közvetitésével s nem bocsáthat egy interkonfesszionális parlament ellenÅ‘rzése alá. A kultuszminiszter kinevezése s a róm. kath. egyház és iskolaügy legfÅ‘bb kormányzati ügyeinek erre bizása tehát nyilván sérelmes az egyházra, a mibÅ‘l következik, hogy vagy kultuszminisztert nem lehet kinevezni, vagy erre a róm. kath. egyház ügyeit nem lehet bÃzni, hanem ezeket Å‘ felsége a felelÅ‘s kormányon és parlamenten kÃvül a primás közvetÃtésével intézheti. A promemoria e nézetet bÅ‘séges idézetekkel s történeti hivatkozásokkal támogatta s Å‘ felségének különösen figyelmébe ajánlá az egyházhoz buzgón ragaszkodó Å‘seinek dicsÅ‘ példáit. Ez elÅ‘terjesztés mély benyomást tett Å‘ felségére. MeggyÅ‘zni látszott Å‘t arról, hogy a magyar Å‘si közjoggal s az egyház valódi érdekével csak az a nézet hangzik össze, melyet Simor János primás fejt ki az elÅ‘terjesztésben. Å felsége meghallgatá e tárgyban Mailáth György kanczellárt. Valószinüleg meghallgatott másokat is. A kanczellár egyenesen hivatkozott a 48-iki törvényekre, melyek visszaállÃtása a kiegyezés feltételét képezi s melynek csonkán való visszaállÃtása nem nyugtatná meg se a nemzetet, se a Deák-pártot; a 48-iki törvények pedig a róm. egyház kultur és iskolai stb. ügyeire kivételt nem tesznek s nem is engednek. FÅ‘leg e körül mozgott Mailáth érvelése. Ez nem tudta eloszlatni Å‘ felsége aggodalmait. Szükségesnek látta Deák Ferencz tanácsát is meghallgatni. Deák errÅ‘l a kanczellár által értesÃttetvén, február 7-én a reggeli vonattal Bécsbe indúlt s oda érve, ott a Bécsben tartózkodó magyarok által a pályaházban nagy ovácziókkal fogadtatott. Még ez este fölkereste Mailáth Györgyöt, ki viszont Å‘t látogatta meg a »Hôtel Frankfurt«-ban. Itt tudta meg Deák tüzetesen, miért hivatta Å‘t Å‘ felsége különösen. Február 8-án tÃz órakor fogadta Å‘ felsége Deák Ferenczet. Ekkor kÃnálta meg formaszerüleg a miniszterelnökséggel s ekkor kérdezé meg véleményét a leendÅ‘ miniszterek iránt is. MindezekrÅ‘l ezúttal nem akarok szólani. Csak a primás elÅ‘terjesztésérÅ‘l, melyet Å‘ felsége maga is megismertetett Deákkal s melyre nézve tüzetes véleményét kérte, érintvén egyúttal azt is, minÅ‘ véleményt adott erre nézve Mailáth kanczellár. Deák Ferencz lényegileg a következÅ‘ véleményt nyilvánÃtá: Hogy a magyar király »apostoli« czÃme szorosan mit jelent, ezt törvényeink nem határozzák meg s egész biztosan Å‘ sem tudja. Valószinüleg czÃmnél nem sokkal több s királyaink a múlt századokban nem is használták – ha jól tudja – Mária Teréziáig. Azt azonban biztosan tudja, hogy a legfÅ‘bb patronátusi jog nem a »rex apostolicus«-t illeti, hanem a mindenkori államfÅ‘t. Ezt illeti most, midÅ‘n örökös királyságunk van, ezt illette a választott királyok alatt, sÅ‘t a mikor a fölségjogokat nem király gyakorolta, hanem gubernátor, t. i. Hunyady János: a legfÅ‘bb kegyúri, püspökkinevezési, egyházi adományozási stb. jogok Å‘ általa is törvényesen, sÅ‘t egyenesen a római szentszék egyetértésével gyakoroltattak. ElÅ‘fordult ugyanis, hogy az Ãlmos herczeg által alapÃtott s fia vak Béla király által gazdagon dotált dömösi prépostság megürülvén, erre Hunyady János az esztergomi szent Tamás prépostját, István mestert akarta kinevezni s a javadalmat ennek adományozni, de V. Miklós pápa ebben megegyezni nem akart, hanem saját penitencziáriusát, a szent Remeték rendjéhez tartozó Valentinust óhajtotta kinevezni. A pápa nem hajolván, végre Hunyady János a pesti országgyűlésbÅ‘l 1450. évi junius 12-rÅ‘l a pápának egy erélyes levelet Ãrt, melyben szórul-szóra ezt mondá a többi közt: »Ita induxisse in animum, ita denique omnium generalem voluntatem esse, ut in dicta Ecclesia hosti prius, quam tali hospiti licebit portas patefacere, quippe libertate in regno finis, idem regno fiet. Proinde Beatitudo Vestra, si devotam sibi fide et officio, salvam cupit esse Hungariam, patiatur et liberam fore.« (Magyarul: »Ugy vagyok elhatározva s mindeneknek akarata az, hogy amaz eklésiába, t. i. a dömösi prépostságba, inkább ellenség jusson, mint ilyen vendég, mert ha vége lesz az ország szabadságának, legyen vége magának az országnak. Ha tehát Szentséged Magyarországot hűnek és engedelmesnek óhajtja: tűrnie kell, hogy szabad legyen.«) Véleményét Deák Hunyady János örökké igaz szavainak hangsúlyozása után ekként végezé: V. Miklós római pápa e levélre elismerte Hunyady nézetének jogosságát. Ha tehát Å‘, a ki király se volt s annál kevésbbé lehetett apostoli király, mint választott kormányzó teljes joggal gyakorolhatá az összes legfÅ‘bb patronátusi és fejedelmi jogokat s ha ebben maga a római szentszék is teljesen megnyugodott: akkor Å‘ felsége is nyugodt lélekismerettel kinevezheti a kultuszminisztert s gyakorolhatja ennek közvetÃtésével az egyházra vonatkozó felségjogokat. A felhozott történeti példa nagy hatást tett Å‘ felségére annál inkább, mert az nagyon találó volt az alkotmányviszályra is. Deáknak ezzel kapcsolatos egyéb fejtegetései teljesen meggyÅ‘zték Å‘t és Simor János primásnak reprezentáczióját nyomban félretette. Deák február 9-én jött el BécsbÅ‘l. Ugyanezen a napon Simor János Å‘ felsége kezébe letette az esküt. Február 10-én gróf Andrássy, báró Eötvös, Lónyay, Wenckheim és Horváth Boldizsár mentek fel Bécsbe. Február 16-án visszalépett Mailáth s 17-én kineveztetett a magyar miniszterium. A kinevezési okiratot nem Mailáth szignálta. Mind e részleteket, t. i. a Simor elÅ‘terjesztésére vonatkozókat, maga Deák Ferencz beszélte el elÅ‘ttem s mások elÅ‘tt. Báró Eötvös József és Csengery Antal naplóiban, különösen Csengeryében meg kell örökitve lenni ez esetnek. MidÅ‘n elbeszélte: elbámultam amaz emlékezÅ‘ és itélÅ‘ tehetségen, mely képes volt Å‘ felségének rögtönözve e kérdésben a legmeggyÅ‘zÅ‘bb érvet elÅ‘hozni s miután Hunyady János ezen levelérÅ‘l én addig sohase hallottam semmit, kérdém tÅ‘le, hol lehet azt a levelet olvasni: – Arra már biztosan nem emlékszem, – mondá, – hanem vedd elÅ‘ Kelemen Historia Juris Hungarici Privati könyvének elsÅ‘ kötetét s a Johannes de Hunyad Gubernator czÃm alatt marginalis jegyzésben megtalálod, hol olvasható a levél. Deák ez után még tizenkét nap hián kilencz esztendeig élt, de többé sohase látogatta meg Bécset. Beszélt ugyan a királylyal még többször is, de mindig Budán a királyi palotában vagy vendéglÅ‘beli lakásán Pesten, a mikor a király látogatta meg Å‘t. EGY DEÃK-ADOMA. Sok adomát adnak szájról-szájra, melyrÅ‘l azt hiszik és vallják, hogy az Deák FerencztÅ‘l származik, melynek azonban Deák soha hÃrét se hallotta. De viszont Deáknak is sok adomája jár szájról-szájra jó vagy rossz alakban, gyakran eltorzÃtva, gyakran eredeti, egyszerü alakjából s találó jelentésébÅ‘l teljesen kiforgatva. Zichy Antal is egykor egy Deák-adomát szÅ‘tt parlamenti beszédébe, melylyel demonstrálni akarta, hogy Deák miként vélekedett a vármegyérÅ‘l s miként azokról, kik a megyerendszert a negyvenes években üldözÅ‘be vették. A Deák-adomát azonban nem igazi alakjában adta elÅ‘. Sietek megjegyezni, hogy Zichy Antal nem akarta az adomát kiforgatni, sÅ‘t annak egészen helyes értelmét s jelentÅ‘ségét akarta a parlament elÅ‘tt feltüntetni. Hanem hát, az adoma is, ha igazi, saját alkatu költÅ‘i mű, melyben meg kell lenni a mese egyszerüségének és plasztikájának s az epigramma szellemszikrájának és élességének. Deák adomái különösen kitünÅ‘k e tekintetben, de Zichy Antal elÅ‘adásából az adomáknak épen e kitünÅ‘sége hiányzott. A Deák-adomák kétfélék. Voltak Deáknak pikáns és nem pikáns adomái, melyeket Å‘ a magán és társaséletbÅ‘l ellesett, vagy másoktól hallott, a melyeket Å‘ minden konkrét alkalmazás nélkül pusztán kellemes idÅ‘töltésül, társaságának mulattatására szokott elbeszélni. Czélszerű, ha az ily adomák is lehetÅ‘leg azzal a czikornyátlan egyszerüséggel adatnak elÅ‘, melynek Deák példányszerű mestere volt annyira, hogy összes Ãróink és közférfiaink közül alig lehet valakit e tekintetben hozzá hasonlÃtani. S különösen nyelvének és beszédmódjának magyarossága az, mely megérdemli, hogy Ãróink és elbeszélÅ‘ink lelkiismeretesen tanulmányozzák és kövessék. Természetes azonban, hogy nincs valami szembeötlÅ‘ abban, ha az ilyfajta adomákat kiki az eredetitÅ‘l többé-kevésbbé eltérÅ‘ alakban adja tovább. Egészen másként kell tekintenünk Deák más fajta adomáit. Deák ugyanis klubban vagy magán tanácskozásban nem egy politikai és irodalmi kérdést gyakran egy élczes ötlettel vagy egy alkalmazott adomával vagy egy szándékosan elÅ‘idézett komikus helyzettel döntött el vagy világosÃtott meg. Az ily ötletek vagy alkalmazott adomák azok, melyek különösen megérdemlik a Deák-adoma nevet. Ezek gyakran nagy politikai bölcseséget tartalmaznak, gyakran hosszu és komoly gondolkodásnak s mély megfigyelésnek néhány szóban kifejezett becses eredményei. S hasonlÃtanak gyakran az emberiség nagy gondolkozóinak úgynevezett »bölcs mondás«-aihoz. Az e fajta adomákhoz tartozik az is, melyet Zichy Antal a parlamentben elmondott s jó czélzattal ugyan, de nem egészen hű alakban mondott el. Hiányzott adomájából a valódi plasztika s az adoma epigrammai éle se volt egészen az igazi. Az adoma az én tudomásom szerint lehetÅ‘ hűséggel a következÅ‘: Deák a negyvenes évek elején – mint késÅ‘bb is – – igen jó bizalmas viszonyban volt az akkor úgynevezett czentrálistákkal, kikhez báró Eötvös József is tartozott. Ezek különben mind az általa vezetett nemzeti oppoziczióhoz tartoztak, de e pártban külön árnyalatot képeztek. Åk a parlamentáris kormányzat és miniszteri felelÅ‘sség behozására törtek, de a municzipálisták elleni eszmecserében a vármegyék hibáit, gyöngeségeit, visszaéléseit rikitó szinekben festegették s gyakran megtámadták a vármegyékben azt is, a mi ezekben jó és üdvös volt. Deák ezért gyakran megintette, nem egyszer élczeinek tárgyává tette Å‘ket. Báró Eötvös a »Falu jegyzÅ‘je« czÃmű regényét egyenesen a vármegye-rendszer ellen Ãrta s a mi vétek, bűn és visszaélés a kiváltságos nemesi osztály által a vármegyében valaha elkövettetett, azt egyetlen vármegyében személyesÃtve tárta a közönség elé a regényben. Mikor a regény készen volt, annak egy dÃszes kötésü példányát személyesen elvitte Deákhoz, átadván azt baráti emlékül s megkérvén Deákot, hogy ha elolvasta, mondja meg róla véleményét. Abban az idÅ‘tájban jelent meg dr. Máttyus-tól a lovakról egy különben becses szakkönyv, melynek ez volt a czÃme: »Lótudomány.« E könyvnek czÃmlapján le volt rajzolva egy beteg ló s erre rá volt rajzolva mindennemű betegség, mely a lovakon csikó koruktól fogva vénségükig elÅ‘fordulhat. Mindennemü belsÅ‘ és külsÅ‘ betegség. Deák rögtön elolvasta báró Eötvös irányregényét s midÅ‘n pár nap mulva báró Eötvös Å‘t meglátogatá s a regény felÅ‘l véleményét kérdezé, Deák nem felelt egyenesen, hanem eszében tartva azt, hogy báró Eötvös minden elképzelhetÅ‘ megyei visszaélést egy megyére alkalmazva, élénk költÅ‘i tehetséggel felhord a regényben, egész komolysággal oda fordul Eötvöshöz: – Ismered Máttyus Lótudományát? Báró Eötvös megütközve feleli: – Nem ismerem. Deák erre elÅ‘veszi Máttyus könyvét s a czÃmlapot s azon a beteg lóalakot mutatva, ezt mondja: – Nézd barátom, mind ez a lóbetegség elÅ‘fordul, hanem azért ilyen ló nincs a világon s nem is volt. Báró Eötvös, a költÅ‘, a tudós s az államférfi egy szót se szólt többé, mert ebbÅ‘l teljesen megértette, miként vélekedik Deák a megyerendszer elleni hajtóvadászatról. S különösen miként vélekedik a »Falu jegyzÅ‘je« czimü regény politikai értékérÅ‘l. KÉT KIS DEÃK-ADOMA. I. »Sohase tartsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tied.« E bölcs mondásnak története van, melyet Deák Ferencz igy adott elÅ‘: »Gyakran csodálatos befolyása van az emberre annak, a mit gyermekkorában látott vagy hallott. Talán négy esztendÅ‘s gyerek voltam, mikor egyszer édesapám elvitt magával Németujvárra látogatóba az öreg Batthyány Lajos herczeghez. Édesapám és a herczeg jó ismerÅ‘sök voltak, s a herczeg szerette apámat. Mig az öregek egymással beszélgettek: addig engem a herczeg parancsára egy inas kivezetett a kertbe játszani. A kertésznek volt egy fia, ki velem egykoru volt, s kivel csakhamar összebarátkoztam. A kertész két narancsot adott nekem ajándékba és a kertészfiuval s a két narancscsal a parkban igen jól mulattam. A mint ott játszadoztunk, egy útkanyarulatnál jön szemközt a herczeg édesapámmal. Apám meglátja nálam a narancsokat, s azt kérdi tÅ‘lem: – Hol vetted fiam azt a szép gyümölcsöt? – A kertész bácsi adta. – Jól van fiam, de most jer a kegyelmes herczeghez, kináld meg a narancscsal s mondd neki tisztességtudással: Kegyelmes herczeg tegye meg azt a grácziát, fogadja el szegénységemtÅ‘l ezt a két narancsot. E szavakra én a két narancsot erÅ‘sen megszoritottam, s kezemet hátratéve azt mondám: – Nem adom. Édes apámat meglepte e gyermeki dacz, szégyelte magát a herczeg elÅ‘tt, s haragosan, botját fölemelve kérdé tÅ‘lem: – Miért nem adod? Erre ujra daczosan feleltem: – Nem adom, mert ez az enyém. Apám ujra haragba jött, de Å‘t a herczeg lecsillapitá s aztán a herczeg hozzám jövén, arczomat megsimogatá s e szavakat mondá: – Derék gyerek vagy fiam. A tied az a narancs. Soha se tarsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tiéd. E szavakat – úgymond Deák Ferencz – soha se felejtettem el, gyakran eszembe jutottak akkor is, mikor a bécsi kormánynyal alkudoztunk. II. »Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd.« E bölcs mondásnak szintén története van, melyet én mondok el. 1872-ik évi karácsony elÅ‘tt való nap délutánján meglátogattam Deák Ferenczet Angol KirálynÅ‘ szállodai lakásán. Szerencsére néhány perczig maga volt. – Azért jöttem kedves bátyám, hogy megkérjem, engedje meg, hogy fiamat ide elhozhassam. – Hány éves a fiad? – Negyedfél. – Miért akarod ide hozni? – Hogy kedves bátyámat láthassa, azt hiszem akkor különb ember lesz belÅ‘le. – Ostoba beszéd. Rossz kedve volt az öreg urnak, nem szólt többet s én nem hoztam a dolgot elÅ‘ többé, noha tervemrÅ‘l le nem tettem. A következÅ‘ nyáron gyakran kivittem a kis fiut az állatkertbe. Ott találtam egyszer Deák Ferenczet Kvassay Laczi társaságában, a mint nézte Casanova asszony oroszlánait és kezében fogva simogatta a kis hat hetes oroszlánkölyket. Eléje vezettem fiamat azt mondám neki: – Fiam, nézd meg ezt a bácsit. Ez Deák Ferencz. – Ma van junius 6-dika. Ha felnÅ‘sz jusson eszedbe, hogy te még láttad Deák Ferenczet. Légy erre büszke, s légy erre méltó. Deák Ferencz komoly képpel nézett reám és a fiura. A fiu odament hozzá, az oroszlánkölyökrÅ‘l lehuzta kezét s megcsókolta azt. Az öreg ur arcza szeliddé vált, s kezét reátévén a fiu fejére, azt mondá nekem: – A gyermekek legjobban követik apjuknak példáját. Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd. DEÃK FERENCZ BETEGSÉGE. Eszembe se jut az orvosok mesterségébe belekontárkodni s a mit magam se tudok, arról irni. De a mit hallottam és láttam s a mi Deákra közvetlenül vonatkozik s különösen betegségére: arról akarok egyet s mást elmesélni. A karszék, melyben Deák majd egy évig ült s melyben nagy lelke elszállt tÅ‘le, ott van a muzeumi Deák-szobában. Egyszerü, olcsó, viseltes, közönséges karszék, a minÅ‘k ez elÅ‘tt harmincz vagy negyven évvel voltak divatban. Ott volt e karszék az Angol KirálynÅ‘ fogadói lakásban is, sÅ‘t meg volt ez már Kehidán is. E karszék történetét 1873-ban igy beszélte el nékem Deák: – Ez elÅ‘tt mintegy húsz esztendÅ‘vel azt vettem észre, hogy nekem szivbajom van, vagy ha nincs még, hát kezdÅ‘dik. Nem vettem tréfára a dolgot s fölmentem Bécsbe, hogy Oppolzerrel s még egy más jó nevü orvossal konzultáljak. Megvizsgáltak alaposan s megnyugtattak, hogy szivbajom nincs és nem is mutatja semmi jel, hogy ily betegség készülÅ‘dnék nálam. De én mégis éreztem, hogy valami nincs rendben a sziv körül s tudtam, hogy apám és Antal bátyám is szivbajos volt. Mindig azt hallottam, hogy a szivbajosok, mikor már a baj nagyon elhatalmasodik, se feküdni, se állani nem tudnak s még legkevesebbet szenvednek a karos-székben. Én tehát csak megvettem már akkor ezt a karos széket. Igaz, hogy húsz esztendeig nem volt rá szükség, de akármit beszéltek a bécsi orvosok, most már mégis csak bele kerültem én ebbe! Születésénél s természeténél fogva Deák Ferencz hatalmas erejü, izmos férfiu volt. Mikor a 32-iki országgyülésre felment – igaz, hogy akkor még csak harmincz éves volt – az összes követek és mágnások közt egyedül br. Wesselényi Miklós volt nagyobb testi erejü, mint Å‘. Azok az erÅ‘próbák, melyeket egy e czélra szolgáló gépen tettek, bizonyitották ezt. Deák nyugodt vérmérsékletü s a szó teljes értelmében bölcs ember volt az életmód tekintetében is. Keveset evett s naponkint csak egyszer. Soha semmiféle szeszesitalt nem ivott. Nagy indulatok, nagy szenvedélyek soha nem bántották, ezeket távol tartotta magától. A megélhetés gondjai se bántották s bár a haza és barátai iránt szive meleg és fenséges érzésekkel volt tele s bár neki is mélyen fájt, a mi fájt jobbjainknak: mindamellett Å‘ bánatnak és kétségbeesésnek át nem engedte magát, hanem a jó emberek közt kedélyes társalgásban keresett vigaszt és szórakozást. Haragudni is ritkán haragudott s még öreg korában is mindig csak néhány perczig tartott haragja. Könyvmoly se volt. Szobán ülni se szokott állandóan. Pesten is naponkint nagy sétákat tett s Kehidán is. Kehidán esÅ‘s idÅ‘ben nagy sár szokott lenni. Deák tehát deszkával kipadlóztatott parkjában egy sétahelyet, hogy még esÅ‘s idÅ‘ben is kényelmesen sétálhasson. Még lovai is elhizottak voltak s nehéz testüek, nehogy esetleg megbokrosodjanak, elragadják s kezét-lábát törje, a mi pedig félszázad elÅ‘tt gyakori eset volt, kivált hegyes-völgyes vidéken. Csakis a dohányzás volt szenvedélye az összes szükségtelen szenvedélyek között. Ily erÅ‘s szerkezetü s bölcs életmódu ember – úgy hiszszük – száz évet is megérhetett volna. Azonban Deák Ferencz tudta, hogy családjában a férfiak ritkán szoktak hatvan éven túl élni. Atyja és bátyja is elÅ‘bb elhaltak. Å e nagy mérséklettel hitt néhány évet lopni a sorstól. S Å‘ valóban hetvenhárom évig élt. A negyvenes évek elÅ‘tt ugyszólván sohase volt beteg. De 1846-ban sulyos beteg lett s e betegsége még 1848 elején is tartott. ErrÅ‘l sajátságos monda kering túl a Dunán. Elmondom úgy, a hogy hallottam. 1846 Å‘szén Deák osztoztató birósági elnök volt Sümeg-Rendeken egy általa jól ismert és szeretett családnál. A veszprémi püspök, gróf Zichy Domokos, ugyanakkor Sümegen tartózkodván, Deák tiszteletére nagy ebédet adott. Deák az ebéd után sulyos beteg lett és sokan hitték s állitották, hogy az ebéden megmérgeztetett volna. ErÅ‘s szervezete legyÅ‘zte ugyan a betegséget, de teljesen sokáig nem üdült fel s a 48-iki pozsonyi országgyülésre is betegsége miatt nem vállalt eleintén mandátumot. Életének és betegségének utolsó évében, 1875-ben rendkivül sokat szenvedett. Szivbaja, tüdÅ‘tágulása, nehéz görcsös légzése és vizkórja borzasztó fájdalmakat okoztak. Az ember szemébÅ‘l kicsordult a köny, ha Å‘t karosszékében, vánkosokkal feltámogatva, fájdalomtól feldúlt szenvedÅ‘ arczával s fátyolozott szemeivel látta. Miket kellett szenvednie: isten a megmondhatója. S szellemének ereje és kedélyének vidámsága ekkor se borult el. Ötletei bizonyitják ezt. Hadd mondjam el az utolsó Deák-adomát róla. Egyik ápolónÅ‘je tenyeres-talpas derék magyar menyecske volt, a ki épen január közepén 1876-ban szült egy egészséges gyermeket. A rokonok megijedtek, hogy a menyecskének most már gyerekágyat kell feküdni s a jól ismert alak távolléte és nélkülözése fájni talál az »öreg ur«-nak. Megkérdezték tehát Kovács Sebestyén Endrét, mit csináljanak. Az orvos megvizsgálta a menyecskét s azt mondá, hogy elég erÅ‘s az, alig kell egy napig feküdnie, ott lehet a nagy beteg szobájában, csak nagy terhet ne emelgessen s ne sokat mozogjon. Kovách Laczi és Széll Kálmán tréfásan vigasztalták az öreg urat: – No bátyám, az uj év szerencsés lesz, meggyógyul majd, ezt jelenti a menyecske szerencsés megszaporodása. A nemzet bölcse inkább holt volt már, mint élÅ‘. Szemei alig fénylettek, mozdulni már nem tudott és beszélni se. De azért reszketÅ‘ kezét megmozditva, suttogó hangon visszaenyelgett a két jó baráthoz e szavakkal: – De nem én rám gyanakodtok, ugy-e? A két jó barát nevetett, hogy a könyje kicsordult bele. Ez volt Deák Ferencz utolsó adomája. Pár nap mulva meghalt. Lábjegyzetek. [Footnote 1: Schlésinger Magda a bájos, ifjú művésznÅ‘, Schlésinger Samu törteli birtokos s vendéglátó és művészetkedvelÅ‘ derék magyar gazda leánya.] TARTALOM. RÉG ELMULT IDÅKBÅL. Bevezetés 3 A házatlan zsöllér (1899) 7 A magyar asszony (1897) 20 A kortes (1875) 25 Magyar ruha, magyar pap (1880) 32 A nép dühe 40 A régi megyei fizikusok (1890) 48 Gyanujelekre el ne itéld felebarátodat (1889) 57 A hÃres Bakony és a hÃres Sobri Jóska (1885) 63 Rejtélyes eltünés (1882) 102 Meddig borju a borju? (1899) 124 A kálvinista kétfejü sas (1882) 129 Az öreg gulyás (1899) 134 A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI Bevezetés 143 Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben (1886) 147 A képviselÅ‘i napidij 1848-ban (1894) 159 A zendülés (1880) 174 A mi karácsonyunk 1848-ban (1881) 181 Szilveszter reggelén (1885) 189 Husvéti ünnep 1849-ben (1900) 195 A mi pünkösdünk 1849-ben (1899) 204 A segesvári polgármester (1898) 210 Két szomorú könyv (1879) 213 Aggodalmas napok (1883) 228 A fehéregyházi sas (1898) 244 Chamaeciparis (882) 248 DEÃK FERENCZ. Bevezetés 257 Kehida (1890) 261 Deák Ferencz mint tanuló (1886) 265 Az ifjú Deák Ferencz (1879) 275 Deák Ferencz magán-körben (1881) 284 Deák Ferencz beszédei (1886) 289 A feliratok (1881) 303 Deák utolsó bécsi útja (1884) 319 Egy Deák-adoma (1886) 328 Két kis Deák-adoma (1886) 332 Deák Ferencz betegsége (1887) 336 [Transcriber's Note: JavÃtások. Az eredeti szöveg helyesÃrásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javÃtottuk. Ezek listája: 34 |az esetet |az esetet. 71 |felette a karamia |felelte a haramia 71 |Arangyűrűjét |Aranygyűrűjét 82 |különössn az |különösen az 93 |LilÃom Petit |Liliom Petit 99 |fell akasztani |fel akasztani 110 |annek hullája |annak hullája 133 |Es a kétfejü |És a kétfejü 138 |mÃg fiata-talok |mÃg fiatalok 154 |AllÃtásomra ily |ÃllÃtásomra ily 207 |Ãgy szólt; |Ãgy szólt: 207 |szólni kezdett; |szólni kezdett: 263 |megjutalmazom.“ |megjutalmazom.« 326 |Privati-könyvének |Privati könyvének 332 |a tied.» |a tied.« 334 |szeretnéd.» |szeretnéd.«] End of the Project Gutenberg EBook of Emlékezések, by Károly Eötvös *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62975 ***